A délvidéki razzia: magyar atrocitások a szerb és zsidó lakosság ellen - 1942


1942 januárjában az agresszív magyar etnikai politika a frissen visszaszerzett Délvidéken tömeggyilkossághoz vezetett. Újvidéken és környékén magyar honvéd- és csendőralakulatok több mint 3000 szerbet és 700 zsidót mészároltak le.

A jugoszláv partizánmozgalom

1941 nyarától a megszállt jugoszláv területeken intenzív partizántevékenység bontakozott ki a Jugoszláv Kommunista Párt irányításával. A kis létszámú, de aktív partizán alakulatok diverzáns cselekményeket hajtottak végre vasutak, raktárak és más civil célpontok ellen. A magyar megszállás alá került területeken a szerb többségű Dél-Bácska, különösen a Duna-Tisza szögében fekvő ún. Sajkásvidék (Šajkaška) volt a kommunista partizántevékenység központja. 1941 júliusa és októbere között 35 szabotázscselekményt (elsősorban a betakarított gabona felgyújtása) hajtottak végre. Az elfoglalt területeken a magyarok 1941. június 30-tól rögtönítélő bíráskodást vezettek be. A katonai bíróságok helyét később civil „repülő bíróságok” vették át, amelyek a tárgyalásokat a helyszínen folytatták le. A statáriális eljárások során 71 embert végeztek ki, köztük 23 szerbet, 21 zsidót, 10 magyart, 8 egyéb délszlávot és egy németet. A bebörtönzöttek száma több százra rúgott.[1]

Az egyetlen, komolyan felfegyverkezett és szervezett partizánosztag, az 58 tagú sajkási csoport, 1941 novemberében alakult. Az egység zömmel szerbekből állt, de Molnár Gyula politikai biztos személyében volt magyar tagja is. Több, halálos áldozatokkal is járó fegyveres összetűzést követően (Csurog, Zsablya), Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök 1941. december végén általános razziát rendelt el és a régiót hadműveleti területté nyilvánította. A razzia végrehajtására a területileg illetékes V. (szegedi) honvéd hadtest parancsnoka, Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy vezetése alatt álló karhatalom kapott parancsot. Január elején a Sajkásvidéken működő partizáncsoport ismét több, halálos áldozatokkal is járó támadást hajtott végre magyar járőrök ellen.[2] A legsúlyosabb összecsapás egy Zsablya közeli tanyán, 1942. január 4-én történt. Ennek során a partizáncsoport hét tagja, valamint tíz magyar csendőr és katona elesett (magyar adatok szerint csak hét sebesültjük volt). A tényleges ellenállást Deák László ezredes csendőr- és honvédalakulatai a következő néhány nap alatt felszámolták, a partizánok többségét megölték.[3]

Az akció azonban január 6. is folytatódott, ezúttal az ellenállást nem tanúsító, fegyvertelen polgári lakosság ellen. A honvédséget magyar és német lakosokból toborzott fegyveres polgárőr egységek támogatták. A helyieket szerb adatok szerint temerini, bácsföldvári és szenttamási magyar önkéntesek is támogatták.[4] A politikai megbízhatóságot igazoló helyi bizottságok ítéletei és célzott likvidálásai hamarosan tömeges megtorlásokba torkollottak. 1942. január 6. és 15. között a sajkás kerület falvaiban valamint Zsablya, Csurog és Titel községekben a különböző magyar fegyveresek százával gyilkolták le a védtelen civileket.[5] A gyilkolás forgatókönyve mindenütt nagyjából hasonló volt: a letartóztatottakat a községházán gyűjtötték össze, itt kihallgatták és megkínozták őket, egyeseket a helyszínen megöltek. A többieket az esti órákban a folyópartra vitték és kivégezték. A holttesteket a jég alá dobták.[6]

