Antiszemita atrocitások az 1848-1849-as forradalom és szabadságharc időszakában

---

Forradalom és zsidóellenesség

A forradalom után a zsidók további egyenjogúsításának kérdése 1848 márciusának második felében került elő az országgyűlésen. Az előjelek nem voltak igazán kedvezők a zsidók számára. Egész Európát gazdasági válság sújtotta, amely érzékenyen érintette az amúgy is óriási államadóssággal küszködő Habsburg-birodalmat, így Magyarországot is. A forgalomból eltűnt az ezüstpénz, a papírpénzt csak felárral vagy úgy sem lehetett átváltani nemesfémpénzre. Miután a hazai pénzforgalomban kitüntetett szerepe volt a zsidóknak (a bankároktól az egyszerű uzsorásokig), ez a tényező már önmagában erősíthette a közvéleményben meglévő antiszemita érzelmeket. A második ok a gazdasági egyik hazai kísérőjelenségével függött össze. Az előző évek gyenge termése miatt megnőtt a gabona és a burgonya ára, ami a legszegényebb rétegek körében éhínséget idézett elő. Sok helyen (főleg az észak-magyarországi megyékben) zsidók voltak a kisebb királyi haszonvételek, köztük a kocsmák, a malmok bérlői, a boltosok, a kereskedők. A nép széles rétegei érezték úgy, hogy csekély jövedelmüket éppen a zsidók vonják el tőlük. „Liptóban a nép egyáltaljában nem barátja a zsidóságnak, mert hiszi, hogy általa jutott mind anyagi, mind erkölcsi tekintetben oly nyomorult állapotba” – írta egy hírlapi tudósító. [1]

Az 1840. évi 29. törvénycikk következtében nőtt a szabad királyi és a mezővárosokban letelepedő zsidó iparosok és kereskedők száma. Ez (különösen a már vázolt gazdasági helyzetben) erősen irritálta a céhes iparűzőket és a hagyományos kereskedői rétegeket.

A politikai jogokat gyakorló városi polgárság ugyanakkor aggodalommal figyelte az ellenzék által kidolgozott törvényjavaslatot, amely a városok demokratizálását, a választók és a választhatók számának növelését célozta. Attól tartott ugyanis, hogy a betelepült zsidók egy része vagyoni helyzete révén aktivizálódhat a városi közéletben. A politikai monopólium elvesztésével kapcsolatos félelem tovább erősítette a zsidókkal szembeni ellenszenvet. Ugyanezeket az aggodalmakat növelték a vallási egyenjogúsítással kapcsolatos ellenzéki törekvések is. Noha ezek elsősorban a protestáns és a görögkeleti felekezetek emancipációját célozták, felvetődött a lehetőség, hogy a vallási egyenjogúságot adandó alkalommal a zsidókra is kiterjesztik.

A márciusi forradalom után ezek az aggodalmak beteljesülni látszottak. A jogegyenlősítés eufóriájában mind a győztes reformellenzék, mind a zsidók joggal reménykedhettek abban, hogy a vallási és politikai emancipáció kiterjed a hazai zsidóságra is. Ám néhány nap alatt kiderült, hogy a helyzet korántsem ennyire egyszerű, s hogy a győztes forradalom táborában is (többé-kevésbé komoly) bázisa van a zsidóság emancipálását ellenzőknek.

A zsidóellenes megnyilvánulásokra az első ürügyet a forradalom kezdeti napjaiban létrejött rendvédelmi testület, a nemzetőrség szervezése adta. Pesten a polgárok kijelentették, hogy nem hajlandóak a zsidókkal együtt szolgálni. Pozsonyban a zsidók csatlakozási szándéka miatt antiszemita zavargások törtek ki. Ezek során a csőcselék megrohamozta a pozsonyi zsidónegyedet, több zsidót is összevert.[2] A tüntetések hatására az országgyűlés a városi szavazati jogot végül nem adta meg az izraelitáknak.

