IV. Kérdések, témák, válaszok

20. „Nem voltak gázkamrák a koncentrációs táborokban”

A holokauszttagadók másik állítása szerint a németországi koncentrációs táborokban sosem működtek gázkamrák. Persze ez nem számít nagy újdonságnak, hiszen szerintük egyáltalán nem voltak gázkamrák. 1945-ig, mert akkor a szövetségesek megépítették őket. Ez az állítás természetesen nem igaz. Több okból sem. Nemcsak azért, mert a hivatalosan koncentrációs tábornak (KL, vagy KZ) titulált Auschwitz a Birodalomhoz csatolt Felső-Sziléziában volt. (Ismét a szokásos földrajzi „vetélkedő”.) De azért sem, mert bár a KL-ek fő profilja elvileg valóban nem a tömeggyilkosság lett volna, esetenként mégis szerepet játszottak benne. 1941-től új kódnév alatt (14f13) itt folytatták a hivatalosan leállított eutanáziaprogramot. Majd az orosz hadjárat beindulása után a KL-ek is részt vettek a szovjet hadifoglyok, és néha a zsidók megölésében. A tagadó Rassinier-nek igaza volt: Buchenwaldban nem volt állandó gázkamra. Parancsnoka viszont 1942 elején gyakran levelezett a bernburgi eutanáziaközponttal foglyainak átszállításáról (Lieferung der Häftlinge). Bernburgban a háború alatt 9 ezer betegen kívül mintegy 5 ezer KL foglyot öltek meg Az áldozatokkal egy gázkamrában szénmonoxid végzett.   A bernburgi gázkamra ma   Valószínűleg Dachauban sem gázosítottak. Kialakítottak gázkamrákat, és a hűtéses emberkísérleteiről hírhedt Rascher különleges kamrákba irányított rokkanttranszportokról („Invalidentransporte”), harci gázok kipróbálásáról levelezgetett Himmlerrel, de úgy tűnik, nem használták őket. Nem történt gázosítás Bergen-Belsenben sem. Itt a foglyok tízezrével haltak éhen, vagy pusztultak bele a tífuszba. Több klasszikus KL-ben viszont volt gázkamra és használták is őket. Sachsenhausenben 1942-ben láttak hozzá egy gázkamrából, krematóriumból, kivégző kamrából álló létesítmény építésének. Mivel a KL bejáratánál állt az „A” őrtorony, az SS gúnyolódva „Z” állomásnak nevezte. Az áldozatok nagy része orosz hadifogoly volt, köztük sok zsidó. Neuengamméból 1942 nyarán még a bernburgbi „szanatórium” gázkamrájába küldték a legyengült orosz hadifoglyokat. Szeptember végén azonban egy bunkerben 200, novemberben 250 főt gázosítottak el Zyklon B-vel. Mauthausenben 1942-ben történt az első és 1945 áprilisában az utolsó gázosítás.   A mauthauseni gázkamra ajtaja: a tagadók szerint nem jól zárt   Kisméretű, ventillátorral, világítással és fűtéssel felszerelt, zuhanyzónak álcázott gázkamrában öltek Zyklon B-vel. Az akciókat a krematórium parancsnoka, Martin Roth SS-Hauptscharführer irányította. Néha gázteherautókat is használtak, amelyekben kipufogógázzal, vagy éppen Zyklon B-vel ölték meg a foglyokat. 1941-től az eutanáziaprogram folytatásaként (14f13) Mauthausenből a hartheimi kastélyba is vittek foglyokat, akiket aztán ott gázosítottak el. A hivatalos papírokban lábadozó táborként utaltak Hartheimre. Az egyik ottani akciót Ziereis, a KL parancsnoka is megnézte.   A hartheimi szürke buszok   1943 augusztusában Natzweiler-Struthofban (ma Franciaország) állítottak fel egy ideiglenes gázkamrát, amelyben 86 teljesen egészséges zsidót öltek meg. Azért kellett meghalniuk, hogy holttestüket a strasbourgi egyetem Anatómiai Intézetébe, August Hirt professzor csontvázgyűjteményébe küldhessék. A professzor aggódó levelet írt, mert a parancsnoktól (Josef Kramer) megtudta, hogy a gázosításhoz szükséges anyag nem áll rendelkezésre (das Material zur Vergasung nicht vorhanden ist). Levelének tárgya: gyűjteményépítés (Aufbau einer Sammlung). A kivégzést személyesen Kramer hajtotta végre. Gyakori feltűnésére két magyarázat lehetséges. Megbízható tömeggyilkos-káderként lehetett rá számítani nehéz helyzetekben is. A revizionisták szerint ez nonszensz, vallomásait a britek bántalmazással csikarták ki tőle. A másik magyarázat, hogy az SS-Hauptsturmführer peches ember volt. A szövetségesek pikkeltek rá. Bárhova ment (1943 Natzweiler-Struthof, 1944 Birkenau, 1945 Bergen-Belsen) mindig belekeveredett egy tömeggyilkosságba. És persze mindig tökéletesen ártatlan volt.   Hirt professzor aggódó levele a még élő csontvázgyűjtemény elgázosítása ügyében   A felszabadulás előtti hónapokban az SS gázkamrát létesített a Birodalom egyetlen női koncentrációs táborában, Ravensbrückben is. Jelenlegi ismereteink szerint mintegy 5000 nőt gázosítottak el. A Birodalom akkori területén a különböző koncentrációs táborokban évekig folyt hosszabb-rövidebb ideig a kisebb-nagyobb fogolycsoportok elgázosítása. A KL-ek sűrűn együttműködtek az eutanáziaprogramban közreműködő megsemmisítő központokkal. Legyengült, nem kívánatos, vagy éppen fogyatékos foglyaikat ezekbe utalták, máskor maguk végeztek velük, esetleg a birkenaui gázkamrákba küldték őket. A holokauszttagadók szerint mindebből egy szó sem igaz. A zsidó és nem zsidó túlélők hazudnak. Az SS-ektől kínzással csalták ki a beismerő vallomásokat. Meg vannak győződve, hogy természetesen ezeket a gázkamrákat is a szövetségesek építették a háború után. (Nyilván nagyon ráértek, nem jelentett elég feladatot fél Európa megszállása, Japán legyőzése és a Vörös Hadsereg fenyegető közelsége.) Az is gyakran olvasható, hogy ezek a létesítmények technikailag alkalmatlanok voltak az ölésre. A mauthauseni gázkamra ajtaja például egyes tagadók szerint nem záródik légmentesen. Úgy látszik, a nácik mégis megoldották valahogy.»

