A holokauszttagadás-ipar: gázkamrától az internetig


írta: Kádár Gábor-Vági Zoltán

Kádár Gábor-Vági Zoltán

 „Mindent örökítsetek meg, szedjétek össze a filmeket, szedjétek össze a tanúkat, mert egyszer eljön majd a nap, amikor feláll valami rohadék, és azt mondja, hogy mindez meg sem történt.” Állítólag ezt mondta Eisenhower tábornok, miután a saját szemével látta, hogy mit műveltek a nácik a táborokban.

 

 

 image001

Eisenhower (csípőre tett kézzel) az ohrdrufi táborban (USHMM)


A későbbi amerikai elnök jóslata hamarabb beigazolódott, mint gondolta volna. A holokausztot elsőként ugyanis éppen a gyilkosok próbálták letagadni. A nácik persze kérkedtek antiszemitizmusukkal. Hitler többször fenyegetőzött nagy nyilvánosság előtt a zsidók megölésével, de a homályos fenyegetőzések mellett konkrétumokat szinte sosem említett. A náci főboncok feladata volt, hogy titokban tartsák a zsidóüldözés végső célját. Jól tudták ugyanis, hogy asszonyok, öregek és gyerekek tömeges agyonlövése, elgázosítása és elégetése még a velük szimpatizálók és antiszemiták jelentős részét is elborzasztotta volna.


Titkos birodalmi ügyek


A holokausztot számtalan intézkedéssel álcázták. Az SS és a rendőrség a hivatalos iratokban bürokratikus eufemizmusokat használt. Így lett a zsidók kiirtásából „a zsidókérdés végső megoldása”, az elgázosításból „különleges kezelés”, a deportálásból „áttelepítés”, a haláltáborokból „munkatábor”. A túlságosan nyíltan fogalmazó jelentéseket az elöljárók átíratták, a figyelmetlenségért büntetés járhatott. Amikor 1941 nyarán kiderült, hogy a keleti fronton sokan megörökítik a zsidók kivégzését, Himmler SS-vezér betiltotta filmezést és a fényképezést. Egy szadista SS-tisztet a hadbíróság éppen azért ítélt három év börtönre, mert a zsidók megöléséről fényképeket készített, és azokat a sarki fotósnál hivatta elő, ezzel pedig duplán is megszegte a biztonsági előírásokat. (Az ítélet egyébként kimondta, hogy „a zsidókat ki kell irtani, és egyetlen zsidó sem nagy veszteség”.)


Treblinkában, Sobiborban és Belzecben mintegy 1,5 millió zsidót gázosítottak el. A gyilkolást irányító SS-parancsnok, az osztrák Odilo Globocnik büszke volt a holokausztra. Egyszer kifejtette, hogy nem kell törődni a következő generáció esetleges lágyszívűségével. „Ellenkezőleg, szerintem bronztáblákat kéne eltemetnünk, hogy megörökítsük: bennünk megvolt a bátorság e hatalmas és szükséges munka végrehajtásához.” Himmler azonban nem osztotta optimizmusát, és Globocnik beosztottait szigorú titoktartásra eskették fel: „Semmilyen körülmények között semmilyen formában, sem írásban, sem szóban, semmilyen… kívül álló személynek nem teszek említést a zsidók áttelepítésével kapcsolatos folyamatról, annak állásáról vagy a közben lezajlott eseményekről”. Ugyanez történt 1944 májusában Auschwitzban, amikor megkezdődött a magyar zsidók kiirtása. Az SS-ekkel aláírattak egy nyilatkozatot arról, hogy a zsidó javak ellopásáért halálbüntetés jár, és „valamennyi, a zsidók evakuálásával kapcsolatban végrehajtandó intézkedés tekintetében feltétlenül betartandó a titoktartás, még a bajtársaimmal szemben is.”

image003

Odilo Globocnik büszke volt (BA)


