Digitális Konfliktus Adatbázis

Népirtás Ruandában 1994

---

„Cél a tuszik kiirtása”

Senki sem állíthatta, hogy a katasztrófa váratlanul zúdult Ruandára. Roméo Dalliare, az ENSZ ruandai békefenntartó alakulatát (UNAMIR) irányító kanadai tábornok 1994. január 11-én táviratban fordult feletteseihez. Jelezte, hogy a szélsőséges hutu milícia, az Interahamwe a tuszik ellen fegyverkezik – „a cél a kiirtásuk”. Dalliare szerint az információt a milícia egy magas rangú vezetője szolgáltatta. (Húsz év elteltével kiderült, hogy a bejelentő, Jean-Pierre Turatsinze, egy félig hutu, félig tuszi férfi valójában nem volt olyan befolyásos, mint állította. Értesülései viszont helytállónak bizonyultak.) Az informátor felajánlotta, hogy felfedi a titkos fegyverraktárak helyszínét, ha az ENSZ védelem alá helyezi és kimenekíti az országból őt és családját. Dallaire felhatalmazást kért, hogy azonnal rajta üthessen a fegyverraktárakon. Szándékát a távirat rövid zárómondatával nyomatékosította: „ahol van akarat, ott van megoldás is – gyerünk”.  Kofi Annan, az ENSZ békemissziók vezetője (a világszervezet későbbi főtitkára) még aznap utasította a tábornokot, hogy tartsa távol az embereit a fegyverraktáraktól.  Annan kifejezetten megtiltotta Dallaire-nek, hogy a kéksisakosok erőt alkalmazzanak. A tábornok mindössze arra kapott engedélyt, hogy az értesülésekről tájékoztassa a hutu vezetés alatt álló kormányt – amely azonban természetesen tökéletesen tisztában volt a milíciák szándékaival, sőt számos szálon kötődött is a fegyveresekhez. Dallaire tehát hiába kongatta a vészharangokat – senki nem tett semmit. Három hónap múlva megkezdődött a népirtás.

 

Gerjesztett gyűlölet

„Reggel hatkor ébredtünk. Sült húst ettünk és más tápláló kosztot, mert aztán nagy utakat kellett bejárnunk. A pályán kihirdették nekünk a parancsokat az ölésre és megadták az aznapi útvonalat, aztán a bozótosban kurkászva indultunk le a láphoz. Összhangban dolgoztunk, nehézség nélkül.” – Pio Mutungirehe egy volt a több százezer hutu földműves közül, akik 1994 tavaszán bozótvágó kést ragadtak és módszeresen hozzáláttak tuszi szomszédaik megerőszakolásához és meggyilkolásához.

Az elementáris erővel felszínre törő gyűlölet nem volt új keletű. A ruandai történelmet átszövi a tuszi-hutu szembenállás. A két csoport etnikailag alig különbözik. Ugyanazt a nyelvet – a kinyarwandát – beszélik. Az etnikai sztereotípiák szerint a magasabb, karcsúbb tuszikkal szemben a hutuk testfelépítése tömzsibb, vaskosabb. Valójában azonban az esetek nagy részében egy ruandairól nem lehet ránézésre megállapítani, hogy melyik csoporthoz tartozik. A vallási ellentét sem meghatározó: a lakosság döntő többsége három keresztény irányzathoz (katolikus, protestáns, adventista) tartozik, mindhárom csoportot vegyesen alkotják hutuk és tuszik.

 

Az ellentét inkább történeti és szociológiai eredetű. 15. században létrejött királyság uralkodója és vezető rétege tuszi volt, míg a hutuk alávetett szerepet játszottak. Ezek a kategóriák elsősorban a társadalmi helyzetet jelölték: egy „hutu” születésű is „tuszivá” válhatott, ha vagyonra tett szert és az elit soraiba emelkedett. 

 

A térséget a 19. század végén Németország gyarmatosította. A mai Ruandát és Burundit magában foglaló terület (Ruanda-Urundi) új urai a helyi hatalmi struktúrákra támaszkodtak, így a tuszik vezető szerepe érintetlen maradt. Az első világháborúban vereséget szenvedő és gyarmatait elvesztő Németországtól az ellenőrzést a belgák vették át. Akárcsak a németek, ők is kor meghatározó világmagyarázatával, a fajelmélettel értelmezték a ruandai helyzetet. Úgy látták, hogy az elitet alkotó tuszik és az alávetett hutuk eltérő „fajúak” – ez előbbiek felsőbbrendűek, míg az utóbbiak lejjebb állnak a faji ranglétrán. A német-belga elmélet szerint a tuszik északi, „hamita” bevándorlók leszármazottaiként az őslakos „negroid” hutukénál magasabb rendű kultúrával rendelkeztek. Ezek a rasszista teóriák természetesen összhangban voltak az uralkodó réteg saját eredetmítoszaival és igazolni látszottak a fennálló rendet.

 

„A hutu csecsemőt a tuszik utálatával pólyálták be”

A gyarmatosítók helyi hatalmukat a tuszikra alapozták, mindenben nekik kedveztek. A belga hatóságok praktikus, közigazgatási szempontból éles határt akartak húzni a két csoport között. Minden családfőt, aki tíz tehénnél többel rendelkezett, hivatalosan is tuszinak minősítettek. Ebbe a csoportba kerültek még –vagyontól függetlenül- azok, akik megfeleltek az európaiak faji sztereotípiáinak, azaz az átlagnál magasabbak és világosabb bőrűek voltak, hosszúkás arc- és fejformával. Az 1933-34-ben tartott népszámlálás során ennek megfelelően a lakosság 15 %-a került a tuszi kategóriába, 84% a hutuba, 1 %-ot pedig a twa néphez soroltak. A belgák adminisztratív lépése megszilárdította a diszkriminációt és lehetetlenné tette a két csoport közti mobilitást A hatóságok személyi igazolványokkal is ellátták a lakosságot. Ebben rögzítették a vélt etnikai hovatartozást. Ezek a dokumentumok az 1994-es népirtásig érvényben maradtak. Mivel a külső általában nem árulja el, hogy valaki hutu-e vagy tuszi, nagyon sokan azért haltak meg, mert személyi igazolványuk feltüntette hovatartozásukat.

 

A hutuk és a tuszik között a mesterségesen gerjesztett etnikai konfliktus nélkül is jelentős ellentétek feszültek. A mezőgazdaságból élő társadalomban a hutuk főleg földművelésből, a tuszik elsősorban állattenyésztésből éltek. Ez önmagában komoly konfliktusforrás volt, mert a túlnépesedett országban a hutuk közt földéhség tombolt, a tuszik legelői viszont elfoglalták a művelhető területeket, állataik pedig gyakran elpusztították a termést. A hutuk az élet minden területén hátrányt szenvedtek. Sokukat rabszolgamunkára hurcolták, földjeiket elvették és a tusziknak adták. Az oktatás legfontosabb helyi letéteményese, a katolikus egyház is tuszikat pártolta, így egy hutunak igen kevés esélye volt, hogy megfelelő iskolába járhasson.

 

Mindezt átszínezte és elmélyítette az európaiak által erőltetett „faji” megkülönböztetés. A 20. század közepére már a ruandaiak is megkérdőjelezhetetlen valóságnak tartották, hogy az országban két kibékíthetetlen etnikai csoport feszül egymásnak. A kölcsönös gyűlölet, félelem és gyanakvás az élet minden területét átitatta. A szembenálló csoportok történeti tudata, szocializációja egymás megvetésén alapult. Joseph Desiré Bitero egy volt a sok százezer hutu közül, aki 1994-ben részt vett a kisebbségiek kiirtásában: „Én abban a rettegésben nőttem föl, hogy vissza ne jöjjenek a mwamik a tuszi királyok, meg a parancsnokaik. Mert otthon az öregek rémségeket meséltek – a kötelező ingyenmunkáról és más hasonló megaláztatásokról”. Adalbert Munzigura, hutu földműves is lelkesen gyilkolta a „csótányoknak” nevezett tuszikat 1994 tavaszán: „A hutu csecsemőt a tuszik utálatával pólyálták be, még mielőtt a szemét rányitotta volna a világra”.