19. „A koncentrációs tábori halálozásokért a szövetségesek felelősek”

A holokauszttagadók szerint a koncentrációs táborokban nem a nácik, hanem tulajdonképpen a szövetségesek gyilkolták a foglyokat. Persze SS túlkapások előfordultak, de a rabok elsősorban az éhségtől és az ennek nyomában fellépő betegségektől szenvedtek, haltak meg. Ezt pedig a tagadók egyértelműen a szövetségesek kíméletlen bombatámadásainak számlájára írják. Azaz: tulajdonképpen Roosevelt és Churchill amerikai és angol pilótái miatt haltak meg olyan sokan. Először érdemes tisztázni, hogy a nácik által Európa-szerte ezerszámra felállított lágereknek valójában csak kis része volt koncentrációs tábor (Konzentrationslager, rövidítve KL, vagy KZ). A csúcsponton, 1944 nyarán 24 főtábor (Stammlager) körül 1000-1200 altábor (Aussenkommando vagy Nebenlager) működött. A KL-ekben a háború nagy részében a foglyoknak csak elenyésző része volt zsidó. Őket a Birodalom zsidótlanítása során keleti gettókba, kényszermunkatáborokba, majd a megsemmisítő táborokba hurcolták. A valóság az, hogy a közhiedelemmel ellentétben a klasszikus koncentrációs táboroknak 1944-ig nem sok köze volt a holokauszthoz. (Auschwitz persze papíron KL-nek számított, valójában egyre inkább haláltáborrá vált). 1937 és 1942 között a KL-ekben folyamatosan és brutális mértékben nőtt a halálozás. Holott ekkoriban Németországot nem érték számottevő bombázások. Négy nagy KL, Buchenwald, Sachsenhausen, Mauthausen és Dachau összesített halálozási adatai a következők: 1937-ben 155, 1938-ban 1406 (kilencszeres növekedés), 1939-ben 2799 (kétszeres), 1940-ben 11025 (négyszeres) halott. A nácik 1942-ben voltak sikereik és hatalmuk teljében. Ekkor már 24629-en haltak meg, ami újabb 2,2-szeres emelkedés. A tendencia világos: minél nagyobb lett a hatalmuk, minél több országot hódítottak meg, a nácik annál több embert vittek táborokba, akik közül az egyre rosszabb bánásmód miatt egyre többen haltak meg. Ehhez semmi köze nem volt a légitámadásoknak. Annál több a náci paranoiának és embertelenségnek. Ha a holokauszttagadók állítása igaz lenne, az áldozatok számának a szövetséges bombázások beindulásakor, 1943-ban kellett volna megugrania. Ehelyett pont az ellenkezője történt: 1937 óta először, ebben az évben kevesebben haltak meg, mint az azt megelőző során. Annak ellenére, hogy jóval több új fogoly érkezett, mint korábban. 1942-ben 64 ezer új fogolyra 24629 halott, 1943-ban viszont 103 ezer új fogolyra már „csak” 16904 áldozat jutott. Az ok egyszerű: az SS 1943-ra értette meg, hogy a háború el fog húzódni. Ezért elkezdték jobban becsülni a munkaerőt. A Koncentrációs Táborok Felügyelősége próbálta betiltani a rabok értelmetlen verését, kínzását, gyilkolását. Elvileg minden súlyosabb büntetéshez (korbácsolás, kivégzés) engedélyt kellett kérni. A valóságban a gyilkolásra szocializálódott SS-ek nehezen tudtak változtatni magatartásukon. A foglyok életkörülményeit érdemben csak az utolsó háborús év eseményei rontották. Addig életben maradásuk nem Roosevelttől, vagy az angol pilótáktól, hanem az SS őröktől függött. 1944 végétől a halálozások drámaian megugrottak a KL-ekben. Ennek fő oka az volt, hogy nyugatról és keletről egyaránt közeledtek a szövetségesek. A Baltikumban, Ukrajnában, Lengyelországban és francia földön felszámolt lágerek foglyait Németországba hajtották. Az 1941-1942-es nagy zsidótlanítási kampány után a háború végén, paradox módon maguk a nácik árasztották el ismét zsidókkal a Birodalom területét. A bombázások során sok deportáltakat szállító vonatszerelvényt és hadiüzemet ért találat. 1944 augusztusában például a buchenwaldi hadiüzemeket bombázták. Ekkor 384 fogoly és 80 SS halt meg. A légitámadások során további deportáltak ezrei haltak meg. Nem azért, mert meg akarták őket ölni, hanem mert éppen ott voltak. 1945 első négy-öt hónapjában a becslések szerint csak az említett négy táborban háromszor annyian haltak meg, mint 1944-ben összesen. 31 ezer helyett 96 ezren. A mindenfelől beérkező transzportok miatti túlzsúfoltság következtében a lágerrendszer egyszerűen felmondta a szolgálatot. Bergen-Belsenben például 1944 végén 15257 rabot tartottak fogva. Áprilisig újabb 52 ezren érkeztek. Enni már nem adtak, kitört a tífusz, a halottakat össze sem szedték. Ezért és a többi táborban előálló helyzetért a holokauszttagadók a szövetségeseket okolják. Nem Hitlert, aki még 1945 áprilisában is (amikor már Himmler sem akart tovább ölni) megtiltotta, hogy feladják a lágereket. Nem a Führert, aki parancsba adta, hogy élve egy fogoly sem kerülhet az ellenség kezére. Amikor a korábbi birkenaui parancsnok, Josef Kramer Bergen-Belsent a Wehrmacht nyomására mégis átadta az angoloknak, több mint 10 ezer hulla hevert temetetlenül. A felszabadulás után mintegy 14 ezren haltak meg. Ha a szövetségesek felhagytak volna a légitámadásokkal, sőt, a háború megnyerését feladva nem hatolnak be a Birodalomba, vajon akkor életben maradtak volna egy boldog, náci Németországban? Aligha. »

