A rossz esztétikája


Írta: Csepeli György

Orestes-projekt

 

Aunay község Fauctrie nevű falujában Francois-Eduard Baudouin békebíró és Louis-Leandre Langliney jegyző 1835. június 3-án Pierre-Margrin Riviere házában három holttestet talált.

A három holttest állapotát jegyzőkönyvező orvosok a következőket írták: "Az asszony a hátán feküdt, lábai a tűzhelynek támaszkodva, az egyik kissé behajtva, jobb karja a test mellett, merev ujjakkal, bal karja a mellkasán, ruhái rendezettek, kivéve a vászon főkötőt, melyet a holttest feje alatt találtunk, nagy mennyiségű vér folyt szét a fej körül, a nyak jobb oldalát és alsó részét, valamint az arcot annyira összeszabdalták, hogy a nyaki ütőerek teljesen elváltak a törzstől, bal oldalon csak a bőr és az izmok tartották a fejet, a jobb oldali koponyacsont apró darabokra tört, a vágás elért egészen a koponya tetejéig, és olyan mélyen, hogy az agyvelő nagy része kifolyt, több vágást mértek az áldozat arcára, olyan erősen, hogy a csontok és az izmok masszává álltak össze. Az asszony terhes volt, hatósági felkérésre felboncoltuk a holttestet, feltártuk a méhet, ahol egy talán hat és fél hónapos, félig kifejlett nőnemű magzatot találtunk. A gyomor feltárása után megállapítottuk, hogy az teljesen üres. Ennél részletesebb kutatásokat nem végeztünk, hiszen a halál oka világosan kiderült, mint már mondtuk a fej majdnem levált a törzsről, a nyaki ereket és az ütőereket elvágták, így a halál azonnal beállt. A holttest mellett, ahogy már említettük egy hét- vagy nyolcéves fiúgyermeket találtunk, mint hallottuk, Jules Riviere-t, arccal a földre borulva, ruhái még rajta voltak, a feje körül nagy mennyiségű vér, az arc oldalsó és felső részein olyan széles és mély sebeket találtunk, melyek mindenfelől az agyat érték, valamint számos vágást, melyet az agyvelőig hatoltak, mivel a koponyacsontot könnyen el lehetett mozdítani, a tarkóra is mértek egy ütést, de ez nem okozott sérülést a nyaki erekben, több vágás érte a vállat, amelyek elszakították a fiú köpenyét és többi ruháját, ezek a sebek nem voltak olyan súlyosak, nem tartottuk indokoltnak, hogy megvizsgáljuk a hasát és a mellkasi üregeket, hiszen itt is megállapítható a halál oka, mivel az agyat és az agyvelőt szétvagdalták és az agyat behálózó artériákat teljesen eltépték. A lakás déli felén és az imént leírt holttest mellett egy talán tizennyolc éves lány feküdt a hátán, cipő nem volt a lábán csak harisnya, a kézimunkája még ott hevert a bal oldalán, ruhái összevissza álltak rajta, hajadonfőtt volt, a haja kócosan, tépetten, a lábainál is találtunk valamenynyi hajat, a karjai majdnem keresztben a mellén, a zsebkendője és a köténye leszakadt, mely mutatja, hogy védekezett gyilkosával szemben. A nyak jobb oldali részén két széles és mély vágást fedeztünk fel: az alsó vágás nem csupán a bőrt és az izmokat vágta ketté, hanem a nyaki verőeret is, a második verőeret teljesen kettévágták. Efölött az első seb fölött, még több ugyanilyen sebet is találtunk, melyek, bár mélyek voltak, de felfogta őket az alsó állkapocs, az arcot széles és mély sebek barázdálták minden irányban, az alsó állkapocs majdnem elvált az álltól, a felső állkapocs is levált egy ütés következtében, melyet az arcüreg fölötti részre mérték, s mely csaknem az agyig hatolt, egy ferde, jobbról balra haladó vágás pedig letépte az orrot." (Foucault, 1999. 19-20.)

