Digitális Konfliktus Adatbázis

Népirtás után: zsidóellenes atrocitások Budapesten és vidéken 1945-1949

---

A „poszt-traumás” jelenségek közé sorolható a háború általános dehumanizáló hatása. Az emberi élet és méltóság tisztelete, a társadalmi szolidaritás és más civilizációs alapelvek „árfolyama” a minimumra esett vissza. Mélyre hatolt a morális erózió: az élet minden szféráját átható kisajátítások, fosztogatások és egyéb önkényeskedések a társadalom alapélményévé váltak.

A zsidók és a többségi társadalom konfliktusai 1945 nyarától-őszétől kezdtek el mind gyakoribbá és súlyosabbá válni. A túlélők többsége ekkor tért haza és kezdte meg élete újjászervezését.[2] Az ellentétek három csomópont köré szerveződtek: a gazdasági és restitúciós konfliktusok, a társadalmi és pártpolitikai küzdelmek, valamint (az utóbbiakkal szoros összefüggésben) a zsidók szerepe az új rendszerben, különös tekintettel a megtorlás folyamatára. A fenti jelenségek mellett társadalomlélektani, ideológiai tényezők elemzésére is szükség van a történtek megértéséhez.

 

Gazdasági konfliktusok

1944-ben a társadalom széles rétegei csatlakoztak az állami rablóhadjárathoz. A polgárok egy része szabálykövető módon, petíció vagy kiutalás nyomán jutott zsidó szomszédjai javaihoz, míg mások tömeges fosztogatások vagy „hagyományos” bűncselekmények során szereztek vagyontárgyakat. Sokan a szovjet bevonulás után is szabad prédának tekintették a zsidó vagyont. Mivel a visszatérők többsége mindenét elveszítette, az újonnan alakult zsidó szövetségek és hitközségek első feladatai közé tartozott, hogy kezdeményezzék vagyontárgyaik visszaszerzését.[3] Ezt a közigazgatás az új kormány zsidóüldözéseket elítélő törvényeinek és rendeleteinek szellemében elméletben támogatta. A gyakorlatban azonban ez a közreműködés erősen változó intenzitású és hatékonyságú volt. A legfőbb nehézséget a megszállók rekvirálásai és a helyi lakossággal kialakuló konfliktusok jelentették.

Az ingatlanok, bérleti jogok és ingóságok visszaadása ritkán ment zökkenőmentesen. Hosszadalmas kilakoltatási és visszaperlési eljárások indultak.[4] A helyzetet súlyosbította az általános nyomor és lakáshiány. Az új lakók jó része az elfoglalt zsidó lakásokból nem is tudott volna hová menni, illetve valóban szükségük volt a kiutalt vagy ellopott bútorokra, ruhaneműkre. A folyamat a korábbi (önzetlen vagy opportunista) segítők, vagyonmentők egy részét is a zsidók ellen fordította. Sokan nem tudtak elszámolni a gondjaikra bízott javakkal. Ők többnyire háborús pusztításra, fosztogatásra és megélhetési nehézségeikre hivatkoztak. Bizonyára sok esetben jogosan. Ez azonban nem vigasztalta a hazatérteket. Így a kérdést kölcsönös bizalmatlanság, vádaskodások és feljelentések kísérték.[5] A túlélők és a hatóságok jogos jóvátételi törekvései olykor túlkapásokhoz vezettek.[6]

Pál József újságíró nyomozása szerint csak a budapesti főkapitányság hatvanezer ún. megtartási ügyben indított vizsgálatot. Szerinte a nagyobb értékű holmik megkerültek és csak a kisebb súlyú ügyekben vádolták a „megtartókat” azzal, hogy eltulajdonították a rájuk bízott javakat. Úgy vélte, hogy ezek az esetek ötvenezer emberrel gyarapították az antiszemiták táborát, akik miatt (az újságíró keserű élce szerint) „a tisztakezű ősantiszemiták méltán röstelkednek”.[7] A visszatért zsidók „követelőzése” miatti ellenszenv pszichológiai igényt is kielégített: visszamenőleg igazolhatónak tűnt a háború alatti zsidógyűlölet és a fosztogatás.