18. Miért hazudtak az SS-ek és a nácik?

A náci tettesek és szemtanúk alapjaiban veszélyeztetik a holokauszt tagadóinak hitelességét. Egy zsidóra, kommunistára könnyen legyintenek. De mi történik, ha egy Einsatzgruppe parancsnoka (Dr. Otto Ohlendorf SS-Gruppenführer) egyszerűen közli, hogy emberei 90 ezer főt, főleg zsidót lőttek agyon pár hónap alatt? Ezért a tagadók azt állítják, csak azok mondtak igazat, akik letagadták a holokausztot. A többiek, a háború utáni perek tízezreiben vallomásokat tévő, bűnöket beismerő SS-ek és nácik mind hazudnak. Ki ezért, ki azért. Úgy vélik, legtöbbjüket egyszerűen megkínozták, és kényszerítették. Gyakran emlegetik, hogy amikor a britek elfogták Auschwitz volt parancsnokát, Rudolf Hösst, brutálisan megkínozták. Pontosan így történt. Az álnéven bujkáló SS-t négyszer megütötték, mielőtt elismerte valódi személyazonosságát. Egy asztalra tették és összeverték. Az egyik brit katona szerint „a csapásoknak és sikolyoknak nem akart vége szakadni”. Akkor hagyták csak abba a verést, amikor az orvos figyelmeztette őket, hogy Höss meg fog halni. Ezután meztelenül járatták a hóban, három napig nem hagyták aludni, ütötték, és végül aláírattak vele egy vallomást arról, hogy megölt 2,5 millió embert. Ami az egészben a holokauszttagadók szempontjából a legfurcsább, hogy mindez nem véletlenül derült ki. Nem egy lappangó titok tört elő évtizedek után. 1946-1947-ben maga Höss írta le saját életrajzában. „A Field Security Police szörnyen bánt velem. Az első kihallgatáson azért vertek, hogy bizonyítékot szerezzenek. Azt sem tudtam mi volt a jegyzőkönyvben, vagy, hogy mit mondtam, mégis aláírtam, mert alkoholt adtak és ostorral vertek. Ez még nekem túl sok volt ahhoz, hogy elviseljem. Az ostor a sajátom volt. Véletlenül került a feleségem csomagjába. A lovamat aligha érintette meg valaha is, még kevésbé a foglyokat. Az egyik kihallgatóm valahogy azt gondolta, hogy állandóan ezzel vertem a foglyokat. Néhány nap múlva Mindenbe vittek…Itt, ha lehet, még durvábban bántak velem…Meglepetésemre három hét múlva megborotváltak, levágták a hajam és megengedték, hogy megfürödjek.”   Rudolf Hösst a britek összeverték   Hösst Nürnbergbe vitték tanúskodni. Jól bántak vele, de a kihallgatások érzelmileg és szellemileg megviselték. Biztosra vette, hogy kihallgatói mind zsidók. Ezután kiadták a lengyeleknek, amitől rettegett. Amikor Krakkóban több SS-el leszállt a vonatról, majdnem megkövezték őket. A helyiek ugyanis felismerték köztük a hatalmas termetű Amon Göthöt, a krakkó-plaszówi láger „Schindler listájából” elhíresült SS-parancsnokát. Szerencséjükre megérkezett értük az autó. A lengyel börtönben várakozása ellenére nem verték. Több foglár – a többi lengyel fogolyhoz hasonlóan őt is - terrorizálta. Egy ideig kisebb adag kenyeret és levest kapott. Höss ekkor került az összeomláshoz a legközelebb. Szerencséjére a lengyel ügyész, Jan Sehn közbelépett. Beszámolóját Höss így zárta: „Nyíltan meg kell vallanom, sosem gondoltam volna, hogy ilyen tisztességesen és kedvesen bánnak velem egy lengyel börtönben, mint vele, az ügyészi hivatal közbelépése óta.” Höss ezt a saját kezével írta. Krakkói cellájában, abban a visszaemlékezésében, amelyben részletesen beszámolt a gázosításokról, tömeggyilkosságokról. A tagadók Höss kínzását elhiszik, a zsidók halálát azonban nem. És még valami: a revizionista fórumokon évtizedek óta szörnyülködnek Höss megverése miatt. Újra és újra leleplezik a nagy titkot, ami 53 éve, az életrajz 1958-as publikálása óta közismert. A kínzásra hivatkozva nyilvánítják totális hazugságnak minden szavát, gázkamrástól, krematóriumostól. Dühkitörések kíséretében hordják le nyomorult gyilkosoknak azokat az amerikai katonákat, akik Dachauban mindenfelé hullákat látva SS-őröket lőttek agyon.   Dachau, 1945. április: az amerikaiak SS-eket végeznek ki   Ugyanakkor olyan véleményt, bejegyzést lámpással sem találni, amely akár egyetlen jó szót is pazarolna a zsidó áldozatokra. Azokra, akik a tömegsírok szélén ülnek, akiket éppen husángokkal vernek agyon, az anyákra, akik meztelenül, karjukban gyermekkel várják a halált. Ehelyett hallgatás, vagy zavaros magyarázkodás a partizánokról. Ez a tény már messze túlmutat a holokauszttagadáson, az antiszemitizmuson, és komolyabb emberi dilemmákat vet fel.   Ukrajna, 1942: meztelen zsidó nők és gyermekek kivégzése a mizoczi gettóból   A tagadók más SS-eknek sem hisznek. Pedig őket senki sem bántotta. A feltételezett okok, motivációk széles spektrumon mozognak. Állítólag voltak olyanok, akik bedőltek a hamisított filmeknek, a hazug tanúknak, a fabrikált dokumentumoknak. Mások állítólag félreértették a kérdést. Azt hitték, hogy nem a táborokról, hanem a szövetségesek tömeggyilkosságairól kérdezik őket, amikor bőszen bólogattak. Ilyen volt például a legmagasabb rangú elfogott náci, Hermann Göring. Az amerikai tagadó, Butz egyenesen úgy véli, hogy a lecsukott nácik felismerték: mivel a világ úgyis meg van győződve a holokausztról, senki sem hinne nekik, ha tagadnák. Ezért próbáltak együttműködőnek, készségesnek tűnni, némi jóindulatot kicsikarni a bírákból. Különben is, az életükért folytatott harcban minden eszköz megengedett volt. A másik népszerű magyarázat, hogy a nácik és SS-ek nagyobb, hosszabb büntetésre számíthattak a konok tagadással, amennyiben nem ismerték el a tömeggyilkosságot. Ezért inkább ügyvédeik tanácsára azt vallották, hogy voltak gázkamrák, történtek gázosítások. Azaz: az állam bűnös volt. Eközben igyekeztek saját szerepüket tagadni, minimalizálni. Olyanok is voltak, akiket a börtönben zsidó ügynökök (kik mások?) kerestek fel. Elmondták nekik, hogy ha együttműködnek, enyhébb ítéletre számíthatnak, ellenkező esetben akasztófára kerülnek. E magyarázatok nagy része meglehetősen gyermeteg. További problémát jelentenek azok a nácik, akik nem csupán beszámoltak a holokausztról, de egyúttal saját részvételüket, bűnösségüket is bevallották. Liebehenschelt, Höss utódját Auschwitzban szerintük a lengyelek kényszerítették vallomásra. Mollt, a birkenaui krematóriumok és égetőgödrök főnökét, az amerikaiak. Az 1944-ben Birkenaut, majd Bergen-Belsent irányító Kramert az angolok kínozták. Az Argentínában elrabolt Eichmannt jeruzsálemi pere során az izraeliek gyötörték, mentálisan felőrölték, begyógyszerezték. Egykori beosztottját, Wislicenyt először Nürnbergben a szövetségesek, majd Pozsonyban a szlovákok vették rá a hazudozásra. Az 1963-1965-ös frankfurti Auschwitz-per SS vádlottjai az új német hatóságok áldozatai lettek. A tagadók szerint mindenki hazudik, aki beismerte a szelekciót, gázosítást, hullaégetést. A vádlottak egyébként valóban fantasztikus történeteket adtak elő. A frankfurti perben az auschwitzi Gestapo parancsnokhelyettese azt állítja, soha elő sem vette a pisztolyát. A tanúk szerint százakat ölt meg. Később bevallja, hogy nemcsak elővette, de lőtt is.   Auschwitz-per, Frankfurt: Boger, a Gestapo helyettes parancsnoka   Höss volt segédtisztje, Mulka, nem tudja, mi az a Stabsführer. Szerinte ilyen beosztás nem is volt Auschwitzban. Aztán kiderül, hogy volt, és éppen ő töltötte be. A rettegett Baretzki Blockführer azt mondja, hogy nem vett részt a szelektálásban. Aztán előkerül egy fotó, rajta Baretzki szelekció közben, kezében bottal.   Auschwitz Album, 1944 nyár: a jobb szélen Baretzki, kezében bottal   Lucas doktor 14 hónapig kitart amellett, hogy sosem szelektálta a zsidókat. Aztán vádlott-társa, Baretzki kifakad, hogy tízezreket küldött a gázba. Kiderül, hogy a doktor többször is szelektált. Hazudozásból tényleg nem volt hiány. Csak az a kérdés, kinek, mikor, mit hiszünk el. Az ártatlanságát hangoztató gestapósnak, vagy a szelekciót bevalló SS-orvosnak.»