A paranoid magyar hatóságok a mészárlásokat igazolni próbáló jelentéseikben nagyszabású felkelést, a magyarok és németek legyilkolására szőtt szerb és zsidó összeesküvést vizionáltak. Ezért 1942. január 15. és 20. között a razzia hatókörét kiterjesztették Óbecse környékére és a Szenttamás-Temerin-Újvidék háromszögben fekvő községekre.[7] Ezalatt legalább 2500 embert gyilkoltak meg, akik közül legfeljebb 1500 volt katonaköteles korú férfi.[8] Helyi magyarok, gyakran egyéni sérelmekre és bosszúvágyra alapozott feljelentései alapján, többnyire a vagyonos szerb gazdákat, értelmiségieket vették célba. Az áldozatok kifosztása, pozícióik megszerzése a tettesek és a közreműködők számára fontos motiváció volt.[9] 2200 szerb mellett, a gyilkolás áldozatául esett 259 zsidó, 64 cigány, 29 ruszin és három magyar is.[10] Ezek a számadatok jól tükrözik, melyek voltak a térségben a szélsőséges magyar nacionalizmus fő „célcsoportjai”.

A történtek korántsem tekinthetők a gerillaháború elleni küzdelemre felkészületlen hadsereg túlkapásainak. Az akciót valószínűleg már jóval korábban eltervezték, és a zsablyai csetepaté csak ürügyet jelentett. Erre utal az a tény is, hogy a hadsereg vezetői röviddel ezután újabb, nem provokált megtorló akciót indítottak. A zavaros helyzetet sok magyar katonai és politikai vezető a nemrég megszállt, vegyes lakosságú területek teljes „pacifikálására”, azaz etnikai tisztogatásra és a „nem kívánatos elemektől” való megszabadulásra használta fel.[11] Az sem véletlen, hogy a razziák egybeestek Ribbentrop német külügyminiszter és Keitel vezérkari főnök budapesti tárgyalásaival (1942. január 8. és 20.), amelyek során elsősorban Magyarország háborús szerepvállalásáról volt szó. A razzia igazolására a magyar illetékesek szándékosan eltúlozták a partizánok létszámát és a veszély nagyságát. Ezzel azt igyekeztek bizonyítani a keleti front számára csapatokat kérő németeknek, hogy a honvédségre itthon is szükség van a magyar határok védelme érdekében.[12] Ráadásul Feketehalmy-Czeydner tábornok a tényekkel ellentétben arról tájékoztatta Budapestet, hogy a partizánok a legfontosabb városba, Újvidékre (Novi Sad) húzódtak. Miután a vezérkartól és a kormánytól január 12-én engedélyt kapott az akcióra, megkezdték a művelet előkészítését. A magyar katonaság és csendőrség január 20-án éjjel indította meg az újvidéki razziát, amelynek során több mint ezerkétszáz polgárt, többségében zsidókat gyilkoltak meg.

Reakciók, következmények

A tömeggyilkosság híre azonnal eljutott Budapestre, részben a helyi civil közigazgatás vezetőinek jelentése, részben szemtanúk beszámolói révén. A hatóságokhoz több kérvény is érkezett olyan zsidóktól, akik kétségbeesetten kutattak Újvidéken tartózkodó hozzátartozóik után.[13] A baloldali ellenzék több tagja és a szerb kisebbség parlamenti képviselője már az első információk után hevesen tiltakoztak, de sokáig nem került sor semmiféle felelősségre vonásra.[14] Ez csak 1943-ban, akkor is főleg a háború menetében bekövetkező fordulat hatására történt meg. Ekkoriban a Kállay- kormány a Berlin háta mögötti béketapogatózásokkal párhuzamosan igyekezett javítani nemzetközi megítélésén és nyilvánvaló volt, hogy az angolszászok a kiugrási tárgyalások során a háborús bűnösök felelősségre vonását is feltételül szabják.[15]. A magas rangú tisztek elleni hadbírósági eljárás a polgári lakosság elleni akciókért mindenesetre példa nélküli volt a világháború történetében. Ez még akkor is így van, ha tudjuk, hogy az eljárást kevésbé az elkövetett tömegmészárlások miatti erkölcsi felháborodás, inkább a politikai előnyszerzés szándéka motiválta.

