IV. Kérdések, témák, válaszok

25. A holtestek elégetése: „Nem volt ennyi benzin és fa”

25. A holtestek elégetése: „Nem volt ennyi benzin és fa”»

24. A tömegsírok: „Lehetetlen ennyi halottat eltemetni”

24. A tömegsírok: „Lehetetlen ennyi halottat eltemetni”»

23. A gázkamrák: „Kipufogógázzal nem lehet ölni”

23. A gázkamrák: „Kipufogógázzal nem lehet ölni”»

22. A Reinhard-akció: Belzec, Sobibor, Treblinka

22. A Reinhard-akció: Belzec, Sobibor, Treblinka»

21. Chelmno és a gázteherautók

21. Chelmno és a gázteherautók»

20. „Nem voltak gázkamrák a koncentrációs táborokban”

A holokauszttagadók másik állítása szerint a németországi koncentrációs táborokban sosem működtek gázkamrák. Persze ez nem számít nagy újdonságnak, hiszen szerintük egyáltalán nem voltak gázkamrák. 1945-ig, mert akkor a szövetségesek megépítették őket. Ez az állítás természetesen nem igaz. Több okból sem. Nemcsak azért, mert a hivatalosan koncentrációs tábornak (KL, vagy KZ) titulált Auschwitz a Birodalomhoz csatolt Felső-Sziléziában volt. (Ismét a szokásos földrajzi „vetélkedő”.) De azért sem, mert bár a KL-ek fő profilja elvileg valóban nem a tömeggyilkosság lett volna, esetenként mégis szerepet játszottak benne. 1941-től új kódnév alatt (14f13) itt folytatták a hivatalosan leállított eutanáziaprogramot. Majd az orosz hadjárat beindulása után a KL-ek is részt vettek a szovjet hadifoglyok, és néha a zsidók megölésében. A tagadó Rassinier-nek igaza volt: Buchenwaldban nem volt állandó gázkamra. Parancsnoka viszont 1942 elején gyakran levelezett a bernburgi eutanáziaközponttal foglyainak átszállításáról (Lieferung der Häftlinge). Bernburgban a háború alatt 9 ezer betegen kívül mintegy 5 ezer KL foglyot öltek meg Az áldozatokkal egy gázkamrában szénmonoxid végzett.   A bernburgi gázkamra ma   Valószínűleg Dachauban sem gázosítottak. Kialakítottak gázkamrákat, és a hűtéses emberkísérleteiről hírhedt Rascher különleges kamrákba irányított rokkanttranszportokról („Invalidentransporte”), harci gázok kipróbálásáról levelezgetett Himmlerrel, de úgy tűnik, nem használták őket. Nem történt gázosítás Bergen-Belsenben sem. Itt a foglyok tízezrével haltak éhen, vagy pusztultak bele a tífuszba. Több klasszikus KL-ben viszont volt gázkamra és használták is őket. Sachsenhausenben 1942-ben láttak hozzá egy gázkamrából, krematóriumból, kivégző kamrából álló létesítmény építésének. Mivel a KL bejáratánál állt az „A” őrtorony, az SS gúnyolódva „Z” állomásnak nevezte. Az áldozatok nagy része orosz hadifogoly volt, köztük sok zsidó. Neuengamméból 1942 nyarán még a bernburgbi „szanatórium” gázkamrájába küldték a legyengült orosz hadifoglyokat. Szeptember végén azonban egy bunkerben 200, novemberben 250 főt gázosítottak el Zyklon B-vel. Mauthausenben 1942-ben történt az első és 1945 áprilisában az utolsó gázosítás.   