 

Muyaga – a pusztító vihar

A második világháború után a belga gyarmati hatalom gyengülésével párhuzamosan erősödött a hutu emancipációs mozgalom. Ebben jelentős szerepet játszott, hogy a belgák által irányított katolikus egyházban domináns helyzetbe kerültek a fiatalabb, a kor szociális gondolatait osztó tisztségviselők, akik szimpátiával fordultak a jogfosztott hutuk felé. Megkezdődött a hutuk beáramlása az egyházi oktatásba és néhány éven belül kialakult egy fiatal hutu értelmiségi réteg. Vezetői 1957 márciusában változásokat sürgető kiáltványt fogalmaztak. A rasszista nyelvezeten íródott, „Hutu manifesztónak” nevezett dokumentum a hutuk kettős felszabadítását sürgette: a fehér és tuszi faj elnyomása alól.   

 

A hutu mozgalmak radikalizálták a tuszikat is. A kiegyezést sürgető hangok mindkét oldalon elhalkultak. A hutuk vezető ereje a Parmehutu párt lett, amelyet a manifesztó egyik szerzője, Grégoire Kayibanda irányított. A tusziknál döntő befolyást szerzett a belga uralom ellen lázadó, a független tuszi királyságot visszaállítani igyekvő UNAR. Mindkét párt fegyverkezni kezdett. Az események irányítása egyre inkább kicsúszott a belgák kezéből. Az 1959-ben kitört zavargások a tuszik súlyos vereségével végződtek. A hutuk által „muyagának”, pusztító viharnak nevezett, etnikai tisztogatásba torkolló polgárháborúban több ezer tusztit mészároltak le. A gyilkolást végül a belga fegyveres erők állították meg. Mintegy 150 ezer tuszi a szomszédos Ugandába menekült.   

 

A Parmehutu győzelmét az 1960-as parlamenti választások szentesítették. 1962-ben a belgák kivonultak a térségből, ahol megalakult a független Ruanda és Burundi. Ruanda köztársaság lett, amelyet a hutu Kayibanda vezetett. (A szomszédos Burundiban a tuszik maradtak az urak.) Fordult a kocka: az új rezsim meg kívánta torolni a hutuk sok évszázados alávetettségét. Most a tuszik kerültek jogfosztott helyzetbe. Számos pályáról kizárták őket, többségük nem mehetett még középiskolába sem.

 

Miután a tuszikkal leszámoltak, a hutu vezetésen belüli törésvonalak egyre láthatóbbak lettek. A kulcspozíciókat kezükben tartó délieket egyre több támadás érte az északi hutu lobbi részéről. A vezetés az egységet általában a tuszik ellen folytatott, gyakran gyilkosságokba torkolló kampányokkal igyekezett helyreállítani. A sajtó a tuszik „történelmi bűneitől” volt hangos, az állami propaganda bennük vélte megtalálni minden baj okozóját. Jelentősen növelte a feszültséget, hogy 1972 tavaszán a burundiban kitört hutu felkelést az ottani tuszi kormány és hadsereg brutálisan leverte: a vérengzésnek mintegy 200 ezeráldozata volt.

 

A diktatúra

Kayibanda uralmát végül az északról származó, hutu Juvenal Habyarimana védelmi miniszter döntötte meg 1973 júliusában. Az új elnök „Nemzeti Forradalmi Mozgalom a Fejlődésért” (MRND) nevű politikai tömörülése élén diktatúrát vezetett be. A pártokat betiltották, az elnök mozgalmának minden nagykorú állampolgár automatikusan a tagjává vált. A lakosságnak kötelezővé tették, hogy rendszeresen gyűlésekre járjon, ahol tánccal és énekkel kellett hódolni Habyarimana portréi előtt.

 

Hogy totális ellenőrzése alá vonja a társadalmat, a diktátor – építve a meglévő struktúrákra - rendkívül sűrű szemű adminisztratív hálóval fedte le az országot. A 90-es évek elején Ruandában 10 ún. prefektúra működött. Ezeket alprefektúrákra osztották, melyeket 145 „közösség” (commune) alkotott. A közösségek tovább bomlottak körzetekre, ezek pedig ún. sejtekre. Körülbelül 9000 sejt létezett. Az átlagosan 3 négyzetkilométeres közigazgatási egység mintegy ezer lakost fogott össze - körülbelül ennyi embert ellenőrzött egy hivatalnok. Ha valaki el akarta hagyni a lakhelyét, külön engedélyt kellett kérni.

 

A legfontosabb szereplő a commune élén álló un. burgomaster volt, aki elosztotta a földeket, irányította a helyi rendvédelmi szerveket és még ítélkezési joga is volt az alá tartozó lakosok közti peres ügyekben. Ő vezette a helyi lakosság anyakönyveit, nyilvántartotta a születéseket, házasságokat, halálokat, költözéseket. Ezekről negyed-, fél- és éves jelentéseket küldött a Kigali kormányzathoz. Az alaposan megszervezett közigazgatás az 1994-es genocídium idején gördülékenyen hajtotta végre a központ gyilkos parancsait.

 

A Habyarimana-rendszer az egész társadalmat elnyomta, de a legsúlyosabb helyzetbe a tuszik kerültek. Hatalomra jutása után egy rövid ideig úgy tűnt, az elnök felhagy elődei diszkriminatív politikájával, hiszen számos pályán (oktatás, egészségügy) eltörölte a tuszikra vonatkozó kvótarendszert. Ezt a lépését azonban számos gyilkossággal kísért közfelháborodás fogadta, ezért az elnök meghátrált és visszatért az elnyomó politikai gyakorlathoz. A tuszikat kizárták a közhivatalok és a hadsereg elitjéből – egy hutu tiszt nem is vehetett el tuszi nőt feleségül. A kisebbségiek számát az oktatásban is korlátozták.

 

Tuszi invázió és hutu tízparancsolat

Az 1959-ben kezdődött, évtizedeken át folyamatos üldöztetés hatására a tuszik tömegesen menekültek Ruandából a környező országokba. A kilencvenes évek elejére számuk elérte a 600 ezret. Fegyveres csoportokat alakítottak, amelyek újra és újra betörtek Ruandába. A támadásokat Habyarimana hadserege visszaverte és súlyosan megtorolta a határokon belüli tuszi közösségen. A szabadcsapatok 1963-ben egészen a fővárosig, Kigaliig nyomultak. A támadás végül összeomlott, a bosszúszomjas hutuk pedig több ezer tuszit kivégeztek.

 

1987-ben Ugandában megalakult a Ruandai Hazafias Front (RPF), amely elsősorban tuszikat tömörített, de csatlakoztak hozzá a Habyarimana-rezsimmel szembeszálló hutuk is. A szervezet hamarosan a legütőképesebb tuszi fegyveres csoporttá vált. 1990 októberében több százfegyvereseélén betört Ruandába az RPF alapító vezetője, Fred Rwigyema. Az invázó második napján azonban a parancsnokot lelőtték. A megzavarodott tuszi harcosokat a ruandai hadsereg – francia és zairei segítséggel – kiűzte az országból.

 

A támadást követő napokban több ezer tuszit tartóztattak le, és sokukat meggyilkolták. A hutu szélsőségesek befolyása tovább nőtt. Fő propagandistájuk, Hassan Ngeze ekkor fogalmazta meg a „Hutu tízparancsolat” című dokumentumot. Ez követelte, hogy a tuszikat zárják ki minden egyes politikai, gazdasági, biztonsági, adminisztratív pozícióból, a hadseregből és a közoktatásból. Ngeze felhívása szerint árulónak kell tekinteni minden hutut, aki üzleti vagy családi kapcsolatba lép egy tuszival. A 8. pont vészjóslóan csak annyit jegyzett meg: „Elég abból, hogy a hutuk megkönyörülnek a tuszikon”. A háborús pszichózis hatására elharapózott az erőszak. 1990 októbere és 1993 januárja között több mint egy tucat faluban lemészárolták a tuszikat. A ’94-es népirtás előképeként a gyilkosságokat gyakran a helyi hatóságok szervezték.