Az üggyel kapcsolatos politikai taktikázásra utal az is, hogy Horthy kormányzó először 1943. augusztus 13-án beszüntette a nyomozást, majd október 11-én ismét elrendelte három honvéd- és tizenkét csendőrtiszt hadbíróság elé állítását. További 200 alacsonyabb rangú katona és csendőr ellen indult eljárás.[16] Az ítéletet 1944 januárjában hirdettek ki, de a négy főbűnös főtiszt botrányos módon a felelősségre vonás elől Németországba szökött. Nézeteikre jellemző módon a néhány hónappal későbbi a német megszállást követően az elítélt gyilkosok SS-egyenruhában tértek vissza Magyarországra, ahol a kollaboráns Sztójay-kormány természetesen rehabilitálta őket.[17] Az itthon maradt felelősöket 10-15 éves fegyházbüntetésre ítélték. A magyar állam megkezdte az áldozatok hozzátartozóinak anyagi kártérítését. Jellemző módon azonban a zsidók akkor sem részesülhettek kifizetésben, ha igényüket jogosnak ismerték el.[18]

Felelősségre vonás

A második világháború után Magyarországon majd Jugoszláviában felelősségre vonták és elítélték a délvidéki gyilkosságok legfőbb felelőseit. A jugoszláv népbíróság ítélete nyomán 1946-ban Újvidéken illetve a Sajkásvidék településein nyilvánosan kivégezték Szombathelyi Ferenc volt vezérkari főnököt, Bajor Ferenc vezérőrnagyot, az újvidéki katonai közigazgatás parancsnokát, Feketehalmy-Czeydner Ferenc nyugállományú altábornagyot, Grassy József vezérőrnagyot, vitéz Deák László nyugállományú ezredest és Zöldi Márton csendőr századost. Számos alacsonyabb rangú magyar katona és rendőrtiszt is hasonló sorsra jutott. Újvidéken, 1945 végén, például nyilvánosan akasztották fel Hegyi Márton helyi rendőrtisztviselőt.[19] Rajtuk kívül a gyilkosságokért nem felelős civileket is kivégeztek, köztük Nagy Miklós újvidéki polgármestert, Bajsay Jánost, Bács-Bodrog vármegye alispánját, Kramer Gyulát a Magyar Közművelődési Szövetség elnökét, és egyes szerb kollaboránsokat (Popovics Milán országgyűlési képviselőt, Perepatics Pál kémkedéssel vádolt újvidéki kereskedőt).[20]

Az áldozatok száma

A délvidéki razziák áldozatainak számáról többféle becslés is ismert, de valószínű, hogy pontosak azok az 1944-ben készült honvédségi statisztikák, amelyek szerint 3340 embert, köztük 1238 nőt, gyermeket és öreget lőttek agyon. Többségük (2550) szerb, 743 áldozat zsidó volt.[21] A helyi zsidóság történetét feldolgozó történész szerint Újvidéken 870, más bácskai településeken 323 zsidót öltek meg 1942-ben.[22] Ismerünk túlzó szerb becsléseket, de mértékadó újabb kutatások 3800 fő körülire teszik az áldozatok összlétszámát, amely nagyságrendileg megfelel a magyar adatoknak.[23]

 

Kapcsolódó bibliográfia

Ádám István-Csorba Béla-Matuska Márton-Ternovácz István: A temerini razzia. Temerin, VMDP Történelmi Bizottsága, 2001. http://adattar.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=420

 

Dimitrije Boarov, Politička istorija Vojvodine, Novi Sad, 2001.

 

Randolph L. Braham: A népirtás politikája. Budapest, Belvárosi Könyvkiadó, 1997.

 

Buzási János: Az újvidéki „razzia”. Budapest, Kossuth, 1963.

