A bosszú: a jugoszláv kommunista partizánok magyarellenes atrocitásai a Délvidéken - 1944-1945


A Vörös Hadsereg és Tito partizáncsapatai 1944. október 7-én Zentánál a Délvidék területére léptek, ezzel megkezdődött az 1941-ben Magyarországhoz csatolt jugoszláv területek visszafoglalása. Október 11-ére megszállták a Bácska keleti sávját, majd a hónap végére a teljes régió a szovjetek illetve a velük szövetséges jugoszláv kommunista erők birtokába került.[1] Helyenként közvetlenül a magyar közigazgatás és rendvédelem evakuálását követően megkezdődött a megszállásért és az 1941-42-es atrocitásokért felelőssé tett magyarok és németek likvidálása. A tettesek ekkor elsősorban helyi szabadcsapatok vagy irreguláris partizán egységek voltak.

A megtorlás háttere

 

A települések elfoglalását követően a kommunista kontrol alatt megalakuló népfelszabadító bizottságok gyakorolták a hatalmat. 1944. október 17-én azonban a Jugoszláv Antifasiszta Népfelszabadító Tanács (Antifašističko veće narodnog oslobođenja Jugoslavije, AVNOJ), illetve a partizán haderő főparancsnokságának döntése alapján Bácskában, Bánátban és Baranyában katonai közigazgatást vezettek be, Ivan Rukavina tábornok vezetése alatt. Kezdetét vette a szervezett megtorlás időszaka, amely elsősorban a német és magyar lakosságot, de a berendezkedő kommunista rezsim más vélt, vagy valós ellenségeit is sújtotta. Az alakuló kommunista Jugoszlávia legfelső vezetése, beleértve Joszip Broz Tito marsallt, közvetlen ellenőrzése alatt tartotta a folyamatot. Tito nem adott direkt utasítást tömeggyilkosságok és más kegyetlenkedések elkövetésére, de engedélyezte és ösztönözte a helyi „kezdeményezéseket”.

Az 1941-44 között történt vérengzések és más törvénytelenségek megtorlása természetesen fontos motiváció volt. Sok szerb azért csatlakozott a kivégző brigádokhoz, hogy megtorolja hozzátartozója halálát, saját személyes sérelmeit. Ugyanakkor az események mozgatórugói ennél jóval összetettebbek voltak. A leszámolásoknak prevenciós jellege is volt: a belső ellenség, az „ötödik hadoszlop”, a stabilitást veszélyeztető vagy esetleg fegyveres ellenállásra képes elemek likvidálása, különös tekintettel a kommunisták politikai ellenfeleire. Emellett fontos tényező volt a multikulturális térség feletti tartós uralom biztosítása az etnikai viszonyok gyökeres és végleges megváltoztatásával. Ezt elsősorban a németekre, másodsorban a magyarokra, harmadrészt pedig más, nem délszláv népcsoportokra (románok, rutének, szlovákok) irányuló tisztogatás révén akarták elérni. Tehát az események ideológiai karakterét a kommunista politikai gyakorlat és a szélsőséges nacionalizmus egyaránt meghatározta.

Ebből következett, hogy az 1944-es tömeggyilkosság nem pusztán az 1941-42-es bácskai atrocitások megtorlása, a szerbek kollektív „vérbosszúja” volt. A területileg korlátozott hatókörű 1941-42-es magyar bűncselekményekhez képest az 1944-es vérengzés a jugoszláv uralom alá került valamennyi magyarlakta területet érintette. Bár a Bácskához képest jóval kisebb mértékben, a Muraköz, a Muravidék és Dél-Baranya területén, sőt az 1941 után nem magyar kézen lévő Bánátban és a Szerémségben élő magyarokat is sújtotta a megtorlás. Alig volt olyan jugoszláviai magyarok és németek lakta település, amelyet elkerültek a partizánok és a hozzájuk csatlakozó civil fegyveresek megtorló akciói.

 

A tettesek

A történtek más szempontból sem egyszerűsíthetők le interetnikai konfliktusra, a szerbek magyarellenes irtóhadjáratára. A partizánhadseregnek számos nem szerb nemzetiségű, hanem egyéb délszláv, zsidó, de jó néhány magyar tagja is volt.[2] Az áldozatok etnikai összetétele is vegyes. A magyarok mellett tízezer számra öltek meg német és horvát civileket valamint a kommunistákkal szemben álló szerbeket (köztük a Mihajlovics-féle jobboldali csetnik mozgalom híveit), helyenként más etnikumok tagjait (ruténeket, románokat, oroszokat, szlovákokat) is. Voltaképpen az aktív partizánok kivételével a társadalom bármely csoportjára vagy tagjára rásüthető volt a „nép ellensége” bélyeg. [3]

 

Etnikai tisztogatás

A magyarok elleni megtorlás sok helyszínen kollektív jellegű volt, de egyes szerb parancsnokok (és bizonyára sok bosszúvágyó helyi lakos) törekvései ellenére jogi értelemben a teljes magyar kisebbség megbüntetése végül elmaradt. A magyarokat a németekkel ellentétben nem fosztották meg állampolgárságuktól, a kollektív bűnösség kimondására és tömeges kiűzésre sem került sor (az 1941 után betelepített magyarok és székelyek esetétől eltekintve). A délvidéki és más jugoszláv területeken élő magyarság 1944-es tragédiája méreteit és a végrehajtók célkitűzéseit tekintve nem tekinthető népirtásnak. Téves és súlyosan félrevezető az olykor olvasható „délvidéki magyar holokauszt” megjelölés is. Helyesebb az etnikai tisztogatás, a tömeges etnikai-politikai alapú erőszak kifejezések használata.