 

Ezzel párhuzamosan az RPF újraszervezte magát. A parancsnokságot egy másik ugandai tuszi menekült, a komoly katonai rutinnal rendelkező Paul Kagame vette át. Az RPF fegyveresei a következő hónapokban eredményes gerillaháborút folytatattak az ország északi részén. Hirtelen támadásokkal és gyors visszavonulásokkal állandó nyomás alatt tartották a ruandai hadsereget és rendvédelmet.

 

Nem Kagame jelentette Habyarimana egyetlen problémáját. Országa katasztrofális gazdasági helyzetben volt, a belső ellenzék demokratizálást követelt – nemkülönben a Ruandát állandó kölcsönökkel életben tartó külföldi kormányok. A diktátor először az ellenzékkel jutott dűlőre. Engedélyezte a pártalakítást, majd koalíciós kormányt hozott létre. Több mint egy éves tárgyalássorozat után 1993 nyarán végül az RPF-vel is megegyezett a tanzániai Arushában. A megállapodás értelmében a felek véget vetnek a polgárháborúnak és Kagame pártja is belép a ruandai kormányba.

 

Népirtás előtt

Mindez azonban nem hozott megnyugvást. Röviddel a megegyezés után Burundiban a tuszik irányította hadsereg meggyilkolta az ország első hutu elnökét, Melchior Ndadayet. A feldühödött hutu tömegek a tuszikra rontottak. A burundi polgárháborús helyzet tovább destabilizálta Ruandát is. A ruandai hutu szélsőségesek készülődtek, milíciáik fegyverkeztek. 1993 végén Kínából több százezer bozótvágó kést importáltak Ruandába. 1994 tavaszán már mindennaposak voltak a tuszik és mérsékelt hutuk elleni halálos támadások.

 

Ahogy láttuk, az arushai egyezmény betartását felügyelő ENSZ csapatok parancsnoka, Dallaire tábornok hiába küldött vészjelzéseket New Yorkba – nem hogy segítséget nem kapott, hanem még az engedélyt is megtagadták tőle, hogy erővel akadályozza meg a kirobbanni készülő tömeggyilkosságot. A vészterhes történelem és a figyelmeztető jelek ellenére a nemzetközi vezetők nem kívántak lépni. Ruanda a világ egyik legkisebb,  legszegényebb és legnagyobb népsűrűségű országa. 26 ezer négyzetkilométerét ekkor mintegy hét millióan lakták. Ásványkincse, stratégiai fekvése nincs – senkinek nem érte meg áldozatot vállalni érte.

 

Ruanda legnagyobb szerencsétlenségére ráadásul 1993 októberében – tehát éppen ezekben a hónapokban – vallott kudarcot az Egyesült Államok afrikai humanitárius akciója. A szomáliai fegyveres beavatkozás, mely meg kívánta törni a helyi hadurak hatalmát és biztosítani a segélyszállítmányok célba juttatását, egy rosszul kivitelezett rajtaütésen vérzett el. Két nap alatt 18 amerikai katona esett el Mogadishuban. A helyiek diadalmasan végighurcolták a megcsonkított holttesteket a poros utcákon. Az erről szóló képsorok bejárták a világot, komoly népszerűségvesztést okoztak Clinton amerikai elnöknek és beleégtek minden döntéshozó agyába. Ha lett volna is szándék arra, hogy ezekben a hónapokban a fejlett világ beavatkozzon a ruandai konfliktusba, Mogadishu mindenkit elijesztett a komolyabb szerepvállalástól.

 

A pokol elszabadul

Habyarimana elnök repülője 1994. április 6-án este fél kilenc előtt néhány perccel leszállni készült Kigaliban, amikor egy föld-levegő rakéta megsemmisítette a gépet. A fedélzeten mindenki meghalt. 

 

A mai napig nem tudjuk, ki állt a merénylet mögött. A diktátor lényegében mindenkinek az útjában volt. A hutu szélsőségesek ügyük elárulóját látták benne, hiszen az arushai szerződéssel a hatalom közelébe engedte a tuszikat. Kagaménak is fűződhetett érdeke Habyarimana halálához és a helyzet destabilizálásához, hiszen az olyan fegyveres konfliktus előtt nyithatta meg az utat, amely az RPF teljes győzelméhez vezethetett – és, mint látni fogjuk, vezetett is. A hutu mérsékeltek úgy gondolhatták, hogy minden valódi megbékélés első számú akadálya a diktátor, aki már számos tuszi-ellenes erőszakhullámot irányított. Akár Habyarimana közvetlen környezete is állhatott az események mögött, hiszen a megállapodás végrehajtása és az RPF kormányba emelése óhatatlanul az ő térvesztésükkel járt volna.

 

Voltak, akik a francia titkosszolgálatok kezét sejtették a gyilkosságban. Nem egyértelmű, milyen francia érdekek fűződtek a válság eszkalálásához, de Párizsban valószínűleg többet tudtak az ügyről, mint ami valaha is kiderült. Mobutu zairei elnök francia forrásokra hivatkozva óva intette Habyarimanát az utazástól. Talán az sem véletlen, hogy Mitterand francia elnöknek a harmadik világot figyelemmel kísérő nemzetbiztonsági tanácsadója néhány órával a merénylet után öngyilkos lett.

 

Akárki is állt a merénylet mögött, az biztos, hogy a szélsőséges hutu mozgalmat képviselő Théoneste Bagosora védelmi miniszter és a hadsereg reagált a leggyorsabban. Húsz perccel a robbanás után Dallaire belga rendfenntartóit lényegében bezárták a reptérre. Néhány óra múlva lerohanták a miniszterelnök, a mérsékelt hutuk közé tartozó Agathe Uwilingiyimana rezidenciáját. A politikust védő békefenntartókat könnyedén legyűrték, hiszen az ENSZ katonák fegyverhasználatát megtiltó parancs érvényben volt. Az alakulat ghánai tagjait elengedték, a belga kéksisakosokat viszont brutálisan meggyilkolták: összeverték őket, majd levágott nemi szervüket a szájukba tömték.  Hogy gyermekeiket mentse, Uwilingiyimana megadta magát - agyonlőtték, holttestét durván meggyalázták. Még április 7-én több más olyan politikust és közéleit szereplőt is megöltek, akik Bagosora útjába állhattak volna. Másnap reggel megalakult a szélsőséges hutu erőkből álló kormány Jean Kambanda formális, Bagosora tényleges vezetésével. 36 órával a merénylet után a hadügyminiszter volt a helyzet korlátlan ura.

 

A hutu milíciák és a hadsereg egységei már április 6-án éjjel megkezdték a tuszik és mérsékelt hutuk lemészárlását. Kigali utcáin útakadályokat emeltek és igazoltatták a járókelőket. A tuszi személyi igazolványt felmutató embereket gyakran a helyszínen kivégezték. Az erőszak órák alatt a vidéki területekre is kiterjedt. A szélsőségesek öt nap alatt több ezer emberrel – főleg tuszikkal - végeztek.

 

A kiürített ország

Dallaire már április 7-én hajnalban kétségbeesetten telefonálgatott az ENSZ központba, ahonnan azt a választ kapta, hogy semmilyen körülmények között sem avatkozhat be. A nemzetközi közösség erőfeszítései a külföldiek kimenekítésére korlátozódtak. A kéksisakosok gőzerővel szervezték az evakuációt. Április 9-én több mint ezer francia és belga ejtőernyős érkezett, hogy segítsenek a főleg európai és amerikai állampolgárok kimenekítésében. Ezek a csapatok nem az ENSZ égisze alatt működtek és a fegyverhasználatra is felhatalmazást kaptak. A kigali pszichiátriai intézetben sok száz tuszi gyűlt össze, azt gondolva, hogy az európai személyzet jelenléte megakadályozza az épületkomplexumot bekerítő hutu milicistákat a tömeggyilkosságban. Mikor a belga katonák megérkeztek az európaiak kimentésére, a menekültek könyörögtek, hogy vigyék ki őket is – hasztalan. Ekkor sok tuszi a jelen lévő újságírókhoz fordult és elmondta nekik, hogy amennyiben magukra hagyják őket, megkezdődik a vérontás. „Amint elhajtottunk, eldördültek az első sorozatok” – emlékezett egy belga újságíró tíz év múlva - „rögtön tudtam, hogy rájuk zúdult a pokol.”