 

Milan Cobanski - Zvonimir Golubović – Zivan Kumanov: Novi Sad u ratu i revoluciji 1941-45. Novi Sad, Institut za Izuc vanje Istorije Voivodine, 1976.

 

Csicsery-Rónay István: Szombathelyi Ferenc. Budapest, Occidental Press-Századvég Kiadó, 2002.

 

Dombrády Lóránd: Szombathelyi Ferenc a népbíróság előtt. Budapest, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum-Line Design, 2007.

 

Dombrády Lóránt – Tóth Sándor: A Magyar Királyi Honvédség 1919–1945. Budapest, 1987.

 

Domonkos László: Magyarok a Délvidéken. Budapest, 1992.

 

Galánta Gergely: Adalékok a délvidéki háborús bűnösök Jugoszláviába irányuló kiadatási eljárásaihoz. In: Limes, 2009/3. sz. 177–202.

 

Zvonimir Golubović, Racija u Južnoj Bačkoj 1942. godine, Novi Sad, 1992.

 

Zvonimir Golubović, Racija 1942, Enciklopedija Novog Sada, knjiga 23, Novi Sad, 2004.

 

Zvonimir Golubović-Zivan Kumanov: Novi Sad u ratu i revoluciji, II. Újvidék 1981.

 

Gulyás László: Hány magyar áldozata volt a délvidéki vérengzésnek? In: Rubicon, 2009/5, 39.

 

Petar Kačavenda: Nemci u Jugoslaviji 1918-1945. Beograd, 1991.; Zarko S. Jovanović: Nova vlast u Srbiji. 1941-1945. Beograd, 1993.

 

Karsai Elek: A budai vártól a gyepüig 1941–1945. Budapest, Táncsics, 1965.

 

Kasaš, Aleksandar: Madjari u Vojvodini 1941-1946. Novi Sad, Filozofski fakultet u Novom Sadu, Odsek za istoriju, 1996. http://adattar.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=433

 

Klamár Balázs: Impériumváltások Magyarkanizsán (Ókanizsán) 1918-1944. In: Bácsország, 2005. 2. sz., 4-17. o.

 

Zdenko Levntal, szerk.: Zločini fašističih okupatora i njihovih pomagaća protiv Jevreja u Jugolsaviji. Beograd, Izdanje Saveza Jevrejskij Opstina Jugoslavije, 1952.

 

Slobodan Maričić: Susedi, dzelati, zrtve. Folksdojöeri u Jugoslaviji. Beograd, 1995.

 

Matuska Márton: A megtorlás napjai. Ahogy az emlékezet megőrizte. Forum, Novi Sad 1991. http://adattar.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=419

 

Mák Ferenc: A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája. Újvidék-Zenta, Forum Könyvkiadó-Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2008.

 

Rado Mirko-Joszifo Major: Istorija Novosadkih Jevreja. Tel-Aviv, 1972.

 

Nagy Tibor: Topolyai hideg napok. 160-164.

 

Pál 2010
Pál Tibor: Az igazság útján. Az 1941-től 1948-ig tartó időszakban történt események valósághű feltárására alakult tartományi tényfeltáró bizottság munkájáról In: Biernacki Karol-Fodor István, szerk.: Impériumváltás a Vajdaságban (1944). Szeged-Zenta, Csongrád Megyei Levéltár-Zentai Történelmi Levéltár, 2010. 89-96. o.

 

Pejin, Jovan: Srbi i Mađari: velikomađarski san genocid i "genocid". Kikinda, Komuna, 1996.

 

Pejin, Jovan, Velikomađarski kapric. Zrenjanin, 2007.

 

Pejin Attila: A zentai zsidóság története. Zenta, Thurzó Lajos Közművelődési Központ, 2003.

 

Petrović, Rastisalv V.: Zareva protiv Srba, Beograd, 1990.

 

Pintér 2004
Pintér József: Véres tobzódás Szenttamáson. In Csorba-Matuska-Ribár 2004, 95-106. o.

