IV. Kérdések, témák, válaszok

15. Az élő holtak: hova tűntek a zsidók?

Gogol orosz sima modorú szélhámosa, Csicsikov a holokauszt előtt száz évvel halott muzsikokat, holt lelkeket vesz a földesuraktól. A holokauszttagadók olyan zsidókat próbálnak rátukmálni a világra, akik bár holtak, de szerintük mégis élnek. Mivel azt hirdetik, hogy a náci üldözés alatt 300-500 ezer, legfeljebb 1,5 millió zsidó halhatott meg, magyarázatot kell adniuk 4-5 millió ember sorsáról. Ha nem gázosították el őket Treblinkában, Sobiborban, Belzecben, Chelmnóban és Auschwitz-Birkenauban, ha nem kerültek az Einsatzgruppen tömegsírjaiba, akkor mégis hová lettek?   A legnépszerűbb magyarázat szerint egyszerűen elhagyták a lakóhelyüket. Milliók követték az 1941-ben visszavonuló Vörös Hadsereget keletre és többé nem tértek haza. Mások, állítólag tíz- és százezrével a háború után Ausztráliába, Új-Zélandra emigráltak. Még többen mentek Amerikába, azaz az Egyesült Államokba és Kanadába, ahol - a mai illegális bevándorlókhoz hasonlóan – egyszerűen felszívódtak a tömegben. A hatóságoknál nem jelentkeztek, rokonaikkal nem érintkeztek. És persze az állítólagos halottak jelentős része a cionista Izraelben talált hazára. A tagadók szerint ráadásul anyagilag kifizetődő volt zsidó halottnak lenni, hiszen az ostoba németek (az állam és a cégek) évtizedekig fizettek olyan áldozatokért, akiket honfitársaik sosem dolgoztattak rabszolgaként és sosem öltek meg. Ezekkel az állításokkal az a baj, hogy a mégoly hiányos statisztikák nem támasztják alá őket. Természetesen sokan menekültek a Szovjetunió belsejébe 1941-1942-ben, és százezrek emigráltak nyugatra a háború után. Az 1948-as függetlenség kikiáltásakor mintegy félmilliós Izrael 1970-ig 1,15 millió zsidó bevándorlót fogadott. Összlétszámuk azonban még így sem közelítette meg a hiányzó 4-5 millió főt. Ráadásul csak az Izraelbe bevándorlók egy része volt túlélő, hiszen érkezett 50 ezer jemeni, és százezernyi, közel-keleti arab államokban élő szefárd zsidó is, akiket nem érintett a holokauszt.   A tagadók számos más magyarázattal is előálltak. Sok halottat többször vettek fel különböző listákra. Egy áldozatot bejelenthetett a hatóságoknál házastársa, egyszerre akár több gyereke, testvérei, anyja vagy az anyósa, a szomszédja és barátai. Az amerikai Butz szerint egy részük tudatosan terjesztette saját és rokonai halálhírét. Mások egyszerűen tévedtek: a háború során elszakadtak családjuktól, barátaiktól és 1945 után nem találták meg egymást. Ezért kölcsönösen halottnak gondolták a másikat, így bár valamennyien éltek, felkerültek az áldozatok listájára. Szerinte voltak olyanok is, akik egyszerűen nem akarták „helyreállítani a kapcsolatot” korábbi környezetükkel, ezért nem keresték őket, hallgattak magukról. Másoknak a szovjet kommunista hatóságok tiltották meg, hogy felvegyék a kontaktust a kapitalista nyugaton élő ismerőseikkel, hozzátartozóikkal. Biztosan történtek hasonló emberi drámák. Toma András, az utolsó magyar hadifogoly 2000-ben tért haza egy orosz idegszanatóriumból. De nem gondoljuk, hogy a verifikált halottak sokasága mellett több tízezer, a Gulágon nyom nélkül eltűnt magyar nyaral valahol álnéven. Hiroo Onada hadnagy 1972-ben került elő a fülöp-szigeteki Lubang dzsungeléből. Miközben családja holtnak hitte, ő nem tudta, hogy vége a háborúnak. Az izraeli sajtó sem rejtegeti az ilyen történeteket és beszámol nagy egymásra találásokról. A családjától 1942-ben elszakított Irene Famulak 83 évesen, 2008-ban értesült, hogy öccse, aki évtizedekig hiába kereste a Szovjetunióban, túlélte a nácikat. 2011 májusában egy, a Gulágon 1946-ban született zsidó nő talált rá 66 éve halottnak hitt rokonaira Izraelben. Ilyen esetek bizonyosan előfordultak, ezrével, de akár tízezrével is egy-egy nagyobb kataklizma után. Zsidókkal és nem zsidókkal egyaránt. Azt is tudjuk, hogy az első veszteségbecslések utólag általában túlzónak bizonyulnak. De ezek a tényezők (illegális kivándorlás, statisztikai hibák, eltűnések stb.) együttesen csak szerény mértékben csökkenthetik az áldozatok millióinak számát.   A holokauszttagadók ugyanakkor egy szót sem szólnak azokról, akik évtizedek után is siratják elvesztett családjukat. Különösen ízléstelen az a magyarázatuk, mely szerint az álhalottak tömegesen tagadták meg egykori családjukat. Mivel időközben új férjet, új feleséget találtak maguknak, és új életük „értékesebb a réginél”, egyszerűen elhagyták gyermekeiket, szüleiket, testvéreiket. Lok Aliz például utoljára akkor látta húgát, amikor Bergen-Belsenben a felszabadulás után, egy brit mentőautóba tették a mozgásképtelen és magatehetetlen lányt. Fél évszázadig várta, hogy megcsörren a telefon. Aztán 53 év keresés után megtalálta. Egy halotti listán.»