A mauthauseni gázkamra ajtaja: a tagadók szerint nem jól zárt   Kisméretű, ventillátorral, világítással és fűtéssel felszerelt, zuhanyzónak álcázott gázkamrában öltek Zyklon B-vel. Az akciókat a krematórium parancsnoka, Martin Roth SS-Hauptscharführer irányította. Néha gázteherautókat is használtak, amelyekben kipufogógázzal, vagy éppen Zyklon B-vel ölték meg a foglyokat. 1941-től az eutanáziaprogram folytatásaként (14f13) Mauthausenből a hartheimi kastélyba is vittek foglyokat, akiket aztán ott gázosítottak el. A hivatalos papírokban lábadozó táborként utaltak Hartheimre. Az egyik ottani akciót Ziereis, a KL parancsnoka is megnézte.   A hartheimi szürke buszok   1943 augusztusában Natzweiler-Struthofban (ma Franciaország) állítottak fel egy ideiglenes gázkamrát, amelyben 86 teljesen egészséges zsidót öltek meg. Azért kellett meghalniuk, hogy holttestüket a strasbourgi egyetem Anatómiai Intézetébe, August Hirt professzor csontvázgyűjteményébe küldhessék. A professzor aggódó levelet írt, mert a parancsnoktól (Josef Kramer) megtudta, hogy a gázosításhoz szükséges anyag nem áll rendelkezésre (das Material zur Vergasung nicht vorhanden ist). Levelének tárgya: gyűjteményépítés (Aufbau einer Sammlung). A kivégzést személyesen Kramer hajtotta végre. Gyakori feltűnésére két magyarázat lehetséges. Megbízható tömeggyilkos-káderként lehetett rá számítani nehéz helyzetekben is. A revizionisták szerint ez nonszensz, vallomásait a britek bántalmazással csikarták ki tőle. A másik magyarázat, hogy az SS-Hauptsturmführer peches ember volt. A szövetségesek pikkeltek rá. Bárhova ment (1943 Natzweiler-Struthof, 1944 Birkenau, 1945 Bergen-Belsen) mindig belekeveredett egy tömeggyilkosságba. És persze mindig tökéletesen ártatlan volt.   Hirt professzor aggódó levele a még élő csontvázgyűjtemény elgázosítása ügyében   A felszabadulás előtti hónapokban az SS gázkamrát létesített a Birodalom egyetlen női koncentrációs táborában, Ravensbrückben is. Jelenlegi ismereteink szerint mintegy 5000 nőt gázosítottak el. A Birodalom akkori területén a különböző koncentrációs táborokban évekig folyt hosszabb-rövidebb ideig a kisebb-nagyobb fogolycsoportok elgázosítása. A KL-ek sűrűn együttműködtek az eutanáziaprogramban közreműködő megsemmisítő központokkal. Legyengült, nem kívánatos, vagy éppen fogyatékos foglyaikat ezekbe utalták, máskor maguk végeztek velük, esetleg a birkenaui gázkamrákba küldték őket. A holokauszttagadók szerint mindebből egy szó sem igaz. A zsidó és nem zsidó túlélők hazudnak. Az SS-ektől kínzással csalták ki a beismerő vallomásokat. Meg vannak győződve, hogy természetesen ezeket a gázkamrákat is a szövetségesek építették a háború után. (Nyilván nagyon ráértek, nem jelentett elég feladatot fél Európa megszállása, Japán legyőzése és a Vörös Hadsereg fenyegető közelsége.) Az is gyakran olvasható, hogy ezek a létesítmények technikailag alkalmatlanok voltak az ölésre. A mauthauseni gázkamra ajtaja például egyes tagadók szerint nem záródik légmentesen. Úgy látszik, a nácik mégis megoldották valahogy.»

19. „A koncentrációs tábori halálozásokért a szövetségesek felelősek”