17. A nagy „irathamisítás”: a szövetségesek

Dwight Eisenhover, a szövetséges haderők főparancsnoka feljebbvalóihoz írt jelentésében nem szégyellte bevallani: az ohrdrufi táborban az SS által agyonlőtt vagy élve elégetett emberek holttesteit látva, a túlélők beszámolóit hallgatva egyszerűen rosszul lett. A felháborodott amerikaiak hamarosan ide hajtották a közeli város lakosságát. Megmutatták nekik a tábort, majd rájuk parancsoltak, hogy ássanak tömegsírokat. A megrettent német civilek féltek a megtorlástól, de estére hazamehettek. Aznap éjjel a polgármester és felesége felakasztotta magát. Rövid búcsúlevelet hagytak hátra a következő szöveggel: „Nem ismertük a részleteket, de tudtunk róla.” Pedig bármennyire is megdöbbentek az amerikaiak, Ohrdruf nem számított jelentős lágernek. Csak egy volt a buchenwaldi koncentrációs tábor 140 altábora közül. Később állítólag Eisenhover ezt a parancsot adta ki: „Mindent örökítsetek meg, szedjétek össze a filmeket, szedjétek össze a tanúkat, mert egyszer eljön majd a nap, amikor feláll valami rohadék, és azt mondja, hogy mindez meg sem történt.” A későbbi amerikai elnök jóslata hamarabb beigazolódott, mint gondolta volna.   A holokauszttagadók szerint ez mese. Azok a brit, kanadai, amerikai, francia és orosz katonák, akik felszabadították a táborokat, egyszerűen hazudnak. Jobb esetben őket is átverték. Úgy vélik: Eisenhover valóban adott parancsokat a táborokkal kapcsolatban, de azok valami egészen másról szóltak, mint az igazság megörökítéséről. Szerintük a háborút követően szigorúan titkos akció kezdődött. Több száz fős különleges egységeket állítottak fel. Ezeknek az volt a feladatuk Európában, hogy tömegével állítsanak elő hamis dokumentumokat. Hamisítsanak adatokat, kimutatásokat, számlákat. Ezek a szakértők írták az Einsatzgruppen és alárendelt egységek (Einsatzkommandók, Sonderkommandók) jelentéseit, amelyek tételesen listázzák a helyszíneket és a kivégzettek számát. Az ezek alapján készült összefoglalókat (Ereignismeldungen UdSSR, illetve Meldungen aus den Besetzen Ostgebieten) is ők készítették. Az állítólagos irathamisítási akció persze ugyancsak gyors lehetett, mert a néhány hónap múlva megkezdődő háborús bűnös perek ügyészeinek már ebből az anyagból kellett dolgozniuk. A tagadók szerint ezután, illetve ezzel párhuzamosan, a „dokumentumokat” valahogyan (hogyan is?) becsempészték több tucatnyi ország sok száz levéltárákba, irattárába. Odabent az egyes hamisított iratokat szétszórták, elrejtették a többi, valódi dokumentum között. Eközben beszédekről készült hang- és filmfelvételeket manipuláltak, új hamisítványokat tákoltak össze.     A tagadók szerint az összeesküvésben egyaránt bűnös volt Moszkva, London és Washington. Az amerikai kormány, az OSS (Office of Strategic Services), a Washingtonban Roosevelték által felállított Háborús Menekültügyi Bizottság (War Refugee Board), a szovjet és az angol titkosszolgálat. Amelyek nem mellékesen éppen hidegháborút vívtak egymás ellen. Az évtizedes, globális összeesküvést a revizionisták szerint természetesen a zsidók szervezték: az irathamisítás egyik fő felelőse a New York-i YIVO (Jewish Institute for Research) volt.   Persze ez még mindig nem adott kielégítő magyarázatot a számtalan, nácik által aláírt dokumentumok születésére. A tagadók (pl. Butz) szerint a börtönöket zsidók keresték fel. Alkut ajánlottak a fogva tartott náciknak: ha aláírják az eléjük tett hamis dokumentumokat, életben maradnak. Ezek után szinte már „természetes”, hogy a náci prominensek naplóit a háború után a szövetséges ügynökök írták. Bizonyosan nagy tudású emberek lehettek, ha képesek voltak visszamenőleg előállítani Goebbels 1922-től vezetett feljegyzéseit, amelyekben hemzsegtek a mindenkori német belpolitikára, a világpolitika történéseire, a német kultúra számtalan szerelőjére, és a miniszter viharos magánéletére tett utalások. Hasonlóan nehezen magyarázható Hans Frank, lengyelországi főkormányzó 43 kötetes naplójának állítólagos hamisítása. Már csak azért is, mert a kollekciót maga Frank adta át letartóztatásakor a szövetségeseknek.   Hans Frank főkormányzó 43 kötetes naplót írt (BA)   A legfurcsább az egészben, hogy a nagy titkot a jelek szerint lassan hetven éve sikerül megőrizni. Egy ilyen méretű, sok évtizedes összeesküvés minimálisan intézmények és szervezet ezreinek, ügynökök, filmesek, hivatalnokok, katonák, rendőrök, profi hamisítók, történészek, levéltárosok, futárok százezreinek folyamatos együttműködését igényelhette. Egymással egyébként minden más fronton elkeseredetten ellenségeskedő angolokét, amerikaiakét, oroszokét, izraeliekét, németekét.»

16. Miért hazudnak a túlélők?

Oskar Gröning 1942-ben, 21 évesen érkezett Auschwitzba. Nem sokkal később szemtanúja volt egy szelekciónak: „Egy gyereket egyszerűen megfogtak a lábánál és felhajították a kocsira…amikor tovább jajveszékelt, mint egy beteg csirke, odacsapták a teherautó oldalához. Nem értettem, hogyan képes az SS-ből bárki is arra, hogy megfogjon egy gyereket és szétverje a fejét egy teherautó oldalán…vagy lelője, és felhajítsa a platóra, akár egy zsák lisztet.” Gröning SS-Rottenführer (tizedes) volt. Mégis el akart menni Auschwitzból, de nem engedték.   Oskar Gröning Auschwitzban szolgált   Két évig dolgozott a táborban. Az áldozatoktól elvett pénzt és értékeket kezelte, lopott eleget. Aztán az 1980-as években egy bélyeggyűjtő klubban szembesült a holokauszttagadókkal. Egyik brosúrájukat kijavította és elküldte egy revizionista nézeteit hangoztató ismerősének. Hamarosan zaklató leveleket, telefonhívásokat kapott: „90 százaléka mind olyan emberektől jött, akik megpróbálták bebizonyítani, hogy amit a saját szememmel láttam és Auschwitzban tapasztaltam, az egy nagy-nagy tévedés, hogy csupán hallucináltam, mert az egész meg sem történt.” Gröning egyébként nem szerette különösebben a zsidókat. Egyáltalán nem érzett bűnbánatot, lelkifurdalást auschwitzi munkája miatt. Az zavarta, hogy olyanok nem hisznek neki, akik évekkel, évtizedekkel Auschwitz után születtek. Öregemberként, 80 felett, nekik üzente: „Szeretném, ha hinnének nekem. Láttam a gázkamrákat. Láttam a krematóriumokat. Láttam a máglyákat. Ott voltam a rámpán, amikor a szelekcióra sor került. Szeretném, ha elhinnék nekem, hogy mindezekre sor került, mert én ott voltam.” A tagadókat nem hatja meg Gröning érvelése. Nem hisznek neki. Éppúgy, mint a zsidóknak. Róluk azt állítják, hogy mivel zsidók, szándékosan hazudnak. Tanúvallomásaik hemzsegnek a tévedésektől, pontatlan részletektől, túlzásoktól, ráadásul az egyes visszaemlékezések egymásnak is ellent mondanak. Ebben sok igazság van, ugyanakkor ezek a hibák a legtöbbször nem szándékosak. Nincs olyan egyszerű koccanásos baleset, amelynek résztvevői ugyanúgy mesélnék el a történteket. Márpedig a holokauszt túlélői szélsőségesen rossz körülmények között szemlélték a velük történt eseményeket. A társadalom számkivetetteiként éltek hónapokon, éveken át. Aztán vagonokba zsúfolták őket, étel, ital, wc nélkül az ismeretlenbe utaztak. Majd érkezéskor elszakították őket szeretteiktől, megölték családtagjaikat. Éheztek, tetvesek, betegek voltak. Ütötték, verték őket. Sokan kapták el a tífuszt, aminek gyakran szövődménye a memóriakárosodás. Az SS-ek nem mutatkoztak be, a civilek az egyenruhákat összekeverték, a rendfokozatokat nem ismerték. Az évek, évtizedek elteltével az emlékek elhalványulnak és összekeverednek az olvasott, vagy másoktól hallott történetekkel. Természetesen mindig vannak olyanok is, akik figyelemre, feltűnésre, csodálatra, sajnálatra vágynak és ezért túloznak. Ernst Bloch, francia történésznek valószínűleg igaza van, amikor azt állítja: „Abszolút értelemben megbízható szemtanú nem létezik. Csak többé-kevésbé megbízható visszaemlékezés van.” Az Auschwitzba deportált olasz író, Primo Levi más szempontból közelít. Szerinte azért nem kaphatunk teljesen hiteles képet a holokauszt lényegi momentumairól, mert a legmélyebb bugyrokat megjáró tanúk halottak. A túlélők ugyanis kivételek. Azok, akiknek korrupció, ismeretségek, behódolás, elembertelenedés, vagy éppen a szerencse révén sikerült elkerülniük a legrosszabbat. De mi történik, ha egy túlélő azt állítja, hogy Mengele sterilizálta, miközben Dr. Clauberg volt a tettes? Mit változtat ez a tény a lényegen? Többnyire nem sokat. Gyermeke nem lehet, az élete örökre megváltozott.   Höcker Album, Auschwitz, 1944: a sterilizáló Clauberg balra, civilben az SS vezérkarral (USHMM)   Igazi tétje az ilyen tévedéseknek csak ritkán (pl. egy szembesítésnél) van. Fontos tanú a magyar zsidó, Dr. Nyiszli Miklós, aki Mengele mellett korboncnokként dolgozott a Sonderkommandóban. Ugyanakkor kórosan túlbecsüli a léptéket, akár méretekről, akár számokról van szó. Szerinte a Sonderkommando felkelése során 70 SS és 853 fogoly halt meg. A valóságban 3 SS és 451 rab esett el. 200 méter hosszú vetkőzőről ír, pedig tudjuk, és a helyszínen is lemérhetjük: a birkenaui II. krematórium földalatti vetkőzője 49,43 méter hosszú. Nyiszli gyakran még a dátumokat (felkelés, gázosítás leállítása) is keveri. Ezek kétségtelenül zavaró hibák. De ezért vannak a történészek, hogy összeszedjék, egybevessék, leellenőrizzék a forrásokat. Forráskritika nélkül ugyanis nem létezik tudomány. Ezért gondoljuk, hogy Julius Caesar galliai hadjárataival kapcsolatban nem biztos, hogy a ránk maradt „De bello gallico” című beszámoló a leghitelesebb. Ugyanis hiába érdekes olvasmány, ha tudjuk, hogy Julius Caesar írta. Saját magáról. A holokauszttagadók rossz megoldást választanak. Kijelentik, hogy mivel Nyiszli Miklós rosszul (esetleg szándékosan túlozva) adja meg a gázkamrák méretét, azok nem is léteztek. Ebből következően Birkenau nem lehetett megsemmisítő tábor. Így Hitler sem rendelhette el a holokausztot, mivel nem lett volna hol végrehajtani. A végső következtetés pedig mindig ugyanaz. A holokauszt kamu, az 5-6 millió zsidó áldozat Ausztráliában, New Yorkban, Izraelben bujkál. És biztosan az sem megoldás, ha Nyiszli, vagy éppen Mandelbaum tévedése miatt minden tanúvallomást hazugságnak nyilvánítunk. A legkevésbé pedig az elfogadható, ha a sommás ítélet így hangzik: Nyiszli zsidó, a zsidók pedig úgyis mind hazudnak. Márpedig a holokauszt tagadói burkoltan, vagy éppen nagyon is nyíltan, ilyen érvekkel operálnak.»