A jogegyenlősítés kísérlete itt szenvedte el első vereségét. Ezzel egy időben több vidéki városból érkeztek tudósítások az antiszemitizmus különböző súlyú megnyilvánulásairól. Kassán például a nyílt utcán megtámadták és inzultálták a zsidókat, ablakaikat betörték. Nyíltan hangoztatták, hogy a városból a zsidókat ki fogják űzni. Varasd megye székhelyén március 21-én tört ki zsidóellenes megmozdulás „a zsidók élete és vagyona ellen”, aminek következtében a zsidókat kitiltották a városból.[3] Eperjesen a tervezett zsidóellenes zavargást a városbíró határozott fellépése akadályozta meg.

 

Rablás, verés, kiűzetés

Március végén-április elején egy sor városban felütötte fejét az antiszemitizmus. A lakosság nyomására a hatóságok kiűzték a zsidókat Pécsről.  Székesfehérvárott és Temesváron a helyiek ugyanerre készültek. Végül a kormányzat határozott fellépésének köszönhetően a zsidókat nem érte bántódás, és Pécsre is visszatérhettek. Március végén Sopronban a lakosság egy része petícióban követelte a tanácstól a zsidók kiköltöztetését, de a városkapitány rávette a kérelmezőket a petíció visszavonására.[4] Heves- és Külső-Szolnok megye másodalispánja április 1-jén jelentette, hogy a zsidók irányában „dühös szavakban mutatkozó ellenszenvről lehet is hallani”, de támadások még nem történtek, és úgy vélte, nem is fognak.[5]

A Budapesten a kormányt képviselő Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány a zsidók kiűzésükről szóló határozatok mindegyike ellen tiltakozott az illető városi hatóságoknál. Április 3-án körlevélben utasította ezek elnökeit, hogy tegyenek meg mindent az antiszemita mozgalmak lecsillapítására. A közrend fenntartására a nemzetőrséget rendelték, de ahol „a személy- és vagyonbátorság támadtatik meg”, ott a hadsereg bevetése is elképzelhető volt.[6] A MOIB határozott fellépése mellett a kedélyek lecsillapításához az is hozzájárult, hogy a március 31-én elfogadott, a vallások egyenjogúsításáról szóló törvényjavaslat nem terjedt ki a zsidó emancipációra.  Ezzel a kérdés végleg lekerült a napirendről. Így az antiszemita agitáció egyik legfontosabb érve hatástalanná vált.

A szabad királyi városok egy részében történtek azonban szelíd szellőcskének tűnnek ahhoz a viharhoz képest, amely 1848 áprilisának első felében Vas megye egy részén végigsöpört. Április 4-5-én Szombathelyen nemzetőrök megrohanták a zsinagógát és kifosztották a zsidók házait, a helyi hatóságok pedig kiutasították az izraelitákat. Április 5-én Körmenden a városi vezetés és a nemzetőrség tagjai is „kifakadtak” a zsidók ellen. Az éjszaka folyamán antiszemita tüntetésekre került sor. Április 8-án a nemzetőrség ahhoz a feltételhez kötötte az eskütételt, hogy a zsidókat tiltsák ki Körmendről. A lakosság egy része gyújtogatással adott nyomatékot a követelésnek. Végül a mezőváros vezetése kitiltotta a zsidókat a településről. [7] Április 6-án Rábahídvégen  a lakosság beverte a zsidók ablakait. Április elején Sárvárott és Rádócon szintén megrohanták a helyi zsidóságot. A Vas megyei támadásokról beszámoló jelentéséhez Széll József alispán sajátkezű utóiratként tette hozzá: „Éppen, midőn levelemet béfejeztem, jelentik a vasvári zsidóság feldúlását és kiraboltatását.”[8]

A MOIB április 10-én teljhatalmú kormánybiztosként küldte ki Csány Lászlót és Széll Józsefet, hogy Zala, Vas, Veszprém és Sopron megyék, valamint a területükön található szabad királyi városok (Sopron, Kőszeg, Ruszt) területén lépjenek fel a rend védelmében, azaz akár erővel is számolják fel az antiszemita, illetve a parasztmozgalmakat. A testület mindehhez katonai karhatalom mozgósítását kérte a budai főhadparancsnokságtól.[9] A zsidóellenes zavargásokat tíz napon belül elnyomták.

