10. A politikus szerepe és szerepkészlete


A hatalom üres hely, mely azonban nagyon is tartalmasnak tűnik. Legszorosabban az „udvar” veszi körül, mely a politikai hatalom birtokosainak egyszerre életvilága, s egyben szervezete is, melyen keresztül a rendszert működtetik. A politikus szerepe konfliktusokkal teli. A konfliktusok egyik forrása maga szerep, mely ellentétes elvárások örvényében kell megtartsa a szerep betöltőjét. A konfliktusok másik forrása az életvilág, melyet ha el is nyom, de teljesen eltüntetni nem tud a rendszer-szerű működés. A harmadik konfliktusforrás a szerepkészlet, mely egyedülállóan kiterjedt és tagolt, s átlátása nem egyszerű feladat.

 

A kormány

 

A modern politikai élet centrumában a kormány áll. A „kormány” félrevezető metafora. A hajók vagy az autók esetében a kormány egy eszköz, melynek segítségével a kormányos vagy a sofőr irányítani képes a jármű mozgását. A politikai értelemben vett kormány esetében még véletlenül sem feltételezhetjük azt a tudatosságot, határozottságot és egyértelműséget, ami a fizikai mozgást végző járművek irányítását jellemzi. A funkciók végiggondolása a politikai értelemben vett kormány esetében nem ilyen egyszerű. A politikai mező sajátosságai folytán a kormány működése semmilyen más szervezethez nem hasonlítható.

A kormányzati szervezet sajátosságai.

A kormány a legfelső közhatalmi szerv. Működését bármennyire is korlátozzák a törvények, az ellensúlyt biztosító egyéb közhatalmi szervek, nem egy szervezet a sok közül, a társadalom egészének működése szempontjából a legfontosabb, központi szervezet, mely ha nem működik, vagy rosszul működik, akkor annak az összes többi működés látja kárát.

A kormány az állam legfelső döntéshozó szerve. Demokratikus rendszerben a főhatalom birtoklása természetesen nem korlátlan, de egy társadalomban adott helyzetben kormányhoz hasonlítható hatalma operatív értelemben nincs, és nem lehet senkinek.

 

A kormányzati hatalomgyakorlás másik megkülönböztető sajátossága, hogy a döntések az élet összes fontos területére kiterjednek. Ha nem így lenne, akkor nem lenne szükség minisztériumokra, melyek az élet egy-egy fontos területének ügyeire szakosodtak.

 

A sokféle, egymással össze nem hasonlítható súlyú és fontosságú ügyben ugyanaz a fórum ugyanakkor dönt, ami óhatatlanul formálissá teszi a döntést, lehetetlenné teszi a szakszerűség érvényesülését.

 

A kormányzati döntések nolens volens politikai térben születnek, ami azt jelenti, hogy létrejöttüket végső soron nem a szükségesség, hanem a lehetségesség motiválja. Ez okozza, hogy számos döntés egyáltalán nem születik meg, bár szükséges lenne a megszületése, vagy éppen megszületik, de nem akkor, amikor szükség lenne rá. Másfelől egy sereg szükségtelen döntés jön létre, ami időt és energiát vesz el a döntéshozóktól.

 

A bürokratikus kormányzás

 

Ha egy kormány rosszul működik, annak csak tünete, de nem oka, hogy „túltagolt”, „túlzottan vertikális” vagy „drága”. A rossz vagy jó működés oka a szerveződés logikájából fakad, a hatalmi viszonyok irányából következik. A rendszerváltást követően létrejött első kormány vezetője, Antall József helyesen ismerte fel, hogy a kormány parlament iránti felelőssége megköveteli a szakigazgatás és a politikai irányítás szétválasztását. Vélhetően apjától, a világháború előtti, majd utáni idők során jelentős kormányzati tapasztalatokra szert tett id. Antall Józseftől is hallhatta, amit Kállay Miklós a következőképpen foglalt össze. „nálunk még a köztisztviselőket sem érintették a kormányban bekövetkezett politikai vagy személyi változások. Ezek csupán a miniszterekre és a politikai államtitkárokra vonatkoztak, mindössze tizenöt emberre.” (Kállay, M. ) A politikai szint alatt a minisztériumok működését a közigazgatási irányításért felelős vezető biztosította, akinél megálltak a politikai változások. Ez az eszmény határozta meg a rendszerváltozás után létrejött kormányzati struktúrát. A helyzet persze távol volt az eszményi állapottól, hiszen a kormányváltások lényegében azonos politikai táboron beül mentek végbe, a liberális és szociáldemokrata alternatíva kormányra jutása lehetetlen volt.

 

Az eszmény azonban nem vált valósággá. A kormányváltások minden esetben 15 személynél jóval több személyt repítettek ki, illetve repítettek be a minisztériumokba, ami illuzórikussá tette a politikai és szakmai irányítás szétválasztását, nem is beszélve a folyton változó minisztériumi felállások által kikényszerített személyi mobilitásról, ami egy-egy kormányváltást követően hónapokra lebénította a normális kormányzati működést.