15. Az élő holtak: hova tűntek a zsidók?

Gogol orosz sima modorú szélhámosa, Csicsikov a holokauszt előtt száz évvel halott muzsikokat, holt lelkeket vesz a földesuraktól. A holokauszttagadók olyan zsidókat próbálnak rátukmálni a világra, akik bár holtak, de szerintük mégis élnek. Mivel azt hirdetik, hogy a náci üldözés alatt 300-500 ezer, legfeljebb 1,5 millió zsidó halhatott meg, magyarázatot kell adniuk 4-5 millió ember sorsáról. Ha nem gázosították el őket Treblinkában, Sobiborban, Belzecben, Chelmnóban és Auschwitz-Birkenauban, ha nem kerültek az Einsatzgruppen tömegsírjaiba, akkor mégis hová lettek?   A legnépszerűbb magyarázat szerint egyszerűen elhagyták a lakóhelyüket. Milliók követték az 1941-ben visszavonuló Vörös Hadsereget keletre és többé nem tértek haza. Mások, állítólag tíz- és százezrével a háború után Ausztráliába, Új-Zélandra emigráltak. Még többen mentek Amerikába, azaz az Egyesült Államokba és Kanadába, ahol - a mai illegális bevándorlókhoz hasonlóan – egyszerűen felszívódtak a tömegben. A hatóságoknál nem jelentkeztek, rokonaikkal nem érintkeztek. És persze az állítólagos halottak jelentős része a cionista Izraelben talált hazára. A tagadók szerint ráadásul anyagilag kifizetődő volt zsidó halottnak lenni, hiszen az ostoba németek (az állam és a cégek) évtizedekig fizettek olyan áldozatokért, akiket honfitársaik sosem dolgoztattak rabszolgaként és sosem öltek meg. Ezekkel az állításokkal az a baj, hogy a mégoly hiányos statisztikák nem támasztják alá őket. Természetesen sokan menekültek a Szovjetunió belsejébe 1941-1942-ben, és százezrek emigráltak nyugatra a háború után. Az 1948-as függetlenség kikiáltásakor mintegy félmilliós Izrael 1970-ig 1,15 millió zsidó bevándorlót fogadott. Összlétszámuk azonban még így sem közelítette meg a hiányzó 4-5 millió főt. Ráadásul csak az Izraelbe bevándorlók egy része volt túlélő, hiszen érkezett 50 ezer jemeni, és százezernyi, közel-keleti arab államokban élő szefárd zsidó is, akiket nem érintett a holokauszt.   A tagadók számos más magyarázattal is előálltak. Sok halottat többször vettek fel különböző listákra. Egy áldozatot bejelenthetett a hatóságoknál házastársa, egyszerre akár több gyereke, testvérei, anyja vagy az anyósa, a szomszédja és barátai. Az amerikai Butz szerint egy részük tudatosan terjesztette saját és rokonai halálhírét. Mások egyszerűen tévedtek: a háború során elszakadtak családjuktól, barátaiktól és 1945 után nem találták meg egymást. Ezért kölcsönösen halottnak gondolták a másikat, így bár valamennyien éltek, felkerültek az áldozatok listájára. Szerinte voltak olyanok is, akik egyszerűen nem akarták „helyreállítani a kapcsolatot” korábbi környezetükkel, ezért nem keresték őket, hallgattak magukról. Másoknak a szovjet kommunista hatóságok tiltották meg, hogy felvegyék a kontaktust a kapitalista nyugaton élő ismerőseikkel, hozzátartozóikkal. Biztosan történtek hasonló emberi drámák. Toma András, az utolsó magyar hadifogoly 2000-ben tért haza egy orosz idegszanatóriumból. De nem gondoljuk, hogy a verifikált halottak sokasága mellett több tízezer, a Gulágon nyom nélkül eltűnt magyar nyaral valahol álnéven. Hiroo Onada hadnagy 1972-ben került elő a fülöp-szigeteki Lubang dzsungeléből. Miközben családja holtnak hitte, ő nem tudta, hogy vége a háborúnak. Az izraeli sajtó sem rejtegeti az ilyen történeteket és beszámol nagy egymásra találásokról. A családjától 1942-ben elszakított Irene Famulak 83 évesen, 2008-ban értesült, hogy öccse, aki évtizedekig hiába kereste a Szovjetunióban, túlélte a nácikat. 2011 májusában egy, a Gulágon 1946-ban született zsidó nő talált rá 66 éve halottnak hitt rokonaira Izraelben. Ilyen esetek bizonyosan előfordultak, ezrével, de akár tízezrével is egy-egy nagyobb kataklizma után. Zsidókkal és nem zsidókkal egyaránt. Azt is tudjuk, hogy az első veszteségbecslések utólag általában túlzónak bizonyulnak. De ezek a tényezők (illegális kivándorlás, statisztikai hibák, eltűnések stb.) együttesen csak szerény mértékben csökkenthetik az áldozatok millióinak számát.   A holokauszttagadók ugyanakkor egy szót sem szólnak azokról, akik évtizedek után is siratják elvesztett családjukat. Különösen ízléstelen az a magyarázatuk, mely szerint az álhalottak tömegesen tagadták meg egykori családjukat. Mivel időközben új férjet, új feleséget találtak maguknak, és új életük „értékesebb a réginél”, egyszerűen elhagyták gyermekeiket, szüleiket, testvéreiket. Lok Aliz például utoljára akkor látta húgát, amikor Bergen-Belsenben a felszabadulás után, egy brit mentőautóba tették a mozgásképtelen és magatehetetlen lányt. Fél évszázadig várta, hogy megcsörren a telefon. Aztán 53 év keresés után megtalálta. Egy halotti listán.»