14. Hány zsidó halt meg?

Eichmann 1944-ben Budapesten 6, 1945-ben Németországban 5 millió zsidó halottról beszélt. A holokauszttagadók szerint ez a 20. század legnagyobb átverése (hoax). Elismerik, hogy - más ellenségekhez hasonlóan – a zsidókat is üldözték. Gettókba zárták, táborokba deportálták őket. Kétségtelenül sokan meg is haltak közülük - mondják. Persze jóval kevesebben. Talán 3-500 ezren, esetleg 1,5 millióan. Ebből következően a „hivatalos történészek” és a közvélemény által számon tartott áldozatok 67-95 százaléka, mintegy 3,5-5,7 millió halott sosem létezett. Szerintük a rendelkezésre álló felmérések, statisztikák hiányosak és megbízhatatlanok. Ugyanakkor más esetekben saját adataikat ilyenekkel igyekeznek alátámasztani.   A holokauszttagadók gyakran manipulálnak a számokkal. Összevetik a különböző intézetek, szerzők eltérő statisztikáit, szándékosan elhallgatva azok hátterét. Elmondják, hogy a jeruzsálemi Yad Vashem intézetben az itthon emlegetett 5-600 ezernél jóval kevesebb magyar zsidó halottról tudnak. Máskor azzal jönnek, hogy bezzeg az „amerikai zsidó történész” Raul Hilberg is „csak” 180 ezer magyar halottat említ. Széttárják a kezüket, felháborodnak. Holott a magyarázat egyszerű. A megemlékezések az 1941-es, azaz a mainál majdnem kétszer nagyobb országot veszik alapul. 1944-ben ugyanis itt deportáltak a német és magyar nácik. Hilberg viszont minden államnál a háború előtti, 1937-es területtel számol. Ő tehát az erdélyi magyar zsidókat román, a felvidékieket pedig csehszlovák veszteségként kezeli. A Yad Vashem korábban egy harmadik megoldást választott: a trianoni területet és az 1940-ben visszacsatolt Észak-Erdélyt számolta magyar veszteségként. Tekintve, hogy 1937 és 1945 között a magyar határok öt alkalommal változtak, egy tájékozatlan embert könnyű összezavarni és világraszóló csalást kiáltani. Ugyanez a „játék” keleten már milliós tétekkel folyik. A 3,3 milliós zsidósággal rendelkező Lengyelországot 1939 és 1941 között a nácik és a szovjetek felosztották. 1941-ben teljesen náci, 1945-ben pedig orosz kézre került és a térképen egyszerűen több száz kilométerrel nyugatabbra tolták. Lódz-Litzmannstadt-Lódz, Königsberg-Kalinyingrád, Oswiecim-Auschwitz-Oswiecim, Lwów-Lemberg-Lvov/Lviv, Gdansk és Danzig, Litvánia-Szovjetunió-Ostland-Szovjetunió. A város- és országnevekkel együtt az áldozatok állampolgársága is sűrűn változott. Gyakran haláluk után is.   Az adatkülönbségek egy-egy nagyobb konfliktus esetén gyakori jelenségek. Nem ismerjük az Európából behurcolt járványokban meghalt aztékok pontos számát. A gyilkosok igyekeznek eltüntetni a nyomokat, az áldozatok gyakran hajlamosak felülbecsülni veszteségeiket. A második világháborús áldozatok számát sokáig 50 millióban határozták meg. Ma úgy tűnik, akár 60 millióan is lehettek. Az örmény népirtás alatt megöltek és elpusztultak számát az örmények 1 milliónál többre becsülték, a kortárs brit történész, Toynbee 600-800 ezerre tette. Az esemény népirtás jellegét mai napig tagadó török kormány 300 ezres adata inkább politikai döntés, mint hiteles statisztika. Az 1992-1995-ös boszniai polgárháborúban az első becslések szerint 200 ezren haltak meg. Közülük eddig 100 ezret sikerült verifikálni.   A felmérések sokszor valóban hiányosak. Raul Hilberg például az SS statisztikái mellett az 1939-es és 1959-s, illetve 1970-es szovjet népszámlálások adatait is figyelembe vette a Szovjetunióban megölt zsidók számának vizsgálatakor. Nehéz pontosan megállapítani, hogy a világháború előtt pontosan mikor, mekkora volt Európa zsidó népessége. Az is világos, hogy a szovjetek alaposan túlbecsülték a táborokban meghaltak számát. Auschwitz esetében 4-5 milliós, Majdanekben 360 ezres és 1 milliós számok repkedtek. Ezeket a túlzásokat politikai szándékra és számítási hibákra lehet visszavezetni. Igyekeztek minél több bűnt a németekre terhelni. Másrészt táplálták a legendát, hogy a nácik főleg a kommunistákat üldözték. Nem volt elég a több tízezer üldözött és megölt elvtárs, több kellett. A szovjet számítási hibákat az okozta, hogy a krematóriumok vélelmezett napi égetési kapacitása alapján kalkuláltak. Ezeket a túlzó tanúvallomások alapján alaposan túlbecsülték, majd harminccal megszorozva havi teljesítménnyé alakították. Ezt a számot pedig annyi hónappal szorozták be, amennyi ideig az adott épület létezett. Ha egy krematórium 18 hónapig működött (pl. a III. és az V. számú), és a 24 óra alatt elégetett hullák számát csak ezerrel felülbecsülték, akkor havonta 30, 18 hónap alatt pedig 540 ezer nem létező halott jelent meg a statisztikában. Ez a módszer azért is nonszensz volt, mert minden nap ugyanannyi áldozattal számolt, és nem vette figyelembe a gyakori üzemzavarokat. Érthető, hogy a szovjet adatokat a komoly szakemberek nyugaton nem hitték el.   A holokauszt áldozatainak pontos számát valószínűleg sosem fogjuk megismerni. Ugyanakkor bőven rendelkezünk annyi információval, hogy ezt a számot nagy biztonsággal 5-6 millió környékére becsüljük. A tagadók által propagált óriási, majdnem négyszeres (1,5 millió vs. 5 millió), de gyakrabban húszszoros (300 ezer vs. 6 millió) különbségek tökéletesen kizárhatók. Szándékos hazugságon, vagy félreértésen alapulnak.»