A Vas megyei megmozdulások jellege eltér a szabad királyi városokban kirobbantakétól. Itt nem annyira a (mező)városi céhes polgárság által inspirált, sokkal inkább a paraszti népesség vagy a szegény köznemesség által kezdeményezett zavargásokról volt szó. Azaz nem a rendi kiváltságait védő polgár, hanem a jobbágyfelszabadítással elégedetlen paraszt antiszemitizmusa szabadult el.

A Vas megyeihez hasonló események lehetősége Zala megyében is fennállt. Kisebb incidensek itt is kirobbantak. Keszthelyen például március 24-én Bogyay József főszolgabíró arról értesült, hogy a helyi, „a zsidók szerfeletti zsarolásai által mód felett” eladósodott „keszthelyi vidéki s leginkább szőlőhegyekben lakó” nép március 25-26-án a zsidók kiűzését és „számosaknak agyonverését” tervezi. Egy-két ablakot be is törtek, de komolyabb atrocitásra nem került sor.

 

A tetőpont: Pest, Buda, Pozsony

Az antiszemita erőszak a főbb politikai központokban is felütötte a fejét. A budai Tabánban lakó polgárok által tervezett pogromot a pesti ifjak akadályozták meg. Április 19-én Pesten népgyűlés követelte a zsidók kizárását a nemzetőrségből és az 1838 óta beköltözött zsidók kiűzését a városból. A tömeg a Király utca környéki zsidónegyedbe vonult, lakásokat fosztott ki, több embert megvertek. Batthyány Lajos miniszterelnök mozgósította a nemzetőrséget és a sorkatonaságot, amely végül felszámolta a zavargásokat.[10] Bár a fennálló törvények szerint a zsidók szolgálhattak a nemzetőrségben, április 22-én a kormány a közhangulatra tekintettel és a zsidó közösség elöljáróinak kérelmére ideiglenesen felmentette a zsidókat a nemzetőri szolgálat alól. Április 25-én Batthyány miniszterelnök elrendelte a pesti zsidó nemzetőrök fegyvereinek beszedését.[11]

Az Északnyugat-Magyarországon 1848. április második felében kibontakozó antiszemita hullám egyesítette az addigi mozgalmak vonásait. A március-április fordulóján lezajlottakhoz hasonlóan érintette a szabad királyi városokat, ugyanakkor sok rokon vonást mutatott a Vas megyei eseményekkel is. A megmozdulások itt is kiterjedtek a falvakra és mezővárosokra. A szomszédos települések zsidóellenes atrocitásairól érkező hírek nyilván inspiráló hatással voltak az adott községekre, szabad királyi vagy mezővárosokra is. Ugyanakkor egyre erőteljesebb volt a szlovák nemzeti elem is, amit az is mutat, hogy az érintett települések jelentős része szlovák lakosságú vagy szlovák többségű volt.

Az első ilyen zavargások a nagyobbrészt szlovákok lakta Liptó megyében jelentkeztek, majd hamarosan átcsaptak Pozsony, Nyitra és Trencsén megyékre is. A pozsonyi Nádason például a részeg tömeg dorongokkal, fejszékkel felszerelkezve randalírozott az utcákon és beverte a zsidók ablakait. Az április 23-25-én zajló, halálos áldozatokat is követelő pozsonyi pogrom során a hadsereg és a polgárőrség szabályos utcai harcokban tudta csak megfékezni a fosztogató, tomboló csőcseléket. Április 28-án Szenicen (Szénásfaluban) több zsidó lakás ablakait betörték, néhány zsidó vendéglőt feltörtek.[12] Április végén a helyi lakosság egy része megtámadta és kirabolta a helyi izraelitákat Pusztakürtön és a környékbeli településeken.[13] Április 28-29-én Brezován a helyi polgárok kifosztották a zsidó lakásokat és üzleteket.[14] A május 1-jén és 2-án lezajlott vágújhelyi pogromban két zsidót megöltek. Egy hírlapi tudósítás szerint Okruton is „csak nehezen lehetett a zsidókat megmenteni.”[15]