Az SS a tömeggyilkosságokat még a táborokban is megpróbálta álcázni. Meghamisították az éhen halt, agyonvert, lelőtt foglyok személyi kartonjain szereplő halálozási okot. A hazudozás és képmutatás extrém mérteket öltött. A gázkamrák hivatalosan nem léteztek, még beszélni is tilos volt róluk. Ha egy fogoly megsértette a tabut, akkor megölték, ha egy SS jártatta a száját, magánzárkába, vagy a frontra kerülhetett. A külvilágban a leveleket a cenzúra ellenőrizte, aki pedig a kocsmában gyilkosságokról beszélt, „rémhírterjesztéséért” könnyen a Gestapón, vagy a szögesdrót mögött találhatta magát. Beszédes a náci és a kollaboráns propaganda hallgatása is. Arról árulkodik, hogy a tettesek jól tudták: a zsidók, cigányok, melegek, hadifoglyok meggyilkolása szégyenletes bűncselekmény. Az eutanáziát - amely mintegy 100 ezer német fogyatékos életét követelte – a harmincas években még fesztiválnyertes filmekkel propagálták. A varsói gettóban készített propagandafilm azonban már dobozban maradt. A valóság túl borzalmas volt ahhoz, hogy a német közönség láthassa.


A bizonyítékok eltüntetése


A lapok egy sort sem írtak a gázkamrákról, a rádió pedig mélyen hallgatott. A zsidóüldözésről külföldön megjelenő beszámolókra Berlin viszont felháborodottan reagált. 1944. július 19-én, amikor a nemzetközi sajtó már tele volt a magyar zsidók elgázosításáról szóló hírekkel, Helmut Sündermann, helyettes náci sajtófőnök mindezt célzatos hírverésnek és ”uszításnak minősítette. A propagandaguru kifejtette, hogy a zsidóellenes intézkedések önvédelmi jellegűek, hiszen Németország sokáig engedélyezte a kivándorlást. Ezután „tervszerűen elkülönítették őket és bekapcsolták a zsidókat az európai munkafolyamatba…Az elkülönítést és a munkafolyamatba való bekapcsolást elrendelő intézkedéseknél egy egész csomó emberies szempontot tartottak szem előtt.” A kivételezett zsidók theresienstadti gettóját idilli helyként festette le, a táborokról a következőképpen hazudozott: „Akiket munkára lehetett fogni, először rendszerint egy nagy gyűjtőtáborban megvizsgálják…A munkára alkalmas zsidókat szétosztják a különféle munkaszervezetekbe…a mezőgazdaságba…A munkaképtelenek egy úgynevezett családi gettóba kerülnek, a többieket hivatásbeli képzettségük szerint állítják munkába és az az alapelv, hogy a házaspárok együtt maradjanak.”

 

image005

A nácik tagadják a holokausztot. A Függetlenség 1944. július 21-i száma


A holokauszt eltitkolását a nácik egészen a háború végéig komolyan vették. El akarták kerülni a szovjetek baklövéseit, akik az 1941-es visszavonulás során Katynban megölt lengyel tisztekkel teli gödröket, az NKVD börtöneiben pedig holttestek tízezreit hagyták maguk után. A tömegsírokat zsidókkal kiásatták, a hullákat elégették. A keleti megsemmisítő táborokat 1943-ban módszeresen felszámolták, az épületeket lerombolták, helyükre fákat ültettek. Himmler szabályszerűen őrjöngött, amikor Sündermann említett „performansza” után három nappal a majdaneki tábor lényegében érintetlenül került a Vörös Hadsereg kezére – gázkamrástól, krematóriumostól. Auschwitzban ezért gondosan felkészültek a bizonyítékok eltüntetésére. Az iratokat elégették, a gázkamrákat és a kemencéket leszerelték, a krematóriumokat időben felrobbantották. 1945 tavaszán az összeomlás azonban meghiúsította a nyomok eltüntetését. Hitler ugyan még elrendelte, hogy egyetlen fogoly sem kerülhet élve a szövetségesek kezébe, de az SS ekkor már inkább a meneküléssel törődött.


A propaganda csapdájában


A holokauszt háború alatti tagadásának sikeréért sokat tett a szövetséges politika és a sajtó. Pedig az angolszász kormányok, Moszkva és a Vatikán 1942 óta folyamatosan kapták a híreket a zsidók kiirtásáról. A szovjet lapokra persze rányomta a bélyegét Sztálin antiszemitizmusa. Hallgattak az Endlösungról, és a náci atrocitásokat a „szovjet emberek” elleni barbarizmusként tálalták. A semleges európai országokban hatékony öncenzúra működött: Hitlert nem akarták amúgy is hihetetlen horrorsztorikkal provokálni. Az angolszász sajtó túlnyomó része viszont egyszerűen nem hitte el a vérfagyasztó híreket. Néha foglalkoztak ugyan az atrocitásokkal, de a beszámolókat háborús propagandának tartották. Joggal lehettek szkeptikusok. Az első világháború után is kiderült, hogy a civilek elleni német kegyetlenkedések nagy része koholmány volt.