A holokauszttagadók szerint a koncentrációs táborokban nem a nácik, hanem tulajdonképpen a szövetségesek gyilkolták a foglyokat. Persze SS túlkapások előfordultak, de a rabok elsősorban az éhségtől és az ennek nyomában fellépő betegségektől szenvedtek, haltak meg. Ezt pedig a tagadók egyértelműen a szövetségesek kíméletlen bombatámadásainak számlájára írják. Azaz: tulajdonképpen Roosevelt és Churchill amerikai és angol pilótái miatt haltak meg olyan sokan. Először érdemes tisztázni, hogy a nácik által Európa-szerte ezerszámra felállított lágereknek valójában csak kis része volt koncentrációs tábor (Konzentrationslager, rövidítve KL, vagy KZ). A csúcsponton, 1944 nyarán 24 főtábor (Stammlager) körül 1000-1200 altábor (Aussenkommando vagy Nebenlager) működött. A KL-ekben a háború nagy részében a foglyoknak csak elenyésző része volt zsidó. Őket a Birodalom zsidótlanítása során keleti gettókba, kényszermunkatáborokba, majd a megsemmisítő táborokba hurcolták. A valóság az, hogy a közhiedelemmel ellentétben a klasszikus koncentrációs táboroknak 1944-ig nem sok köze volt a holokauszthoz. (Auschwitz persze papíron KL-nek számított, valójában egyre inkább haláltáborrá vált). 1937 és 1942 között a KL-ekben folyamatosan és brutális mértékben nőtt a halálozás. Holott ekkoriban Németországot nem érték számottevő bombázások. Négy nagy KL, Buchenwald, Sachsenhausen, Mauthausen és Dachau összesített halálozási adatai a következők: 1937-ben 155, 1938-ban 1406 (kilencszeres növekedés), 1939-ben 2799 (kétszeres), 1940-ben 11025 (négyszeres) halott. A nácik 1942-ben voltak sikereik és hatalmuk teljében. Ekkor már 24629-en haltak meg, ami újabb 2,2-szeres emelkedés. A tendencia világos: minél nagyobb lett a hatalmuk, minél több országot hódítottak meg, a nácik annál több embert vittek táborokba, akik közül az egyre rosszabb bánásmód miatt egyre többen haltak meg. Ehhez semmi köze nem volt a légitámadásoknak. Annál több a náci paranoiának és embertelenségnek. Ha a holokauszttagadók állítása igaz lenne, az áldozatok számának a szövetséges bombázások beindulásakor, 1943-ban kellett volna megugrania. Ehelyett pont az ellenkezője történt: 1937 óta először, ebben az évben kevesebben haltak meg, mint az azt megelőző során. Annak ellenére, hogy jóval több új fogoly érkezett, mint korábban. 