 

Az orvosok által leírtak senkit sem lephetnek meg, aki egy kicsit is jártas az emberiség történelmében, melyet aligha lehetne megírni hasonló, sokszor jóval borzalmasabb képet mutató színterek felidézése nélkül. Ami ezt az esetet különlegessé teszi, az csak annyi, hogy rendelkezésre áll az elkövető, Pierre Riviere leírása, melyben a következőképpen adja elő a történteket: "Fogtam a sarlót, bementem anyám házába és véghez vittem ezt a borzalmas bűntényt, anyámmal kezdtem, azután nővéremmel és az öcsémmel végeztem, utána újabb ütéseket mértem rájuk." (Foucault, 1999. 118.).

 

Pierre Riviere a tettet követően írt egy visszaemlékezést, melynek a következő címet adta: "Én, Pierre Riviere, aki lemészároltam anyámat, húgomat és öcsémet". A visszaemlékezés a gyilkossági eset minden más hivatalos dokumentumával együtt megjelent az 1836-os közegészségügyi és igazságügyi orvos szakértői évkönyvben. Foucault figyelmét ennek a memoárnak a "különleges szépsége" ragadta meg. A dokumentumgyűjteményt változtatás nélkül, tanítványai kommentárjaival ellátva újra kiadta 1973-ban.
Mindkét beszámoló múlt idejű. Az orvosok leírásában az esemény végleges és megváltoztathatatlan. Pierre azonban, amikor múlt időben leírta, hogy mit tett, előzőleg jövő időben is leírta, hogy mit fog tenni. Visszaemlékezésének különleges szépsége onnan ered, hogy jövő időben leírja a múltat, melynek számos előjelével találkozott akkor, amikor még nem tett semmit. Különös dolgokat művelt. Képzeletében a káposzták hadrendbe állított katonák voltak, akik közül kinevezte a parancsnokokat, majd szétvágott közülük néhányat, mintha megsebesültek vagy meghaltak volna. Dicsőségről álmodozott, a nagyság és a halhatatlanság megszállottja volt, többre tartotta magát másoknál. Azt hitte, hogy méltatlan lenne hozzá, ha átadná magát a szerelemnek, s különösen a vérfertőzéstől rettegett. Keresztre feszített békákat és madarakat. Mint írja: "A dicsőségre való sóvárgás ellenére nagyon szerettem apámat, és szenvedései mélyen hatottak rám. Láttam, hogy az utóbbi időkben mennyire összetört, anyám kétszínűsége, az átélt fájdalmak érzékenyen érintettek. Minden gondolatom ekörül járt és csak erre tudtam gondolni. Elhatároztam rémes tervemet, amit aztán végre is hajtottam, legelőször három hónappal jutott eszembe." (Foucault, 1999. 111.) Elhatározta, hogy megöli anyját, nővérét s öccsét. Utóbbit csak azért, hogy apja meggyűlölje. Példaképeit a történelemből merítette, s volt hova nyúlnia. "Azt hittem, hogy nagy dicsőség számomra, ha ellenkezőleg gondolkodok, mint a bíráim, mint az egész világ, azt képzeltem, hogy én vagyok Bonaparte 1815-ben. Azt is gondoltam, hogy ez az ember, Napóleon több ezer embert pusztított el, hogy hiú szeszélyeinek engedelmeskedjen, nem igazságos tehát, hogy élni hagyjak egy aszszonyt, aki tönkreteszi apám nyugalmát és boldogságát. Láttam, hogy itt az alkalom, hogy felemelkedjek, hogy megismerjék a nevemet mindenütt, hogy halálommal dicsőség övezzen, és hogy a jövőben elismerjék eszméimet a védelmemre keljenek. Ezért aztán meghoztam sötét elhatározásomat." (Foucault, 1999. 114.)