 

A politikai és az igazgatási szintek egybemosódása különös módon a politikai akarat vereségét és a bürokrácia uralmát eredményezi, hiszen a szüntelen változó politikai környezetben a bürokratikus struktúra az egyetlen állandó elem. A bürokratikus uralmat az időhúzás, a változatlanság fetisizálása, az információ visszatartása, a kockázatvállalástól való irtózás, a látszatcselekvések iránti vonzódás, a teljesíthetetlen ámde teljesíthetőnek álcázott célok valamint a felelősség elhárítása jellemzi.

 

Az eredmény nem is annyira a látványos kudarcok miatt, mint inkább a semmittevés folytán elmaradó pozitív eredmények elmaradása okán kiábrándító, ami érthetően frusztrálja a politikai szint fő aktorait, a minisztereket és a miniszterelnököt. El is határozzák, hogy megreformálják szervezeteiket.

 

Nem számolnak azonban azzal, hogy a bürokratikus szervezetek túlélési képességéhez semmi más társadalomban működő erő nem hasonlítható. Nincs az a reform, mely egy közpénzekből finanszírozott, gyakorlatilag önmagát ellenőrző szervezetet diszfunkcióiból kizökkenteni képes. Erre számtalan példát tudunk említeni, elég ha csak az igazságszolgáltatásra, a felsőoktatásra, a nyugdíjrendszerre vagy a színházakra gondolunk. A legjobb példa a magyar egészségügyi ellátó rendszer, mely teljességgel megreformálhatatlan.

 

A technokratikus kormányzás

 

A bürokratikus kormányzás természetes velejárójaként jelentkező kudarcélmények motiválhatják az időről-időre kiújuló centralizációs igyekezetet. Mintha csak az lenne a baj, hogy túl széttagolt a rendszer, túl sok a szervezet, túl sok a vezetői szint. Ezek a tünetek, ha tényleg vannak, kétségtelenül bajt jeleznek, de nem azonosak magával a bajjal. A technokratikus szempontokat követő racionalizáció ideig-óráig enyhítheti a tüneteket, de azok törvényszerűen újra jelentkeznek. A bajok újra sokasodni kezdenek, s ilyenkor általában az a „megoldás”, hogy decentralizálják a rendszert.

 

Az öncélként követett szervezeti egyszerűsítésnek áldozatul eshetnek egész területek. Irányítástechnikailag mindent össze lehet vonni mindennel. Technokratikus értelemben ad absurdum a legideálisabb megoldás az lenne, ha minden terület a Miniszterelnöki Hivatalhoz tartozna, hiszen végső soron a miniszterelnök szintjén dőlnek el a dolgok. A technokratikus szemlélet szerint feldarabolt kormányzati szervezetek között szétkerülhetnek funkcionálisan egybetartozó területek, és teljesen gazdátlanul maradhatnak feladatok, melyek egyszerre több szervezethez is tartozhatnának, de mindegyik mostohagyermekként kezeli azokat.

 

Az első esetre példa, ha a szakképzés és közoktatás két külön minisztérium kompetenciájába kerül. Hasonló anomália a szervesen összetartozó kutatás-fejlesztés, innováció valamint a tudománypolitika szétoperálása, ami jelentősen rontja e legfőbb húzóerőnek tekinthető terület érdekérvényesítő képességét, nem is beszélve arról a kárról, amit a szervezeti diszfunkciók okoznak az egész országnak.

 

A második eset kárvallottjai azok a feladatok, amelyek nem illenek be egy szervezet által gondozott terület keretei közé, mivel az életre egyébként oly jellemző módon, a velük való foglalkozás egyszerre több irányítási kompetenciát igényelne. Példaként említhetők a határon túl élő magyarok, a hazai nemzeti és etnikai kisebbségek, különösen a romák, a nők, a fogyatékkal élők, a gyerekek és a fiatalok, de itt említhetők az információs társadalom vagy a térségfejlesztés ügyei is. A sok bába között ezek a „gyerekek” jelenleg elvesznek.

 

Illúziók

 

A kormányzati működés diszfunkcióira adott bürokratikus és technokratikus reakciók forrása három illúzió.

 

A centralizáció-decentralizáció libikókája mentén történő átszervezések mellett gyakori az új szervezetek létrehozása, melyektől az átszervezők a korábban rosszul működő szervezetek által ellátatlan funkciók ellátását várják. Előbb-utóbb azonban kiderült, hogy a premisszák átgondolatlansága folytán az új szervezetek ugyanúgy a változások kerékkötői, a hatékony működés gátjai lesznek, mint megszüntetett elődeik voltak.

 

A másik illúzió, hogy az üzleti életben bevált szervezeti megoldások a kormányzati működésben is alkalmazhatók. A piac azonban a politikához képest egysíkú, racionális és kiszámítható terep, mely folyamatos visszajelzések révén jól képes orientálni a szervezeteket, melyek ha kudarcot vallanak, akkor eltűnnek, míg ha sikeresek, akkor megerősödnek és növekednek. A politikai mező ezzel szemben minden, csak nem racionális, következésképpen, aki az üzletben jó, a politikában nem feltétlenül lesz sikeres, s megfordítva.