 

image007

„Istenért, a hazáért és a királyért” – németellenes propaganda az első világháborúban 


A náci megsemmisítő táborokról érkező hírek ráadásul nagyon emlékeztettek az első világégés talán legnagyobb sajtókacsájára, a Holttesthasznosító Létesítményre (Kadaverververwerkungsanstalt). Eszerint a németek saját halottaikat egy front mögötti titkos gyárba szállították. Ott fürdőkben fertőtlenítették és kampókra aggatták őket, majd szappant csináltak belőlük. A hír 1917-ben még a Times-ban is megjelent. 1928-ban hatalmas botrányt okozott, amikor a brit hírszerzés vezetője elárulta, hogy a sztorit valójában ők találták ki. Az angolszász sajtó egyszer és mindenkorra megtanulta: háborúban a saját kormányuk is hazudik. Ennek azonban a holokauszt áldozatai itták meg a levét.


Felszabadulás, megtorlás


A Vörös Hadsereg 1944 júliusában elsőként Majdaneket érte el. Most az oroszok igyekeztek revánsot venni Katynért. A helyszínre vitték a New York Times szkeptikus moszkvai tudósítóját, Bill Lawrence-t, aki korábban a kijevi zsidók Babij Jar-i lemészárlását sem hitte el. Nyugaton azonban kevesen hittek az új halálgyár sztoriban. Az újságírókat még mindig kísértette az első világháborús átverés. Hasonlóan csekély visszhangot kapott Auschwitz fél évvel későbbi felszabadítása. Az áttörés végül 1945 áprilisában következett be. Az amerikaiak Ohrdrufban majd Buchenwaldban, a britek pedig pár nap múlva Bergen-Belsenben szembesültek a holokauszttal. Az itt készült képek és filmek égtek be először az emberiség kollektív tudatába.


A leggyorsabban Eisenhower értette meg, hogy a szögesdrótok átvágása után a világ már sosem lesz olyan, mint korábban. Amerikai katonák tízezreit vezényelte a táborokba, hogy saját szemükkel lássák a valóságot. „Azt mondták nekünk, hogy az amerikai katona nem tudja miért harcolt. Most legalább tudni fogja, hogy mi ellen harcol” – nyilatkozta. Egyik jelentéséből tudjuk, szándékosan kereste fel a táborokat, „hogy első kézből számolhassak be ezekről dolgokról, ha a jövőben valaha is úgy alakulna, hogy ezen állításokat a propaganda számlájára írják.” Eisenhower sürgetésére hamarosan 30 szenátor, kongresszusi képviselő és újságíró érkezett Amerikából. Köztük volt egy világhírt szerzett makói zsidó fiú, bizonyos Joseph Pulitzer azonos nevű unokája is. Ekkoriban ő vezette nagypapa első lapját, a St. Louis Post Dispatch-et. A látogatók többségéhez hasonlóan a Pulitzer-unoka sem hitt a náci rémtettekben. Estére megváltozott a véleménye.


A brit, amerikai bíróságok elé kerülő egyszerű SS-ek ritkán tagadták a népirtást, legfeljebb saját szerepüket igyekeztek kisebbíteni. Birkenau és Bergen-Belsen korábbi parancsnoka, Josef Kramer viszont már nem akart tudni gázkamrákról. Amikor dokumentumokat mutattak neki arról, hogy személyesen ő is elgázosított foglyokat, megtört és vallani kezdett.

 image009

Josef Kramer, Birkenau és Bergen-Belsen volt parancsnoka brit fogságban

 

A náci fejesek közül viszont szintén többen tagadták, hogy tudtak a gyilkolásról. Aztán egy napon a nürnbergi tárgyalótermet elsötétítették, és bemutatták a táborokban készített filmeket. Funk, a Birodalmi Bank aranyfogakkal üzletelő elnöke először a fejét rázta, aztán zokogni kezdett. Frank, az egykori lengyelországi főkormányzó naplójában szerepelt a következő mondat: „Csak mellékesen jegyzem meg, hogy 1.200.000 zsidót ítéltünk éhhalálra”. Most a könnyeit nyeldeste. A világ lassan megismerte az igazságot.