13. A nácik nem akarták és nem tervezték a teljes európai zsidóság kiirtását

  Az állítások és tagadások alfája és egyben ómegája. A holokauszt tagadói azért nem hiszik, hogy a nácik ki akarták irtani a keletre vitt birodalmi zsidókat, hogy kizárólag tömegmészárlási szándékkal szervezték az Einsatzgruppent  hogy a teljes lengyel és szovjet zsidóságot el akarták pusztítani – mert tagadják, hogy létezett egy európai méretű náci koncepció, amely minden zsidó halálát akarta. Ha tagadják a terv egészét, tagadniuk kell annak egyes részleteit is. És fordítva. Mivel ezt nem tudják elfogadni, valami másban kell hinniük. Ezért állítják, hogy Hitler nem akarta, nem adta parancsba és nem is tudott az Endlösungról. Ezért bizonygatják, hogy a nácik csak a zsidók támadásai ellen védekeztek, kivándorlást akartak, és ennek érdekében még a cionistákkal is együttműködtek. Ehhez persze ki kell nevetni a gázkamrákat, a tanukat hazudozónak kell bélyegezni, a dokumentumokat, filmeket, fotókat hamisítvánnyá kell degradálni. Hiszen nem bizonyíthatják azt, ami sosem történt meg. A gyűlölt „holokauszt-mítosz” helyére így kerül az antiholokauszt mítosza, a mindenre és mindenkire kiterjedő zsidó világ-összeesküvés legendája, amely tulajdonképpen a 20. századi civilizáció, a tudomány, a nyugati demokrácia és kultúra antitézise.   Ezzel kapcsolatban a leggyakrabban idézett dokumentum az 1942. január 20-i wannsee-i konferencia jegyzőkönyve. A háború óta a közvélemény úgy tartja számon, hogy a holokausztról itt, a Berlin melletti villában született döntés. Ez a nézet valószínűleg tévedés. Helyesebb talán egyfajta pillanatfelvételnek tekinteni. A konferencia és a jegyzőkönyv azt az időszakot örökítette meg, amikorra a német politika megváltozott. Azt jelzi, hogy a népirtás hivatalos politikává alakult. A korábbi, félig-meddig népirtó jellegű törekvéseket felváltotta az egyértelmű gyilkolás programja. Wannsee előtt egyre többen akartak ölni. Wannsee után egyre kevesebben nem akartak ölni. Ami addig lehetőség volt, kötelességgé változott.   Raul Hilberg szerint az Endlösungért leginkább 27 nagyobb intézmény volt felelős, a végrehajtásban pedig több száz hivatal vett részt. Ennyi szerv aligha vehetett részt egy megbeszélésen, a wannsee-i konferencia mégis magas szintű egyeztetés volt. A háború alatt a német kormány, mint testület tulajdonképpen nem működött. Hitler nem igen hívta össze minisztereit. Az apparátusokat viszont irányítani, munkájukat összehangolni kellett. Így az államtitkári értekezletek egyfajta informális kormányüléssé váltak. Wannsee-ban a legfontosabb minisztériumokat (Külügy-, Belügy-, Igazságügy-), a megszállt lengyel és orosz területeket, a náci párt és Hitler kancelláriáját, valamint Göringet, államtitkárok képviselték. Ott volt a zsidóügyekben érintett szervektől a Gestapo vezetője, a lengyelországi és a balti biztonsági rendőrség parancsnoka. A konferenciát a holokausztot irányító Reinhard Heydrich SS-tábornok hívta össze. Ő volt a német rendőri és biztonsági szervek, valamint a kivégző osztagok (Einsatzgruppen) főparancsnoka. A jegyzőkönyvet Adolf Eichmann készítette és az egyik példány teljes egészében ránk maradt. Bár az egész dokumentum számtalan fontos részletet tartalmaz, a lényege talán két ponton ragadható meg. Az egyik egy Eichmann által összeállított statisztikai táblázat, amely (gyakran téves számokkal) listázta a 35 európai államban és régióban élő zsidók számát. A konferencián megfogalmazott politika rájuk, Eichmann adatai szerint több mint 11 millió emberre vonatkozott. Nem valamelyik társadalmi csoportra, vagy közösségre, hanem az összes európai zsidóra. A Birodalomban és a megszállt keleti, nyugati, északi, balkáni államokban tartózkodókra. Sőt: az ekkor még nem (és később sem) meghódított Angliában, Írországban, a semleges Svájcban, Portugáliában, Svédországban, Spanyolországban, de még Törökország európai részén élő zsidókra is.   Néhány, a száraz adattengerben megbúvó szám már a lezajlott tömeggyilkosságokat dokumentálja. Százezrek ugyanis hiányoznak a felsorolásból. Észtország zsidómentesként szerepel, a mintegy 200 ezer litván zsidóból már csak 34 ezer (lásd: Jäger SS-Standartenführer 1941. december 1. jelentését), a mintegy 60-70 ezer lett közül pedig csupán 3500 volt életben   A másik fontos részlet a táblázat után folytatódó szövegrész: „Megfelelő vezetéssel, a végső megoldás (Endlösung) folyamán a zsidókat alkalmas módon Keleten kell munkába állítani (Arbeitseinsatz). Nagy munkáshadoszlopokban, nemek szerint szétválasztva, a munkaképes zsidókat (die arbeitsfähigen Juden) utakat építve vezetik ezekre a területekre, miközben nagy részük a természetes csökkenés következtében kétségtelenül ki fog hullani (ausfallen). A végül esetleg megmaradó maradék állományt, minthogy ezek esetében kétségtelenül a legellenállóképesebb részről van szó, megfelelően kell kezelni, mert egy természetes kiválasztódást szemléltetve, szabadon bocsátásuk esetén egy zsidó újjáépülés csírájának tekinthető (lásd a történelem tapasztalatát).   