 

A harmadik illúzió, hogy a közhatalmi funkciókat ellátó kormányzati szervezetek hatékonysága benchmarkolható és mérhető. Formális, bürokratikus vagy technokratikus szempontok alapján természetesen felállíthatók kritériumok, kialakíthatók indikátorok, s bevezethetők mérési eljárások, de az eredmény sosem lesz megnyugtató. Túl sok, és túl ellentétes elvárások övezik a kormányzati működést, ahhoz, hogy mérni lehessen a kormányzati munka minőségét. A kormányzat politikai szegmensének sorsa a választásoktól függ, s ez eleve kizárja a racionalitást. Az igazgatás esetében elvileg nem lenne haszontalan a minőségbiztosítás és a teljesítmény szerinti szelekció, de ez csak akkor lenne lehetséges, ha a politikai szint és az igazgatási szint teljesen elválna egymástól. Ez pedig nem lehetséges, de nem is kívánatos.

 

A politikai kormányzás

 

A kormányzás lényege a politika által formált akarat valóra váltása. Következésképpen a politikának nem az igazgatáson belül, hanem azon kívül kell maradnia. A politikai szintet a pártok képezik, melyek kormányzati szereposztása a választások alkalmával alakul ki. A választók döntik el, hogy a választási kampányban felkínált politikai programok közül melyeket szeretnék megvalósulásban látni.

 

A kormány feladata, hogy a politikai programokat végrehajtsa. A kormányfő és a miniszterek dolga a megfelelő kormányzati szervezetek pártjuk politikai akaratának megfelelően eljárva a kormányprogramot megvalósítsák.

 

Politikai kormányzás esetében a kezdeményezés a politikai szférából, s nem az igazgatási szférákból jön. A politikai szféra csak akkor tud megfelelő kezdeményezésekkel élni, ha a pártoknak van megfelelő apparátusa a politikai akarat közpolitikai és szakpolitikai mélységig történő lebontására. A folyamatból kiiktathatatlanok a pártok országgyűlési képviselői, akik csak akkor szűnnek meg fejbólintó jánosok lenni, ha a törvényalkotás első, velejéig politikai szakaszában részt vesznek, s nem akkor találkoznak a törvényekkel, amikor a kész szöveghez már csak módosító javaslatokat tehetnek, vagy ha végképp nem tetszik nekik a szöveg, akkor elvethetik. A választásokon győztes pártnak vagy pártoknak kell meghatároznia a Kormány és az Országgyűlés munkáját, mert csak ebben az esetben védhetők ki az államigazgatás önmozgásából adódó diszfunkciók. Ez csak akkor lehetséges, ha a pártok színeiben megválasztott országgyűlési képviselők a törvényalkotó munka centrumaként nap mint nap állást foglalnak a kormányzás előtt álló politikai dilemmákban, részt vesznek a döntési alternatívák megvitatásában. Ehhez megfelelő szakértői apparátusra van a képviselőknek szüksége. Kevesebb képviselőre, s több szakértőre lenne szükség a Parlamentben.

 

A miniszterek a politikai akaratot képviselik az irányításuk alá tartozó minisztériumban, ahol az akarat operacionizálása és a közigazgatás felé történő továbbítása a miniszter kabinetjének feladata. A politikai és igazgatási funkciók összezavarodása következik abból, ha ez a feladatmegosztás nem történik meg. Az egyes minisztériumokkal szemben támasztott politikai elvárások koordinálása és kikényszerítése a miniszterelnök feladata, aki a kormányzás felelősségét viselő pártokkal egyeztetve, a politikai kormányzás centrumában állva meghatározza az elérendő célokat, és nyomon követi azok teljesülését.

 

A politikai akaratképzés tárgya

 

A politikai irányítás elsődleges területe a kormányzáshoz elengedhetetlenül szükséges feltételek kialakítása, a társadalom életét mélyrehatóan meghatározó törvények kezdeményezése és módosítása, a kulcspozícióban lévő személyek kiválasztása, a kormányzás felügyelete. Ha ezeken a kereteken egy kormány túlmerészkedik, óhatatlanul részévé válik a bürokratikus vagy technokratikus közigazgatási szervezet mókuskerekének, s stratégiai szerepköre helyett elvész a megállíthatatlanul felfelé áramló kisebb és nagyobb ügyek rengetegében.

 

A stratégia meghatározása, a stratégiai célok elérése, a teljesülés ellenőrzése a politika feladata. A végrehajtás a professzionális közigazgatási szervezet dolga. A két szint keveredése interferenciát okoz, ami bizalmatlanságot, megbeszéletlen feszültséget visz a kormányzati rendszerbe, ahol mindkét fél nyerni akar, de a végén senki sem nyer.