 

Mivel a repülőtér használata kockázatos volt, sok külföldi gépkocsival és teherautókon hagyta el az országot. Az amerikai konvoj 600 utasának nagy része valójában ruandai tuszi volt, akiket –főleg az egyik követségi dolgozó, Laura Lene nyomására - magukkal vittek a távozók. Április 10-én estére egyetlen amerikai maradt Ruandában: Carl Wilkens adventista lelkész, egy keresztény segélyszervezet munkatársa. Wilkens felrakta feleségét és gyermekeit a konvojra, de arról hallani sem akart, hogy elhagyja állomáshelyét.  

 

A kéksisakosok brutális lemészárlása sokkolta a békefenntartók nagy részét adó Belgiumot. A közvélemény a többi belga kéksisakos azonnali kivonását követelte. Belgium elérte, hogy az ENSZ-ben az USA is támogassa a visszavonulást. Ez el is döntötte a kérdést: a békefenntartók számát az ENSZ biztonsági tanácsa április 21-én 2500-ról 270-re, azaz csaknem 90 százalékkal csökkentette. Egy tíz évvel későbbi interjúban Brent Beardsley őrnagy, Dallaire egyik tisztje így fakadt ki: „A világ teljesen közönyös volt. Teljesen mindegy volt, hogy mit és hogyan próbáltunk mondani. Akár hullákat is hajíthattunk volna a Biztonsági Tanács padlójára [...] semmit sem akartak tenni.”

 

Ruandában csupán egy maroknyi, lényegében fegyvertelen kéksisakos, az ENSZ néhány civil alkalmazottja, a mindvégig kitartó Vöröskereszt és Carl Wilkens maradt. „A szemünk látta, ahogy a páncélutók elmenekülnek az úton. A fülünk nem halotta többé a szemrehányó hangokat. Életünkben először nem éreztük többé a fehérek nyomasztó felügyeletét. Azt gondoltuk magunkban: hát igen, tényleg, a kéksisakosok semmit sem tettek […] Biztosak voltunk benne, hogy mindenkit megölhetünk, és senki sem nézhet ránk emiatt rossz szemmel” – emlékezett később az egyik gyilkos.

 

 

Háború és genocídium

Az RPF tuszi fegyveresei Habyarimana meggyilkolása után rögtön felmondták a tűzszünetet és támadásba lendültek. A ruandai hadsereg nem volt képes megállítani az előrenyomulást. Az új hutu szélsőséges kormány a háborús helyzetet és a nemzetközi ellenőrzés hiányát kihasználva megkezdte a tuszi kisebbség szisztematikus kiirtását.  Bagosora már korábban is felvázolt egy tervet a lakosság mozgósítására a beférkőzött „ellenséggel” (azaz a tuszikkal) szemben. A bizalmas dokumentum részletesen elemzi, hogy miként lehet összehangolni a hadsereg, a milíciák és a lakosság tuszi-ellenes fellépését. Az talán sosem fog egyértelműen kiderülni, hogy a szélsőségesek szándéka eredetileg is az összes tuszi lemészárlása volt-e.  Lehet, hogy „csupán” megragadták az április 6-át követő káoszban rejlő lehetőséget. Az viszont biztos, hogy ezután céljuk a kisebbségiek megsemmisítése, a totális genocídium volt.  Pancrace Hakizamungili, hutu földműves visszaemlékezése minden bizonnyal általános jelenséget rögzít: „A tanácsnok bejelentette, hogy a gyűlés témája a tuszik megölése, minden tuszié, kivétel nélkül.”   A történeti, szociológiai háttér egyértelműen kedvezett a népirtó szándékoknak: a tuszik legyilkolásának évtizedes hagyományai voltak, a hutu társadalmat pedig hosszú ideje a tuszik gyűlöletére kondicionálták.

 

Néhány napon belül egész Ruandában ömlött a vér. Tuszikat öltek az utakon, a falvakban és Kigali utcáin, a kórházakban, a templomokban, az erdőkben, a dombokon. A véres káosz mögött gondosan szervezett gyilkolási mechanizmus húzódott meg. A Habyarminana által kialakított, erősen centralizált, de az alsóbb szinteken a helyi kezdeményezésre is építő adminisztráció hatékonyan mozgósította a rendvédelmet, a hadsereget, a közigazgatást és a lakosságot. A határok nagy részét lezárták. Az utakon sűrű szemű barikád-hálót alakítottak ki, amelyen a menekülő tuszik nagy része fennakadt. A hadsereg és a rendőrség feladata a tuszik ellenállásának megtörése, a helyszínbiztosítás, a lakosság kiképzése és fegyverrel ellátása volt. A gyilkolás nagy része a mintegy 20-30 ezer milicistára és az egyszerű hutuk tömegeire várt.

 

A lakosságot a helyi adminisztráció vezetői irányították. A kulcsszerepet a burgomasterek játszották, akik élet és halál urai voltak: vezették a népirtó akciók koordinálására létrehozott közigazgatási tanácsokat, kiadták és ellenőrizték az utazási engedélyeket, valamint a katonai és rendvédelmi szervekkel együttműködve kontrollálták a területükön lévő útblokádokat.  Ahogy említettük, a burgomasterek kezében voltak az anyakönyvek és az etnikai nyilvántartások. Kérdéses esetekben tehát ők dönthették el, ki tuszi és ki hutu – azaz kinek kell meghalnia és ki maradhat életben. 

A propaganda teljes sebességre kapcsolt. Kambanda miniszterelnök egy televíziós beszédében pisztollyal hadonászva üvöltötte, hogy a tuszik ki akarják irtani a hutukat, ezért minden hutuknak legyen fegyvere, hogy „megvédje magát”. A két szélsőséges hutu rádióból (RTLM és Radio Rwanda) a nap 24 órájában dőlt a gyűlöletpropaganda. A tuszikat csótányoknak, patkányoknak bélyegezve, nyíltan a kiirtásukra biztattak. „Minden tuszi el fog pusztulni. Eltűnnek a föld felszínéről. Megöljük őket, mint a patkányokat.”

 

Az adók nem pusztán propagandacélokat szolgáltak. A rádiókon keresztül a hatóságok hatékonyan tudták irányítani a lakosságot. Április 12-én például ez hangzott el a Radio Rwandán: „minden környék [azazfalu] szervezze meg magát és tisztítsa meg a bozótost, kutassa át a házakat. Kezdjétek az elhagyott házakkal. Kutassátok át a környékbeli mocsarakat, nehogy a csótányok elrejtőzzenek ott. Vágjátok ki a bozótost, kutassátok át a csatornákat és árkokat. Állítsatok fel útakadályokat.” 

 

Az országban teljesen leállt a normális élet. Nem működtek a bíróságok, elmaradtak a focimeccsek, bezárták a templomokat, nem volt keresztelő, sem esküvő. A mezőgazdasági munkákat is fel kellet függeszteni. „A tanácsnok kerek perec megmondta, hogy mostantól nem lehet más dolgunk, mint tuszikat ölni” – emlékezett Fulgance Bunani.

 

„Az ember hozzá tud szokni az öléshez”

Több százezer hutu férfi engedelmeskedett a parancsnak: macsétét, husángot, néha lőfegyvert ragadott és elindult, hogy kiirtsa a tuszikat – korra és nemre való tekintet nélkül. Igaz, az újszülötteket általában legalább nem kínozták meg. Ahogy az egyik gyilkos fogalmazott néhány évvel később: „A csecsemők semmit sem érthettek meg a szenvedések miértjéről, nem volt értelme húzni velük az időt”. A többiek gyakran nem voltak ilyen „szerencsések”, bár az áldozatok megkínzását a hatóságok nem adták utasításba. „A kínzás kiegészítő tevékenység volt, egyéni döntés vagy egy kisebb csoport akarata alapján. Csak szórakozásnak számított, mint egy pihenőszünet a hosszú munkanap közepén. A parancs egyszerűen annyi volt, hogy öljünk.”