Hasonló feszültségeket okoztak a deportáltak támogatására irányuló állami szociális és kárpótlási törekvések. A központi rendelkezéseknek megfelelően a helyi közigazgatás (időben és térben változó módon) igyekezett támogatni a hazatérő üldözötteket. Az újrakezdést az amerikai zsidó segélyszervezet, a Joint ingyenkonyhái, ruházati akciói és kölcsönei is támogatták.[8] Mindez tápot adott annak a nézetnek, hogy a zsidók az új rezsim kedvezményezettjei. Széles körben terjedt az a legenda, hogy a Jointot valójában a magyar adófizetők pénzelik, a volt deportáltak rendszeres fizetést húznak a büdzséből és a zsidók ráteszik kezüket az UNRRA segélycsomagokra.[9] A közvélemény álláspontját nem változtatta meg az a tény sem, hogy a megszállás során elkövetett szovjet háborús bűnök (elhurcolás) és önkényeskedések (nemi erőszak, rekvirálások) a zsidókat is sújtották.

 

Társadalmi és politikai háttér

A csoportközi konfliktusok egyik gyökerét a megszállási rendszer alapvetően eltérő megítélése jelentette. A zsidók túlnyomórészt pozitívan, felszabadulásként élték meg a Vörös Hadsereg győzelmét és lojalitást mutattak a rezsim iránt, melynek a megmenekülést köszönhették. A társadalom nem zsidó része azonban kevés kivételtől eltekintve a háború végét vereségnek, a megszállást traumának tekintette. A hazatérő deportáltak alapélménye volt, hogy a szolidaritás hiányával és a részvétlenséggel kellett szembesülniük. Ugyanakkor a többségi társadalom is a háború kárvallottjának tekintette magát. Elenyészően kevesen ismerték fel a polgári lakosok és katonák „hagyományos” szenvedéseihez képest a zsidó katasztrófa dimenzióit és eltérő minőségét. A holokauszt tényeiről szóló információkkal együtt megjelentek az áldozatok számát és szenvedéseiket relativizáló vélemények („többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek”). Úgy tűnik, hogy a többség saját háborús élményei tükrében nem fogadta el a civil társadalom felelősségét zsidó honfitársaik tragédiájában. Sőt, a hárítás egyik megnyilvánulásaként utólagosan felnagyították a segítés, szolidaritás mértékét.[10]

Az antiszemita érzelmeket erősíthették az intenzív, a kommunisták által dominált politikai kampányok is. Az MKP az elveszített választásokat követően kivitte híveit az utcára, és megfélemlítéssel, gyakran erőszakkal igyekezett felülkerekedni riválisain. A fő célpont a polgári középosztály volt, amely zömében a rivális szociáldemokratákkal és a kisgazdákkal szimpatizált. Az ellenük folytatott harcban a kommunisták tudatosan használták ki az antikapitalista és (Magyarországon ettől elválaszthatatlan) antiszemita érzelmeket. A feketézők és a gazdasági reform más ellenségei ellen indított kampány során a kommunista sajtó és a propaganda gyakran antiszemita kliséket és jeleket (például jellegzetesen „zsidós” figurákat bemutató karikatúrákat) használt.[11] A többi párt sem volt mentes ettől a törekvéstől, de a „zsidó kártyát” elsősorban a kommunisták alkalmazták rutinszerűen. A leghírhedtebb, zsidózással és zsidóellenes erőszakkal járó megmozdulások az MKP és a politikai palettán hozzá közel álló Nemzeti Parasztpárt rendezvényeiből nőttek ki.

Táptalajt adott a törvénytelenségeknek az a tény is, hogy a professzionális, hatékony (és tekintélyelvű) „horthysta” rendvédelmet felváltó új, kezdetektől kommunista irányítású rendőrség presztízse rendkívül alacsony volt. A csendőrök és más katonaviselt elemek kizárása miatt nehéz volt gyakorlott és megbízható jelölteket találni. A legénységet többnyire képzetlen és tapasztalatlan paraszt- és munkásfiatalok alkották. A rendőrség a zsidóellenes támadások és más megmozdulások során rendszerint kudarcot vallott. Nem volt ritka, hogy tagjai a tüntetőkkel szimpatizáltak, illetve nem mertek szembeszállni a támadókkal: identitási okokból, szervezetlenségből adódóan vagy egyszerűen félelemből.