1942-ben 64 ezer új fogolyra 24629 halott, 1943-ban viszont 103 ezer új fogolyra már „csak” 16904 áldozat jutott. Az ok egyszerű: az SS 1943-ra értette meg, hogy a háború el fog húzódni. Ezért elkezdték jobban becsülni a munkaerőt. A Koncentrációs Táborok Felügyelősége próbálta betiltani a rabok értelmetlen verését, kínzását, gyilkolását. Elvileg minden súlyosabb büntetéshez (korbácsolás, kivégzés) engedélyt kellett kérni. A valóságban a gyilkolásra szocializálódott SS-ek nehezen tudtak változtatni magatartásukon. A foglyok életkörülményeit érdemben csak az utolsó háborús év eseményei rontották. Addig életben maradásuk nem Roosevelttől, vagy az angol pilótáktól, hanem az SS őröktől függött. 1944 végétől a halálozások drámaian megugrottak a KL-ekben. Ennek fő oka az volt, hogy nyugatról és keletről egyaránt közeledtek a szövetségesek. A Baltikumban, Ukrajnában, Lengyelországban és francia földön felszámolt lágerek foglyait Németországba hajtották. Az 1941-1942-es nagy zsidótlanítási kampány után a háború végén, paradox módon maguk a nácik árasztották el ismét zsidókkal a Birodalom területét. A bombázások során sok deportáltakat szállító vonatszerelvényt és hadiüzemet ért találat. 1944 augusztusában például a buchenwaldi hadiüzemeket bombázták. Ekkor 384 fogoly és 80 SS halt meg. A légitámadások során további deportáltak ezrei haltak meg. Nem azért, mert meg akarták őket ölni, hanem mert éppen ott voltak. 1945 első négy-öt hónapjában a becslések szerint csak az említett négy táborban háromszor annyian haltak meg, mint 1944-ben összesen. 31 ezer helyett 96 ezren. A mindenfelől beérkező transzportok miatti túlzsúfoltság következtében a lágerrendszer egyszerűen felmondta a szolgálatot. Bergen-Belsenben például 1944 végén 15257 rabot tartottak fogva. Áprilisig újabb 52 ezren érkeztek. Enni már nem adtak, kitört a tífusz, a halottakat össze sem szedték. Ezért és a többi táborban előálló helyzetért a holokauszttagadók a szövetségeseket okolják. Nem Hitlert, aki még 1945 áprilisában is (amikor már Himmler sem akart tovább ölni) megtiltotta, hogy feladják a lágereket. Nem a Führert, aki parancsba adta, hogy élve egy fogoly sem kerülhet az ellenség kezére. Amikor a korábbi birkenaui parancsnok, Josef Kramer Bergen-Belsent a Wehrmacht nyomására mégis átadta az angoloknak, több mint 10 ezer hulla hevert temetetlenül. A felszabadulás után mintegy 14 ezren haltak meg. Ha a szövetségesek felhagytak volna a légitámadásokkal, sőt, a háború megnyerését feladva nem hatolnak be a Birodalomba, vajon akkor életben maradtak volna egy boldog, náci Németországban? Aligha. »