 

Bár a gyilkosok túlnyomó része férfi volt, néha a nők is fegyvert ragadtak. Egy megdöbbent ENSZ békefenntartó tanúvallomása szerint: „sok háborút láttam már, de hogy egy gyerekét a hátán hordó asszony megöljön egy másikat, akinek szintén egy gyerek van a hátán – olyat még nem láttam.”

 

A Nymata communéban élő mintegy 50 ezer tuszit április 11. és május 14. között irtották ki. Miután megkezdődött a mészárlás, a tuszik mocsarakba menekültek, ahonnan nem volt kiút. Ettől fogva a helyi hutuk - az áldozatok szomszédai - reggel 9 óra tájt behatoltak a mocsaras területre és a „munka” végét délután négykor jelző sípszóig gyilkoltak. Ezután megünnepelték az aznapi „sikert” egy helyi kocsmában, majd hazatértek. Másnap kezdődött az egész előröl.

 

A következő idézetek egy baráti-rokoni társaság tucatnyi tagjától származnak, akik ezekben a hetekben Nyamata mocsaraiban öldösték az embereket. Az interjúk a börtönben készültek, hat évvel a népirtás után. A mondatok igen jól jellemzik a gyilkosok pszichéjének működési mechanizmusait. „Izzasztó volt és unaloműző, olyan, mint egy váratlan kikapcsolódás. Nem is számoltam. Sem miközben csináltam, sem utána, hiszen tudtam, hogy másnap újrakezdjük. Nem tudom magának megmondani, hogy hányat öltem meg, merthogy időközben felejtem is őket.” „Az ember hozzá tud szokni az öléshez, ha megállás nélkül azt csinálja. Akár állattá is válhat, anélkül, hogy észrevenné. Voltak, akik egymást fenyegették, amikor nem akadt több tuszi a bozótkésük alá. Látszott az arcukon, hogy muszáj nekik gyilkolni.” „Mindenki a maga módján ölt. Aki nem bírta megszokni, hogy végezzen az áldozatával, otthagyhatta vagy kérhetett segítséget. Mindig kéznél volt egy-egy segítőkész ismerős.” „Aki csálén sújtott le, vagy csak mímelte, hogy lecsap, azt biztattuk, tanácsot adtunk neki, hogy csinálhatná jobban, vagy akár kényszerítettük, hogy fogjon egy tuszit a mocsárban vagy a házak között, és ölje meg a kollégák (!) szeme láttára, így igazolva, hogy jól odafigyelt a tanácsokra.” „Jól éreztük magunkat ebben a bandában, egyetértettünk az új tennivalókat illetően […] Ha valaki kimentette magát, arra a napra átvállaltuk a meló (!) rá eső részét. Elég egyszerű szervezet volt ez, de lelkiismeretes és megbecsült”. 

 

Pancrace Hakizamungili szavai jól jellemzik a mentális folyamatot, ahogy a gyilkosok megszabadultak gátlásaiktól: „Ölni nagyon nyomasztó, még egy állatot is, ha neked magadnak kell eldöntened, hogy le fogod ölni. De ha a hatóságok parancsának engedelmeskedel, ha kellőképen fogékonnyá tettek a téma iránt, ha húznak és löknek, ha látod, hogy az öldöklés totális lesz, és számodra semmilyen következménnyel nem jár, akkor megnyugodol. Nekilátsz a feladatnak és semmi sem zavar.” Egy másik elkövető így fogalmazott: „Az igazat megvallva csak utóbb fogtam föl, hogy elvettem a szomszédnak az életét […] A végzetes pillanatban nem annak láttam őt, aki azelőtt volt […] A vonásai hajaztak arra az emberre, akit ismertem, de semmi nem emlékeztetett engemet határozottan arra, hogy régidők óta ismeretségben vagyok vele”.

 

„Éjszaka megjöttek a kutyák, hogy felfalják a tetemeket”

Az egyik leghírhedtebb mészárlás a nyarubuyei római katolikus templomnál történt. Április 15-én a piactéren a falu hutu lakói rátámadtak a tuszikra, akik a helyi templomba menekültek. Az épületben, az udvaron és a környező kis házakban néhány óra alatt több ezer környékbeli tuszi gyűlt össze. Délután megérkeztek a hutuk fegyveresek – helyiek, milicisták és a hadsereg emberei vegyesen. A csoportot Sylvestre Gacumbitsi, a helyi közigazgatás vezetője irányította. „Mi vagyunk az Interahamwe és meg fogunk ölni minden tuszit” – kiabálta be állítólag a templomba. Felszólított minden hutut, aki esetleg az épületben rekedt, hogy jöjjenek ki. Egy tuszi kisfiú jelentkezett is, hátha ki tud jutni. Mivel a faluban mindenki tudta róla, hogy nem hutu, azonnal lekaszabolták. Hamarosan megkezdődött az öldöklés: macsétével, dorongokkal, lőfegyverekkel és kézigránátokkal gyilkolták halomra a menekülteket. 

 

Valentina Iribagiza 11 éves volt. Szüleivel ő is templomba menekült, a véres zűrzavarban azonban elszakadt tőlük. A mészárlás első napját holttestek alatt rejtőzve vészelte át. „Az éjszaka csak az emberek jajgatását hallottam. Kimásztam a hullák alól és megpróbáltam megkeresni a szüleimet, de senkit sem találtam a családomból.” Másnap a hutuk visszatértek és folytatták a gyilkolást. Valentinának most is sikerült életben maradnia. Harmadnap azonban az egyik támadó elkapta, épp a család egyik szomszédja és barátja. A kislány hiába könyörgött az életéért, a férfi lesújtott rá. Valentina maga elé kapta a kezét, így a csapás levágta az ujjait mielőtt beszakította a fejét – azonnal elvesztette az eszméletét. Ez volt a szerencséje, hiszen támadója azt hitte, a kislány meghalt.

 

Éjszaka Valentina magához tért. A következő hat hétben oszló tetemek között, elfertőződött sebekkel bujkált az épületkomplexum szobáiban. Megitta a szentelt vizet,   gyümölcsöket gyűjtögetett az udvaron, amíg volt ereje. „Éjszaka megjöttek a kutyák, hogy felfalják a tetemeket” – emlékezett később. Az állatok őt is körbeszaglászták. Egyre kevésbé volt képes elzavarni őket. Végül jóakaratú emberek megtalálták és elhozták a templomból. Családjából senki sem érte túl a mészárlást. 

 

Ellenállás, menekülés, embermentés

A tuszik gyakran szembeszegültek a rájuk rontó gyilkosokkal. Ez főleg olyan régiókban volt ideig-óráig sikeres, ahol az átlagnál nagyobb volt a kisebbségi populáció koncentrációja. Biseseronál például hetekig kitartottak egy magaslaton: kövekkel, botokkal verték vissza a macsétákkal támadó hutu milicistákat. Majd megérkezett a ruandai hadsereg és gépfegyverekkel letörte az ellenállást – ezután több ezer tuszit mészároltak halomra.

 

Tízezrek menekültek biztonságosnak hitt épületekbe, intézményekbe. Itt akkor volt esély a túlélésre, ha valamilyen nemzetközi szervezet védelem alá helyezte a tuszikat. Ellenkező esetben a tuszik csapdába estek, mint például a már említett nyarubuyei mészárlás során. Dallaire fegyvertelen kéksisakosai több templom és kórház előtt is éjjel-nappal őrt álltak. Egy támadást képtelenek lettek volna visszaverni, de tekintélyük ideig-óráig elég volt a gyilkosok elriasztására. A tábornok kidolgozott egy részletes tervet, amely szerint a tuszikat az ország futballstadionjaiba gyűjtötték volna. A zárt létesítményeket egy tucatnyi felfegyverzett békefenntartó is hatékonyan meg tudta volna védeni. Az elképzelés kivitelezéséhez azonban erősítés és tűzparancs kellett volna – Dallaire egyiket sem kapta meg. 