A végső megoldás gyakorlati kivitelezése folyamán sor kerül Európa átfésülésére nyugatról keletre. A Birodalom területét, beleértve a Cseh-Morva Protektorátust, már csak a lakáskérdés és további szociálpolitikai szükségszerűségek miatt is előre kell venni. A kitelepített zsidókat először azonmód úgynevezett átmeneti gettókba (Durchgangsghettos) viszik, hogy onnan szállítsák őket tovább Keletre.” A holokauszttagadók szerint (természetesen) ez a jegyzőkönyv (is) hamisítvány. Különben sem bizonyít semmit. Nincs benne szó gázkamráról, kivégző osztagokról, krematóriumokról. Pedig a szándékoltan ködös szóhasználat ellenére az egész dokumentum belső logikája, a hónapok óta zajló tömeggyilkosság kontextusa világosan jelzi a népirtás méreteit. Az erősebb fizikumú férfiak és nők többségét halálra akarják dolgoztatni. A legerősebbeket, leginkább életrevaló túlélőket kivégzik. A jegyzőkönyv ugyanakkor meg sem említi a munkaképteleneket, gyerekeket, öregeket, betegeket. E több millió emberi lényre egy szót sem vesztegetnek. De a munkaképeseknek szánt jövő alapján a máshol gyakran felesleges fogyasztóknak, haszontalan kenyérpusztítóknak nevezett csoportok sorsuk nem kétséges.   A konferencia valódi tematikáját jelzi egy másik eset is. 1941 decemberében, Hans Frank főkormányzó Berlinben járt. Onnan visszatérve vezérkarának egy beszédben foglalta össze tapasztalatait. Nyíltan fogalmazott és világosan utalt a néhány hét múlva megrendezésre kerülő wannsee-i konferenciára, illetve annak témájára: „Így vagy úgy – igen nyíltan megmondom Önöknek – végeznünk kell a zsidókkal. A Führer egyszer már szóvá tette: ha az egyesült zsidóságnak ismét sikerül kirobbantania egy világháborút, akkor a véráldozatot nem csak a háborúba rántott népeknek kell meghozniuk, de az európai zsidónak is találkoznia kell majd végzetével…Öreg nemzetiszocialistaként szintén el kell mondanom, hogy ha csupa zsidópereputty fogja túlélni a háborút Európában, mialatt mi legjobb véreinket áldozzuk fel Európa megőrzéséért, akkor ez a háború csak részleges siker lehet. Ezért, elvből, azzal az elvárással közelítek a zsidó ügyekhez, hogy a zsidók el fognak tűnni. Menniük kell. Már megkezdtem a tárgyalásokat arról, hogy keletre szorítsuk őket. Januárban lesz egy jelentős konferencia Berlinben erről a kérdésről… A konferencia Heydrich SS-Obergruppenführer irodájában lesz… Biztosak lehetünk benne, hogy jelentős zsidó kitelepülés kezdődik majd. De mit kellene tenni a zsidókkal? Önök elhiszik, hogy az Ostlandban (Baltikum és Belorusszia nagy része) felállított településeken helyezik el őket? Berlinben nekünk azt mondták: ’miért csináljátok ezt a sok problémát? Mi sem akarjuk őket, sem az Ostlandban, sem a Reichskommissariatban (valószínűleg Ukrajna). Ti magatok végezzetek velük!’ Uraim, arra szeretném kérni Önöket, hogy acélozzák meg magukat a könyörület minden megnyilvánulása ellen! El kell pusztítanunk a zsidókat bárhol is találjuk őket, mindenhol ahol ez lehetséges, azért, hogy fenntartsuk a Birodalom sértetlen szerkezetét…”   Megölésük még az SS tapasztalt gyilkosai számára is nehéz feladat volt. Ezt még az SS főnöke, Himmler sem titkolta. Egyik, 1943 októberében Posenban (Poznan) elmondott beszédében a náci korifeusoknak így fogalmazott:„…A zsidókérdésre gondolok…Könnyű azt hangoztatni, hogy a zsidókat ki kell irtani, de azokra, akik ezt a gyakorlatban végrehajtják, a világ legnehezebb és legsúlyosabb terhe hárul…Arra kérem Önöket, hogy amit ma ebben a körben mondok, azt csak hallgassák, de soha ne vitassák meg. Eljutottunk a kérdéshez: hogy mi legyen a nőkkel és a gyerekekkel? Én itt is egyértelműen amellett döntöttem, hogy találjunk egy teljesen világos megoldást. Nem tekintettem magam feljogosítva arra, hogy a férfiakat kiirtsam – más szóval megöljem, vagy megölessem – de a gyermekek formájában hagyjam felnőni a mi gyerekeinken, unokáinkon bosszút állókat. Meg kellett hozni a nehéz döntést, hogy ez a nép tűnjön el a föld színéről.” Szerencsénkre Himmler két nappal korábbi, SS-vezetők előtt elmondott hasonló tartalmú beszédet felvették, így az hangban is ránk maradt.     Szövege pedig már több nyelven is olvasható.»