 

A bosszú kronológiája

A jugoszláviai magyarság elleni tömeges megtorlás a térség szovjet illetve jugoszláv megszállása után kezdődött, tehát 1944. október elején. Voltak vidékek, ahol az 1943-tól egyre erősödő partizán csoportok éjszakai rajtaütésekkel és egyéni akciókkal már a front megérkezése előtt elkezdték a leszámolást. 1944. október 17-én Tito marsall rendeletére katonai közigazgatást vezettek be a megszállt délvidéki területeken. Ettől kezdve az addig önkényes és szórványos leszámolások szervezettebbé, egyben intenzívebbé váltak. A kommunista hatóságok október 18-19-én kiadott rendeletei nyomán megkezdődött a németek és magyarok tömeges internálása és bebörtönzése.[4] Számos településen a célzott likvidálások október végétől kezdve kontrolálatlan vérfürdővé fajultak. A legtöbb áldozatot a következő néhány hétben ölték meg. A történtek diplomáciai és belpolitikai veszélyeit felismerve 1944. december 1-jén a jugoszláv katonai hatóságok rendeletet adtak ki a túlkapások megszüntetésére, kinyilvánítva, hogy az atrocitások „rossz fényben tüntetik fel hadseregünket, és ártanak népünk és országunk hírnevének”. A rendelet a magyarokkal szemben a más lakosokat is megillető bánásmódot írt elő, kivéve ez alól a tényleges háborús bűnösöket. Az eljárás nélkül internált vagy bebörtönzött magyarokat szabadon kellett bocsátani.[5] Ennek megvalósítására helyileg változó módon és fokozatosan került csak sor. Tito 1945. január 27-i rendeletével (február 15-i hatállyal) megszüntette a katonai közigazgatást. Ezután a kisebbségek helyzete valamelyest normalizálódott, de a szórványos leszámolások és letartóztatások ezután is folytatódtak. Százakat végeztek ki „legálisan”, a katonai bíróságok ítéletei nyomán. 1945 folyamán a Vajdaságban még több mint 11.000 polgári lakos halt meg a politikai és etnikai indítékú megtorlások következményeként.[6]

 

A megtorlás földrajza

Földrajzilag a legtöbb eset a Bácskában történt és itt volt messze a legnagyobb az áldozatok száma. A legvéresebb leszámolások színterei jelentős részben megegyeznek a magyar hadsereg és rendvédelem 1942-es mészárlásainak helyszíneivel, szemben például az erdélyi eseményekkel, ahol hasonló párhuzam többnyire nem fedezető fel. Ezeken a településeken különösen jelentős volt a helyi szerbek részvétele és a bosszú motívuma. Teljes etnikai tisztogatás valósult meg a Sajkásvidéken, amelynek lényegében teljes magyar lakosságát megölték, illetve 1945. január végén a három évvel korábbi gyilkosságok megtorlásaképpen teljes egészében kitelepítették. A járeki és más lágerekben a hiányos ellátás, a kegyetlen bánásmód és járványok következtében sokan elpusztultak, elsősorban a csecsemők, kisgyermekek és idősek közül. A Csurogról, Zsablyáról, Mozsorról és más településekről elűzött és táborokba zárt magyarok számát 1945. március végén 5180 főre tette egy jelentés.[7] A gyűjtőtáborokból csak 1945 őszére kerültek új, bácskai lakóhelyükre.[8]

A Bánátban ugyan csupán a németek elleni megtorlás „melléktermékeként” pusztították a magyar lakosságot, de itt is legalább tucatnyi helyszínen történtek súlyos magyarellenes atrocitások. Főként a német segédrendőrségben (Hilfspolizei, Hipo) szolgálatot teljesítő, helyenként a partizánvadászat, táborok őrzése során is bevetett férfiak váltak áldozattá. Háborús bűnösnek nyilvánították sok helyen a Bánsági Magyar Közművelődési Szövetség (BMKSZ) tagjait illetve azokat a magyarokat is, akik részt vettek a térség magyar megszállását kérelmező beadványok elkészítésében.[9] A Szerémség 1941-től az usztasa állam része volt, amely (más etnikai-faji alapú bűncselekmények mellett) százezer számra gyilkolta le és űzte el a területén élő szerbeket. A leszámolások itt elsősorban a horvát lakosságra irányultak. A néhány ezres magyar közösség az usztasa államban marginális szerepet játszott, ezért a tömeges leszámolás itt elmaradt. Ugyanakkor a partizánhadseregnek szórványosan magyarok is az áldozatául estek. A Baranyai háromszög, Muravidék, Muraköz és területén történt eseményekről igen keveset tudunk. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy ezeken a területeken mind az 1941-es magyar bevonulás, mind az 1944-45-ös hatalomváltás során jóval kisebb mértékű és kevesebb atrocitás történt. Ez azzal is összefüggött, hogy az utóbbi két régió csak 1945 tavaszán került szovjet illetve jugoszláv kézre.

 

A jugoszláv végrehajtó apparátus

A megtorlásokat irányító és felügyelő intézmény a szovjet mintára 1944 májusában alakított belbiztonsági szerv, az OZNA (Odeljenje za zaštitu naroda, Népvédelmi Osztály) volt, amely Aleksandar „Marko” Ranković tábornok, későbbi belügyminiszter közvetlen felügyelete alatt állt. A tömeggyilkosságokat és más kegyetlenkedéseket többségében az OZNA kifejezetten a civil lakosság elleni terrorakciókra szakosodott hadtestének alakulatai követték el, más partizánegységek, az önkéntesekből alakított népi rendőrség (Narodna Milicija) és a szerb civil lakosság aktív támogatásával.[10] A partizánegységeket helyiek vezették a bűnösnek bélyegzett magyarok vagy más „kollaboránsok” házaihoz. Volt ugyanakkor arra is példa, akárcsak fordított helyzetben 1941-ben, hogy a letartóztatást éppen a szerb szomszédok segítségével tudták egyesek elkerülni.[11]

Az új hatalom első civil szervei a helyi és tartományi népfelszabadítási bizottságok voltak, amelyekbe többnyire csak délszláv lakosokat delegáltak. Ezek mellett rövid időn belül háborús bűnöket vizsgáló albizottságok alakultak, amelyek többnyire azonnal hozzáfogtak a bűnösnek vélt helyiek felkutatásához, letartóztatásához. Október 17-étől ezek a polgári szerveződések háttérbe szorultak, a tényleges hatalom a katonai közigazgatás kezébe került. Az OZNA emberei részben a partizán hírszerzés által a korábbi években gyűjtött adatokat használták, részben a helyi néphatalmi szervek listáira hagyatkoztak.