Új hullám


A holokauszttagadók új nemzedéke az 1960-as évek elején, a jeruzsálemi Eichmann-per idején, nyugaton tűnt fel. Az alapító atyák között főleg történészeket találunk. Közülük az első a francia Paul Rassinier. A történelem-földrajz szakos tanár élete bővelkedik fordulatokban. Már 16 évesen belépett a kommunista pártba, majd miután onnan kirúgták, saját szocialista pártot alapított. Furcsa ideológiai kombinációkért Rassinier nem ment a szomszédba: egyszerre követelt jogokat a munkásoknak, állt ki leszerelésért és a versailles-i béke revíziójáért. Náciellenes cikkeket írt, de rajongott a Csehszlovákiát az európai békéért „feláldozó” 1938-as müncheni szerződésért. Az 1940-es vereség után nem kollaborált, a Szovjetunió megtámadása után pedig csatlakozott az ellenálláshoz. Zsidók és menekültek számára hamisított papírokat, ellenállókat csempészett, együttműködött az angol titkosszolgálattal. Közben illegális cikkekben erőszakmentes ellenállásra buzdított, és arról írt, hogy nincs különbség Hitler és Sztálin között. A felbőszült kommunisták ezért halálra ítélték, de „szerencséjére” a nácik hamarabb letartóztatták. A fogságban megkínozták, majd Buchenwaldba deportálták. Túlélt betegséget, halálmenetet és 1945-ben megszökött a vonatról.


A háború után kitüntették, de Buchenwaldba belerokkant. Sikerkönyvet írt élményeiről. Nem titkolta, hogy sok fogoly haláláért a hatalmaskodó kommunista funkcionáriusok, vagy a brutális kápók voltak felelősek. Következő könyvében már a többi túlélő visszaemlékezéseit bírálta, és megkérdőjelezte a gázkamrák létezését. Hatalmas botrány lett: megtámadták, beperelték, még saját pártjából is kirúgták. Rassinier hosszú metamorfózisa akkor ért végső stádiumába, amikor szocialista létére egykori német nácikkal került munkakapcsolatba. 1962-ben a háborús bűnös pereket a kommunista, cionista megosztó stratégia eszközeként kárhoztatta, majd eljutott a globális holokauszttagadásig: Az európai zsidóság drámája című művében kijelentette, hogy a náci Németországnak sosem volt megsemmisítési politikája. Igazi áttörést jelentett, hogy kapcsolatba került egy amerikai holokauszttagadóval, aki angolul is megjelentette könyveit. A nyelvi korlátokat átlépve munkássága így vált a holokauszttagadó szubkultúra első „bibliájává”.


Rassinier felfedezése Harry Elmer Barnes „érdeme”, aki a Columbia University tiszteletreméltó történészeként kezdte pályafutását. Barnes egy ideig támogatta hazája első világháborús politikáját, de egy pálfordulással elkötelezett németbaráttá vált. 1927-re odáig jutott, hogy Párizst és Moszkvát tartotta az igazi agresszornak. Innen már egyenes út vezetett a harmincas évek izolacionisták és a hitleri külpolitika támogatói közé. A korábbi összeesküvés-elméleteket Barnes-nál a jelek szerint ekkoriban váltotta fel a paranoia. Amikor egyre vállalhatatlanabb nézetei miatt egy lap megszüntette rovatát, az angol titkosszolgálat és az összes (!) New York-i zsidó boltos konspirációját vádolta. A háború után két évtized alatt jutott el a holokauszttagadásig. Hol a Churchillt és Rooseveltet kezükben tartó csoportokat, hol az angolokat és lengyeleket vádolta a háború kirobbantásával. Hamarosan összebarátkozott Rassinier-vel, akinek lefordította és kiadatta könyveit, majd sorban előállt új teóriáival: a holokausztot csak a propaganda kreálta, hogy legyen ürügy volt a németellenes agresszióhoz, a szövetséges bombázásoknak sokkal több áldozata volt, mint Hitlernek, ráadásul fájdalmasabb halált haltak, mint a zsidók az állítólagos gázkamrákban, nem voltak haláltáborok, a gázkamrákat utólag fabrikálták, a különleges SS egységek nem a zsidókat gyilkolták, hanem a partizánok ellen harcoltak.


A világ egy másik holokauszttagadó történészt, David Hoggant is neki „köszönhet”. A Harvard University-n ismerkedtek össze, és Barnes szárnyai alá vette a 34 évvel ifjabb fiatalembert, aki rangos egyetemeken (Berkeley, MIT) kapott állást. Közreműködésük gyümölcseként 1961-ben az NSZK-ban jelent meg Hoggan első kötete a Kierőszakolt háború. A könyv rögtön botrányt kavart szakmai körökben. Azt állította, hogy Hitlert akarata ellenére Anglia rángatta bele a háborúba, és hogy a nácik zsidótörvényei csak a lengyel antiszemitizmus által generált keleti bevándorlást akarták megállítani. Hoggan 1969-es, A hatmillió mítosza című esszéjével vált a holokauszttagadás egyik alapítóatyjává.