14. Hány zsidó halt meg?

Eichmann 1944-ben Budapesten 6, 1945-ben Németországban 5 millió zsidó halottról beszélt. A holokauszttagadók szerint ez a 20. század legnagyobb átverése (hoax). Elismerik, hogy - más ellenségekhez hasonlóan – a zsidókat is üldözték. Gettókba zárták, táborokba deportálták őket. Kétségtelenül sokan meg is haltak közülük - mondják. Persze jóval kevesebben. Talán 3-500 ezren, esetleg 1,5 millióan. Ebből következően a „hivatalos történészek” és a közvélemény által számon tartott áldozatok 67-95 százaléka, mintegy 3,5-5,7 millió halott sosem létezett. Szerintük a rendelkezésre álló felmérések, statisztikák hiányosak és megbízhatatlanok. Ugyanakkor más esetekben saját adataikat ilyenekkel igyekeznek alátámasztani.   A holokauszttagadók gyakran manipulálnak a számokkal. Összevetik a különböző intézetek, szerzők eltérő statisztikáit, szándékosan elhallgatva azok hátterét. Elmondják, hogy a jeruzsálemi Yad Vashem intézetben az itthon emlegetett 5-600 ezernél jóval kevesebb magyar zsidó halottról tudnak. Máskor azzal jönnek, hogy bezzeg az „amerikai zsidó történész” Raul Hilberg is „csak” 180 ezer magyar halottat említ. Széttárják a kezüket, felháborodnak. Holott a magyarázat egyszerű. A megemlékezések az 1941-es, azaz a mainál majdnem kétszer nagyobb országot veszik alapul. 1944-ben ugyanis itt deportáltak a német és magyar nácik. Hilberg viszont minden államnál a háború előtti, 1937-es területtel számol. Ő tehát az erdélyi magyar zsidókat román, a felvidékieket pedig csehszlovák veszteségként kezeli. A Yad Vashem korábban egy harmadik megoldást választott: a trianoni területet és az 1940-ben visszacsatolt Észak-Erdélyt számolta magyar veszteségként. Tekintve, hogy 1937 és 1945 között a magyar határok öt alkalommal változtak, egy tájékozatlan embert könnyű összezavarni és világraszóló csalást kiáltani. Ugyanez a „játék” keleten már milliós tétekkel folyik. A 3,3 milliós zsidósággal rendelkező Lengyelországot 1939 és 1941 között a nácik és a szovjetek felosztották. 1941-ben teljesen náci, 1945-ben pedig orosz kézre került és a térképen egyszerűen több száz kilométerrel nyugatabbra tolták. Lódz-Litzmannstadt-Lódz, Königsberg-Kalinyingrád, Oswiecim-Auschwitz-Oswiecim, Lwów-Lemberg-Lvov/Lviv, Gdansk és Danzig, Litvánia-Szovjetunió-Ostland-Szovjetunió. A város- és országnevekkel együtt az áldozatok állampolgársága is sűrűn változott. Gyakran haláluk után is.   Az adatkülönbségek egy-egy nagyobb konfliktus esetén gyakori jelenségek. Nem ismerjük az Európából behurcolt járványokban meghalt aztékok pontos számát. A gyilkosok igyekeznek eltüntetni a nyomokat, az áldozatok gyakran hajlamosak felülbecsülni veszteségeiket. A második világháborús áldozatok számát sokáig 50 millióban határozták meg. Ma úgy tűnik, akár 60 millióan is lehettek. Az örmény népirtás alatt megöltek és elpusztultak számát az örmények 1 milliónál többre becsülték, a kortárs brit történész, Toynbee 600-800 ezerre tette. Az esemény népirtás jellegét mai napig tagadó török kormány 300 ezres adata inkább politikai döntés, mint hiteles statisztika. Az 1992-1995-ös boszniai polgárháborúban az első becslések szerint 200 ezren haltak meg. Közülük eddig 100 ezret sikerült verifikálni.   A felmérések sokszor valóban hiányosak. Raul Hilberg például az SS statisztikái mellett az 1939-es és 1959-s, illetve 1970-es szovjet népszámlálások adatait is figyelembe vette a Szovjetunióban megölt zsidók számának vizsgálatakor. Nehéz pontosan megállapítani, hogy a világháború előtt pontosan mikor, mekkora volt Európa zsidó népessége. Az is világos, hogy a szovjetek alaposan túlbecsülték a táborokban meghaltak számát. Auschwitz esetében 4-5 milliós, Majdanekben 360 ezres és 1 milliós számok repkedtek. Ezeket a túlzásokat politikai szándékra és számítási hibákra lehet visszavezetni. Igyekeztek minél több bűnt a németekre terhelni. Másrészt táplálták a legendát, hogy a nácik főleg a kommunistákat üldözték. Nem volt elég a több tízezer üldözött és megölt elvtárs, több kellett. A szovjet számítási hibákat az okozta, hogy a krematóriumok vélelmezett napi égetési kapacitása alapján kalkuláltak. Ezeket a túlzó tanúvallomások alapján alaposan túlbecsülték, majd harminccal megszorozva havi teljesítménnyé alakították. Ezt a számot pedig annyi hónappal szorozták be, amennyi ideig az adott épület létezett. Ha egy krematórium 18 hónapig működött (pl. a III. és az V. számú), és a 24 óra alatt elégetett hullák számát csak ezerrel felülbecsülték, akkor havonta 30, 18 hónap alatt pedig 540 ezer nem létező halott jelent meg a statisztikában. Ez a módszer azért is nonszensz volt, mert minden nap ugyanannyi áldozattal számolt, és nem vette figyelembe a gyakori üzemzavarokat. Érthető, hogy a szovjet adatokat a komoly szakemberek nyugaton nem hitték el.   A holokauszt áldozatainak pontos számát valószínűleg sosem fogjuk megismerni. Ugyanakkor bőven rendelkezünk annyi információval, hogy ezt a számot nagy biztonsággal 5-6 millió környékére becsüljük. A tagadók által propagált óriási, majdnem négyszeres (1,5 millió vs. 5 millió), de gyakrabban húszszoros (300 ezer vs. 6 millió) különbségek tökéletesen kizárhatók. Szándékos hazugságon, vagy félreértésen alapulnak.»