 

A Milles Collines nevű kigali hotelben Paul Rusesabagina hutu szállodaigazgató és Mbaye Diagne szenegáli kéksisakos százados vezetésével több mint 1200 üldözöttet rejtegettek. Mindketten igyekeztek jó kapcsolatokat fenntartani a hutu szélsőségesekkel, hogy hatni tudjanak rájuk. A szállodaigazgató nagy összegekkel és ajándékokkal korrumpálta a milicistákat és ezzel nyert némi időt. A megnyerő modorú Diagne elképesztő vakmerőséggel szállította a tuszikat a Milles Collineba és más rejtekhelyekre – az ellenőrző pontokon a gyilkosokkal haverkodva szabályosan kidumálta magát a szorult helyzetekből. Rusesabagina és a Milles Colline üldözöttei túlélték a népirtást, Diagne szerencséje azonban elfogyott: május végén meggyilkolták.   

 

A már említett adventista lelkész, Carl Wilkens egyenesen Jean Kambandához, a népirtó kormány fejéhez rohant, amikor hírét vette, hogy a gisimbai árvaházat körbevették a milicisták. Kockázatos lépés volt, de sikerrel járt. Ki tudja, milyen megfontolásból, de a tuszi-faló szélsőséges úgy döntött, enged az amerikai kérésének és futni hagyja a gyerekeket. Valószínűleg több tízezer embert mentett meg a Nemzetközi Vöröskereszt és ruandai delegátusa, a svájci Philippe Gaillard. Nem törődve a szervezet apolitikus álláspontjával, amelyet a Vöröskereszt hasonló helyzetekben elfoglalt, minden fórumon kimondta, hogy népirtás zajlik Ruandában. Ezután szemrebbenés nélkül leült tárgyalni a genocídiumot szervező Bagosora hadügyminiszterrel, akit sikerült meggyőznie arról, hogy a nemzetközi botrány neki sem érdeke. A vöröskeresztes kórházakat ezért általában elkerülték a gyilkos bandák.

 

Sok tuszi egyénileg vagy kisebb csoportokban próbált menekülni, elbújni. Az utakat azonban a blokádrendszerre támaszkodva hatékonyan ellenőrizte a hadsereg, a rendőrség és a milicia. Az elrejtőzéshez nélkülözhetetlen volt a hutu szomszédok, barátok, családtagok segítsége, hiszen hónapokig kellett élelmezni az üldözötteket. A ruandai népirtás egyik tragikus eleme azonban éppen az, hogy a legtöbb gyilkosságot a szomszédok, kollégák, ismerősök, rokonok követték el. Természetesen sokan megpróbálták megmenteni tuszi barátaikat, hozzátartozóikat. A kockázat ugyanakkor nagy volt: ha kiderült, gyakran halál járt érte. Vegyes házasságok esetén előfordult, hogy a hutukat tuszi családtagjaik megölésére kényszerítették. Néha életben hagyták a tuszi feleséget - amennyiben a hutu férj rengeteg ember legyilkolásával bizonyítani tudta, hogy „hű hazafi”. Nem volt esély viszont a házastárs megmentésére, ha a nő volt hutu és a férfi tuszi. A vegyes kapcsolatokból született gyermekek esetén ugyanis az apa származása számított. Azaz ha az apa hutu volt, a vegyes házasságokból hutuk utódok születtek.

 

 

„Fekvő nőnek nincs nemzetisége”

A tuszi nők életben maradási esélyeit kis mértékben növelte a tömeges nemi erőszak is. „Fekvő nőnek nincs nemzetisége” – a cinikus szlogen azt jelentette, hogy a lányokat, asszonyokat gyakran nem ölték meg rögtön, hanem szexrabszolgaként fogva tartották. Az erőszak szokásos motivációin (vágykiélés, a megalázás rítusa, dominancia igazolása) kívül egy további tényező is szerepet játszott az áldozatok tömeges meggyalázásában.   A hutu propaganda éveken keresztül szinte monomániásan sulykolta, hogy a magas és karcsú tuszi nők lenézik az alacsony hutu férfiakat és nem adják magukat oda nekik. Ez a mesterségesen gerjesztett hutu kisebbrendűségi komplexus és gyűlölet egyik kulcsmotívummá vált. A tuszi nők megerőszakolása tehát hazafias cselekedetnek számított, jogos bosszúnak az évszázados elnyomatásért.

 

Az elkövetők nem kíméltek senkit, előfordult, hogy kétéves gyerekeket gyaláztak meg. Becslések szerint közel félmilló nőt erőszakoltak meg a népirtás hónapjaiban. Musambirában kétszáz tuszi nőt előbb arra kényszerítettek, hogy elássák férjeik holttestét, majd a 13 kilométerre lévő Kabgayiba kellett menetelniük – meztelenül és a milíciák harci dalait énekelve. Ott azután tömegesen megerőszakolták őket.

 

Az erőszak csak néha mentette meg az áldozatok életét. A jellemzőbb az volt, amiről egy hutu földműves évekkel később a börtönben így számolt be: „Egy kolléga magával vitt egy nagylányt, hogy kellemetességekre használja; de ez nem tartott soká, legföljebb néhány napig, aztán végeztek a lánnyal, és egy árokba hajították.” A megerőszakolt nőket a gyilkosság előtt sokszor rituálisan megcsonkították: a hosszú, ezért szépnek, tuszi jellegzetességnek tartott kéz- és lábfejeket levágták.

 

„Odamenet ölni, visszamenet fosztogatni”

A több évtizedes gyűlölet-propaganda és az erős hatósági kontroll mellett a fosztogatás lehetősége is szerepet játszott abban, hogy hutuk tömegei bozótvágó kést ragadtak.  A gyilkolás soha nem látott jólétet hozott sokak számára. „A legegyszerűbb földműveseket is felvillanyozta, hogy odahagyhatták a kapát az udvarukban. Gazdagon keltünk, jóllakottan feküdtünk, elégedetten éltünk.” – mondta később Élie Mizinge. Mások is kellemes emlékeket őriztek a tömegmészárlás heteiből: „Még olyanok is voltak köztünk, akik életükben először kóstoltak főtt tésztát és édességeket, mint például cukorkát. Merthogy Nyamata központjában, olyan boltokban, ahová azelőtt a földművesek sosem léptek be, elláthattuk magunkat, és nem kellett fizetnünk érte”. „Mindenki jól járt ezekben az öldöklésekben, amelyek szépen jövedelmeztek”. „Este úgy aludtunk el, hogy biztonságban éreztük magunkat, többé nem főtt a fejünk a szárazság miatt.”

 

Mivel a legtöbb elkövető mély nyomorban élt, már néhány egyszerű tárgy birtoklása is a gazdagság érzetét keltette. Ugyanakkor a családok megélhetését nem is biztosíthatta más, mint a hullarablás, hiszen a mezőgazdasági munkák szüneteltek a népirtás hónapjaiban. A hullámpala volt a falusi élet talán egyetlen olyan ingósága, amelyet nem lehetett helyben előállítani, így a burkolóanyag egyfajta helyi valutává nőtte ki magát. A tuszik elhagyott házainak fosztogatása és a hullámpala lefeszegetése általában az asszonyok feladata volt.  Máshol úgy szervezték a gyilkosságokat, hogy a férfiak is részt vehessenek a rablásban.  „A munkanap nem tartott olyan hosszú ideig, mint a földeken […] hogy maradjon idő a fosztogatásra is.” – emlékezett egyikük. „Azzal kezdtük a napot, hogy öltünk, azzal fejeztük be, hogy zsákmányoltunk. Ez volt a szabály: odamenet ölni, visszajövet fosztogatni” – jegyezte meg egy másik földműves.