A holokauszttagadás-ipar


A holokauszttagadók következő generációi még az alapítókat is messze alulmúlták, hiszen Barneséknak legalább pályájuk kezdetén volt néhány eredeti gondolatuk. Persze már ekkor is jellemző volt rájuk a források „kreatív” kezelése, az idézetek önkényes manipulálása, a koncepciójukat cáfoló bizonyítékok tudatos negligálása. Később a kezdeti merész tabudöntögetőkön eluralkodott a paranoia és az önmaguk által kreált hazug dogma. Mégis: legalább egy ideig képesek voltak a történészi munkára, szakkönyveket olvastak, levéltárba jártak.


Az elmúlt negyven évben a holokauszt iránt világszerte megnőtt figyelem akaratlanul magával emelte az antitézist is. Virul az 1978-ban alapított kaliforniai Institute for Historical Review és negyedéves folyóirata, a Journal of Historical Review. A világhálón honlapok, blogok tízezrei okádják a gyűlöletbeszédet, a holokauszttagadást, és a neonáci propagandát. Az epigonok „innovációs” képessége azonban a nullával egyenlő. De kik ők? A Kanadában elítélt, majd Németországban lecsukott torontói ufológus retusőr, Ernst Zündel. Heil hitlerező, rasszista gyűlöletkeltéséért bíróság elé került ügyvédei. A gázkamrák létét, Anne Frank naplójának eredetiségét és Elie Wiesel személyazonosságát tagadó lyoni irodalomprofesszor, Robert Faurisson. A náci tanúvallomások és visszaemlékezések szövegének nevetséges félremagyarázásába minduntalan belebonyolódó görög-latin szakos nyelvész, Carlo Mattogno. Beteges nézeteik ellenére nehezen vehetők komolyan. Egy-egy médiahekk még kitelik tőlük, több nem. Ilyen volt, amikor Zündel elküldött Auschwitzba egy amerikai „gázkamra-szakértőt”. Fred Leuchter a birkenaui 2. krematórium romjai között csodálkozva állapította meg, hogy azok mennyire különböznek az egy fő kivégzésére alkalmas amerikai gázkamráktól.

 

image011

Fred Leuchter az egyik birkenaui krematórium romjainál


Ilyen körülmények között nem csoda, ha az „érvanyag” évtizedek óta alig változott: ártatlan Hitler és nácik, nem létező gázkamrák, legfeljebb pár százezer zsidó halott, hamisított filmek, fotók és dokumentumok tömkelege, mindenre kiterjedő zsidó világösszeesküvés.


Európa  


Kelet-Európában a holokauszttagadás új jelenség. Antiszemiták persze itt is voltak, de a történelem értelmezését a kommunisták monopolizálták. A jelenség az elmúlt időszakban kétségtelenül felerősödött Európában. Ezt jelzik utóbbi három évtizedben egyre-másra születő tiltó törvények. Ma a holokauszttagadó összesen 15 országban kerülhet bajba. A bűncselekmény súlyosságától függően nagy a szórás. Luxemburgban, Belgiumban akár nyolc nappal meg lehet úszni, minősített esetben Ausztriában akár 12 év börtön is kiszabható.

A legstabilabb angolszász és északi demokráciákban a holokauszttagadást továbbra sem büntetik. Délen vegyes a kép. Görögországban nincs szabályozás, Olaszországban a Prodi-kormány próbálkozása elbukott. Spanyolországban volt ilyen törvény, de az alkotmánybíróság eltörölte, ezért a tagadás már nem, a holokauszt helyeslése viszont még büntethető. Portugália és Svájc általában a faji diszkriminációt kriminalizálja, a holland jogértelmezés szerint az ilyen magatartás is lehet másokat sértő bűncselekmény.