12. „Nem azért küldték a Birodalomból keletre a zsidókat, hogy kiirtsák őket”

1941 szeptembere és októbere a Birodalom zsidóságának gyászos időszak volt. Kötelezővé tették a sárga csillagot, betiltották a kivándorlást és tízezrével kezdték deportálni a cseh, osztrák, német zsidókat. A vonatok főleg Rigába, Minszkbe, Lódzba, Vilniuszba tartottak. Az utasok többségét hónapokon belül megölték. A holokauszttagadók szerint persze más történt. Ezzel az állítással két céljuk van. Egyrészt meg akarják szakítani az események logikai láncát, amely a kivándorlás beszüntetését, a Birodalom zsidótlanítását, és a keletre vitt emberek legyilkolását összeköti. Ennek hátterében ugyanis csak a legmagasabb szinten kiadott hitleri parancs állhat. Másrészt: próbálják megakadályozni, hogy a keleti, bolsevik- és partizángyanús zsidók nehezen tagadható - és részben még általuk is elfogadott - megölése összekapcsolódjon az asszimilált birodalmi polgárok kiirtásával. Ha ugyanis ez a kötés létrejön, akkor a regionális keleti túlkapások, büntetőakciók helyett máris fél Európára kiterjedő népirtással állunk szemben. Olyannal, amely a francia, svájci és magyar határtól Moszkva és Leningrád elővárosáig, Ázsia kaukázusi kapujáig zajlott. Egy kontinentális dimenziójú eseménysorozat pedig nem történhetett Hitler tudta, és akarata ellenére.   A németországi zsidók érkezése tovább rontotta helyi hitsorsosaik helyzetét. Mivel a jövevényeknek hely kellett, az Einsatzgruppen távozása után felállított gettókban újabb kivégzések kezdődtek. Rigában 25 ezer embert lőttek le. Még az első beérkező német transzportot is kivégezték. Lohse ekkoriban kapta meg egyik beosztottja, a belorussziai Generalkomissar, Wilhelm Kube levelét, aki szerint „halálos sebesülteket élve eltemetni elsőrendű ocsmányság. Ezt az esetet jelenteni kéne a Führernek és a Reichsmarsallnak (Göring).” Kube december 16-án már a Minszkbe érkező német zsidókról írt. Tiszták, a helyieknél ötször jobban dolgoznak. Voltak köztük Vaskereszttel kitüntetett első világháborús veteránok, háromnegyed árják mégis „valószínűleg meg fognak fagyni, vagy éhen halnak”.   Minszk, 1941: zsidó családok csomagokkal (BA)   Sorsuk még a náci vezetőt is megrázta: „Én bizonyosan kemény ember vagyok, és hajlandó vagyok segíteni a zsidókérdés megoldásában, de ezek az emberek a mi kulturális közegünkből valók és mégsem olyanok, mint az itteni állati hordák”. Kube nem volt képes parancsot adni a lemészárlásukra: „Könyörgöm, adj világos utasítást az ügyben, hogy a szükséges műveletet a mi Reichünk és pártunk jó hírnevére tekintettel, a lehető leghumánusabb módon végezzék el”.   Minszki, 1941: megalázott zsidók a gettóban (HRS) 7 hónappal később a mészárlás már nemcsak az SS-nek, de a hivatalnokok számára is rutinná vált. 1942. július 31-én Kube azt kérte, ne küldjenek több német zsidót, mert a helyi SD parancsnokkal egyetértésben „likvidálnunk kell valamennyi zsidó transzportot, amelyet nem jelentettek, nem egyeztettek velünk..hogy megelőzzük a további zavarokat”.   Minszk: Zenner SS-tábornok, Lohse Reichskommissar és Kube Generalkommissar (BA)   Egyúttal tájékoztatta Lohsét, hogy az SS-el együtt „az elmúlt 10 hétben 55 000 zsidót likvidáltunk Belorussziában. A minszki kerület területén a zsidóságot teljesen felszámoltuk…Minszk városában mintegy 10 000 zsidót likvidáltak július 28-29-én. Közülük 6500 orosz – főleg idős ember, asszony és gyerek – a többiek olyan munkaképtelenek, akiket tavaly novemberben küldtek Minszkbe a Führer parancsára, főleg Bécsből, Brünnből, Brémából és Berlinből.”   Minszk, 1941-1942: megölt német zsidók csomagjai   A keletre szállított osztrák, cseh és német zsidók sorsa sem különbözött a lett, litván, belorusz, ukrán és orosz hitsorsosaikétól. Hosszabb ideig készültek rá, egyes nácik nehezebben szánták rá magukat, de őket is megölték. »

11. A nácik a megszállt Keleten nem törekedtek a zsidók kiirtására

A holokauszttagadók azt bizonygatják, hogy a megszállt lengyel és szovjet területeken a náciknak nem állt szándékában a zsidó lakosság totális elpusztítása. A tézis lényege, hogy bár egyeseket megöltek, mégsem akartak mindenkit legyilkolni. Illetve, hogy nem zsidó származásuk, hanem németellenes tevékenységük, vagy ennek gyanúja miatt haltak meg. Magyarázatképpen hozzáteszik: a veszteségeket az eldurvuló orosz-német háború, az erős partizántevékenység és ennek megtorlása, valamint az éhség és betegségek okozták. Mivel pedig ezek a teljes lakosságot sújtották, a zsidók közül is sok volt az áldozat. Kétségtelen: a keleti fronton zajlott minden idők legbrutálisabb háborúja. A főleg az ukrán és fehérorosz területeken dúló sokszereplős partizán- és bandaháborúban valamennyi fél könyörtelen módszereket alkalmazott. Ugyanakkor számos bizonyíték szerint a civil lakosok millióit elpusztító éhséget a nácik lényegében megtervezték. A zsidók kiirtásának szándékára mégis számtalan dokumentum utal.   Kezdetben az SS bevetési csoportjai (Einsatzgruppen) csak a zsidó férfiakat lőtték agyon. 1941 július-augusztus során a gyakorlat megváltozott. Innentől kezdve a zsidóság teljes reprodukciós képességét is fel akarták számolni. A Baltikumban működő Einsatzkommando 3 parancsnoka, Karl Jäger már 1941 végén dühös volt, amiért várnia kellett, és nem ölhette meg azonnal az összes munkaképes zsidót. Azt javasolta, hogy addig is sterilizálják a férfiakat és végezzék ki a terhes nőket. Ő maga lelkiismeretesen próbálta megakadályozni, hogy valaha felnőhessen egy új generáció. Két hónappal később, kézzel írt jelentése szerint 138 272 áldozatának 98,7 százaléka volt zsidó. Kétharmaduk nem túl veszélyes a sokmilliós német hadseregre. 55 556 nő és 34 464 gyermek. Miközben Jäger és emberei az Ostlandban gyilkoltak, a terület náci vezetője, Hinrich Lohse Reichskommissar a következőt kérdezte az illetékes minisztériumtól: „Lenne olyan kedves informálni, hogy vajon október 31-én kelt megkeresése olyan utasításként értelmezendő, hogy az Ostland területén valamennyi zsidót likvidálni kell (alle Juden im Ostland liquidiert werden sollen)? Korra, nemre és gazdasági követelményekre (például a Wehrmacht fegyveripar számára kért szakmunkások iránti követelései) tekintet nélkül hajtandó végre? Az Ostland zsidóktól való megtisztítása magától értetődően elsődleges feladatunk. Ugyanakkor ennek megoldását a hadigazdaság szükségleteivel összhangban kell végrehajtani” Lohsénak 1941. december 18-án válaszoltak: „Időközben a zsidókérdés szóbeli tárgyalások útján feltehetően tisztázódott. Gazdasági megfontolások elvből nem vehetők figyelembe a probléma rendezése során.”   Egy Wehrmacht-jelentés az új alapelv gyakorlati következményeiről számolt be Ukrajnában. 150-200 ezer zsidó kivégzését „hajtották végre teljesen nyilvánosan… szörnyű körülmények között”. „A nyilvánvalóan ideológiai alapelvek által motivált” mészárlások eredményeként felszámolták a „részben felesleges városi élelmiszerfogyasztókat”, a németeket gyűlölő lakosság egy részét, a termeléshez létfontosságú „szakemberek”.»