 

A kivitelezéshez többször is hozzáfogott, de a jövő idő csak nem akart múlttá válni. Mindig közbe jött valami. Május 24-én elment Gabin Laforge-hoz, a patkolókovácshoz, hogy élesítse ki a sarlót, de azon a napon nem csinált semmit. A rákövetkező szombaton látta, hogy apja és nagyanyja Aunayba megy, és ők hárman, akiket meg akart ölni, együtt vannak a házban. Azonnal felvette az ünneplő ruháját, de nem tett semmit. Elhatározta, hogy majd másnap egészen könnyen végrehajtja a tettet, de nem ragadta meg az alkalmat. Akkor elhatározta, hogy a következő héten teszi meg, és titokban veszi fel az ünneplőjét. Fel is öltözött egy nap, de mire elindult volna, látta, hogy öccse éppen elindul az iskolába, így visszament és visszavette régi ruháit. Eldöntötte, hogy többet nem öltözik át. Délig várt. Amikor dél lett, nagyanyja elment tehenet fejni. Jules, az öccse, hazajött az iskolából. Eljött az idő. Pierre lemészárolja anyját, húgát és öccsét. A memoár nyugtalanító szépségének forrása az idősíkok ütközéséből kibontakozó Rossz tapasztalata, ami messze több, mint a konvencionális értelemben vett "bűn". Heidegger a nyugati gondolkodás legrégebbi mondásaként tartja számon Anaxmimadrosz töredékét, mely szerint "amikből keletkeznek a dolgok, azokba történik a pusztulásuk is szükségszerűen, mert büntetést és jóvátételt fizetnek egymásnak jogtalankodásaikért az idő elrendelése szerint" (Kirk, Raven, Schofield, 2002. 183.). Heidegger szerint hiábavaló lenne, ha historikusan, filológiailag és pszichológiailag azon törnénk a fejünk, hogy mi volt meg a világ akkori állapotának elképzeléséből egy Anaximandrosz nevű milétoszi ember fejében, aki i. e. VII. és VI. közepéig élt Szamosz szigetén. (Heidegger, 2006. 285.)

 

Pierre Riviere memoárjának ereje abban van, hogy Pierre, miközben leírta anyja, húga és öccse lemészárlását, képes volt meghallani és lefordítani a maga nyelvére Anaximandrosz mondását. Csak azt tette, hogy előre hozta a Rosszat, magának kisajátítva az Idő privilégiumát. Mint írja: "tökéletesen elfelejtkeztem a tanításról, hogy tisztelni kell anyámat, nővéremet és öcsémet, csak azt láttam, hogy apám veszett kutyák vagy barbárok prédájává vált, akik ellen fegyverrel kell harcolnom, pedig a vallás tiltja ezeket a dolgokat, de a parancsolatok kimentek a fejemből, sőt mintha Isten éppen ezt várta volna el tőlem, és mintha az ő nevében szolgáltattam volna igazságot, nagyon is jól ismertem az emberek és a rendőrség törvényeit, de úgy hittem, én okosabb vagyok náluk, mert az ő törvényeik aljasok és szégyentelenek. Olvastam a római történelemről, és láttam, hogy a római törvények milyen jogokat adtak a férjeknek, rendelkezhettek feleségük és gyerekeik életével és halálával. Dacolni akartam a törvényekkel." (Foucault, 1999. 113. o.)

 

Hasonló tapasztalat adja a többszörös visszaesőként életfogytiglanra ítélt Jean Genet önéletrajzi ihletésű irodalmi alkotásainak esztétikai erejét. Jean-Paul Sartre egy egész könyvet szentelt az utóbb elnöki kegyelemmel szabadult Genet műveinek elemzésére. Sartre ugyanazt a költészetet hallja ki Genet szövegéből, mely Riviere memoárjából hallatszik. Sartre szerint "A Rossz tapasztalata fejedelmi cogito, amely a tudat előtt feltárja a Léttel szembeni különösségét." Genet azt mondja, hogy "szörnyeteg akarok lenni, orkán, minden, ami emberi, idegen számomra, minden emberek alkotta törvényt megszegek, lábbal tiprok minden értéket, semmi, ami létezik, nem képes meghatározni engem és korlátozni, mindazonáltal létezem, én leszek a jeges fuvallat, amely elpusztít minden életet." (Sartre, idézi Bataille, 2005. 206.)