A Jugoszláv Antifasiszta Népfelszabadító Tanács (AVNOJ) 1943-ban létrehozta a háborús bűnöket vizsgáló állami bizottságot. (Državna komisija za utvrđivanje zločina okupatora i njihovih pomagača iz Drugog svetskog rata). A grémium 1945 júniusában tette közzé a háborús bűnösök névjegyzékét. Ezen több mint nyolcezer délszláv, mintegy nyolcezer német és osztrák, közel négyezer olasz után a legnagyobb csoportot a magyarok alkották 3437 fővel. Ebbe az anyaországi és jugoszláviai vétkeseket egyaránt beleértették.[12]

 

Magyar áldozati csoportok

Az 1941-42 es bűncselekmények valódi felelősei és haszonélvezői a front érkezése előtt jórészt elmenekültek. Helyettük a megtorlás túlnyomórészt ártatlan civileket sújtott. Háborús bűntettnek minősült a honvédségben, rendvédelemben vagy a civil apparátusokban vállalt bármiféle szerep. Volt, ahol a magyar községi elöljáróságok legalacsonyabb beosztású alkalmazottait, például a kisbírókat, mezőőröket is felelősségre vonták, kivégezték. Kollektíven háborús bűnösnek tekintették a helyi nyilas párttagokat, annak ellenére, hogy a mozgalom tagjai a Délvidéken szervezetten nem követtek el atrocitásokat sem 1941-42-ben, sem 1944 őszén.[13] A tagság jelentős részét feltehetőleg inkább a nyilasok populista ígéretei, különösen radikális földreformot ígérő programjuk vonzotta, mintsem ideológiájuk szélsőséges nacionalista és antiszemita vonásai. Hasonlóképpen a célkeresztbe kerültek más jobboldali pártok (Magyar Megújulás Pártja, Magyar Élet Pártja) és társadalmi egyesületek (például a Turáni Vadászok) tagjai, sőt a leventeoktatók is. A megtorlás többnyire az elsők között sújtotta a magyar közösségek vezetőit, tekintet nélkül a magyar uralom alatt tanúsított magatartásukra, és a közösségek vagyonos vagy közismert tagjait, beleértve a tanítókat, tisztviselőket és egyházi személyiségeket.[14] Utóbbiak után különös gyűlölettel és brutalitással folyt a hajsza. A délvidéki magyar papok, lelkészek, szerzetesek és más egyháziak közül legalább 34-en haltak a háború utolsó hónapjaiban kínhalált.[15] A papok megölése szimbolikus jelentőségű volt, ezt bizonyítja az eset, amikor az elmenekült mozsori plébánost magyar területről is visszahozták a partizánok, hogy nyilvánosan kivégezhessék.[16] A gyilkosságokat a bosszú is motiválta az 1941-es magyar bevonulás után meggyilkolt, elüldözött ortodox papokért.[17]

 

A tömeggyilkosság jellemzői

Az említett kategóriákon kívül gyakorlatilag bárki más is áldozattá válhatott. Tág tér nyílt az egyéni bosszúvágy és rabló ösztönök kiélésére. A legapróbb személyes sérelem (vagy akár az áldozat pozíciója, ingatlana, vagyona) is alkalmat adhatott feljelentésekre, amelyek alapján elhurcolták az áldozatot. A halálbüntetéshez akár egyetlen névtelen feljelentés is elegendő volt, nem vizsgálták azok igazságtartalmát. A kommunista hatalom ösztönözte a délszláv lakosság feljelentéseit. Az állami propaganda hatására a Háborús Bűnöket Kivizsgáló Állami Bizottság (Drzavna komisija ratnih zlocinaca i pomogaca) szerveihez Jugoszlávia területén 938.828 feljelentés érkezett. Ezekre alapozva országosan 66.420 főt nyilvánítottak háborús bűnösnek és ítéltek halálra. Ennek a tömegnek csak töredéke, 899 fő volt magyar, köztük nem egy magyarországi politikus és közigazgatási vezető.[18] Falragaszokon szólították fel a magyarokat a fegyverek beszolgáltatására, a magyar hadseregben szolgált katonákat jelentkezésre kötelezték. Az ennek alapján jelentkezőket is nem ritkán letartóztatták, kivégezték.[19] Sok embert fogtak el utcai razziák, ellenőrzések során is. A rádiók és járművek elkobzásának egyik célja a német és magyar lakosok elszigetelése, a menekülés megakadályozása volt.

Az áldozatokat elhurcolták, rögtönzött börtönökben és lágerekben fogva tartották, majd többnyire tárgyalás és bírói ítélet nélkül rövid úton kivégezték.[20] Gyakran a rögtönítélő bíróságok is csak a kivégzések után készítették el az ítéleteket, amelyeket gyakran koholt vádakra alapoztak, illetve utólagosan indokolták a gyilkosságokat. Elrettentésül nyilvános akasztásokat is végrehajtottak, de a tömegkivégzések többnyire éjjel folytak.

Ritkán maradt el az áldozatok kíméletlen vallatása, megalázása, sőt megkínzása. A visszaemlékezések a középkori módszereket idéző barbár kegyetlenkedésekről szólnak. Emberek megcsonkítása, feldarabolása, megnyúzása, kibelezése, nemi szervek levágása, megégetés, tüzes szerszámokkal és szögekkel történő kínzás szerepeltek az önjelölt hóhérok módszerei között. Természetesen figyelembe kell vennünk a gyakran hallomáson alapuló, szájról szájra terjedő történetek erős szubjektivitását. Mindemellett a különböző időpontokban és helyszíneken igen sok szemtanú és túlélő által adott beszámolók alapján feltételezhető, hogy 1944 őszén az áldozatok jelentős része embertelen kínok között halhatott meg. A partizánok és civil bűntársaik bosszúvágyuk mellett szadista ösztöneiket is korlátlanul kiélhették. A kollektív megaláztatások lényeges része volt a gyermekeket sem kímélő tömeges nemi erőszak.[21] Ehhez képest figyelemre méltó adat, hogy a vajdasági magyar áldozatok 90%-a (jórészt katonaköteles korú) férfi volt. Tehát a délszláv fegyveresek a nők és gyermekek életét többnyire megkímélték. A „szemet szemért” logikája ebben a vonatkozásban nem érvényesült maradéktalanul, hiszen a szerbek elleni 1941-42-es magyar és német megtorlások esetében a női áldozatok aránya kétszer ekkora (20% körüli) volt.[22]

 

Kifosztás, diszkrimináció, kényszermunka, kiűzetés

Az elhurcoltak teljes ingó és ingatlan vagyonát kártérítés nélkül elkobozták.[23] A rablások ugyanakkor jóval szélesebb kört sújtottak. A magyar és német üzleteket és lakásokat a partizánok és a délszláv polgári lakosság is rendszeresen fosztogatta. Számos településen kontrolálatlan szabadrablás folyt. A járművek és állatok mellett az apróbb használati tárgyakat is elrabolták a rekvirálók. Az elűzött, elmenekült vagy elhurcolt magyarok és németek házaiba tömegesen költöztettek délszlávokat, zömében montenegrói vagy boszniai szerb partizánok családjait. Ez a rendszerhű elemek jutalmazása mellett a zárt nem délszláv etnikai tömbök megbontását is célozta. A magyar és német lakosokat sok helyütt kényszermunkára hajtották. 1944 novemberétől a 16 és 50 év közötti magyar férfiakat kollektíven fegyvertelen munkaszolgálatra kötelezték. Sok helyütt betiltották a magyar nyelv használatát és egyéb diszkriminatív rendelkezések is születtek. A térségből kiutasított és elmenekült magyarok száma 84.800 főre tehető.[24]

 

A Vörös Hadsereg szerepe

A szovjet hadsereg a Délvidéken is súlyos háborús bűncselekményeket követett el, beleértve a tömeges fosztogatásokat és nemi erőszakot. A vöröskatonák azonban etnikai alapon nem tettek különbséget áldozataik között. A Vörös Hadsereg jelenléte korlátozó tényezőt jelentett, sok tömeggyilkosságot szovjet tisztek akadályoztak meg.