10. Mi volt az Einsatzgruppen valódi feladata?

A holokauszttagadók szerint az SS és a rendőrség bevetési csoportjai (Einsatzgruppen) nem kaptak parancsot az összes zsidó likvidálására keleten (Szovjetunió, Lengyelország). Elismerik, hogy történtek kivégzések, de előszeretettel bizonygatják, hogy nem átfogó népirtás történt, mivel a zsidókat különböző konkrét okok (munkamegtagadás, szabotázs, fosztogatás, rémhírterjesztés) miatt ölték meg. Persze a holokauszttagadók nincsenek könnyű helyzetben: a gyilkosok számos dokumentumot hagytak maguk után. S bár ezekben szerepelnek az említett ürügyek is, valójában egy szisztematikus népirtást fednek fel. Az egyes különleges osztagok (Einsatzkommandók, Sonderkommandók) és a nagyobb bevetési csoportok (Einsatzgruppen) jelentései közül éppúgy számos rendelkezésre áll, mint az ezek alapján Berlinben összeállított ún. szovjetunióbeli eseményjelentések (Ereignismeldungen UdSSR), valamint az ún. jelentések a keleti területekről (Meldungen aus den Besetzen Ostgebieten). Az előbbieket szinte napi rendszerességgel termelték, hiszen 1941 júniusa és 1942 áprilisa között 195 darab készült el. Ekkor az utóbbiak váltották őket heti gyakorisággal (55 darab). Az egységek parancsnokai elsősorban a kivégzettek számát és kategóriáit jelentették. Felsorolták a megölt cigányokat, kommunistákat, komisszárokat, szabotőröket, hadifoglyokat, partizánokat, elmebetegeket, litvánokat, lengyeleket, örményeket. És leginkább a zsidókat.     Az Einsatzkommando 3 a Baltikumban és Belorussziában működő Einsatzgruppe A egyik alegysége volt. 1941. december 1-én a parancsnok, Karl Jäger SS-ezredes részletes összefoglalót készített alakulata addigi működéséről. Öt hónap alatt 113 kivégzést sorol fel, melyek során emberei összesen 133 346 embert öltek meg. Jelzi, hogy érkezésük előtt a helyi pogromok során még 4000 halott volt. Így a jelentés 6. oldalán szereplő végösszeg: 137 346 fő. Az áldozatok 99 százaléka zsidó.   Majd így folytatja: „Ma megállapíthatom, hogy a litvániai zsidókérdés megoldásának célját az Einsatzkommando teljesítette. Litvániában a dolgozó zsidókon és családjukon kívül nincsenek már zsidók… Ezeket a dolgozó zsidókat és családjukat is le akartam teríteni, de a civil hatóságok (Reichskommissar) és a Wehrmacht a legélesebben rám támadtak és kiadtak egy utasítást, amely megtiltotta ezeknek a zsidóknak és családjuknak az agyonlövetését…Az ilyen akciók végrehajtása mindenekelőtt szervezési problémát jelent.” Ezt követően Jäger a nehézségeket ecseteli, de nem is titkolja, hogy a gyilkolás nem helyi kezdeményezésre, hanem egy szisztematikus terv alapján történik: „A döntés, hogy valamennyi kerületet megtisztítsuk a zsidóktól, valamennyi akció esetében átfogó előkészületeket és a helyi feltételek tanulmányozását igényli. A zsidókat egy vagy több helységbe kell összegyűjteni, a helyszínt a számuknak megfelelően kell kiválasztani és gödröket kell ásatni. A gyűjtési pontok és a gödrök közötti menettávolság átlagosan 4-5 kilométer. A zsidókat 500 fős csoportokban hozzák a kivégzés helyszínére, az egyes csoportok közötti távolság legalább 2 kilométer. Hogy ennek során milyen nehézségeket és milyen idegfeszítő munkát kell teljesíteni, néhány véletlen példa mutatja.” A konklúzió sem marad el: „Úgy vélem, hogy az EK 3 számára a zsidóellenes akciók lényegében befejeződtek.” Majd, mivel bosszantja, hogy a munkaképes zsidók likvidálását a többi német szerv megakadályozta, szigorú óvintézkedéseket javasol: „Azon a véleményen vagyok, hogy a dolgozó zsidó férfiakat a szaporodást megelőzendő azonnal sterilizálni kell. Mindazonáltal, ha egy zsidónő terhes lesz, akkor likvidálni kell…”   Liepaja, Lettország, 1941. december 15. Zsidó nők kivégzése (USHMM)   Az ehhez hasonló jelentések és beszámolók alapján az Einsatzgruppe A-t vezető Stahlecker SS-tábornok készíttetett összefoglalókat. 1941. október 15-én azon sajnálkozott, hogy túl sok a képzett zsidó szakember és szakmunkás, akik nem pótolhatók litvánokkal, lettekkel. „Az első nagyszabású kivégzések végrehajtása után Litvániában és Lettországban már bebizonyosodott, hogy a zsidók teljes eltávolítása nem lehetséges, legalább is nem mostanában.” Stahlecker azonban lesben állt: „A munkaközvetítő irodákkal együttműködésben mindazonáltal azokat a zsidókat, akik több nem munkaképesek, kiemelik és hamarosan kisebb akciókban kivégzik.” Egyik jelentéséhez egy térképmellékletet csatoltak, amely szépen megrajzolt, arányosan méretezett koporsókkal szemléltette a kivégzett zsidók számát.   1942. januárjában Stahlecker, az Einsatzgruppe A vezetője jelentette Berlinnek, hogy emberei már több mint 200 ezer zsidó kivégeztek. Jelentéséhez ezt a térképet csatolta   A Jäger-jelentéshez hasonló kép tárul elénk Lettországban, Belorussziában, Oroszországban, Ukrajnában, a Krím-félszigeten működő Einsatzgruppék és más rendőrségi egységek tevékenysége nyomán is. A Szovjetunió megtámadását követő évben kivégzett áldozatok döntő többsége zsidó volt. Ugyanez mondható el a Himmler Hitlerhez írt jelentésében szereplő, az 1942 második félévi partizánvadászatban megölt több mint 400 ezer emberről.»