18. Miért hazudtak az SS-ek és a nácik?

A náci tettesek és szemtanúk alapjaiban veszélyeztetik a holokauszt tagadóinak hitelességét. Egy zsidóra, kommunistára könnyen legyintenek. De mi történik, ha egy Einsatzgruppe parancsnoka (Dr. Otto Ohlendorf SS-Gruppenführer) egyszerűen közli, hogy emberei 90 ezer főt, főleg zsidót lőttek agyon pár hónap alatt? Ezért a tagadók azt állítják, csak azok mondtak igazat, akik letagadták a holokausztot. A többiek, a háború utáni perek tízezreiben vallomásokat tévő, bűnöket beismerő SS-ek és nácik mind hazudnak. Ki ezért, ki azért. Úgy vélik, legtöbbjüket egyszerűen megkínozták, és kényszerítették. Gyakran emlegetik, hogy amikor a britek elfogták Auschwitz volt parancsnokát, Rudolf Hösst, brutálisan megkínozták. Pontosan így történt. Az álnéven bujkáló SS-t négyszer megütötték, mielőtt elismerte valódi személyazonosságát. Egy asztalra tették és összeverték. Az egyik brit katona szerint „a csapásoknak és sikolyoknak nem akart vége szakadni”. Akkor hagyták csak abba a verést, amikor az orvos figyelmeztette őket, hogy Höss meg fog halni. Ezután meztelenül járatták a hóban, három napig nem hagyták aludni, ütötték, és végül aláírattak vele egy vallomást arról, hogy megölt 2,5 millió embert. Ami az egészben a holokauszttagadók szempontjából a legfurcsább, hogy mindez nem véletlenül derült ki. Nem egy lappangó titok tört elő évtizedek után. 1946-1947-ben maga Höss írta le saját életrajzában. „A Field Security Police szörnyen bánt velem. Az első kihallgatáson azért vertek, hogy bizonyítékot szerezzenek. Azt sem tudtam mi volt a jegyzőkönyvben, vagy, hogy mit mondtam, mégis aláírtam, mert alkoholt adtak és ostorral vertek. Ez még nekem túl sok volt ahhoz, hogy elviseljem. Az ostor a sajátom volt. Véletlenül került a feleségem csomagjába. A lovamat aligha érintette meg valaha is, még kevésbé a foglyokat. Az egyik kihallgatóm valahogy azt gondolta, hogy állandóan ezzel vertem a foglyokat. Néhány nap múlva Mindenbe vittek…Itt, ha lehet, még durvábban bántak velem…Meglepetésemre három hét múlva megborotváltak, levágták a hajam és megengedték, hogy megfürödjek.”   Rudolf Hösst a britek összeverték   Hösst Nürnbergbe vitték tanúskodni. Jól bántak vele, de a kihallgatások érzelmileg és szellemileg megviselték. Biztosra vette, hogy kihallgatói mind zsidók. Ezután kiadták a lengyeleknek, amitől rettegett. Amikor Krakkóban több SS-el leszállt a vonatról, majdnem megkövezték őket. A helyiek ugyanis felismerték köztük a hatalmas termetű Amon Göthöt, a krakkó-plaszówi láger „Schindler listájából” elhíresült SS-parancsnokát. Szerencséjükre megérkezett értük az autó. A lengyel börtönben várakozása ellenére nem verték. Több foglár – a többi lengyel fogolyhoz hasonlóan őt is - terrorizálta. Egy ideig kisebb adag kenyeret és levest kapott. Höss ekkor került az összeomláshoz a legközelebb. Szerencséjére a lengyel ügyész, Jan Sehn közbelépett. Beszámolóját Höss így zárta: „Nyíltan meg kell vallanom, sosem gondoltam volna, hogy ilyen tisztességesen és kedvesen bánnak velem egy lengyel börtönben, mint vele, az ügyészi hivatal közbelépése óta.” Höss ezt a saját kezével írta. Krakkói cellájában, abban a visszaemlékezésében, amelyben részletesen beszámolt a gázosításokról, tömeggyilkosságokról. A tagadók Höss kínzását elhiszik, a zsidók halálát azonban nem. És még valami: a revizionista fórumokon évtizedek óta szörnyülködnek Höss megverése miatt. Újra és újra leleplezik a nagy titkot, ami 53 éve, az életrajz 1958-as publikálása óta közismert. A kínzásra hivatkozva nyilvánítják totális hazugságnak minden szavát, gázkamrástól, krematóriumostól. Dühkitörések kíséretében hordják le nyomorult gyilkosoknak azokat az amerikai katonákat, akik Dachauban mindenfelé hullákat látva SS-őröket lőttek agyon.   