Liechtensteinben és Luxemburgban a holokauszt és más népirtások tagadását egyaránt szankcionálják. Franciaországban 1990 óta a nemzetközi jogra hivatkozva akár öt évet is kiszabhatnak holokauszttagadásért, ugyanakkor más népirtások, például a kommunista bűnök, az örmény genocídium megkérdőjelezése is tilos. Belgiumban, Izraelben 24 éve, Romániában 2002, Németországban 1985 óta van külön törvény. A német jogszabály többször változott, ma a holokauszt tagadását, a neonáci megnyilvánulásokat, illetve az emberi méltóság megsértését 3-5 évvel büntethetik. Az osztrák bíróság különösen súlyos esetben akár 12 évet is kiszabhat. Ausztriában az elmúlt évtizedben mintegy 200 ügyben született ítélet. A legismertebb a brit történész, David Irving elítélése volt, aki néhány éve zsidó lázadásnak nevezte az 1956-os forradalmat, és többször megfordult a szélsőségesek budapesti rendezvényein. A visegrádi államok közül Szlovákiában nemrég hatályon helyezték a tiltást. A cseheknél és lengyeleknél azonban a kommunista bűnök kétségbe vonásával együtt továbbra is bűncselekménynek számít, amely akár 3 éves börtönnel büntethető.


Magyarország 


2010 óta nálunk is törvény tiltja a holokauszt tagadását. A bevezetést kísérő viták szinte valamennyi említett országban lejátszódtak. A tiltást támogatók és a szólásszabadságot védelmezők álláspontja egyaránt megfontolásra érdemes. Az új törvény haszna, vagy éppen haszontalansága az alkalmazás során fog kiderülni. A magyar történelem sajátosságaiból adódik, hogy a törvénnyel kapcsolatos gyakorlati tapasztalatainkat elsősorban a környező országokhoz érdemes majd hasonlítanunk.


Két tényezőt mindenesetre már most megfontolhatunk. Az első: a törvény akkor lesz sikeres, ha erősíti a demokráciát. Azaz: csökkenti az antiszemitizmust, a rasszizmust, javítja a közbeszéd minőségét, segít megőrizni a polgárok méltóságát. Ezen a téren ugyanis a közvélemény-kutatási adatok szerint sosem álltunk még ilyen rosszul. A felnőtt lakosság 12 százaléka holokauszttagadó, a 30 év alattiaknál még többen. A szélsőségeket mérő mutatók tekintetében általában az EU élbolyban tanyázunk. A fővárosiak legkevésbé a zsidókat utálják, de 40 százalékuk nem fogadna el zsidó munkatársat, 38 százalék szomszédot, 59 százalék pedig elképzelhetetlennek tartja, hogy zsidó partnere legyen. Eközben a budapestiek 39 százaléka kitelepítené, vagy elkülönült negyedekbe telepítené a romákat.


A másik: a holokauszt tagadása nem puszta idiotizmus, vagy rögeszme. Többet jelent annál, minthogy valaki nem hisz a gázkamrákban. Aki így vélekedik, akár tudja, akár nem, valójában megtagadja a 20. század második felének teljes európai civilizációját. Nem csupán Auschwitzban nem hisz, de csalónak tartja Primo Levit, Tadeusz Borowskit, Adornót, Kertész Imrét, és a túlélők százezreit. Azt gondolja, hogy mind hazudnak, amikor azt mondják, hogy meghaltak szüleik, gyerekeik, barátaik. Évtizedek óta, hiszen valójában minden hozzátartozójuk titokban Ausztráliában, Izraelben, Amerikában bujkál. A holokauszttagadó szerint Eisenhower vagy éppen Pilinszky sosem járt a táborokban, és nem látta a halottakat. Merthogy nem voltak. Úgy véli, hogy valamennyi amerikai elnök, német kancellár, brit miniszterelnök, ENSZ főtitkár egy nem létező eseményről hazudott a megemlékezéseken. Adenauertől Merkelig, Trumantól Obamáig, Churchilltől Gordon Brownig. Meg van győződve, hogy valakik a világ archívumaiba beszökve a mai napig milliószámra hamisítják a dokumentumokat, a tanúvallomásokat. Elutasítja a kultúránkat az elhagyott temetőktől és zsinagógáktól Radnótiig, a Mefisztótól a Zongoristáig, Willy Brandt varsói térdre borulásával és II. János Pál imáival együtt. Az ember tragédiájában Lucifer azt mondja Ádámnak: „Hol a tagadás lábát megveti, világodat meg fogja dönteni.” A holokauszt tagadása épp ezt készül tenni a demokráciával.


(A Magyar Narancs XXII/13. számának 11-14. oldalán, 2010. április 1-én megjelent írás szerkesztett változata.)