9. A zsidókat azért kellett megölni, mert partizánok voltak

A holokauszttagadók szerint a nácik azért üldözték a zsidókat, mert veszélyes partizánok voltak. Azaz, tulajdonképpen önvédelemből, esetleg jogos óvintézkedésekkel védték csapataikat és a hátországot. Itt a tagadók ismét úgy érvelnek, mint maguk a nácik.   Himmler SS-Reichsführer 1941 végén találkozott Hitlerrel. A megbeszélés tényét feljegyezte saját kézzel írt határidőnaplójába, amely fent maradt. Jobb oldalt felül aláhúzta a Führer szót. Baloldalon, a második sorba írta a találkozó helyszínét: Wolfsschanze (a Farkasodú, Hitler főhadiszállása). Az időpont 1941. december 18., valószínűleg délután 4 óra (18.XII.41. 16?). A harmadik sorban nagybetűvel jegyezte fel a témát, Judenfrage, azaz zsidókérdés. Mellette a találkozón elhangzottak lényege: partizánként kiirtani (als Partisanen auszurotten).   1941. december 18., Himmler naplóbejegyzése: „partizánként kiirtani”   Egyes holokausztkutatók szerint ezzel a bejegyzéssel Himmler valójában Hitler holokausztot elrendelő parancsát örökítette meg. Annyi bizonyos, hogy e megbeszélés (is) komoly következményekkel járt. Ekkoriban a hadsereg ukrajnai fegyverkezési felügyelője a helyszínen nyomát sem látta a zsidó partizánveszélynek. „Nyilvánvaló, hogy szívükből gyűlölték a német adminisztrációt és a hadsereget és ez nem meglepő. Mindazonáltal nincs bizonyíték, hogy a zsidók akár egyenként, akár csoportosan, vagy jelentős számban részt vettek volna szabotázsban. Kétségtelenül van köztük néhány szabotőr és terrorista, éppúgy, mint az ukránok között. De nem állítható, hogy a zsidók, mint olyanok bármilyen veszélyt jelentenének a német Wehrmachtra.”   Egy évvel később, 1942. december 29-én Himmler Hitler számára készített egy összefoglalót a partizánellenes harcokról. A fejléc szerint a dokumentumot az SS Birodalmi Vezetője (Der Reichsführer-SS) nyújtotta be. Tárgya: jelentés a Führernek a bandaellenes harcokról (Bandenbekämpfung). A tételesen tárgyalt időkör 1942. augusztus-november. A helyszín Dél-Oroszország, Ukrajna és a bialystoki kerület. A jelentés első oldalának 1. pontja szerint a németek 4 hónap alatt 9901 a „banditát” - értsd partizánt - öltek meg. Közülük a harcok során csupán 1337-en haltak meg, a többiek a helyszínen kivégzett (sofort exekutiert) hadifoglyok (737 fő), valamint a hosszabb kihallgatás után kivégzettek (7827 fő). A 2. pont a partizánokat segítők és a partizángyanús személyek (Bandenhelfer, Bandenverdächtigen) veszteségeit összesen 394 021 főben adja meg. Közülük 16553 fogságba esett, 14257 főt kivégeztek (exekutiert) a többséget a 363 211 kivégzett zsidó (Juden exekutiert) alkotja.   Bár az ún. bandaellenes harcokat az SS és a rendőrség egységei hivatalosan a partizánok ellen vívták, a dokumentum igazolja, hogy valójában tömegmészárlás zajlott. Az áldozatok kilenctizede a zsidók közül került ki. Őket nem azért ölték meg, mert harcoltak a nácik ellen. Egyszerűen azért kellett meghalniuk, mert zsidóként automatikusan veszélyesnek tekintették őket. A jelentés egyúttal a legmagasabb államvezetés bűnösségét bizonyítja: olyan speciális nagybetűs írógéppel készült, amellyel a rövidlátó, de szemüveget nem viselő Hitlernek írt anyagokat írták. Utolsó oldalát Himmler szignálta, az első oldal tetején lévő kézírásos megjegyzések szerint 1942 utolsó napján be is nyújtották Hitlerhez.»

8. „A nácik kénytelenek voltak a veszélyes zsidókat koncentrációs táborokba zárni”

A holokauszt tagadói szerint a náciknak több okuk is volt arra, hogy a zsidókat koncentrációs táborokba zárják. Azt állítják, hogy ez érthető önvédelmi intézkedés volt, hiszen „a kommunista felforgatók, túlnyomórészt zsidók voltak”. (Egyébként sietnek hozzátenni, hogy az első koncentrációs táborokat az angolok állították fel a dél-afrikai búroknak. Ezek szerintük, a náci lágerekkel ellentétben, borzalmas helyek voltak.) A nácik csak pár tízezer kommunistát küldenek a táborokba. Ha mindegyik zsidó lett volna is (nagy többségük nem volt az), akkor mi volt a baj a többiekkel? A holokauszttagadók szerint a másik ok, hogy a nácik háborúban nem kockáztathatták meg, hogy a Birodalommal ellenséges zsidók a front hátában zavart keltsenek. Ezek természetesen Hitler és Himmler „érvei”.   De nemcsak az indoklás, de jórészt az állítás sem igaz. A zsidók túlnyomó része ugyanis nem koncentrációs táborokban halt meg. A legismertebb holokausztkutató, az amerikai Raul Hilberg 5,1 millióra teszi a zsidó holokauszt áldozatainak számát. Szerinte a gettókban, lakossági pogromokban vagy bujkálva több mint 800 ezren, néhány megsemmisítő táborban (Belzec, Sobibor, Treblinka, Chelmno, Auschwitz-Birkenau, Majdanek) mintegy 2,7 millióan, az SS és rendőri osztagok, illetve a román, horvát, magyar stb. nácik kivégzései során több mint 1,3 millióan haltak meg. Hilberg úgy véli, hogy a román, horvát és egyéb nácikkal szövetséges országok lágereiben 150 ezer, a klasszikus német koncentrációs táborokban pedig további 150 ezer halt meg. Más vélemények szerint számuk a 200-250 ezer főt is elérheti.   Sok függ persze attól is, hogy melyik lágert, hogyan definiáljuk. Ebben néha a nácik is bizonytalanok voltak. Bergen-Belsenben először hadifogolytábort (Kriegsgefangenenlager) állítottak fel, majd 1943 májusában civil internálótábor (Zivilinterniertenlager) következett, amit júliusban tartózkodási táborként (Aufenthaltslager), 1944 nyarán pedig koncentrációs táborként említettek. Auschwitz hivatalosan koncentrációs táborként működött. Hol egy tábornak számolták, máskor három részre osztották (Auschwitz II, azaz Birkenau, valamint Auschwitz III, azaz Monowitz). Ugyanakkor 1941-42-ben Auschwitzban, 1942 tavaszától 1944 őszéig Birkenauban zajlottak az elgázosítások. A nácik sok ezer különféle tábort (munkatábor, gyűjtőtábor, hadifogolytábor, internáló tábor, börtön stb.) állítottak fel Európában. Ezekbe zárták az 5,7 millió orosz, a mintegy 2 millió francia és 700 ezer olasz, és a több százezer amerikai, angol, kanadai, ausztrál, indiai stb. hadifoglyot, valamint a főleg orosz, ukrán és lengyel kényszermunkások (Ostarbeiter) millióit. Ezek nagy részében nem voltak zsidók. A koncentrációs táborok ehhez képest lényegében olyan internáló táborok voltak, ahol a rabok szigorított kényszermunkát végeztek. Az 1944-es csúcsponton a „klasszikus” koncentrációs táborok (Konzentrationslager, rövidítve KL, vagy KZ) száma így alakult: 24 főtábor (Stammlager) és 1000-1200 altábor (Aussenkommando vagy Nebenlager). A háború kitöréséig kevés ilyen intézmény működött. Az SS adatai szerint 1937 elején például 3365 SS őr 7500 fogolyra vigyázott. 1938 októberében már 24 ezren voltak. Ekkor, a novemberi Kristályéj pogromjai után, érkeztek először zsidók tömegesen a lágerekbe. Pár nap alatt 30 ezren jönnek, és így az összlétszám megduplázódik.   Kristályéjszaka, 1938: zsidó foglyok várják, hogy Dachauba vigyék őket (USHMM)   A halálozás azonnal megugrott: 700 zsidót ölnek meg, kergetnek a halálba a KL-ekben. Csak Dachauban az első éjszaka 68 halott volt. A többieket pár hét múlva azzal a feltétellel engedték ki, hogy emigrálnak. A háború során a koncentrációs táborok foglyainak száma megsokszorozódott. 1939 augusztusa (21 ezer) után három év alatt 5,5-szeresére (1942 augusztusa: 115 ezer), majd a következő két évben újabb 4,5 szeresére (1944 augusztusa: 524 ezer) nőtt. 1945 januárjában a zsugorodó Birodalomban 714 ezer foglyot őriztek 13 nagy koncentrációs táborban és 662 altáborban.»