Dachau, 1945. április: az amerikaiak SS-eket végeznek ki   Ugyanakkor olyan véleményt, bejegyzést lámpással sem találni, amely akár egyetlen jó szót is pazarolna a zsidó áldozatokra. Azokra, akik a tömegsírok szélén ülnek, akiket éppen husángokkal vernek agyon, az anyákra, akik meztelenül, karjukban gyermekkel várják a halált. Ehelyett hallgatás, vagy zavaros magyarázkodás a partizánokról. Ez a tény már messze túlmutat a holokauszttagadáson, az antiszemitizmuson, és komolyabb emberi dilemmákat vet fel.   Ukrajna, 1942: meztelen zsidó nők és gyermekek kivégzése a mizoczi gettóból   A tagadók más SS-eknek sem hisznek. Pedig őket senki sem bántotta. A feltételezett okok, motivációk széles spektrumon mozognak. Állítólag voltak olyanok, akik bedőltek a hamisított filmeknek, a hazug tanúknak, a fabrikált dokumentumoknak. Mások állítólag félreértették a kérdést. Azt hitték, hogy nem a táborokról, hanem a szövetségesek tömeggyilkosságairól kérdezik őket, amikor bőszen bólogattak. Ilyen volt például a legmagasabb rangú elfogott náci, Hermann Göring. Az amerikai tagadó, Butz egyenesen úgy véli, hogy a lecsukott nácik felismerték: mivel a világ úgyis meg van győződve a holokausztról, senki sem hinne nekik, ha tagadnák. Ezért próbáltak együttműködőnek, készségesnek tűnni, némi jóindulatot kicsikarni a bírákból. Különben is, az életükért folytatott harcban minden eszköz megengedett volt. A másik népszerű magyarázat, hogy a nácik és SS-ek nagyobb, hosszabb büntetésre számíthattak a konok tagadással, amennyiben nem ismerték el a tömeggyilkosságot. Ezért inkább ügyvédeik tanácsára azt vallották, hogy voltak gázkamrák, történtek gázosítások. Azaz: az állam bűnös volt. Eközben igyekeztek saját szerepüket tagadni, minimalizálni. Olyanok is voltak, akiket a börtönben zsidó ügynökök (kik mások?) kerestek fel. Elmondták nekik, hogy ha együttműködnek, enyhébb ítéletre számíthatnak, ellenkező esetben akasztófára kerülnek. E magyarázatok nagy része meglehetősen gyermeteg. További problémát jelentenek azok a nácik, akik nem csupán beszámoltak a holokausztról, de egyúttal saját részvételüket, bűnösségüket is bevallották. Liebehenschelt, Höss utódját Auschwitzban szerintük a lengyelek kényszerítették vallomásra. Mollt, a birkenaui krematóriumok és égetőgödrök főnökét, az amerikaiak. Az 1944-ben Birkenaut, majd Bergen-Belsent irányító Kramert az angolok kínozták. Az Argentínában elrabolt Eichmannt jeruzsálemi pere során az izraeliek gyötörték, mentálisan felőrölték, begyógyszerezték. Egykori beosztottját, Wislicenyt először Nürnbergben a szövetségesek, majd Pozsonyban a szlovákok vették rá a hazudozásra. Az 1963-1965-ös frankfurti Auschwitz-per SS vádlottjai az új német hatóságok áldozatai lettek. A tagadók szerint mindenki hazudik, aki beismerte a szelekciót, gázosítást, hullaégetést. A vádlottak egyébként valóban fantasztikus történeteket adtak elő. A frankfurti perben az auschwitzi Gestapo parancsnokhelyettese azt állítja, soha elő sem vette a pisztolyát. A tanúk szerint százakat ölt meg. Később bevallja, hogy nemcsak elővette, de lőtt is.   Auschwitz-per, Frankfurt: Boger, a Gestapo helyettes parancsnoka   Höss volt segédtisztje, Mulka, nem tudja, mi az a Stabsführer. Szerinte ilyen beosztás nem is volt Auschwitzban. Aztán kiderül, hogy volt, és éppen ő töltötte be. A rettegett Baretzki Blockführer azt mondja, hogy nem vett részt a szelektálásban. Aztán előkerül egy fotó, rajta Baretzki szelekció közben, kezében bottal.   Auschwitz Album, 1944 nyár: a jobb szélen Baretzki, kezében bottal   Lucas doktor 14 hónapig kitart amellett, hogy sosem szelektálta a zsidókat. Aztán vádlott-társa, Baretzki kifakad, hogy tízezreket küldött a gázba. Kiderül, hogy a doktor többször is szelektált. Hazudozásból tényleg nem volt hiány. Csak az a kérdés, kinek, mikor, mit hiszünk el. Az ártatlanságát hangoztató gestapósnak, vagy a szelekciót bevalló SS-orvosnak.»