 

Zsidók és nem zsidók az új rezsimben

A hazatérő zsidó szakemberek fontos szerepet játszottak a közigazgatás, az egészségügy és a közellátás háború utáni újjászervezésében.[12] Ugyanakkor társadalmi szerepük jelentősen módosult és kiegészült. Olyan pozíciókat is tömegesen töltöttek be, amelyeket a korábbi évtizedekben igen ritkán, az 1930-as évek végétől pedig szinte egyáltalán nem: részt vettek az önkormányzatok, a pártok, az igazságszolgáltatás és a rendvédelem újjáalakításában.[13] Nem meglepő, hogy a közéleti aktivitást tanúsító zsidók nagyrészt a baloldalt (Szociáldemokrata Párt, Magyar Kommunista Párt) illetve a konzervatív-liberális Polgári Demokrata Pártot támogatták, hiszen ezek a mozgalmak jelentették számukra annak garanciáját, hogy az 1945 előtti rendszer nem térhet vissza. Sokan reménykedtek abban, hogy a szocialista ideológia által vizionált osztálynélküli társadalomban a „zsidóprobléma” is megszűnik majd.

A kommunista pártba lépett zsidók azonban nagyrészt olyan társadalmi csoportokkal kerültek közös platformra, amelyektől hatalmas szociokulturális távolság (és a másik félben mélyen gyökerező zsidóellenes beidegződések) választotta el őket. Az antikapitalista és zsidóellenes érzelmekre párhuzamosan játszó MKP-propaganda annyira sikeres volt, hogy a zsidók a kommunista tömegbázis ellenségképének stabil elemévé váltak a legnyilvánvalóbb ideológiai oppozíciók (és a pártelit számos zsidó tagja) ellenére is. Törökszentmiklóson például a kommunista befolyás alatt álló rendőrség a volt üldözött Gunszt Imrét vádolta náci propaganda terjesztésével.[14]

A hazai antiszemiták legkedveltebb érveinek egyike, hogy a zsidók felülreprezentáltak voltak 1945 után a rendőrségben és az igazságszolgáltatásban. Arányszámuk valójában a rendőrség teljes létszámához képest csekély volt, de egyes speciális beosztásokban illetve a kulcspozíciókban szerepvállalásuk helyenként domináns és a közvélemény számára látványos volt.[15] Ennek részben az volt az oka, hogy megfelelő képzettségű és végzettségű, viszont a korábbi rendszerben nem kompromittálódott tisztviselőkre volt szükség. Az elmenekült igazgatási és rendészeti elit sok tagja nem tért haza, másokat az új rendőrség vett őrizetbe, tekintet nélkül tényleges politikai felelősségükre.[16] Sok volt üldözött azért került ezekbe a pozíciókba, mert elégtételt akartak venni a megelőző évek szenvedéseiért.[17] Közülük nem egy súlyos túlkapásokat követett el.[18] A népbírósági perekben és népügyészségi eljárásokban közreműködő civilek között szintén jelentős arányban voltak zsidók. A Debreceni Népbíróságon 1945-46 folyamán tárgyalt, vérvád terjesztése vagy más antiszemita kijelentések miatt indított esetekben szinte kivétel nélkül zsidó volt a feljelentő illetve a terhelő tanú. Az életben maradt zsidók érthető módon fokozott érzékenységgel reagáltak az antiszemitizmus minden, akár vélt vagy jelentéktelen megnyilvánulására is.