 

1941-1942 vs 1944-1945: összehasonlító elemzés

Az 1941-42-es magyar bűncselekményekkel összehasonlítva az 1944-45-ös leszámolás szélesebb körű, hosszabban tartó és módszereiben is sokkal kíméletlenebb, kegyetlenebb volt. Ennek magyarázatául nem ritkán nemzet-karakterológiai jellegzetességeket, az oszmán örökséget, az interetnikus vérbosszú évszázados hagyományait hozzák fel. Ezek helyett véleményünk szerint sokkal fontosabb az alábbi tényezőkre utalnunk: a hadviselés barbarizálódása a keleti fronton és a partizánháborúban 1941-44 között, amelynek létrejöttében az elsődleges felelősség a németeket és szövetségeseiket terheli; a szerbek elleni irtóhadjárat amely százezres nagyságrendű áldozatot követelt; a bosszú motívuma: a leszámolásban vezető szerepet játszottak az 1941-42-es áldozatok hozzátartozói (Zöldi Mártonéknak például ilyen személyes motivációi nem voltak). Összességében a „hideg” és „még hidegebb” napok története csak a jugoszláv területen a második világháború idején folyt milliós tömeggyilkosság és interetnikus erőszak históriáján belül értelmezhető.

 

A magyar áldozatok száma

Az áldozatok számát az újabb történeti kutatások legalább ötezer, legfeljebb húszezer főre becsülik. Alexander Kasaš szerb történész alapkutatásai során az OZNA irataiban ötezer áldozat adatait lelte fel. Kasaš úgy vélte, hogy az áldozatok száma ennél magasabb, de legfeljebb tízezer fő lehet. Szerinte a legfontosabb elv a „szemet szemért” volt, tehát minden helyszínen nagyságrendileg annyi embert vontak felelősségre, mint amennyi a korábbi években kivégzett szerbek száma volt.[25] Mészáros Sándor és más magyar helytörténészek ezzel szemben (elsősorban visszaemlékezések és halotti anyakönyvek alapján) a tizenöt-húszezres áldozati számot valószínűsítik.[26] A Vajdaság második világháborús veszteségeinek kutatására 2000-ben alakított bizottság 4624 magyar áldozatot azonosított.[27] A Népvédelmi Osztály eddig feltárt irataiból 9668 meggyilkolt személy adatait ismerjük, közülük 6763 német származású, 1776 magyar, míg 1129 egyéb nemzetiségű volt. Ez a számsor egyben egyfajta „áldozati hierarchiát” is tükröz.[28]

A délvidéki magyarellenes gyilkosságok név szerint azonosított áldozatainak száma jelenleg 4913 fő. Az interneten is olvasható lista azonban csak a bácskai településeket tartalmazza. [29] Más délvidéki, illetve volt jugoszláviai régiókról hasonlóan pontos adatok nem állnak rendelkezésre, bár sok településre vonatkozóan már folynak alapkutatások. A téma legtekintélyesebb magyarországi kutatója, Sajti Enikő professzor felhívta a figyelmet arra, hogy pontosabb adatokhoz csak a jugoszláv katonai, belügyi és közigazgatási iratok (helyi és tartományi népfelszabadítási bizottságok illetve a háborús bűnöket vizsgáló bizottságok), többek között a kivégzéseknél készült listák alaposabb feltárásával jutnánk. A partizánegységek által jelentett áldozati számok szerinte valószínűleg nem jelentősen alacsonyabbak a valósnál, hiszen felettes hatóságaik éppen a minél keményebb megtorlást várták el tőlük, így minél több gyilkosságot jelenteni presztízskérdés volt.[30] A fentiek alapján megkockáztatható a becslés: a magyar áldozatok teljes száma biztosan meghaladja az ötezer főt, de feltehetőleg nem éri el a tízezret. A történteket az 1990-es rendszerváltozásig csaknem teljes hallgatás övezte Jugoszláviában és Magyarországon. Az 1960-as évektől egyes irodalmi művekben felbukkant a téma.[31]. Történészi szakmunkák azonban csak utalásszerűen tárgyalhatták a témát (Sajti 1987). Csak az 1990-es években indulhatott meg a források szisztematikus feltárása. Úttörő jelentőségű volt az újvidéki Magyar Szó 1990. október 14 és 1991. február 27. között publikált 130 részes cikksorozata, amely elsőként számolt be részletesebben, településekre lebontva az 1944 őszi délvidéki tömeggyilkosságról.[32] A történtek teljes körű, pártatlan monografikus feldolgozása továbbra is várat magára. Jelentős előrelépést jelentett 2011-ben a szerb-magyar történészi vegyes bizottság létrehozása. 1944-ben az áldozatokat gyakran holtukban is megalázták: temetetlenül vagy félig elhantolva állatok martalékául hagyták, dögtemetőkbe hajították, folyókba és kutakba hányták a holttesteket. A tömegsírok felett szeméttelepet létesítettek, épületeket emeltek, de volt arra is példa, hogy a maradványokat iparilag feldolgozták. A végtisztesség megadására többnyire csak titokban adódott lehetőség. 1990 előtt a tömegsírokat a hozzátartozók nem jelölhették és nem látogathatták meg. A helyzet a rendszerváltozást követően is csak lassan változott meg. A szerbiai közösségi emlékezetet továbbra is élesen eltérő narratívák uralják. A megemlékezéseket a szerb többség többnyire eltűri, de az ellenállás jeleként mai napig is rendszeresen megrongálják, elpusztítják az 1944-es gyilkosságok emlékhelyeit.

 

Bibliográfia

http://hu.wikipedia.org/wiki/D%C3%A9lvid%C3%A9ki_v%C3%A9rengz%C3%A9sek

 

Arday Lajos: Magyarok a Délvidéken, Jugoszláviában. Budapest, BIP, 2002.