 

A „kormány” szó voltaképpen két szervezetet jelent. Egyik jelentésében irányt mutat, elemez, vizsgálódik, állást foglal, dönt, ha kell korrigál. Ez klasszikusan politikai funkció. Emiatt érdemli meg ez a szervezet a „kormány” nevet. Másik jelentésében előterjesztéseket fogad el, aktuális ügyeket intéz, vezeti a napi ügymenetet. Ez klasszikusan igazgatási funkció. A politikai funkciónak a pártok és a parlamenti képviselők munkáján kell alapulnia, onnan kapva az indíttatást és az erőt. Az igazgatási funkció terepe a kormányzati bürokrácia, mely a szó weber-i értelmében akkor teszi a dolgát, ha személytelen és érdektelen apparátusként a kormányfői és miniszteri akaratot hajtja végre.

 

A hatalom tükre


A politikai mezőre – sajátos társadalmi elhelyezkedésénél fogva – jellemző, hogy aki oda belép, az elveszíti szimmetrikus kapcsolatait, aszimmetrikus helyzetbe kerül. Az már a politikai rendszer formájától függ, hogy a hatalmi pozíció aszimmetriája mennyire végleges és végletes. Az abszolút uralkodó és alattvalói között nyilván nagyobb a távolság mint a polgári demokrácia szabályai szerint megválasztott miniszterelnök és az állampolgárok között, de a távolság oka mindkét esetben ugyanaz: a hatalom tapasztalata nem kommunikálható.    

 

A szuverén politikai cselekvőnek egyetlen méltó partnere a művész, akinek anyaga szintén a meghatározatlan, melybe a mű viszi be a meghatározást, utat törve a létezők erdejében a tisztáshoz, ahol a lét fényei felderengenek. A meghatározatlanhoz senki sincs oly közel, mint a politikus, akinek műve a cselekvés, melyről a döntés pillanatában még nem lehet tudni, hogy sikeres lesz-e vagy nem. A művész művének ugyanaz az anyaga, de más a közege. A művész nem rabja a jelennek.

 

A kétféle szuverenitás vonzza meg taszítja egymást. A művész szeret a hatalom közelségében lenni, mert a közelség biztonságot és lehetőséget ad számára. A hatalom viszonzásképen azt várja, hogy a művész belépőjegyet adjon számára a halhatatlanságba. A nagy politikusok nagy művészekkel vették magukat körül, mivel tudták, hogy a művészetnél hatékonyabb legitimációs forrást keresve sem találhatnak.

 

A két szerep közötti aszimmetria azonban fennmarad, s ez feszültséggel telíti a politikus és a művész kapcsolatát. A politikus hatalma az életben, a művész hatalma a halhatatlanságban van. Egyik sem mondhat le a másik szolgálatairól, mindegyik fél a másiktól. A pillanatnyi túlerő minden esetre a politikus oldalán van. Bulgakovot egyszer felhívta Sztálin telefonon. A telefonhívás megmentette Bulgakov életét, aki azt a kéziratot írta, melyről hitte, hogy nem éghet el. A kézirat nem jelenhetett meg, miként Sztálin sem hívta fel Bulgakovot soha többé, de a Nagy Színházban amikor csak tehette, újra meg újra megnézte Bulgakov darabját, a Turbinék napjait.

 

Szerepelvárások

 

A politikus és az összes többi társadalmi cselekvő közötti tátongó szakadék miatt a politikus szerepével szemben támasztott elvárásoknak nem nehéz eleget tenni. A legfontosabb elvárás a jelenlét, amit elsősorban szimbolikus eszközök biztosítanak. A pénzérméken emiatt látható az uralkodó arcképe, a jelenlét érzetét hivatottak erősíteni a hatalom birtokosait megjelenítő szobrok, képek, feliratok, kultikus helyek.

 

A jelenlét elvárása az ottlét megkövetelését foglalja magába, mely minden olyan alkalommal felmerül, amikor a politikai közösség együvé tartozásának kimutatására kerül sor. Ilyen alkalmak mindenekelőtt az ünnepek, melyek lezajlásának nélkülözhetetlen kellékei a jelen lévő politikusok. Ha rendkívüli esemény következik be, például járvány, közlekedési katasztrófa, földrengés, a hatalom képviselőjének azonnal személyesen meg kell jelennie a helyszínen.

 

A közelség elvárása paradox módon a távolság elvárásával társul. A hatalom társas terét az etikett szabályai hozzák létre, előírva a jelenlévők számára a mozgás, a megszólítás, a testi érintés rendjét, ami fenntartja a szerepviszony alapvető aszimmetriáját. Thomas Mann fiatal kori regényében, a Királyi fenség-ben ironikusan, de csodálatraméltó pontossággal írja le, hogy a fiatal herceg, aki ráadásul testi fogyatékossággal is bajlódott, miként tanul bele trónörökösi szerepébe.

 

A politikai szerepel kapcsolatos elvárások a politikai közösség teljes körében érvényesülnek, s nem nélkülözik a projekciós elemeket sem. A politikusokra irányuló projekció kontrollálhatatlan tömeghangulatok és érzetek függvénye.  Jól működő, sikeres politikai rendszerekben a projekció a családi szerepkészletből meríti tartalmát, s ilyenkor vetül rá az apa, az anya, a testvér képe a politikusra. Ha nagy a társadalmi elégedetlenség, akkor a projekció révén negatív, szubverzív tartalmak szállják meg a politikus képét, ahonnan egyenes út vezet a politikai megsemmisüléshez.