13. A nácik nem akarták és nem tervezték a teljes európai zsidóság kiirtását

  Az állítások és tagadások alfája és egyben ómegája. A holokauszt tagadói azért nem hiszik, hogy a nácik ki akarták irtani a keletre vitt birodalmi zsidókat, hogy kizárólag tömegmészárlási szándékkal szervezték az Einsatzgruppent  hogy a teljes lengyel és szovjet zsidóságot el akarták pusztítani – mert tagadják, hogy létezett egy európai méretű náci koncepció, amely minden zsidó halálát akarta. Ha tagadják a terv egészét, tagadniuk kell annak egyes részleteit is. És fordítva. Mivel ezt nem tudják elfogadni, valami másban kell hinniük. Ezért állítják, hogy Hitler nem akarta, nem adta parancsba és nem is tudott az Endlösungról. Ezért bizonygatják, hogy a nácik csak a zsidók támadásai ellen védekeztek, kivándorlást akartak, és ennek érdekében még a cionistákkal is együttműködtek. Ehhez persze ki kell nevetni a gázkamrákat, a tanukat hazudozónak kell bélyegezni, a dokumentumokat, filmeket, fotókat hamisítvánnyá kell degradálni. Hiszen nem bizonyíthatják azt, ami sosem történt meg. A gyűlölt „holokauszt-mítosz” helyére így kerül az antiholokauszt mítosza, a mindenre és mindenkire kiterjedő zsidó világ-összeesküvés legendája, amely tulajdonképpen a 20. századi civilizáció, a tudomány, a nyugati demokrácia és kultúra antitézise.   Ezzel kapcsolatban a leggyakrabban idézett dokumentum az 1942. január 20-i wannsee-i konferencia jegyzőkönyve. A háború óta a közvélemény úgy tartja számon, hogy a holokausztról itt, a Berlin melletti villában született döntés. Ez a nézet valószínűleg tévedés. Helyesebb talán egyfajta pillanatfelvételnek tekinteni. A konferencia és a jegyzőkönyv azt az időszakot örökítette meg, amikorra a német politika megváltozott. Azt jelzi, hogy a népirtás hivatalos politikává alakult. A korábbi, félig-meddig népirtó jellegű törekvéseket felváltotta az egyértelmű gyilkolás programja. Wannsee előtt egyre többen akartak ölni. Wannsee után egyre kevesebben nem akartak ölni. Ami addig lehetőség volt, kötelességgé változott.   Raul Hilberg szerint az Endlösungért leginkább 27 nagyobb intézmény volt felelős, a végrehajtásban pedig több száz hivatal vett részt. Ennyi szerv aligha vehetett részt egy megbeszélésen, a wannsee-i konferencia mégis magas szintű egyeztetés volt. A háború alatt a német kormány, mint testület tulajdonképpen nem működött. Hitler nem igen hívta össze minisztereit. Az apparátusokat viszont irányítani, munkájukat összehangolni kellett. Így az államtitkári értekezletek egyfajta informális kormányüléssé váltak. Wannsee-ban a legfontosabb minisztériumokat (Külügy-, Belügy-, Igazságügy-), a megszállt lengyel és orosz területeket, a náci párt és Hitler kancelláriáját, valamint Göringet, államtitkárok képviselték. Ott volt a zsidóügyekben érintett szervektől a Gestapo vezetője, a lengyelországi és a balti biztonsági rendőrség parancsnoka. A konferenciát a holokausztot irányító Reinhard Heydrich SS-tábornok hívta össze. Ő volt a német rendőri és biztonsági szervek, valamint a kivégző osztagok (Einsatzgruppen) főparancsnoka. A jegyzőkönyvet Adolf Eichmann készítette és az egyik példány teljes egészében ránk maradt. Bár az egész dokumentum számtalan fontos részletet tartalmaz, a lényege talán két ponton ragadható meg. Az egyik egy Eichmann által összeállított statisztikai táblázat, amely (gyakran téves számokkal) listázta a 35 európai államban és régióban élő zsidók számát. A konferencián megfogalmazott politika rájuk, Eichmann adatai szerint több mint 11 millió emberre vonatkozott. Nem valamelyik társadalmi csoportra, vagy közösségre, hanem az összes európai zsidóra. A Birodalomban és a megszállt keleti, nyugati, északi, balkáni államokban tartózkodókra. Sőt: az ekkor még nem (és később sem) meghódított Angliában, Írországban, a semleges Svájcban, Portugáliában, Svédországban, Spanyolországban, de még Törökország európai részén élő zsidókra is.   Néhány, a száraz adattengerben megbúvó szám már a lezajlott tömeggyilkosságokat dokumentálja. Százezrek ugyanis hiányoznak a felsorolásból. Észtország zsidómentesként szerepel, a mintegy 200 ezer litván zsidóból már csak 34 ezer (lásd: Jäger SS-Standartenführer 1941. december 1. jelentését), a mintegy 60-70 ezer lett közül pedig csupán 3500 volt életben   A másik fontos részlet a táblázat után folytatódó szövegrész: „Megfelelő vezetéssel, a végső megoldás (Endlösung) folyamán a zsidókat alkalmas módon Keleten kell munkába állítani (Arbeitseinsatz). Nagy munkáshadoszlopokban, nemek szerint szétválasztva, a munkaképes zsidókat (die arbeitsfähigen Juden) utakat építve vezetik ezekre a területekre, miközben nagy részük a természetes csökkenés következtében kétségtelenül ki fog hullani (ausfallen). A végül esetleg megmaradó maradék állományt, minthogy ezek esetében kétségtelenül a legellenállóképesebb részről van szó, megfelelően kell kezelni, mert egy természetes kiválasztódást szemléltetve, szabadon bocsátásuk esetén egy zsidó újjáépülés csírájának tekinthető (lásd a történelem tapasztalatát).   A végső megoldás gyakorlati kivitelezése folyamán sor kerül Európa átfésülésére nyugatról keletre. A Birodalom területét, beleértve a Cseh-Morva Protektorátust, már csak a lakáskérdés és további szociálpolitikai szükségszerűségek miatt is előre kell venni. A kitelepített zsidókat először azonmód úgynevezett átmeneti gettókba (Durchgangsghettos) viszik, hogy onnan szállítsák őket tovább Keletre.” A holokauszttagadók szerint (természetesen) ez a jegyzőkönyv (is) hamisítvány. Különben sem bizonyít semmit. Nincs benne szó gázkamráról, kivégző osztagokról, krematóriumokról. Pedig a szándékoltan ködös szóhasználat ellenére az egész dokumentum belső logikája, a hónapok óta zajló tömeggyilkosság kontextusa világosan jelzi a népirtás méreteit. Az erősebb fizikumú férfiak és nők többségét halálra akarják dolgoztatni. A legerősebbeket, leginkább életrevaló túlélőket kivégzik. A jegyzőkönyv ugyanakkor meg sem említi a munkaképteleneket, gyerekeket, öregeket, betegeket. E több millió emberi lényre egy szót sem vesztegetnek. De a munkaképeseknek szánt jövő alapján a máshol gyakran felesleges fogyasztóknak, haszontalan kenyérpusztítóknak nevezett csoportok sorsuk nem kétséges.   A konferencia valódi tematikáját jelzi egy másik eset is. 1941 decemberében, Hans Frank főkormányzó Berlinben járt. Onnan visszatérve vezérkarának egy beszédben foglalta össze tapasztalatait. Nyíltan fogalmazott és világosan utalt a néhány hét múlva megrendezésre kerülő wannsee-i konferenciára, illetve annak témájára: „Így vagy úgy – igen nyíltan megmondom Önöknek – végeznünk kell a zsidókkal. A Führer egyszer már szóvá tette: ha az egyesült zsidóságnak ismét sikerül kirobbantania egy világháborút, akkor a véráldozatot nem csak a háborúba rántott népeknek kell meghozniuk, de az európai zsidónak is találkoznia kell majd végzetével…Öreg nemzetiszocialistaként szintén el kell mondanom, hogy ha csupa zsidópereputty fogja túlélni a háborút Európában, mialatt mi legjobb véreinket áldozzuk fel Európa megőrzéséért, akkor ez a háború csak részleges siker lehet. Ezért, elvből, azzal az elvárással közelítek a zsidó ügyekhez, hogy a zsidók el fognak tűnni. Menniük kell. Már megkezdtem a tárgyalásokat arról, hogy keletre szorítsuk őket. Januárban lesz egy jelentős konferencia Berlinben erről a kérdésről… A konferencia Heydrich SS-Obergruppenführer irodájában lesz… Biztosak lehetünk benne, hogy jelentős zsidó kitelepülés kezdődik majd. De mit kellene tenni a zsidókkal? Önök elhiszik, hogy az Ostlandban (Baltikum és Belorusszia nagy része) felállított településeken helyezik el őket? Berlinben nekünk azt mondták: ’miért csináljátok ezt a sok problémát? Mi sem akarjuk őket, sem az Ostlandban, sem a Reichskommissariatban (valószínűleg Ukrajna). Ti magatok végezzetek velük!’ Uraim, arra szeretném kérni Önöket, hogy acélozzák meg magukat a könyörület minden megnyilvánulása ellen! El kell pusztítanunk a zsidókat bárhol is találjuk őket, mindenhol ahol ez lehetséges, azért, hogy fenntartsuk a Birodalom sértetlen szerkezetét…”   Megölésük még az SS tapasztalt gyilkosai számára is nehéz feladat volt. Ezt még az SS főnöke, Himmler sem titkolta. Egyik, 1943 októberében Posenban (Poznan) elmondott beszédében a náci korifeusoknak így fogalmazott:„…A zsidókérdésre gondolok…Könnyű azt hangoztatni, hogy a zsidókat ki kell irtani, de azokra, akik ezt a gyakorlatban végrehajtják, a világ legnehezebb és legsúlyosabb terhe hárul…Arra kérem Önöket, hogy amit ma ebben a körben mondok, azt csak hallgassák, de soha ne vitassák meg. Eljutottunk a kérdéshez: hogy mi legyen a nőkkel és a gyerekekkel? Én itt is egyértelműen amellett döntöttem, hogy találjunk egy teljesen világos megoldást. Nem tekintettem magam feljogosítva arra, hogy a férfiakat kiirtsam – más szóval megöljem, vagy megölessem – de a gyermekek formájában hagyjam felnőni a mi gyerekeinken, unokáinkon bosszút állókat. Meg kellett hozni a nehéz döntést, hogy ez a nép tűnjön el a föld színéről.” Szerencsénkre Himmler két nappal korábbi, SS-vezetők előtt elmondott hasonló tartalmú beszédet felvették, így az hangban is ránk maradt.     Szövege pedig már több nyelven is olvasható.»