 

Az elrabolt javakon az elkövetők persze gyakran összeverekedtek. A hatóságok megpróbálták mederbe terelni a fosztogatást – a gyilkosságok megszervezése mellett legfőbb feladatuk a tuszik hátrahagyott vagyonának kezelése volt. Az ingóságok általában ahhoz kerültek, aki először rájuk tette a kezét. A földeket a helyi hatóságok birtokba vették és elosztották a hutu lakosság között. A termést néha gyorsan betakaríttatták és sört főzettek belőle, hogy ellássák a milíciákat. Az állatállományt megpróbálták megvédeni a vérszemet kapott falusiaktól, akik sokszor inkább levágták és megették a marhákat, minthogy tovább neveljék őket.  

 

„Népirtásra jellemző események”

A genocídiumot két erő állíthatta meg. Az egyik Kagame RPF-je volt, amely fegyverrel tört magának utat Kigali felé. A másik pedig a nemzetközi közösség, amelynek azonban nem akarózott érdemi lépéseket tenni. Ruanda stratégiai jelentéktelensége, az amerikaiak már említett szomáliai kudarca és a belga békefenntartók brutális lemészárlása minden döntéshozót elriasztott a beavatkozástól. Egyetlen kormány sem kívánt pénzt és embereket áldozni a gyilkolás megállítására.

 

A Ruandából érkező iszonyatos hírekre és képsorokra viszont reagálni kellett valamit. Nem csak politikai, hanem jogi szempontból is kezdett tarthatatlanná válni a helyzet. A nemzetközi konvenciók szerint ugyanis amennyiben valahol népirtás zajlik, az ENSZ-nek nem csak joga, hanem kötelessége is beavatkozni. Ezért sajátos szemantikai tojástánc kezdődött. Minden nyilatkozó gondosan kerülte a népirtás (genocide) kifejezést, hiszen amennyiben elismerik, hogy a tuszikat pusztán származásuk miatt irtják tömegesen, elkerülhetetlen lett volna az intervenció. „Atrocitásokról”, „tragédiáról”, „háborúról” beszéltek, de a kulcsszót senki sem volt hajlandó kimondani. 

 

Eközben az amerikai kormányzat megpróbálta tárgyalóasztalhoz ültetni az RPF-et és a ruandai kormányzatot. Bagosora emberei együttműködési hajlandóságot mímelve hangsúlyozták: ők mindent megtesznek, hogy az atrocitások véget érjenek. A fronton tartózkodó Kagame is udvariasan meghallgatta a telefonon őt győzködő amerikai diplomatát, aztán hűvösen csak annyit válaszolt: „Asszonyom, ölik a népemet”. A RPF-nek egyébként nem állt érdekében sem a megegyezés, sem a külföldi csapatok érkezése. Kagame már a kezében érezte a katonai győzelmet és egyáltalán nem látott volna szívesen egy idegen fegyveres erőt az országában. A politikai megoldás megakadályozhatta volna a teljes tuszi hatalomátvételt. 

 

Teltek a hetek. Ruandában ekkor átlagosan naponta ötezer embert öltek meg, azaz 12 másodpercenként meggyilkoltak egy tuszit. Végül május 17-én az ENSZ Biztonsági Tanácsa kénytelen-kelletlen elismerte, hogy „népirtásra jellemző események történhettek” („acts of genocide may have been committed”). Ezért muszáj volt csapatokat küldeni Ruandába. Az ENSZ-nek viszont nincs fegyveres ereje, azt az államok bocsájtják a világszervezet rendelkezésére. Most pedig egyetlen kormányzat sem volt hajlandó lépni. Hosszas huzavona kezdődött arról, hogy melyik állam milyen arányban járul hozzá az intervenció tetemes költségeihez.

 

Washington végül bejelentette, hogy hajlandó ötven páncélos járművet a terepen lévő kéksisakosok rendelkezésére bocsátani. A bürokrácia és a technikai problémák miatt viszont három hónap kellett volna ahhoz, hogy ezek a helyszínre érkezzenek. Ugyanakkor amerikai tengerészgyalogosok állomásoztak a Ruandával szomszédos Burundiban. Hogy miért nem indultak meg, azt Bill Clinton amerikai elnök május 25-én egy nyilvános beszédésben elég egyértelművé tette: „Az, hogy beavatkozunk-e a világ bármely etnikai konfliktusába, végső soron attól függ, hogy ott milyen amerikai érdekek forognak kockán.” A tuszik életben maradásához pedig semmilyen kézzel fogható washingtoni érdek nem fűződött. A totális amerikai tehetetlenséget mi sem szimbolizálja jobban, minthogy amikor felmerült, legalább hallgattassák el a népirtásra uszító hutu rádiót, a Pentagon egyik vezető munkatársa azzal érvelt az ötlet ellen, hogy az aránytalanul korlátozná a sajtó szabadságát. A rádió így akadálytalanul működhetett tovább.

 

A türkiz akció

Természetesen nem csak az amerikai kormány mutatott teljes érdektelenséget, hanem az egész nemzetközi közösség is. Június közepén még nyoma sem volt an ENSZ haderőnek haderőnek. Ezért június 22-én a Biztonsági Tanács felhatalmazta a térségben állomásozó francia csapatokat, hogy vonuljanak be Ruandába. A „türkiz akció” (Operation Turquoise) keretében mintegy 3000 jólfelszereltfranciaésafrikaikatonaelfoglalta Ruanda délnyugatirégióit.  A hagyományosan hutu-barát francia hadsereg a mai napig nem tisztázott, ellentmondásos szerepet játszott. A Párizzsal 1990 óta kifejezetten feszült viszonyban lévő RPF később azzal vádolta a franciákat, hogy tevékeny részt vettek a népirtásban. Az bizonyos, hogy nem fogták el a népirtással vádolható hutukat és ők sem hallgattatták el az ellenőrzésük alatt álló területre menekülő, uszító RTML rádióállomást, amely egyébként „francia szövetségeseinknek” nevezte a bevonulókat. Valószínűnek tűnik az is, hogy esetenként a francia csapatok valóban magukra hagyták az üldözötteket.

 

Összességében ugyanakkor jelenlétük visszafogta a genocídium lendületét. Dallaire érthetetlennek tartotta, hogy miért nem az ő misszóját erősítették meg inkább a francia bevonulás helyett. Ráadásul energiáinak nagy részét ezután az kötötte le, hogy megpróbálja megakadályozni az RPF és a francia alakulatok fegyveres konfliktusát.

 

A Kagame vezette Ruanda és Franciaország viszonya a kétezres években végletesen elmérgesedett. Megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok, Kigaliban bezárták a francia intézményeket, az oktatás nyelvét franciáról angolra változtatták és Ruanda belépett a brit Nemzetközösségbe – Mozambik mellett az egyetlen olyan országként, amely sosem volt brit gyarmat.  

 

Végjáték és következmények

1994 július elejére a ruandai tuszik nagy része halott volt. A gyilkosok ezrével ölték a mérsékelt, vagy csupán az üldözötteket mentő hutukat is. Ahogy a történelemben annyiszor (holokauszt, Kambodzsa, Bosznia, stb.), a genocídiumot most is csak a népirtó hatalom katonai veresége tudta megállítani. Ha az RPF nem győzi le a ruandai hadsereget, valószínűleg a tuszik maradékát is megsemmisítik. Július negyedikén azonban Kageme erői bevonultak Kigaliba és néhány héten belül az elfoglalták az egész országot.

 

Az RPF bosszúszomjas egységei sok ezer hutu civilt öltek meg, köztük asszonyokat és gyermekeket is Ahogy a lázadó erők egyre nagyobb teret nyertek, hutu menekültek áradata indult a környező országok felé. Néhány hónapon belül több mint 2 millió ember hagyta el Ruandát, nagy részük Zairébe (ma: Kongó) került. A menekültáradat destabilizálta Zaire keleti régióit. A népirtó hadsereg és a milíciák egérutat nyert tagjai bandákba verődve folytatták a tuszik gyilkolását Zairében is. Ahogy a tuszi hadsereg még a népirtás előtt gyakran be-be tört Habyarimana Ruandájába, most a hutu szabadcsapatok próbálták megdönteni Kagame uralmát rendszeres támadásokkal. Az új ruandai kormány a tuszikkal rokon, kelet-zairei banyamulengékkel összefogva szisztematikusan elkezdte felszámolni a hutu fegyveres csoportokat. A hutukat támogatta azonban Zaire diktátora, Mobutu Sésé Seko, így Kageme Ruandája fegyveres konfliktusba keveredett Zairével. A tuszik összefogtak a Mobutu uralmát megdönteni akaró többi helyi csoporttal és több környező kormánnyal is. Az első kongói háború néven ismertté vált összecsapás (1996-1997) során a szövetségesek elkergették a  diktátort. Helyére Laurent-Désire Kabila került.