Általános nézetté vált, hogy a „forradalmi” törvénykezés valójában a zsidók bosszúja a magyarság ellen. Különösen a kisebb közösségekre volt jellemző az erőteljes „mi és ők” oppozíció kialakulása. A falusi, kisvárosi közvélemény egyöntetűen a „sajátjai” oldalára állt az ellenséges külvilágot képviselő „zsidó” hatóságokkal szemben. A gesztelyiek például lincseléssel fenyegették saját papjaikat, mert hajlandóak voltak az antiszemita helyi orvos ellen tanúskodni.[19] Olaszliszkán egy ismert helyi hivatalnok letartóztatására érkező rendőröket szovjet járőr mentette ki a felbőszült helyiek gyűrűjéből.[20]

Erre a motivációra utalnak például a kunmadarasi pogrom gyermek elkövetőinek szavai: „Biztatott titeket valaki arra, hogy üssétek azokat az embereket? (…) -Nem biztatott bennünket senki, haragudtunk mi a zsidókra anélkül is. –Mert hát lecsukatták a leventeoktató urat, azt pedig mi nagyon szerettük. –És azt honnan tudtátok, hogy a zsidók csukatták le őt? (…) – Hát mindenki azt mondta a faluban. (…) Láttuk, hogy az egész falu verekszik, mi is közébük álltunk. – Ismertétek ti személyesen azokat, akiket ütlegeltetek? (…) – Nem.” [kiemelések eredetiben][21]

 

 

Tér- és időbeli eloszlás, elkövetők

Az eddig feldolgozott források alapján 1945 és 1948 között Magyarországon legalább 250 olyan incidens történt, ahol az antiszemitizmus bizonyosan vagy feltételezhetően a kiváltó okok között szerepelt. Tizenhat településen történtek olyan események (egy vagy több alkalommal, összesen 21 esetben), amikor a konfliktus csoportos bűncselekményhez, szélesebb körű vagy súlyosabb következményű atrocitáshoz (gyilkosság, bántalmazás, rablás, jelentős anyagi kárral járó pusztítás) vezetett.[22] Nem soroljuk ide például a közönséges rablógyilkosságokat, ahol az antiszemita indíték nem bizonyítható (Alsópáhok, Budapest, Penészlek), a személyes konfliktus keretei között maradó verekedéseket (Balatonszárszó) és a temetőrongálásokat. Földrajzilag a Tiszántúl és az északi iparvidék területére esik az esetek jelentős része, beleértve a húsz legsúlyosabb konfliktus zömét. A leginkább érintett régiók Miskolc környéke, a Nagykunság, a Hajdúság és a Viharsarok voltak. Közös jellemzőjük, hogy ezeken a vidékeken különösen nagy létszámú ellátatlan, elégedetlen mezőgazdasági illetve ipari népesség élt.

A háború utáni első antiszemita atrocitások 1945 júniusától regisztrálhatók. Csúcspontjukat 1946 tavaszán-nyarán érték el. A 16 településen történt 21 legfontosabb esetből 16 az 1946 februárja és augusztusa közötti időszakban történt. Ez egyfelől gazdasági okokkal (infláció, élelemhiány), másrészt a belpolitika alakulásával függött össze. Az október-novemberi választásokon elszenvedett vereség, majd a szovjet nyomásra létrejött kényszerkoalíció után a kommunisták és szövetségeseik fő célja a kisgazdák meggyengítése és elszigetelése, végső soron pedig a teljhatalom megszerzése volt. Ezért 1946 kora tavaszán a kommunisták politikai offenzívát indítottak.[23]

A „reakciósok” elleni kampány közvetlen következményeként törtek ki az első zavargások 1946. február közepén-végén (Sajószentpéter, Ózd), majd márciusban (Békéscsaba, Mindszent, Szegvár). Az erősödő zsidóellenes közhangulat szimptómájaként 1946 május-júniusában a Tiszántúlon végigsöpört a vérvád. Kunmadarasmellett súlyos incidens történt Makón és Karcagon. Röviddel ezután, 1946 nyár közepén tetőzött a legnagyobb antiszemita erőszakhullám, középpontjában a miskolci eseményekkel. Aligha véletlen, hogy az esetek időrendje szoros egyezést mutat az inflációs folyamat dinamikájával. 1946 májusában az előző hónapban mért 60%-ról 1000% fölé nőtt az átlagos napi áremelkedés szintje. Rövid enyhülés után június második felében az utóbbi arány nyolcszorosára ugrott, majd július végére a májusi szint több mint százötvenszeresére (!) emelkedett.[24]