 

Pokrajinska Komisija za Utvrdjivanje Zlocina Okupatora i Njihovih Pomagaca u Vojvodini, szerk.: Saopštenja zločinima okupatora i njihovih pomagača u Vojvodini. 1941–1944.  Novi Sad, 1946. Vols 2.

 

Peter Rokai - Zoltan Đere - Tibor Pal - Aleksandar Kasaš, Istorija Mađara, Beograd, 2002

 

Romano, Jasa: Jevreji Jugoslavije 1941-1945. Zrtve Genocida

 

I Ucesnici Narodnosloodilckog Rata, Belgrade: Federation of Jewish Communities of Yugoslavia, 1980. http://www.jasenovac.org/images/jews_of_yugoslavia_1941_1945.pdf

 

Romsics Ignác: Magyar sorsfordulók 1920-1989. Budapest, Osiris, 2012.

 

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században (Bp., Osiris Kiadó, 1999)

 

A. Sajti Enikő: Katonai közigazgatás és nemzetiségpolitika a Délvidéken. Budapest,1982.

 

A. Sajti Enikő: Székely telepítés és nemzetiségi politika a Bácskában, 1941. Budapest,1984.

 

A. Sajti Enikő: Délvidék, 1941-1944. Budapest, Kossuth, 1987.

 

A.Sajti Enikő: Megtorlás vagy konszolidáció? Délvidék 1941-1944. In: The Holocaust in Hungary: fifty years later. [ed. by Randolph L. Braham a. Attila Pók.] New York, Rosenthal Inst. for Holocaust Studies, 1997. 379-388.

 

A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió és kisebbség: magyarok a Délvidéken 1918-1947, Napvilág Kiadó, 2004.

 

A. Sajti Enikő: Bűntudat és győztes fölény: Magyarország, Jugoszlávia és a délvidéki magyarok. Szeged, SZTE Törttud. Doktori Isk., 2010.

 

A Sajti Enikő-Markó György: Ismeretlen dokumentum az 1942 januári délvidéki razzia résztvevőinek peréről. Hadtörténelmi Közlemények, 1985. 2. sz.

 

Szigethy György: Szemtanúja voltam Tito délvidéki vérengzéseinek. Cleveland, Katolikus Magyarok Vasárnapja Ny., 1956. http://magyarnemzetikormany.com/pi-klub/downloads.php?cat_id=2&download_id=85

 

Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban. Bp., 2005

 

Urbán János: Parázsföld. Újvidék, 1988

 

Aleksandar Veljić, Racija - Zaboravljen genocid, Beograd, 2007.

 

Aleksandar Veljić, Istina o Novosadskoj raciji, Sremska Kamenica, 2010.

 

Aleksandar Veljić, Mikloš Horti - Nekažnjeni zločinac, Beograd, 2009.

 

Végső István: Bács-Bodrog megye. In: Randolph L. Braham-Tibori Szabó Zoltán, szerk.: A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája. 1. kötet. Budapest, Park, 2007.

 

Aleksandar Veljić, Mikloš Horti - Nekažnjeni zločinac, Beograd, 2009. 18-20 o.

 

Vékás János :Magyarok a Vajdaságban. 1944–1954. Kronológia.Zenta, 2011.

 

Zerjavic, Vladimir: Population Losses in Yugoslavia 1941-1945, Dom i Svijet, Zagreb, 1997.

 

Zločin okupatora u Vojvodini, Knjiga I. Bačka i Baranja. Predsedništvo Narodne Skupštine Autonomne Pokrajine Vojvodine, Novi Sad, 1946.

 

Internetes publikációk, emlékoldalak

Magyar-Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság Magyar Tagozata http://www.magyarszerbmult.hu/

 

Lábjegyzetek

[1] Sajti 2004, 271-273. o.

[2] Bizalmas jelentés a belügyminisztériumba a délvidéki razziáról. OL K 149-1942-1-7128.

[3] A sajkásvidéki partizánok közül 21-et öltek meg tűzharcban vagy már fogolyként a magyar rendvédelem és hadsereg tagjai. Golubović, 1992, 233. o.