 

Pierre Riviere ugyan elképzelte "a harcosokat, akik meghalnak a hazáért és a királyért" s érezte, hogy "milyen nagyszerűek voltak a diákok 1814-ben, Párizs bevételekor" de tettét valójában azért követte el, mert apjában látta a királyt, akiért a véres áldozatot hozza. Anyját gyilkolta meg, ugyanúgy, mint Oresztész Klütaimnésztrát. A családon belüli gyilkos erőszak másik ideáltípusa az Oidipusz-történet. Mindkét mitikus forgatókönyv elválaszthatatlan a nukleáris család születésétől, mely a vérségi kapcsolatokon alapuló nemzetségi társadalom végét, s az új társadalomszerveződési struktúra kezdetét jelzi, melynek eredményeként a formális kapcsolatok lehasadnak az informális kapcsolatokról (Hofstatter, 1963). A mitikus homályba veszett múlt azonban minden nemzedék életében visszatér. Nem véletlenül írja Riviere, hogy "képtelen voltam családom nőtagjaihoz közeledni, és amikor azt hittem, hogy túl közel kerültem hozzájuk, jeleket adtam a kezemmel, hogy helyrehozzam a bűnt" (Foucault, 1999. 108-109.).

 

A zilált családi állapotok és a bűnözés kapcsolatát vizsgálva Huszár Tibor helyesen írja, hogy a hozzátartozók elleni agresszív impulziók "kifejezetten az apa, az anya, a testvér ellen irányulnak, mélyen fekvő komplexus, az Oidipusz-helyzetből adódó, és kínos valóság által felélesztett indulathullámzások, a családi körön belüli követelések és küzdelmek jelei ezek: évek óra a tudattalanban szívódtak fel, és agreszsziókban találtak utat" (Huszár, 1964. 42.).
Aki nem hallja, amit Pierre Riviere, Jean Genet s a Rossz meganynyi hőse meghallott, az a bűnben pusztán etikai problémát lát, nem pedig a létezés nulla fokát, ahonnan nincs visszaút. A Jó bűvkörétől szabadulni nem tudó etika kollektív kognitív disszonancia redukció terméke, mely nagyhatású eszköz arra, a magukat bűntelennek tudók ne vegyenek tudomást az idő elrendelése szerint fizetendő jogtalankodás nyugtalanító következményekért (Nietzsche, 2000). Az etikai gondolkodás szerint a Rosszat mindig mások követik el, akik ha akarnák, jók is lehetnének (Tengelyi, 1992, Safranski, 1999).

 

Foucault nem ítélkezik Pierre Riviere felett. Memoárját a bűn emlékműveként közli, mely korántsem temeti maga alá bűnt, melyet Pierre elkövetett. Az ELTE Társadalomtudományi Karán elindítottunk egy vállalkozást, melynek keretében Pierre Riviere mai utódaira voltunk kíváncsiak (Bíró, Csepeli, Birtha, 2010). A büntetés-végrehajtás illetékes vezetőinek engedélyével felvettük a legközelebbi hozzátartozók ellen elkövetett cselekmények elkövetőivel a kapcsolatot, s megkértük őket arra, hogy mint Pierre, írják le ők is, hogy mit és miért tettek. Négy férfi vállalkozott memoárírásra. Mindegyikük esztétikai érvényű szöveget alkotott. Egyikük sem "választotta" a rosszat. Zsákutcába kerültek. Mint Bataille írja: "A törvény (a szabály) jó, maga a Jó (az a jó, amelynek révén a létező önnön fennmaradását biztosítja), de egy másik érték, a Rossz, a szabály megsértésének lehetőségéből következik. A törvényszegés félelmet kelt, mint a halál, ugyanakkor vonz is, mintha létező csak gyengeségből ragaszkodna a fennmaradáshoz, mintha a túllépés ezzel szemben a követelt halál megvetését vívná ki, mihelyt megszegték a törvényt." (Bataille, 2005. 218.)
A felkérésre született szövegek antiirodalmi művek. Nem olvasók számára születtek; szerzőik, mint Riviere, kívül maradnak a történeten, melyet elmesélnek, miközben nélkülük a történet el sem kezdődhetett volna (nem is beszélve a végről.) A Rossz forrása mindegyik történet esetében merőben pragmatikus. A szerzők problémamegoldók, akik nem várták ki az sorukat az idő elrendelése szerint. Siettették az időt. A problémát a gyilkossággal, melyet elmondanak, meg is oldották, de a megoldott probléma helyett egy másik, egy félelmetesebb probléma keletkezett.