 

Ádám et al. 2001.
Ádám István-Csorba Béla-Matuska Márton-Ternovácz István: A temerini razzia. Temerin, VMDP Történelmi Bizottsága, 2001. http://adattar.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=420

 

Baki Ferenc - Vébel Lajos: A Petőfi-brigád: visszaemlékezések. Novi Sad, Forum, 1968.

 

Bakos Pál: Zsablya, 2005. november 5.: megemlékezés. Palánka, a szerző kiadása, 2006.

 

Balla Ferenc-Balla István: Bezdán története. 3. köt. Tóthfalu, Logos, 2001.

 

Balla Ferenc-Balla István: Bezdánban történt. In: Makovecz Benjámin szerk.: Mit tudunk magunkról? Budapest, 1999-2000. 278-313.

 

Balla Ferenc-Balla István: Kik nyugszanak a bezdáni alsó-temető délnyugati részében lévő tömegsírban? In 99-112. o.

 

Bank Barbara – Cseresnyésné Kiss Magdolna (szerk.): Délvidéki tragédiánk 1944-45. Szeged, Délvidéki Mártírium 1944-45 Alapítvány, 2011.

 

Balla Ferenc-Balla István: A bezdáni vérfürdő 1944. Honismeret, XXIX. évf. (2001) 3. sz. 76-92.

 

Baranyi István: Mohol rendezett tanácsú nagyközség - mezőváros. Zenta, 2008.

 

Berta Sándor: Pista és Jovó. In: Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság Évkönyv. 1. Bajmok, 2010. 167-169.

 

Biernacki Karol-Fodor István, szerk.: Impériumváltás a Vajdaságban (1944). Szeged-Zenta, Csongrád Megyei Levéltár-Zentai Történelmi Levéltár, 2010. http://adattar.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=429

 

Dimitrije Boarov, Politička istorija Vojvodine, Novi Sad, 2001.

 

Bod Tamás: "Visszaszerezték az emlékezés jogát". A. Sajti Enikő egyetemi tanár az 1944-es bácskai vérengzésről. In Magyar Narancs, XVI. évf. 51-52. sz., 2004. december 16.

 

Bogner István – Sinkovics Ferenc, szerk.: Mementó. Szabadka, Az 1944-ben kivégzettek Szabadka város történelmi Emlékbizottsága, 2003.

 

Burány Nándor: Összeroppanás. Újvidék, Fórum, 1968. http://adattar.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=426

 

Buzási János: Az újvidéki „razzia”. Budapest, Kossuth, 1963.

 

Cirkl Zsuzsa–Fuderer László: Bácskai golgota – a vallásüldözés áldozatai. Tóthfalu, Logos GrafikaiMűhely, 1998. http://adattar.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=435

 

Milan Cobanski - Zvonimir Golubović – Zivan Kumanov: Novi Sad u ratu i revoluciji 1941-45. Novi Sad, Institut za Izuc vanje Istorije Voivodine, 1976.

 

Courtois, Stéphane: A kommunizmus fekete könyve. Budapest, Nagyvilág, 2001.

 

Cvetković, Srdan: Između srpa i čekića - represija u Srbiji od 1944 do 1953. Beograd, 2006.

 

Srdan Cvetković: Uloga OZN-e u likvidaeiji "narodnih neprijatelja" 1944-1945. šta kriju arhivi OZN-e o revolucionarnom teroru 1944/1945. Arhiv, casopis Arhiva Srbije i Crne Gore, 2006. 1-2. 127-136. o.

 

Cseres Tibor: A bezdáni ember. Kortárs, 1973. 1. sz.

 

Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában. Budapest, Magvető, 1991. http://adattar.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=432

 

Csorba Béla, szerk.: Források a Délvidék történetéhez. Budapest, Hatodik Síp Alapítvány, 1997-1999.

 

Csorba Béla, szerk.: S nem törődtök vele, a holnap mit őröl – Források a Délvidék történetéhez III. Budapest, Hatodik Síp Alapítvány, 1999.

 

Csorba Béla: Puskalövés nélkül, Temerin 2009.

 

Csorba Béla: Szétszórt csontjaink. Temerin, 2011.

 

Csorba-Matuska-Ribár 2004
Csorba Béla, Matuska Márton, Ribár Béla, szerk.: Rémuralom a Délvidéken. Tanulmányok, emlékezések, helyzetértékelések az 1944/45. évi magyarellenes atrocitásokról. Újvidék, Atlantis, 2004. http://adattar.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=450

 

Demokratska Federativna Jugoslavija, szerk.: Saopštenja Br. 7-33 o zločinima okupatora I njihovih pomagaća. Beograd, Državna Štamparija, 1945. 242-301. o.

 

Domonkos László: Magyarok a Délvidéken. Budapest, 1992.

 

Fiala Ferenc: Egy hajó elsüllyed a Dunán. Mikes Kelemen Kör, München, 1960.

 

Forró Lajos: Megszavazták a lincselést. In Csorba-Matuska-Ribár 2004, 129-150. o.

 

Forró Lajos: Jelöletlen tömegsírok. Szeged, Hálózat a Szabad Információért Alapítvány, 2007.

 

Forró Lajos: Megtorlás Martonoson a partizán iratok tükrében. In: Bácsország, 2010/2, 40-47.

 

Gulyás László: Hány magyar áldozata volt a délvidéki vérengzésnek? In: Rubicon, 2009/5, 39.

 

Gubás Jenő: Veszendő végeken. Tóthfalu, Logos, 1997.

 

Gubás Jenő: Törökkanizsa 1944-es ártatlan áldozatai. In Aracs, XI. évf. 2011. 3. sz. 11-19. o. http://keskenyut.hu/news/44/aracs_gubas.pdf

 

Nikolaus Hartmann et al., szerk.: Istina, na primeru Sekića/Die Wahrheit am Beispiel von Sekitsch/ Az igazság Szikics példáján. Novi Sad, Forum, 2007.

 

Homonnay Elemér: Attrocities, Committed, by Tito s Communist partisans in Occupied Southern Hungary. Cleveland, Council for Liberation of Southern Hungary, 1957

 

Hornyák Árpád: Találkozások–ütközések. Fejezetek a 20. századi magyar–szerb kapcsolatok történetéből. Pécs, 2010

 

Horváth 2004
Horváth József: Egy bánáti magyar fali 1944 végén. Ürményháza a fordulat napjaiban. In Csorba-Matuska-Ribár 2004, 85-94. o.

 

Horváth M. Orbán: Eltévedt hősök téves csatatéren. Szeged, 2011.