 

Lecsengőben

Április végétől az antiszemita megnyilvánulásokról szóló hírek érezhetően megritkultak mind a hivatalos iratokban, mind a sajtóban. Ezek az események jobbára a már ismerős sémákba illeszthetők: kísérlet a zsidóság megtelepedésének megakadályozására, a lakhatási engedély nélkül letelepedett zsidók kiszűrése, a zsidók kizárása a nemzetőrségből.

Május második hetétől nincs nyoma kollektív antiszemita erőszaknak. Ennek több oka lehet. Egyrészt az április 19-i pesti események és a kormány reagálása megmutatta, hogy a zsidókat nem kötelező bevenni a nemzetőrök közé. Másrészt ekkorra az egész országban kihirdették az áprilisi törvényeket, amelyekből nyilvánvalóvá vált, hogy a zsidók jogi és vallási emancipációja elmaradt. Harmadrészt miután a kormányzat szükség esetén fegyveres erőt alkalmazott az antiszemita tüntetésekkel szemben, nyilvánvalóvá vált, hogy a zavargók alaposan megüthetik a bokájukat. Végül pedig a közvélemény hamarosan sokkal súlyosabb problémákkal volt kénytelen szembenézni, mint a zsidók lakhatási jogai: április végén kiéleződött a magyar-horvát viszony, május közepétől pedig a magyarországi nemzetiségek egymás után tartották meg gyűléseiket, amelyeken jobbára a magyar kormányzattal és nemzetállammal szemben határozták meg pozíciójukat.

Az előítéletek tehát nem szűntek meg, csak háttérbe szorultak. Ahogy az Életképek nagykárolyi tudósítója fogalmazott május végén: „Mi még az annyira utált és országszerte üldözött zsidó lakosokat is, a legnagyobb békében hagytuk, nem követve a műveltebb városoknak híresztelt példáját, mi bár talán nem ártott volna, mert azon város lakói, kik a zsidókat üldözék, okból indulának ki, mert szegény hazánkban nem egy találkozik a zsidó nemzet közt oly vérszopó pióca, ki Kuthy Lajos „Haza[i] rejtelmei”-ben előadott Löbl Simont nemcsak megközelíti, de felül is múlja.”[16] Az igény tehát sok helyen megvolt, csak a lehetőség (vagy a bátorság) hiányzott…

 

Elmaradt emancipáció

A szakirodalom egyértelműen az antiszemita mozgalmak következményének tekinti azt, hogy 1848-ban elmaradt a zsidók vallási és polgári emancipációja. Az 1848:5. és 23. törvénycikk csak a bevett vallások gyakorlói számára tette lehetővé a választójog gyakorlását országos és városi szinten, a 20. törvénycikk pedig az addigiakon kívül csak az unitárius vallást nyilvánította bevett vallásnak, az izraelita felekezetet nem. Ugyanakkor a 22. törvénycikk valláskülönbség nélkül nemzetőri szolgálatra kötelezte a férfilakosság jelentős részét, köztük a zsidókat is. Mint láttuk, a zsidó részvétel a nemzetőrségben több helyen vezetett antiszemita megmozdulásokhoz. A zavargások azért is aggodalmat keltettek, mert egyes Vas megyei területeken a frissen megszervezett nemzetőrség inkább a rend megzavarásában, mint annak fenntartásában jeleskedett, áprilisban Pozsonyban pedig nem védte igazán lelkesen védte a köznyugalmat. Nyilán emiatt is döntött úgy Batthyány miniszterelnök, hogy a pesti nemzetőrség zsidó tagjait lefegyverzi. A kérdés országos szintű rendezésére nem került sor, de ott, ahol hasonló feszültségek mutatkoztak, gyakorlatilag ugyanez történt. Így Pápán lefegyverezték a zsidó nemzetőröket, Székesfehérvárott és Pécsett pedig megszavaztatták a városi nemzetőrséget, hogy akar-e együtt szolgálni a zsidókkal vagy sem. A többség nemmel válaszolt. A zsidók nemzetőri szolgálatának elutasítása összefüggésben volt azzal az aggodalommal, hogy ennek révén előbb-utóbb igényt tarthatnak a választójogra.