 

Szerepkonfliktusok

 

A politikus helyzeténél fogva a társadalom minden szegmensében meg kell hogy jelenjen. A lehetséges találkozások rendkívüli sokféleségét az etikett egyneműsíti , de önmagában az etikett kevés ahhoz, hogy a sokféle ellentétes várakozás hatásait semlegesítse. A politikusnak szót kell értenie a társadalom egymással ellentétes érdekű csoportjainak mindegyikével. E konfliktus kezelésének művésze volt Ferenc József császár, akit az élet megtanított arra, hogy egy császár bárhol van, nem mondhat mást csak azt, hogy „minden nagyon tetszik, mindennel nagyon meg vagyok elégedve.”

 

A politikus életét áthatja a magánélet és a politikai élet közötti konfliktus. Uralkodói családok tagjait keményen büntették, ha házastársuk megválasztásakor figyelmen kívül hagyták a dinasztikus szabályokat, s rangon alul házasodtak. Szarajevóban Ferenc Ferdinánd trónörökössel együtt gyilkolták meg feleségét Chotek Zsófiát, de a köztük lévő rangkülönbséget még a halál sem tudta semmivé tenni. Csak a trónörökös részesült királyi temetésben.

 

Platón jó irányban indult el, amikor a filozófia körébe utalta a politikus szerepének lehetséges gondolati mozgásterét, hiszen akinek a meghatározatlanság meghatározásba fordítása a feladata, az nem specializálhatja magát egyetlen feladatkörre sem. A szakmai szerep óhatatlanul ütközik a politikai szereppel, melyet, ha a politikus sikeresen tölt be, akkor szerepe felülírja minden más korábbi szakmai szerepét. Következésképpen a jó politikus nem lehet jó szociológus, jó esztergályos vagy jó vadász egyidejűleg.

 

Ha a hatalom birtokosa nő, a nemi szerep elvárásai ütközhetnek a politikus szerep elvárásaival. A szexuális tabuk fellazulásával ma már az sem lehetetlen, hogy a politikus nyíltan homoszexuálisnak mutatkozzon.

 

Szerepkészlet

 

A társadalom teljes spektrumával való kapcsolattartás kötelméből következőleg a politikus szerepkészlete egyedülállóan tágas. A politikai mező sajátosságait tárgyalva Carl Schmitt nyomán rámutattunk, hogy a politikai szempontból tekintve a szerepkészlet az ellenség-barát dichotómia mentén tagolódik. Közpolitikai szempontból azonban a felosztás funkcionális. A következőkben a lehetséges szerepviszonyok funkcionális tagolása mentén vesszük szemügyre a hatalmi viszonyok által konstituált partnerségeket.

 

 

Az udvar

 

A  hatalom legszűkebb társas tere az udvar, mely demokratikus politikai rendszerek esetében csak metaforikusan írja le azt a sajátos interperszonális mezőt, melyben legkevésbé érződik a hatalom aszimmetriája.

 

Itt találjuk a politikus mindennapi életének fenntartásához nélkülözhetetlen személyeket, akik segítségével nap mint nap reprodukálhatja magát testi valójában. A személyi szolgáltatói kör tagjai, az inas, a sofőr, a titkár, a titkárnő, a szakács, a takarítónő, akik látszólag nem fontosak, ugyanakkor mindent látnak, hallanak, ami a hatalom triviális és profán hétköznapjaiban előfordul. Bizalmi állások ezek, melyek betöltői az általuk ellátott funkciók kapcsán senki máshoz nem hasonlítható különleges kapcsolatban vannak a hatalom birtokosával. Helyzetük paradoxona, hogy miközben mindent tudnak, semmit sem tudnak. Hegel idézi Goethe mondását, miszerint „senki sem hős a komornyikja előtt.” A komornyik perspektívájából nézve senki sem lehet hős, de mint Hegel mondja nem azért „mert ez nem hős, hanem azért, mert amaz komornyik. Ez lehúzza a hős csizmáját, ágyba segíti őt, tudja, hogy jobban szereti a pezsgőt stb. A komornyik számára nincs hős, a hős a világ, a valóság, a történelem számára van. A történelmi személyek rosszul járnak, ha pszichológiai komornyikok szolgálják ki őket a történetírásban, ezek nivellálják őket, egy szintre hozzák, helyesebben, néhány fokkal az ilyen finom emberismerők moralitása alá állítja őket.” (Hegel 1979: 75).

 

Az udvar a politikus rekreációs helye, ahol politikáról szó sem esik. Az udvar szereplői körében igen kicsi a fluktuáció, ami nem meglepő, hiszen az udvari szerepek lételeme a bizalom.

 

Jellegzetes udvari szereplő a kegyenc, akit barátnak is nevezhetnénk, ha a politikai helyzet aszimmetriája nem tenné eleve lehetetlenné a szimmetriára épülő baráti viszonyt. Jóval fontosabb a szerető szerepe, aki testi vonzásánál fogva képes szimmetriába forgatni az eredendő aszimmetriát, de csak addig, amíg vonzereje tart. A szerető az udvar legkevésbé stabil tagja.