17. A nagy „irathamisítás”: a szövetségesek

Dwight Eisenhover, a szövetséges haderők főparancsnoka feljebbvalóihoz írt jelentésében nem szégyellte bevallani: az ohrdrufi táborban az SS által agyonlőtt vagy élve elégetett emberek holttesteit látva, a túlélők beszámolóit hallgatva egyszerűen rosszul lett. A felháborodott amerikaiak hamarosan ide hajtották a közeli város lakosságát. Megmutatták nekik a tábort, majd rájuk parancsoltak, hogy ássanak tömegsírokat. A megrettent német civilek féltek a megtorlástól, de estére hazamehettek. Aznap éjjel a polgármester és felesége felakasztotta magát. Rövid búcsúlevelet hagytak hátra a következő szöveggel: „Nem ismertük a részleteket, de tudtunk róla.” Pedig bármennyire is megdöbbentek az amerikaiak, Ohrdruf nem számított jelentős lágernek. Csak egy volt a buchenwaldi koncentrációs tábor 140 altábora közül. Később állítólag Eisenhover ezt a parancsot adta ki: „Mindent örökítsetek meg, szedjétek össze a filmeket, szedjétek össze a tanúkat, mert egyszer eljön majd a nap, amikor feláll valami rohadék, és azt mondja, hogy mindez meg sem történt.” A későbbi amerikai elnök jóslata hamarabb beigazolódott, mint gondolta volna.   A holokauszttagadók szerint ez mese. Azok a brit, kanadai, amerikai, francia és orosz katonák, akik felszabadították a táborokat, egyszerűen hazudnak. Jobb esetben őket is átverték. Úgy vélik: Eisenhover valóban adott parancsokat a táborokkal kapcsolatban, de azok valami egészen másról szóltak, mint az igazság megörökítéséről. Szerintük a háborút követően szigorúan titkos akció kezdődött. Több száz fős különleges egységeket állítottak fel. Ezeknek az volt a feladatuk Európában, hogy tömegével állítsanak elő hamis dokumentumokat. Hamisítsanak adatokat, kimutatásokat, számlákat. Ezek a szakértők írták az Einsatzgruppen és alárendelt egységek (Einsatzkommandók, Sonderkommandók) jelentéseit, amelyek tételesen listázzák a helyszíneket és a kivégzettek számát. Az ezek alapján készült összefoglalókat (Ereignismeldungen UdSSR, illetve Meldungen aus den Besetzen Ostgebieten) is ők készítették. Az állítólagos irathamisítási akció persze ugyancsak gyors lehetett, mert a néhány hónap múlva megkezdődő háborús bűnös perek ügyészeinek már ebből az anyagból kellett dolgozniuk. A tagadók szerint ezután, illetve ezzel párhuzamosan, a „dokumentumokat” valahogyan (hogyan is?) becsempészték több tucatnyi ország sok száz levéltárákba, irattárába. Odabent az egyes hamisított iratokat szétszórták, elrejtették a többi, valódi dokumentum között. Eközben beszédekről készült hang- és filmfelvételeket manipuláltak, új hamisítványokat tákoltak össze.     A tagadók szerint az összeesküvésben egyaránt bűnös volt Moszkva, London és Washington. Az amerikai kormány, az OSS (Office of Strategic Services), a Washingtonban Roosevelték által felállított Háborús Menekültügyi Bizottság (War Refugee Board), a szovjet és az angol titkosszolgálat. Amelyek nem mellékesen éppen hidegháborút vívtak egymás ellen. Az évtizedes, globális összeesküvést a revizionisták szerint természetesen a zsidók szervezték: az irathamisítás egyik fő felelőse a New York-i YIVO (Jewish Institute for Research) volt.   Persze ez még mindig nem adott kielégítő magyarázatot a számtalan, nácik által aláírt dokumentumok születésére. A tagadók (pl. Butz) szerint a börtönöket zsidók keresték fel. Alkut ajánlottak a fogva tartott náciknak: ha aláírják az eléjük tett hamis dokumentumokat, életben maradnak. Ezek után szinte már „természetes”, hogy a náci prominensek naplóit a háború után a szövetséges ügynökök írták. Bizonyosan nagy tudású emberek lehettek, ha képesek voltak visszamenőleg előállítani Goebbels 1922-től vezetett feljegyzéseit, amelyekben hemzsegtek a mindenkori német belpolitikára, a világpolitika történéseire, a német kultúra számtalan szerelőjére, és a miniszter viharos magánéletére tett utalások. Hasonlóan nehezen magyarázható Hans Frank, lengyelországi főkormányzó 43 kötetes naplójának állítólagos hamisítása. Már csak azért is, mert a kollekciót maga Frank adta át letartóztatásakor a szövetségeseknek.   Hans Frank főkormányzó 43 kötetes naplót írt (BA)   A legfurcsább az egészben, hogy a nagy titkot a jelek szerint lassan hetven éve sikerül megőrizni. Egy ilyen méretű, sok évtizedes összeesküvés minimálisan intézmények és szervezet ezreinek, ügynökök, filmesek, hivatalnokok, katonák, rendőrök, profi hamisítók, történészek, levéltárosok, futárok százezreinek folyamatos együttműködését igényelhette. Egymással egyébként minden más fronton elkeseredetten ellenségeskedő angolokét, amerikaiakét, oroszokét, izraeliekét, németekét.»