A nemzetőrség nem katonaság volt, hanem belső rendfenntartó szervezet. A nemzetőrség katonai célú mozgósítására 1848 júniusában került sor, amikor a szerb lázadás és a horvát fenyegetés miatt a kormány elhatározta a Bács megyei és a drávai védővonal létrehozását, és sorkatonaság híján a nemzetőrséget mozgósította. Ekkor aztán ugyanazok, akik korábban a zsidóság lefegyverzését követelték, most a zsidók tábori szolgálata mellett érveltek, mondván, hogy az 1848. áprilisi törvények jótéteményeiből azok ugyanúgy részesültek, mint keresztény honfitársaik. Így például a Dráva-partra lemasírozó pápai nemzetőrök között most már a zsidókat is ott találhatjuk. Az egyre terhesebb nemzetőrségi szolgálat egy idő után a legszigorúbb városi hatóságokat is a zsidók felvételére kényszerítette.

 

Bibliográfia

 

Bernstein 1998

Bernstein Béla: A negyvennyolcas magyar szabadságharc és a zsidók. Budapest, Múlt és Jövő, 1998.

Einhorn 2000

Einhorn Ignác (Horn Ede): A forradalom és a zsidók Magyarországon. Budapest, Europica Varietas, 2000.

 

Simon 1984a

Simon V. Péter: Az átalakulás nehézségei. (A kormánybiztosi intézmény Vas megyében 1848 tavaszán). Vasi Szemle, 1984/1. 104-112. o

 

Simon 1984b

Simon V. Péter: Zsidóellenes zavargások Vas megyében 1848 tavaszán. In Molnár Károly (szerk.): Főiskolai Tudományos Közlemények IV. Szombathely, 1984.

 

Spira 1998

Spira György: A pestiek Petőfi és Haynau között. Budapest, Enciklopédia Kft, 1998.

 

 

Steier 1924

Steier Lajos: Beniczky Lajos bányavidéki kormánybiztos és honvédezredes visszaemlékezései és jelentései az 1848/49-iki szabadságharcról és tót mozgalomról. Magyarország Újabbkori Történetének Forrásai. Emlékiratok. Budapest, 1924.

 

Steier 1937

Steier Lajos: A tót nemzetiségi kérdés 1848-49-ben. Magyarország Újabbkori Történetének Forrásai. Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez. Budapest, 1937.

 

Urbán 1999

Urbán Aladár (jegyzetek, előszó): Gróf Batthyány Lajos miniszterelnöki, hadügyi és nemzetőri iratai. Budapest, Argumentum,1999.

 

Urbán 2001

Urbán Aladár: A Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány működése 1848 március – április. Századok, 2001/1.

 

V. Waldapfel 1965

V. Waldapfel Eszter: A forradalom és szabadságharc levelestára. 4. kötet. Budapest, 1965.

 

Zsoldos 1998

Zsoldos Jenő (szerk.): 1848-1849 a magyar zsidóság életében. Budapest, 1998, Múlt és Jövő

 

Lábjegyzetek

Данильченко Харьков