 

I. Becsengettem, többször is, de semmi. Felmásztam a kerítésen és beugrottam a kertbe, majd a házhoz mentem. Semmi mozgást sem láttam, a tévé sem villogott, így bementem az épületbe. Elkezdtem kutatni, találtam is készpénzt. Helyiségről helyiségre haladtam és végül mégis kiderült, hogy otthon vannak. Az egyik szobában, mikor a szekrényben matattam, hirtelen mozgásra lettem figyelmes és kérdőre lettem vonva. Ki az, mit keres itt. Nagy hangzavar közepette próbáltam elhagyni a helyiséget. De nem sikerült. "Sajnos". Hatalmas, nagy dulakodásra került sor. A későbbi áldozatok súlyosan megsérültek a dulakodásban. Nekem sikerült eljönnöm a helyszínről. De később visszamentem a nyomok eltüntetése végett. Fellocsoltam az előszobát és a folyosót benzinnel és meggyújtottam. Hatalmasat robbant és az egész épület összedőlt, ekkor én is megsérültem. Alig bírtam hazamenni.

 

II. A sokadik napi bujkálás után döntöttem el, hogy elindulok Jugoszlávia felé. Csupa jó hírek érkeztek arról a térségről, káosz, vérengzés, menekültek áradata. Ez nekem való hely, hogy eltűnjek végleg. Este beállítottam szüleimhez elbúcsúzni és felszerelkezni a hosszú útra. Anyám csak siránkozott mikor meglátott, mert már rég a börtönbe kellett volna visszamennem. Apám pedig ordítozni kezdett velem, nekem jött és ki akart dobni erőszakkal a lakásból. Azt kiabálta, hogy takarodjak vissza a börtönbe, vagy hívja azonnal a rendőrséget. Ellenálltam neki, de ő megütött, és tovább taszigált a bejárati ajtó felé. Nem tudom mikor szakadt el a cérna. Az ordítozást rosszul viselem, kiváltképp, ha közben meg is ütnek. Elemi erővel törtek fel a gyermek- és kamaszkori sérelmeim, és csak azt a gyűlölt személyt láttam magam előtt, aki minden bajom okozója.
Aztán ott volt még az űzött ember kétségbeesett, meggondolatlan cselekedete. Többször is megütöttem, és egyáltalán nem fogtam vissza magam. Otthagytam véresen, és anyámhoz fordultam, hogy adjon pénzt, és többet nem lát. Eközben apám a konyhaszekrényhez ment, elővett egy nagy konyhakést, és felém közeledett fenyegetően. Megint az az átkozott kés. Leütöttem őt, elvettem tőle a kést, aztán kivégeztem, miközben ráolvastam az összes bűnét, ami ellenem és a családja ellen elkövetett. Anyámnak azt mondtam, hogy megszabadítottalak tőle.

 

III. Azon a napon édesapám és én a házon dolgoztunk, vakoltuk a házat. Mind a ketten iszogattunk. Őszi nap volt. Belefeledkezve a munkába, beszélgetésbe, ivásba, néha vitatkoztunk is, kiment a fejemből, hogy a jószágokat meg kell etetni. Ekkor én hátramentem, és előkészítettem az etetnivalót. Ekkor nagyapám a másik helyiségből kiabált. Átmentem és megkérdeztem, mit akar. Mondta a magáét, és hogy én is olyan vagyok, mint édesanyám, nem értek semmihez, és még tovább is folytathatnám. Túlzásba vitte mindezt és most nekem is sok volt mindez, a régi sérelmek szintúgy, és ekkor az asztalon lévő késsel rátámadtam nagyapámra. Ő életét vesztette.