 

Illés Sándor: Akikért nem szólt a harang. Budapest, Tevan, 1991. (regény)

 

Illés Sándor: Sirató. Budapest, Szépirodalmi, 1977. (regény)

 

Zoran Janjetović: Between Hitler and Tito. The Disappearanee of the Vojvodina Germans. Beograd, 2000.

 

Zoran D. Janjetović: Neslovenske nacionalne manjine krajem drugoga svetskog rata. In.: Hans Georg Fleek, Igor Graovae (red.): Dijalog povjesniöara - istoricara 3. Zagreb, 2001. 389-401. http://www.cpi.hr/download/links/hr/6982.pdf

 

Janjetović 2010
Janjetović, Zoran: A magyarok helyzete Vajdaságban a második világháború után. In Biernacki Karol-Fodor István, szerk.: Impériumváltás a Vajdaságban (1944). Szeged-Zenta, Csongrád Megyei Levéltár-Zentai Történelmi Levéltár, 2010. 41-52. o.

 

Jovanović, Isa: U službi revolucije. Novi Sad, 1987.

 

Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia… Budapest, 1999.

 

Petar Kačavenda: Nemci u Jugoslaviji 1918-1945. Beograd, 1991.; Zarko S. Jovanović: Nova vlast u Srbiji. 1941-1945. Beograd, 1993.

 

Karapandžić, Borivoje: Jugoslovensko krvavo proleće 1945. Titovi Katini i Gulagi. Beograd Mladost, 1990.

 

Kasaš, Aleksandar: Madjari u Vojvodini 1941-1946. Novi Sad, Filozofski fakultet u Novom Sadu, Odsek za istoriju, 1996. http://adattar.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=433

 

Ötvenezer magyar vértanú, tudósítás a jugoszláviai magyar Holocaustról, 1944-1992. [szerk. Kubinyi Ferenc]. Budapest, Argos, 1993.

 

Klamár Balázs: Impériumváltások Magyarkanizsán (Ókanizsán) 1918-1944. In: Bácsország, 2005. 2. sz., 4-17. o.

 

Kovács Csaba, Sorsok és emlékezetek. A második világháborús megtorlások délvidéki magyarok visszaemlékezéseiben. In: Szederjesi Cecília, szerk.: Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon. Salgótarján-Budapest, Nógrád Megyei Levéltár-1956-os Intézet, 2008. 281-290.

 

Zdenko Levntal, szerk.: Zločini fašističih okupatora i njihovih pomagaća protiv Jevreja u Jugolsaviji. Beograd, Izdanje Saveza Jevrejskij Opstina Jugoslavije, 1952.

 

Miért? Zakaj? Lendavski zveski. Lendvai füzetek 16. Szerkesztette: Silvija Kuléar, Mira Unger, dr.Bencze Lajos, Göncz László. Lendva-Lendava, 1998.

 

Slobodan Maričić: Susedi, dzelati, zrtve. Folksdojöeri u Jugoslaviji. Beograd, 1995.

 

Matuska Márton: A megtorlás napjai. Ahogy az emlékezet megőrizte. Forum, Novi Sad 1991. http://adattar.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=419

 

Matuska Márton: Hová tűntek Zsablyáról a magyarok? VMDP Történelmi Bizottsága, Temerin 2004. http://adattar.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=418

 

Matuska Márton: Csurog, Zsablya, Mozsor: Vajdaság 1944/45. http://www.hunsor.se/kitekinto/delvidek44ben.htm

 

Matuska Márton: Számvetés. http://www.huncor.com/delvidek4445/matuska.htm

 

Matuska Márton: Megvert pásztorunk: adalékok Gachal János torontálvásárhelyi református püspök életrajzához. Bácsfeketehegy, Református Keresztyén Egyház, 2008.

 

Mák Ferenc: A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája. Újvidék-Zenta, Forum Könyvkiadó-Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2008.

 

Mezei 2010
Mezei Zsuzsanna: Rendszerváltás a vajdaságban 1944/45-ben a vajdasági levéltár fondjainak tükrében. In Biernacki Karol-Fodor István, szerk.: Impériumváltás a Vajdaságban (1944). Szeged-Zenta, Csongrád Megyei Levéltár-Zentai Történelmi Levéltár, 2010. 119-134. o.

 

Mészáros Sándor: Újvidéki hideg hetek 1944-ben. In Regio, V. évf. 1994. 1. sz.

 

Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva - Délvidéki magyar fátum 1944-45. I-II, Hatodik Síp Alapítvány, Budapest, 1995-2000 http://adattar.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=423, http://adattar.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=424

 

Rado Mirko-Joszifo Major: Istorija Novosadkih Jevreja. Tel-Aviv, 1972.

 

Momčilo Mitrović: Srpska nacionalna čast pred zakonom 1945. Beograd, 2007.

 

Mojzes Antal: Halottak napja Bajmokon. Tóthfalu, Cnesa, 1994.

 

Mojzes Antal: Bajmok. Grafoprodukt, Szabadka, 2002

 

Mojzes Antal: Zömmel magyarok és németek. Az ártatlan áldozatok bajmoki kutatásának eredményei. In: Szabó József, szerk.: Mementó 1944-45. Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság, Bajmok, 2010. 45–58.

 

Mojzes Antal: Az ártatlan áldozatok kutatásának eredményei Bajmokon.

 

Molnár 2005
Molnár Tibor: A felbomlott Jugoszlávia utódállamainak viszonya Magyarországhoz. In: Markó György, szerk.: Háború, hadsereg, összeomlás. Magyarország katonai részvétele és szerepe a második világháborúban. Budapest, Zrínyi, 2005. 105-114. o.

 

Molnár Tibor: A zentai Városparancsnokság válogatott iratai 1944–1945. Szeged–Zenta, 2011.

 

Molnár Tibor: Zenta 1944 őszén: a hatalomátvételtől a leszámolásig (1944. október 8.-1944. november 9.) In: Limes, 2009/3 133-140.

 

Molnár Tibor: A zentai Népfelszabadító Bizottság tevékenysége 1944 októberében. In: Biernacki Karol-Fodor István, szerk.: Impériumváltás a Vajdaságban (1944). Szeged-Zenta, Csongrád Megyei Levéltár-Zentai Történelmi Levéltár, 2010. 65-76. o.

 

Nagy Tibor: Topolyai hideg napok. 160-164.

 

Nyárády István, szerk.: Ötvenezer magyar vértanú, tudósítás a jugoszláviai magyar Holocaustról, 1944-1992. 1992.

 

István Nyárádi, ed. Fifty thousand Hungarian martyrs report about the Hungarian Holocaust in Jugoslavia, 1944-1992. 1992.

 

Papp Imre: Ez a mi kálváriánk, Újvidék a szerző kiadása,1999.