 

Legérdekesebb a bizalmas szerepe, aki az egyetlen, akivel megoszthatja a politikus rettentő magányát, amit a múltat odahagyva, a jövőt csak mint lehetőséget tapogatva nap mint átélni kénytelen. Vásárhelyi Miklós idézi fel a hatalom mesterségéről szóló politikai szociográfiájában azt a jelenetet, amikor az 1940-es elnökválasztás után Wendell Wilkie, a vesztes republikánus elnökjelölt megkérdezte Rooseveltet, hogy miért nem szabadul meg bizalmasától, Hopkinstól. Wilkie azzal érvelt, hogy Hopkins intenzív jelenléte a Fehér Házban alkotmányjogilag indokolhatatlan, hiszen semmiféle jogilag meghatározott funkciója nincs, következésképpen ellenőrizhetetlen és felelősségre vonhatatlan. Emiatt ez elnök szükségtelen támadásoknak teszi ki magát. Wilkie kérdésére Roosevelt a következőket válaszolta: „Megértem a kérdést. Miért van szükségem állandóan mellettem erre a fél darab emberre?  (Az elnök ezzel Hopkins törékeny fizikai alkatára utalt.) De egyszer talán majd ön is ül itt ebben a székben, mint az Egyesült Államok elnöke. Attól kezdve valahányszor ránéz majd a szemben levő bejárati ajtóra, eszébe jut, hogy úgyszólván mindenki, aki azt átlépi, igyekszik valamit kicsikarni önből. S akkor majd átérzi, hogy az ember itt mennyire egyedül van, s milyen nagy szüksége van olyan valakire mint Harry Hopkins, aki nem kér semmit, csak azt, hogy szolgálatára lehessen” (Vásárhelyi,  1972: 88)

 

A tanácsadók

 

A tanácsadók feladata a döntések előkészítése, a döntési alternatívák feltárása, az egyes alternatívák kiértékelése a szükségszerűség és a lehetőség terében, a valószínűségek megállapítása, kívánatosság és nem kívánatosság szerint történő kiértékelése.

 

A tanácsadók éles versenyben vannak egymással, viszonyukat a bizalmatlanság, a féltékenység, az irigység jellemzi. Egyik sem érti a másikat, de egyik mindegyik azt hiszi, hogy neki van igaza, s a másik nem érti őt. Mindegyikük függ a politikustól, de egyikük sem függ egymástól.

Tizian-nak van egy nagyszerű képe, Georges d’Armagnac, Rodez püspökét mutatja, mellette titkára, Guillaume Philandrier.

 

Georgesd'Armagnac1

 

A püspök arcán mutatkozó bizonyosság álca, a titkár tudja csak, hogy a püspök csak azt tudja, amit mondanak neki. Ugyanakkor a tikár sem érzi magát biztonságban, hiszen a püspök bármikor lecserélheti.

 

Ha a tanácsadók csoportba szerveződnek, erőt vesz rajtuk a konformitás. Kennedy elnök tanácsadóinak viselkedését tanulmányozta Janis a kubai válság idején, és azt tapasztalta, hogy a tanácsadók gondolkodása bezárult, s tevékenységük az elnök által meghozott hibás döntés igazolására egyszerűsödött. Az egyet nem értő tanácsadókat a kör kivetette magából, a kritikát elfojtották, s a csoporton úrrá lettek az illúziók. A hatást fokozta, hogy a hibás döntésért (partraszállási kísérlet a Disznó öbölben) senki sem viselt felelősséget.

 

A szakértők

 

A szakértő a politikai döntés előkészítésének kezdeti szakaszaiban vesz részt. Az elvárás a szakértővel szemben, hogy a politikai szempontoktól függetlenül a lehető legalaposabban és legpontosabban tárja elő a helyzetet a maga szaktudása szempontjából. A szakértők sokszor nem értik, hogy a politikusok miért nem értik meg őket. A szakértői szereppel szemben támasztott legfontosabb elvárás az érthetőség, ami azonban nem mehet a pontosság, az alaposság, a megbízhatóság rovására.

 

Kabinet

 

A kabinet  az szervezet,  mely a döntésben megtestesült politikai akaratot lefordítja a szervezet nyelvére, s ezáltal megteremti a végrehajtás feltételeit. Másrészt a kabinet a hely, ahova a hatalom helyén kívüli világ jelzései beérkeznek. A kabinet interface a politikai és a közpolitikai valamint szakpolitikai szféra között.