 

IV. A probléma apám volt, meg mostohaanyám. Felnyílt a szemem és nem érdekelt semmi más, csakhogy megszabaduljak minden fájdalomtól, félelemtől, amit eddig átéltem és szabad lehessek, egyedül élhessek életem szerelmével, családot alapíthassak, saját döntéseket hozhassak, és végre éljek. Ez mind elérhetőnek tűnt egy pillanat alatt, egyetlen rossz gondolatra. Olyan gyorsan jöttek a gondolatok, az érzések, hogy időm sem volt átgondolnom az egészet. Apám és mostohaanyám gátolták a szabadságomat, és a többi vágyam. Szörnyűséget tettem, megöltem őket. Nem egyedül tettem, de akkor sem gondoltam végig, mit teszünk. Csak szó nélkül el kellett volna mennem, otthagynom őket, de ezt nem mertem megtenni, féltem a következményektől. De inkább, azóta is attól félnék, nem nyomná a lelkem ez a szörnyű tett, és élnék boldogan a párommal. E helyett itt ülöm Szegeden a 30 éves ítéletem, amiből eddig 4 év telt el. És rá kellett jönnöm, vesztes vagyok. Az lett, amit apámék ordítottak. Nem tudok járni sehova, be vagyok zárva, vagyis inkább elzárva a külvilágtól, ami a legjobban fáj, elválasztottak édesanyámtól, mostohaapámtól, öcsémtől és szerelmemtől, akivel újra kezdhettem volna mindent, elválasztottak a barátoktól és szinte magától az élettől is. Csak az álmok és a vágyak maradtak számomra. A családon kívül, tudom idővel mindenki el fog hagyni, el fognak felejteni.

 

A közvetlen családtagjaik életét kioltó gyilkosok által megoldani akart eredeti probléma rosszul strukturált. Simon szerint a rosszul strukturált probléma abban különbözik a jól strukturált problémától, hogy olyan kifejezések segítségével határozzák meg azokat, amelyek kívül vannak a problémát magyarázó fogalmak körén. (Simon, 1982. 220.) A rossz struktúra oka minden esetben a Jóhoz ragaszkodó én sajátos megtörettetése: ott gyenge az én, ahol erősnek kellett volna lennie, s ott lett erős, ahol más gyenge maradt volna. A következmény a Probléma megoldása a fennmaradást veszélyeztető közeli hozzátartozók meggyilkolása révén. A történeteknek nincs cselekvő alanya, az elkövetőt és áldozatot szenvedő szerkezet köti össze elválaszthatatlanul. A szöveg, mely mindezt megjeleníti, borzongatóan szép. De egy szövegnél több nincs.

 

IRODALOM

Bataille, G., 2005: Az irodalom és a rossz. Budapest, Nagyvilág.
Bíró J., Csepeli Gy., Birtha M., 2010: Oresztész-projekt. ELTE Társadalomtudományi Kar (kutatási terv).
Heidegger, M., 2006: Anaximandrosz mondása. In. Heidegger, M. Rejtekutak. Budapest, Osiris. 279-326.
Hofstatter, P. R., 1963: A vezetőszerep és annak hordozói. In. Pataki F. (szerk.) 1969. Csoportlélektan. Budapest, Gondolat, 366-384.
Huszár Tibor, 1964: Fiatalkorú bűnözők. (Adalékok a fiatalkori bűnözés problematikájához az 1950-1959 évek felmérései alapján). Budapest, Tankönyvkiadó.
Kir, G. S., Raven, J. E., Schofield, M., 2002: A preszokratikus filozófusok. Budapest, Atlantisz.
Nietzsche, F., 2000: Túl jón és rosszon. Budapest, Műszaki.
Safranski R., 1999: A gonosz, avagy a szabadság drámája. Budapest, Európa.
Sartre, J.-P., 1952: Saint Genet, comédien et martyr. Paris, Gallimard.
Simon H. H., 1982: Korlátozott racionalitás. Budapest, KJK.
Tengelyi L., 1992: A bűn mint sorsesemény. Budapest, Atlantisz.