7. A nácik valójában a zsidók kivándorlására törekedtek

A holokauszt tagadói szerint, ha Hitler aláírt volna egy parancsot a végső megoldásról (nem tette), abban bizonyára a kivándorlásról, esetleg a zsidók internálásáról lett volna szó. Azt állítják, hogy a nácik nem megölni akarták a zsidókat, hanem meg akartak tőlük szabadulni. Mindezt olyan hangnemben, mintha békés polgárok százezreinek, millióinak elűzése érthető, helyeselhető cselekedet lenne. Érvelésük, logikájuk azt sugallja, hogy az etnikai tisztogatás normális politikai eszköz. Ha ez így lenne, akkor a 20. század számos rossz, bűnös döntését rehabilitálnánk. Az 1919-1922-es görög-török háborúban egymás lakosságát mészároltató és kiüldöző vezetőket. Sztálint, aki a volgai németeket és a kaukázusi népeket Szibériába, vagy a Szovjetunió belsejébe deportáltatta. Himmlert és a náci helytartókat, akik lengyelek százezreit űzték el a Birodalomhoz csatolt területekről. A háború után a német kisebbséget kitelepítő lengyel, csehszlovák, magyar kormányokat. A Boszniát a muzulmánoktól megtisztítani szándékozó Radovan Karadzsicsot és főparancsnokát, Ratko Mladics tábornokot, a srebrenicai hóhért. A Koszovóból albánokat eltüntetni szándékozó Szlobodan Milosevics szerb elnököt, vagy a helyi szerbeket kiűző albán gerillákat. Érdekes lenne megkérdezni a magyar nácikat, vajon az erdélyi magyarok deportálását is helyeselnék-e? És a francia szélsőségeseknek vajon mennyire tetszik, hogy a nácik Elzászból, Lotharingiából az ő honfitársaikat is tömegesen elűzték? A válasz kalkulálható: ők nem holmi „jött-ment” zsidók. Hanem őslakosok, e földek kizárólagosan urai, birtokosai. A nácik valóban a zsidók kivándoroltatására törekedtek. 1938-tól a korábbi szolid haszonszerzés helyett előtérbe került a zsidók totális kifosztása. Ekkortól azonban alaposan megnehezítették a saját dolgukat. Gyorsabban és több területet foglaltak el, mint amennyit meg tudtak tisztítani a zsidóktól. 1938-ig 170 ezer zsidót űztek el Németországból, a közösség harmadát. Az Anschluss-szal azonban mintegy 190 ezer került a fennhatóságuk alá. Ekkor kezdődött Adolf Eichmann karrierje, aki 1939 májusára több mint 100 ezret elűzött közülük.   Bécs, 1938: Eichmann nem szerette, ha fényképezik. A Belügyminisztérium udvarán gyanakodva nézi a fotóst (jobb szélen, feketében)   Csakhogy az időközben megszerzett Szudéta-vidéken újabb 15-20, az 1939 elején elfoglalt Csehországban további 100 ezer zsidót találtak. Ezt követte Lengyelország nyugati része 1939-ben (több mint 2 millió), majd Észak- és Nyugat-Európa megszállása 1940-ben (520-570 ezer zsidó), végül Jugoszlávia és Görögország (kb. 140 ezer zsidó) 1941 tavaszán. A Szovjetunió megtámadásának pillanatában mintegy 3 millió zsidó volt német fennhatóság alatt a hatalmassá duzzadt Reichben és a megszállt Európába. Ugyanakkor 1933 óta kevesebb, mint 500 ezret sikerült elűzniük. Ráadásul közülük sokan a hódítások során újra a kezükbe kerültek. Franciaország legyőzése után egy ideig gigantikus, madagaszkári deportációban gondolkodtak. Hajók és tengeri fölény hiányában az ötlet elhalt. A kivándorlás nem volt már járható út. 1941 októberében Himmler be is tiltotta.»