12. „Nem azért küldték a Birodalomból keletre a zsidókat, hogy kiirtsák őket”

1941 szeptembere és októbere a Birodalom zsidóságának gyászos időszak volt. Kötelezővé tették a sárga csillagot, betiltották a kivándorlást és tízezrével kezdték deportálni a cseh, osztrák, német zsidókat. A vonatok főleg Rigába, Minszkbe, Lódzba, Vilniuszba tartottak. Az utasok többségét hónapokon belül megölték. A holokauszttagadók szerint persze más történt. Ezzel az állítással két céljuk van. Egyrészt meg akarják szakítani az események logikai láncát, amely a kivándorlás beszüntetését, a Birodalom zsidótlanítását, és a keletre vitt emberek legyilkolását összeköti. Ennek hátterében ugyanis csak a legmagasabb szinten kiadott hitleri parancs állhat. Másrészt: próbálják megakadályozni, hogy a keleti, bolsevik- és partizángyanús zsidók nehezen tagadható - és részben még általuk is elfogadott - megölése összekapcsolódjon az asszimilált birodalmi polgárok kiirtásával. Ha ugyanis ez a kötés létrejön, akkor a regionális keleti túlkapások, büntetőakciók helyett máris fél Európára kiterjedő népirtással állunk szemben. Olyannal, amely a francia, svájci és magyar határtól Moszkva és Leningrád elővárosáig, Ázsia kaukázusi kapujáig zajlott. Egy kontinentális dimenziójú eseménysorozat pedig nem történhetett Hitler tudta, és akarata ellenére.   A németországi zsidók érkezése tovább rontotta helyi hitsorsosaik helyzetét. Mivel a jövevényeknek hely kellett, az Einsatzgruppen távozása után felállított gettókban újabb kivégzések kezdődtek. Rigában 25 ezer embert lőttek le. Még az első beérkező német transzportot is kivégezték. Lohse ekkoriban kapta meg egyik beosztottja, a belorussziai Generalkomissar, Wilhelm Kube levelét, aki szerint „halálos sebesülteket élve eltemetni elsőrendű ocsmányság. Ezt az esetet jelenteni kéne a Führernek és a Reichsmarsallnak (Göring).” Kube december 16-án már a Minszkbe érkező német zsidókról írt. Tiszták, a helyieknél ötször jobban dolgoznak. Voltak köztük Vaskereszttel kitüntetett első világháborús veteránok, háromnegyed árják mégis „valószínűleg meg fognak fagyni, vagy éhen halnak”.   Minszk, 1941: zsidó családok csomagokkal (BA)   Sorsuk még a náci vezetőt is megrázta: „Én bizonyosan kemény ember vagyok, és hajlandó vagyok segíteni a zsidókérdés megoldásában, de ezek az emberek a mi kulturális közegünkből valók és mégsem olyanok, mint az itteni állati hordák”. Kube nem volt képes parancsot adni a lemészárlásukra: „Könyörgöm, adj világos utasítást az ügyben, hogy a szükséges műveletet a mi Reichünk és pártunk jó hírnevére tekintettel, a lehető leghumánusabb módon végezzék el”.   Minszki, 1941: megalázott zsidók a gettóban (HRS) 7 hónappal később a mészárlás már nemcsak az SS-nek, de a hivatalnokok számára is rutinná vált. 1942. július 31-én Kube azt kérte, ne küldjenek több német zsidót, mert a helyi SD parancsnokkal egyetértésben „likvidálnunk kell valamennyi zsidó transzportot, amelyet nem jelentettek, nem egyeztettek velünk..hogy megelőzzük a további zavarokat”.   Minszk: Zenner SS-tábornok, Lohse Reichskommissar és Kube Generalkommissar (BA)   Egyúttal tájékoztatta Lohsét, hogy az SS-el együtt „az elmúlt 10 hétben 55 000 zsidót likvidáltunk Belorussziában. A minszki kerület területén a zsidóságot teljesen felszámoltuk…Minszk városában mintegy 10 000 zsidót likvidáltak július 28-29-én. Közülük 6500 orosz – főleg idős ember, asszony és gyerek – a többiek olyan munkaképtelenek, akiket tavaly novemberben küldtek Minszkbe a Führer parancsára, főleg Bécsből, Brünnből, Brémából és Berlinből.”   Minszk, 1941-1942: megölt német zsidók csomagjai   A keletre szállított osztrák, cseh és német zsidók sorsa sem különbözött a lett, litván, belorusz, ukrán és orosz hitsorsosaikétól. Hosszabb ideig készültek rá, egyes nácik nehezebben szánták rá magukat, de őket is megölték. »