1946 őszétől, a gazdasági stabilizációnak köszönhetően a zsidóellenes közhangulat valamelyest lecsillapodott, de továbbra is történtek incidensek, különösen futballmérkőzésekalkalmával. Tehát az események visszaszorultak a társadalmi agresszió kiélésének „hagyományosabb” színtereire. Az 1947-ben regisztrálható esetek túlnyomó többségét egyéni feljelentéseken és konfliktusokon alapuló, a korábbi évnél nagyobb számú, de csekélyebb jelentőségű ügyek tették ki. Egy-két esetet leszámítva a verbális erőszak dominált. Az utolsó tömeges, antiszemita jellegű tüntetések 1947 végén történtek. 1947 végén-1948 elején a diktatúra kiteljesedése idején a „földalatti” antikommunista és antiszemita cselekmények kerültek előtérbe. Megsokasodtak a temetőrongálások és az emlékezetkultúra más szimbólumai elleni akciók. Feldúltak több vidéki (Marcali, Kiskunfélegyháza) és Budapest környéki (Farkasrét, Rákoskeresztúr) zsidó temetőt, emlékhelyeket és több zsinagógát. Egerben és a Kerepesi temetőben a szovjet katonák illetve a partizánok hősi emlékműveit rongálták meg.[25]

Az elkövetők szociológiai összetételét vizsgálva a legfeltűnőbb a fiatalkorúak hangsúlyos szerepe. A 14 és 21 év közötti korosztály képviselői szinte minden fontosabb atrocitásban tevékeny szerepet játszottak. Valószínűsíthető, hogy a miskolci és kunmadarasi gyilkosságok során öt esetből legalább három alkalommal kamaszkorú fiúk mérték az áldozatokra a halálos csapást. Az általános pszichológiai jellemzők (kisebb felelősségérzet, önkontrol, stb.) mellett az is magyarázhatja a jelenséget, hogy a háborús légkörben, gyakran felügyelet vagy oktatás nélkül felnövekedett, erőszakkal naponta szembesülő generáció tagjairól volt szó. Az atrocitások tettesei nagy többségükben magyar etnikumúak voltak és többnyire a társadalom legszegényebb illetve legalacsonyabb presztízsű rétegeiből (képzetlen vagy fiatalabb munkások, földmunkások, cselédek) származtak.

Jelenlegi ismereteink szerint 1948-1949 után az antiszemita indulatkitörések eltűnnek. Ha történtek is ilyenek, a sztálinista diktatúra sajtójában és a hivatalos dokumentációban kevés nyomuk maradhatott. 1954-től szórványosan ismét felütötte fejét a vérvád (Mátészalka, Törökszentmiklós).[26] Bár az antiszemita események száma és súlya 1956-ban nem volt jelentős, a forradalom alatt mégis ismét előfordultak zsidóellenes cselekmények.

 

Bibliográfia

Frojimovics 2004

Frojimovics Kinga: Beilleszkedés vs. kivándorlás. Az American Jewish Joint Distribution Committee (Joint) tevékenysége a holokausztot követő években Magyarországon. Beszélő, 2004/6.

 

JNSZML

Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár

 

Karády 1984

Karády Viktor: Szociológiai kísérlet a Magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére. In Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. Paris: Magyar Füzetek, 1984. 37-180. o.

 

Karády 2002

Karády Viktor: A nők felsőbb iskolázásának kérdései. In Toronyi Zsuzsanna (szerk.): A zsidó nő. (A Magyar Zsidó Múzeum kiállítási katalógusa). Budapest, 2002, Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár. 29-50. o.

 

Pelle 1990

Pelle János: A népirtás utórezgései. Múlt és Jövő, 1990/4. 72-76. o.

 

Romsics 1999

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 1999, Osiris.

 

PIL

Politikatörténeti Intézet Levéltára

 

 

Lábjegyzetek

Фильчаков Александр Васильевич