 

A kabinet vezetője (a kabinetfőnök) funkcionálisan fontosabb mint maga a politikus, akié a kabinet. A kabinetfőnök kapuőr, aki eldönti, hogy mi az ügy, s mi nem az. Ami nem minősül ügynek, az politikai szempontból nem létezik. Csak az van, ami ügy, s ennek megfelelően rendelkezik az ügy bürokratikus státuszához szükséges összes ismérvvel. Az ügy a politikai világ molekulája. A meghatározatlanságból kivezető első lépés az üggyé nyilvánítás. Az ügy azonban csak addig él, amíg el nem intéződik vagy el nem felejtődik. A potenciális ügyek száma messze nagyobb mint az ügyintézői kapacitás. Következésképpen a kabinetfőnök hatalma bizonyos szempontból nagyobb mint a hatalom első számú birtokosáé, hiszen ő már csak azzal az üggyel találkozik, melyet számára ügyként prezentálnak.

 

A kabinet másik kulcsszereplője a tikárság vezetője, aki a politikus naptárát kezeli. A naptár kezelőjének igen nagy hatalom van a kezében, hiszen ő szabja meg, hogy mikor mire van ideje a politikusnak, akinek nem múlik az ideje. A politikus idejének beosztását a naptár szabja meg, s a naptárat nem ő, hanem a titkára vagy titkárnője szerkeszti. Rendszerint nem egy, hanem több naptár van, melynek mind más a kezelője. A politikus fejében is van egy naptár, mely az összes többi felülírhatja, ha szükséges.

 

A kabinet akkor működik rendeltetésszerűen, ha szakrendszerben, egyes ügytípusokra szakosodva szerveződik meg, világosan elkülönítve az egyes területeket a referensek között. Ha a kabinet szervezetlen, a funkciók összemosódnak, akkor a döntések is messze az optimális szint alatt maradnak, ami a bukás biztos garanciája, figyelembe véve a politikai döntések általában vett nehézségeit, amelyekről korábban már írtunk.

Az udvar és a kabinet szerepeinek betöltése során az alapevő dilemma, hogy a politikai szerepekkel szemben támasztott elvileg kétféle elvárás közül melyiket részesítsék előnyben, Az egyik elvárás a megbízhatóság, a hűség, a feltétlen titoktartás és engedelmesség. A másik elvárás az éles ész, gyors reagálóképesség, ravaszság és talpraesettség. Akik az egyik elvárásnak megfelelnek, rendszerint nem felelnek meg a másik elvárásnak.

 

A politikus sikere vagy bukása azon múlik, hogy ezt a dilemmát hogyan képes kezelni. Ha környezetében túl sokan vannak kreatív, intelligens, jól kommunikáló személyek, akkor kiteszi magát annak a veszélynek, hogy saját konkurenciáját neveli ki, hiszen az udvar vagy a kabinet minden értelmes tagja felteszi magában legalább egyszer azt a kérdést, hogy „miért nem én?”

 

Másfelől ha környezetének tagjai úgy választja ki, hogy egyedüli szempont a hűség és a megbízhatóság, akkor nem lesz képes jó döntéseket hozni, képtelen lesz szembe nézni a káosz fenyegetésével nap mint nap, rossz helyeken mutatkozik, rosszakat mond, elveszti legfontosabb tőkéjét, az emberek hitét. A folyamat végén teljessé válik a kontraszelekció, mely azoknak biztosít egyedül hozzáférést a politikushoz, akik agresszívek, ostobák, de hízelgésre mindig készek.

 

A megoldás a versenykényszer és az állandó felügyelet.

 

Peer group

 

A túlélés, a hatalom megtartása szempontjából kevésbé fontos, de elkerülhetetlen szereposztály, melybe a politikai rendszer egésznek szereplői tartoznak. Ezt a szereposztályt az ellenség-barát dichotómia tagolja, azonban fontos megjegyezni, hogy az ellenségek a saját politikai táboron belül is ott vannak, noha a barát álarcát viselik. Paradox módon a politikus inkább otthon érezheti magát az ellenséges táborban, mert ott nem érhetik meglepetések.

 

 

Bürokraták

 

A weberi értelemben vett bürokrácia az állami szervezet alapja. Következésképpen nincs olyan sikeres politika, mely megengedhetné magának a bürokratikus szervezet ellehetetlenítését vagy kikapcsolását. Más kérdés, hogy a bürokrácia hajlamos szerepének túlértékelésére, s megfelelő politikai kontroll hiányában, kiszorítja a politikai akaratot a döntési mezőből. A politikus és a bürokrata szerep konfliktusát nagyszerűen szemlélteti az „Igenis Miniszter Úr” filmsorozat.

A politikus eszköze a fenyegetés és a kecsegtetés, a büntetés és a jutalmazás.  A bürokrata fegyvere a formális eljárásokhoz való ragaszkodás, az időhúzás, az engedelmeskedésnek álcázott nem engedelmeskedés.