 

Papp Richárd–Szarka László (Szerk.): Bennünk élő múltjaink. Történelmi tudat – kulturális emlékezet. Zenta, 2008.

 

Pál 2010
Pál Tibor: Az igazság útján. Az 1941-től 1948-ig tartó időszakban történt események valósághű feltárására alakult tartományi tényfeltáró bizottság munkájáról In: Biernacki Karol-Fodor István, szerk.: Impériumváltás a Vajdaságban (1944). Szeged-Zenta, Csongrád Megyei Levéltár-Zentai Történelmi Levéltár, 2010. 89-96. o.

 

Pejin, Jovan: Srbi i Mađari: velikomađarski san genocid i "genocid". Kikinda, Komuna, 1996.

 

Pejin, Jovan, Velikomađarski kapric. Zrenjanin, 2007.

 

Pintér 2004
Pintér József: Véres tobzódás Szenttamáson. In Csorba-Matuska-Ribár 2004, 95-106. o.

 

Pokrajinska Komisija za Utvrdjivanje Zlocina Okupatora i Njihovih Pomagaca u Vojvodini, szerk.: Saopštenja zločinima okupatora i njihovih pomagača u Vojvodini. 1941–1944.  Novi Sad, 1946. Vols 2.

 

Peter Rokai - Zoltan Đere - Tibor Pal - Aleksandar Kasaš, Istorija Mađara, Beograd, 2002

 

Romano, Jasa: Jevreji Jugoslavije 1941-1945. Zrtve Genocida I Ucesnici Narodnosloodilckog Rata, Belgrade: Federation of Jewish Communities of Yugoslavia, 1980. http://www.jasenovac.org/images/jews_of_yugoslavia_1941_1945.pdf

 

A. Sajti Enikő: Katonai közigazgatás és nemzetiségpolitika a Délvidéken. Budapest,1982.

 

A. Sajti Enikő: Délvidék, 1941-1944. Budapest, Kossuth, 1987.

 

A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió és kisebbség: magyarok a Délvidéken 1918-1947, Napvilág Kiadó, 2004.

 

A. Sajti Enikő: Bűntudat és győztes fölény: Magyarország, Jugoszlávia és a délvidéki magyarok. Szeged, SZTE Törttud. Doktori Isk., 2010.

 

A. Sajti Enikő: Josip Broz Tito. Budapest, Pannonica, 2000.

 

A. Sajti Enikő: A délvidéki magyarok kisebbségstratégiái, 1944-1947. In: A Kárpát-medence népeinek együttélése a 19-20. században: tanulmányok. [szerk. Egry Gábor, Feitl István]. Budapest, Napvilág, 2005. 214-222.

 

A. Sajti Enikő: A jugoszláviai helyzet: bosszúakciók, lakosságcsere. Az engedékeny jugoszláv kisebbségpolitikai gyakorlat kezdete. In: Bárdi Nándor-Fedinec Csilla-Szarka László, szerk.: Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest Gondolat-MTA Kisebbségkutató Intézet, 2008. 216-219. o.

 

A. Sajti Enikő: Hány magyar áldozata volt a partizánmegtorlásoknak a Délvidéken? Historiográfiai áttekintés. In: Limes, 2009/3. sz. 117-132.

 

A. Sajti Enikő: Még hidegebb napok. Megtorlás a Délvidéken. In: Rubicon, 2009/5, 30-38

 

Sajti 2010
A. Sajti Enikő: A magyarok elleni partizán megtorlás a Délvidéken: a történetírás eredményei és kérdőjelei. In Biernacki Karol-Fodor István, szerk.: Impériumváltás a Vajdaságban (1944). Szeged-Zenta, Csongrád Megyei Levéltár-Zentai Történelmi Levéltár, 2010. 9-24. o.

 

A. Sajti Enikő: Mit tudunk a „még hidegebb napok”-ról? A délvidéki megtorlás magyar áldozatai. In: História 2010/1-2, 37-43

 

A Sajti Enikő: A vajdasági hely történetírás és a magyarok elleni megtorlások a Délvidéken. Az előadás elhangzott a Magyar–Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság Magyar Tagozata Oral history konferenciáján Budapesten, 2011. március 25-én. http://www.magyarszerbmult.hu/wp-content/uploads/2011/04/A.-Sajti-Enik%C5%91-el%C5%91ad%C3%A1sa4.pdf

 

Sára Sándor: Keresztúton (film)

 

Đorđe M. Srbulović, Kratka istorija Novog Sada, Novi Sad, 2011.

 

Schmidt Mária, Halmy Kund, szerk.: Magyar tragédia 1944-1947. Budapest, XX . Század Intézet, 2011.

 

Sinkovits Ferenc:

 

Šosberger, Pavle: Jevreji u Vojvodini, Prometej, Növi Sad, 1998.

 

Stark Tamás: A magyar történetírás az 1944 őszi délvidéki megtorlásokról. előadása Újvidéken (2003) http://keskenyut.hu/page/234/art/47/akt/1/html/a-magyar-tortenetiras-az-1944-oszi-delvideki-megtorlasokrol-.html

 

Sulyok Dezső: A magyar tragédia, A trianoni béke és következményei, A szerző kiadása, Newark 1954

 

Szabó József, szerk.: Mementó 1944-45. Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság, Bajmok, 2010.

 

Szántó Konrád, dr. OFM.: A meggyilkolt katolikus papok kálváriája. Bp., 1992

 

Szigethy György: Szemtanúja voltam Tito délvidéki vérengzéseinek. Cleveland, Katolikus Magyarok Vasárnapja Ny., 1956. http://magyarnemzetikormany.com/pi-klub/downloads.php?cat_id=2&download_id=85

 

Szloboda János: Zentán történt '44-ben. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék 1997. http://adattar.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=441

 

Szloboda János: Zentán történt '44-ben. Krater Műhely Egyesület, Pomáz, 2005.

 

Szőcs Márton-Kovács József: Halottak hallgatása

 

Teleki Béla: Becse történetéből. Becse, 1995.

 

Teleki Júlia: Visszatekintés a múltba. Újvidék, Napló, 1996. http://www.hunsor.se/dosszie/visszatekintesamultba.pdfhttp://adattar.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=443

 

Teleki Júlia: Keresem az apám sírját. Tóthfalu, Logos GrafikaiMűhely, 1999. http://adattar.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=442

 

Teleki Júlia: Hol vannak a sírok? Óbecse, 2007.