[4] Saopštenja o zločinima okupatora i njihovih pomagaća u Vojvodini 1941-1944., Novi Sad, 1946, 113. o.

[5] Ezzel párhuzamosan hasonló leszámolások folytak a németek megszállta Bánátban, többek között Oroszlámoson, Mokrinban és Kikindán.

[6] Mila Cobanski - Zvonimir Golubović – Živan Kumanov: Novi Sad u ratu i revoluciji 1941-45. I. kötet Novi Sad, Institut za Izučavanje Istorije Voivodine, 1976., 682. o.

[7] Sajti 2004, 277-278. o.

[8] Braham 1997, 206-207., Zvonimir Golubović, Racija u Južnoj Bačkoj 1942. godine, Novi Sad, 1992.

[9] Karsai E. 1965, 162-163.

[10] Aleksandar Veljić szerb történész a visszaemlékezések alapján magasabb áldozati létszámot közl. A Sajkásvidéken szerinte az 1942-es razzia idején összesen 3080 polgári lakost öltek meg. Aleksandar Veljić, Mikloš Horti - Nekažnjeni zločinac, Beograd, 2009. 60-61. o.

[11] Sajti 1987, 152-154.

[12] Sajti 1987, 160-162.. Karsai E. 1965, 92-108.

[13] A délvidéki razzia során eltűnt személyek hozzátartozóinak kérelmei, OL K 149-1942-1-6279, Hollós 1971, 305-306.

[14] Lásd Bajcsy-Zsilinszky Endre képviselő 1941. február 3-ai memorandumát. Karsai E., 1965, 116-119.

[15] Az 1943. októberi moszkvai konferencián határozat született arról, hogy a megszállt országokban elkövetett háborús bűnök tetteseit az adott országokban kell bíróság elé állítani és megbüntetni. The Moscow Declaration on Atrocities, November 1, 1943. United Nations Information Organisation. London: United Nations, 1945, p. 35.

[16] Sajti-Markó 1985. A katonai parancsnokok (Feketehalmy-Czeydner, Grassy és Deák László ezredes) mellett az alábbi csendőrtisztek álltak bíróság elé: Horkay József és vitéz Gaál Lajos ezredesek, vitéz Báthory Géza és Fóthy Ferenc nyugállományú alezredesek, Stepán László, dr. Kun Imre, dr. Csáky József, Bandur Károly, dr. Kacskovics Balázs, dr. Képíró Sándor, dr. Zöldy Márton századosok, és Gerencsér Mihály főhadnagy.

[17] Közülük Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy az SS-ben valaha szolgált legmagasabb rangú külföldiek egyikeként SS-Obergruppenführer lett, Grassy József vezérkari ezredes először SS-Brigadeführer (vezérőrnagy) lett, majd SS-gruppenführeri (altábornagyi) fokozatot és a Magyarországon toborzott Hunyadi SS-hadosztálynál parancsnoki posztot kapott, Zöldi Márton csendőr százados pedig csatlakozott a Gestapóhoz és részt vett a zsidók deportálásában. A pert a német megszállás után újratárgyalták, és az elítélteket felmentették.

[18] Az újvidéki razziáról és következményeiről részletesebben lásd A. Sajti 1987, 152–168. és 174–188. o.

[19] Szigethy 1956, 41-42. o.

[20] Molnár 2005, 111-112. o.

[21] Sajti 1987, 159-160. Szerb források szerint a szerbek és más délszlávok mellett egyes helyszíneken szlovákok, németek, csehek is voltak az áldozatok között. Golubović, 1992, 146. o. Tudunk 1941-42-ben (ellenálló tevékenység, egyéb konfliktus vagy félreértés következtében) meggyilkolt délvidéki magyarokról is.

[22] Romano 1980.

[23] Golubović összesítése szerint a teljes létszám 3,809 fő volt.

Александр Фильчаков прокурор