 

Médiamunkások

 

A médiáról még részletesen esik majd szó a politikai kommunikációval foglalkozó fejezetben. Itt csak a médiamunkás és a politikus szerepe közötti viszonyról beszéljük. Ez a viszony felettébb konfliktusos, mivel mindkét fél mást akar, miközben egymás nélkül nem tudnak élni. A politikus élete a nyilvánosság előtt zajlik. Az új infokommunikációs technológiák egyenesen lehetetlenné teszik, hogy a politikus akár egy pillanatra is magára maradjon. Ha nem akarja, hogy spontán és ellenőrizetlen hatások eredményeképpen alakuljon ki róla kép a nyilvánosságban, akkor rászorul a médiamunkásokra, akik lehetőséget adhatnak a kép tudatos alakítására. A médiamunkások viszont a maguk prioritásai szerint működnek, s emiatt tudósításaik nem feltétlenül a kívánatos tendenciák szerint alakítják a képet a politikusról és politikájáról. A politikus szempontjából a dilemma, hogy a rosszindulatú, tájékozatlan, agresszív médiamunkásokkal szemben hogyan viselkedjen. Ha kimutatja megvetését, máris veszített, ha komolyan veszi őket, kiszolgáltatja magát.

 

 

Kliensek

 

A legszélesebb szereposztály a kliensek köre, akik mind valamilyen kérés, elintézendő ügy miatt kerülnek a politikus közelségébe. A kliensek versenyeznek egymással, hogy meghallgatást nyerhessenek. Ezért nem meglepő, hogy nem a képviselt ügy jellege, hanem képviselőjének stílusa szabja meg, hogy az ügy eljut-e a politikus személyes közelségébe vagy sem. Az agresszív, gátlástalan nyomulók előnyben vannak a szerény, igazukban bízókkal szemben.

 

A kliens megítélése nem egyszerű feladat. A kihallgatás, fogadás helyzete nem teszi lehetővé a másik személy kilétének alaposabb felderítését. Nehéz eldönteni, hogy ki szélhámos, s ki nem az, ki őrült, s ki normális, ki az ügybuzgó aktivista, ki a lobbista.

 

Külön típus a hajdani ismerős, barát, a rokon, aki informális szerepét próbálja felhasználni haszonszerzésre. Ha ezeknek a találkozásoknak a ténye nyilvánosságra jut, többnyire zavar kerekedik belőlük. Kádár emiatt nem akart találkozni saját apjával, Hitler mindent elkövetett annak érdekében, hogy családtagjait távol tartsa magától, s Clinton elnök sem örült zavaros múltú családtagjai felbukkanásának.

 

Külföldiek

 

Az azonos rangú külföldi politikusokkal való találkozás kiváló alkalmat ad a képességek és a vélemények társas összehasonlítására. Ezekre a találkozásokra nem jellemző az aszimmetria, s nem véletlen, hogy előtérbe kerülhetnek a személyes tulajdonságok, rokonszenvek. A formális találkozásban született barátságok tényleges informális kapcsolatokká alakulhatnak.

 

A nem azonos rangú politikusokkal való találkozások remek propaganda lehetőséget kínálnak a magát külföldön pozitív színben láttatni akaró politikus számára. Sztálin mestere volt a nyugati látogatók elbűvölésének, akik mit sem tudtak arról, hogy a társaságukban sziporkázó, művelt, megfontolt és bölcs úr éppen a találkozás előtt írt alá egy több száz nevet tartalmazó listát, melynek alapján mindenkit kivégeztek, akinek a neve a listán szerepelt.

 

 

Az utókor

 

A politikai cselekvés ugyan az időben zajlik, de az időszámítás minden cselekvéssel újra kezdődik. Nincs belső szerkezete a jelen időnek. Annál erősebb viszont a jövő idő tudata. A fáraók már életükben megépítették a piramisokat, amelyeknek azt a hivatást szánték, hogy hatalmuk nagyságát örökké hirdessék. A politikai cselekvő szüntelen magán érzi az utókor tekintetét, s ha valóban szuverén, és teremtő egyéniség, akkor mindent elkövet a kollektív emlékezet alakítása érdekében. A politikai emlékezet menedzsment feladata arra irányul, hogy a jelenből a jövőbe látva létrehozza a múlt konstrukcióját. E konstrukció viszi be a halhatatlanságba a politikust, aki azonban sosem lehet biztos a dolgában. Már az ókorban alkalmazták a polgárháborúban győztes római császárok a „damnatio memoriae” gyakorlatát, mely abból állt, hogy levésették levert elődjeik szobrairól az arcot, megsemmisítették az érdemeit megörökítő feliratokat, romba döntötték a dicsőségüket hirdető emlékműveket. Az utókor emlékezésének alakítására vannak olyan módszerek, amelyeken nem fognak az emlékezet elpusztítására alkalmazott eszközök. Ezek a szövegek, melyek írott és íratlan formában ércnél és kőnél maradandóbb közegben örökítik meg a hatalom egykor volt cselekvőinek tetteit.

 

Irodalom

 

Cicero, Q.T. 2006. A hivatalra pályázók könyve. Szeged: Lectum

Edelman, M. 2004. A politika szimbolikus valósága. Budapest: L’Harmattan

Goffman, E. 2000. Az én bemutatása a mindennapi életben. Budapest: Thalassa Alapítvány : Pólya Kiadó

Heller, Á. 1966. Társadalmi szerep és előítélet. Budapest: Akadémiai

Vásárhelyi, M. 1972. A hatalom mestersége. Budapest: Magvető

Фильчаков прокурор харьков