 

Teleki Júlia: Szomorú évforduló. A csúrogi magyarok meghurcoltatása. http://www.hhrf.org/magyarszo/arhiva/epbizottsag/meghurcol.htm

 

Teleki Júlia: A csurogi magyarok meghurcoltatása. In: Csorba Béla, Matuska Márton, Ribár Béla, szerk.: Rémuralom a Délvidéken. Újvidék, Atlantis, 2004. 107-116. o.

 

Dokumenti iz istorije Jugoslavie. IV. Državna komisija za utvrđivanje zločina okupatora i njihovih pomagača iz Drugog svetskog rata. Szerk.: Prof. Dr. Miodrag ?. Zečević – Jovan P. Popović. Beograd, 2000.

 

Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban. Bp., 2005

 

Urbán János: Parázsföld. Újvidék, 1988

 

Aleksandar Veljić, Racija - Zaboravljen genocid, Beograd, 2007.

 

Aleksandar Veljić, Istina o Novosadskoj raciji, Sremska Kamenica, 2010.

 

Aleksandar Veljić, Mikloš Horti - Nekažnjeni zločinac, Beograd, 2009.

 

Vékás János :Magyarok a Vajdaságban. 1944–1954. Kronológia.Zenta, 2011.

 

Zerjavic, Vladimir: Population Losses in Yugoslavia 1941-1945, Dom i Svijet, Zagreb, 1997.

 

Zivković, Dragoljub, szerk.: Istina… Međunarodni naučni skup. Zbomik radova. Skupstina AP Vojvodine. Novi Sad, 2004.

 

Zločin okupatora u Vojvodini, Knjiga I. Bačka i Baranja. Predsedništvo Narodne Skupštine Autonomne Pokrajine Vojvodine, Novi Sad, 1946.

 

További irodalmat lásd még: http://www.tomegsirok.hu/?pageid=50

 

Internetes publikációk, emlékoldalak

Magyar tragédia, Délvidék 1944-45 http://www.delvidekitragedia.hu

 

Vajdaság 1944-1945. A vajdasági magyarok elleni szerb vérengzések áldozatainak emléklapja. http://www.huncor.com/delvidek4445/delvidekindex2.htm

 

Magyar népirtás a Délvidéken 1944-45. http://www.tomegsirok.hu

 

Magyar-Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság Magyar Tagozata http://www.magyarszerbmult.hu/

 

Keskenyúton. Délvidéki tragédiánk 1944-45. http://keskenyut.hu/

 

„Nyitott könyv” http://www.otvorenaknjiga.komisija1944.mpravde.gov.rs/

 

Lábjegyzetek

[1] Ungváry 2005, 334-336. o.

[2] Elsősorban a földalatti kommunista mozgalom magyar tagjai. 1944 után sokan léptek be a magyarokból toborzott partizánegységbe, a Petőfi brigádba, de főként kényszerből, hogy elkerüljék a megtorlást. Szigethy György szerint 1945 áprilisában a kiképzetlen és rosszul felszerelt alakulatot a partizán vezetőség szándékosan „hajtotta vágóhídra” a németek ellen a szerémségi Bolmánynál. Szigethy 1956, 31-33. o.

[3] Sajti 2011.

[4] Aleksandar Kasaš kutatásai szerint Vajdaság területén összesen negyven lágert állítottak fel, ezekbe körülbelül 140.000 német nemzetiségi lakost, főleg időseket, gyermekeket és nőket zártak be. Kasaš 1996, 159. o.

[5] Bánát, Bácska és Baranya Katonai Közigazgatás parancsnokának rendelete a katonai körzeteknek, katonai térségparancsnokságoknak, városi parancsnokságoknak és falusi katonai állomásoknak a magyarokkal és a németekkel való bánásmódról, 1944. december 1., Újvidék. Vajdasági Levéltár F 170. 69/1944. sz. Közli Mezei 2010, 121-122. o.

[6] Vajdaság Autonóm Tartomány Képviselőháza Tényfeltáró Bizottságának adatai, közli Pál 2010, 94. o.

[7] Bánát, Bácska és Baranya Katonai Közigazgatás ir., Kimutatások a lakosság létszámáról. Vajdasági Levéltár F 170. 94/1945. sz. Közli Mezei 2010, 123. o.

[8] Kovács 2008, 283.

[9] A bánáti magyarok helyzetére lásd Mészáros 2000, 7-12. o.

[10] Sajti 2010, 37. o.

[11] Bajsa, Kispiac és Nemesmilitics községekben például a helyi szerb lakosok akadályozták meg magyar szomszédjaik tömeges kivégzését. Cseres 1991, 232-233. o.

[12] Molnár 2005, 111. o.

[13] A Nyilaskeresztes Párt Bács-Bodrog vármegyei szervezetének taglétszáma a helyi jegyzékek szerint 1943 végén valamivel több mint 700 fő volt. A német megszállás után a létszám valamelyest növekedett, majd 1944 nyarától csökkent. Ehhez képest a szerb hatóságok 1944 őszén egy 2298, majd egy 1318 nevet tartalmazó listát állítottak össze a helyi nyilasokról. Mészáros 1994.

[15] Matuska Márton kutatásai alapján: http://keskenyut.hu/page/234/art/281/akt/1/html/egyhazi-aldozatok-.html. 16 áldozat sorsának rövid összegzését lásd: Cirkl-Fuderer 1998, 183-185. o.

[16] Cseres 1991, 216-217. o.

[17] 1941-42 folyamán számos papot öltek meg, például Csurogon, Zsablyán és Mozsoron. Sajti 2004, 291. o.

[18] Sajti 2011, 6.o. Sajti 2010, 43. o.

[19] Szigethy 1956, 12. o.

[20] Sajti 2004, 314-327. o.

[21] Lásd: Bank-Cs. Kiss 2011., 42-47 és 111.

[22] Vajdaság Autonóm Tartomány Képviselőháza Tényfeltáró Bizottságának adatai, közli Pál 2010, 94. o.

[23] Az AVNOJ 1944. november 21-i döntése szerint a kivégzett háború bűnösök vagyona az államra szállt. Matuska: Számvetés)

[24] Sajti 2008, 217. o.

[25] Kasaš 1996

[26] Mészáros 1995, 200-203.o.

[27] Sajti 2010, 42. o.

[28] Mihael Portmann kutatási adatait idézi Janjetović 2010, 45. o.

[29] Magyar népirtás a Délvidéken. Az azonosított áldozatok település szerinti megoszlását lásd: http://www.tomegsirok.hu/?pageid=6

[30] Sajti 2011, 5-7. o.

[31] Burány 1968, Cseres 1973., Illés 1977.

[32] Matuska: Számvetés

Данильченко Харьков