 

Az új elnök viszonya azonban hamar megromlott korábbi szövetségeseivel - részben azért is, mert elődjéhez hasonlóan ő is támogatni kezdte az országban működő hutu csoportokat. Újabb, még súlyosabb fegyveres konfliktus robban ki: a második kongói háborúban (1998-2004) 9 afrikai ország és 20 különböző fegyveres csoport vett részt. A második világháború utáni történelem legvéresebb összecsapásában az áldozatok száma 5.5 millióra rúgott.

 

 

Népirtás után

A katonai győzelem után értelemszerűen a Kagame vezette RPF ragadta magához a hatamat Ruandában. Koalíciós kormány alakult, amelyben hutu politikai csoportok is szerepet kaptak. A népirtás alatt uralmon lévő pártot, Habyariamana MRND-jét azonban betiltották. A köztársasági elnöki posztot a hutu Pasteur Bizumungu foglalta, aki már 1990 óta az RPF tagja volt. A valódi irányítás Kagame kezében maradt, aki alelnök és hadügyminiszter lett. Az új kormányzat előtt megoldhatatlannak látszó feladatok tornyosultak. A tuszik nagy részét meggyilkolták, a hutuk közül rengetegen elmenekültek. Az eredetileg sem túl stabil gazdaság összeomlott. A határok mentén már forrt a konfliktus, amely később a fent említett kongói háborúkban csúcsosodott ki.

 

A legégetőbb kérdés talán mégis az volt, hogyan lehet a társadalom szétszaggatott szövetét újravarrni. A kongói háborúk hatására a hutu menekültek döntő többsége visszatelepült Ruandába. A tuszi túlélők mellé gyakran visszatértek szomszédaik, akik megerőszakolták és legyilkolták családtagjaikat. A hutuknak az évszázados elnyomás okozta gyűlöleten, a tusziknak a népirtás iszonyatán kellett túltenni magukat. Az új kormány szigorúan megtiltott minden etnikai alapú különbségtételt. A hutu-tuszi szembenállás nyilvános hangoztatása bűncselekménynek minősült.

 

A Kagame-rendszer elismerésre méltó gazdasági növekedést produkált. 2003 óta évente átlagosan 7-8 százalékot nő a GDP, az infláció egy számjegyű. A lakosság fele azonban még mindig a létmininum alatt él. Az RPF uralma véget vetett a hutu-tuszi ellenségeskedésnek, vagy legalábbis a felszín alá szorította azt. Mindez ugyanakkor diktatúrába hajló autokratikus kormányzás mellett valósult meg. A kétezres évek elejéig minden politikai szervezkedés tilos volt. Bizimungu elnököt Kagame leváltotta és bebörtönözte. Gyakori az ellenzéki pártok vezetőinek zaklatása, letartóztatása. A sajtó nem szabad, a hatalmat kritizáló újságírók életveszélyben vannak.

 

Igazságtétel

Az újrakezdés alapfeltétele volt bűnösök megbüntetése is. A börtönök hamar zsúfolásig megteltek: rövidesen 130 ezer ember került rács mögé – ez ráadásul csak a potenciális gyanúsítottak tört része volt. Az igazságszolgáltatási rendszert lényegében megsemmisítette a genocídium. A mintegy 750 bíróból ötszáz meghalt vagy elmenekült. Alig ötven ügyvéd maradt az országban. 1996 és 2000 között háromezer ügy végére sikerült pontot tenni. Ezzel a tempóval tehát évszázadokra lett volna szükség az összes eset letárgyalásához.   

 

A kormány ezért létrehozta az ún. Gacaca rendszert, amely a falusi, közösségi bíráskodás sok évszázados hagyományát kívánta az igazságügy szolgálatába állítani. A szó kinyarwanda nyelven füves térséget, tisztást jelent. Itt gyűlt össze egy-egy község népe, hogy a falu tekintélyes lakóiból választott bíróság ítélkezzen a vádlottak felett. A tárgyaláson mind a vádlott, mind az áldozat hozzátartozói jelen voltak. A büntetés lehetett börtön vagy az áldozatnak fizetett jóvátétel. A kormány szándékai szerint a tragédia közösségi „feldolgozása” a megbékélést és a továbbélést is elősegíthette. A Gacaca rendszer 2012 nyaráig állt fenn. A mintegy 12 ezer közösségi bíróság több mint 1,2 millió ügyet tárgyalt. Az esetek 7-8 százaléka életfogytig tartó szabadságvesztéssel, negyede felmentéssel végződött. A rendszert számos kritika érte. A vádlotti jogokat gyakran megsértették – előfordult, hogy életfogytig tartó ítéletet szabtak ki egy óra alatt. A vádlottak ellen valló tanúkat a terhelt hozzátartozói, barátai sokszor megfenyegették, esetenként megölték. Az is komoly problémát jelentett, hogy a közösség által választott bírák mintegy negyedéről kiderült, hogy maguk is részt vettek a népirtásban. 

A genocídium irányítóit és kitervelőit az ENSZ által felállított Ruandai Nemzetközi Büntető Törvényszék (International Criminal Tribunal for Rwanda) vonta eljárás alá. 2013 végéig 75 ügyet fejezett be a bíróság. A vádlottak nagy részét hosszú börtönbüntetéssel sújtották. 

 

„Egész életemben sajnálni fogom”

A népirtást követő időszakban nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzetközi közösséget súlyos felelősség terheli a katasztrófáért. Az eset kulcsszereplői egymásnak adták a kilincset Ruandában. Eljött Anthony Lake, Clinton elnök nemzetbiztonsági tanácsadója. A sokat tapasztalt vietnámi veterán később azt mondta, hogy életében nem látott olyan borzalmat, mint a nyarubuyei templom hullákkal borított udvara. Megérkezett Madeleine Albright, az USA ENSZ nagykövete is. A későbbi külügyminiszter szinte rosszul lett, amikor egy exhumált gyermekcsontvázat mutattak neki, amelynek koponyáját egy bozótvágó kés szakította be. Halálakor a gyermek pont olyan korú lehetett, mint Albright unokája.

 

1998 májusában Kigaliba látogatott Kofi Annan, az ENSZ főtitkára is, aki a népirtás alatt a világszervezet békemisszióinak vezetőjeként megtiltotta Dallairenek az erélyes fellépést. A diplomata nyilvánosan is elismerte, hogy a nemzetközi közösség gyászos teljesítményt nyújtott négy évvel korábban. Annan a következőket mondta a Kigali parlamentben az ENSZ nevében: „El kell ismernünk és el is ismerjük, hogy a világ magára hagyta Ruandát a gonosz tombolása idején. A nemzetközi közösség és az ENSZ nem volt képes létrehozni a politikai akaratot, amely szembeszállt volna a gonosszal.” Tíz év elteltével Annan személyes felelősségét is elismerte: „többet kellett volna tennem és a lehetőségem is megvolt rá”.

 

1998 tavaszán végül Clinton is elzarándokolt Ruandába. „Azért jöttem ma ide, hogy lerójam nemzetem tiszteletét mindazok előtt, akik szenvedtek és elpusztultak a ruandai népirtás idején. Furcsán hathat, ha elmondom - különösen azok számára, akik ma itt ülnek és családtagjaikat veszítették el -, de világszerte sokan voltunk döntéshozói pozícióban, akik nem fogtuk fel az Önöket csapdába ejtő, elképzelhetetlen iszonyat teljes mélységét.” Clinton elismerte, hogy az Egyesült Államok hibázott. 2003 májusában egy sajtónyilvános beszélgetésben - már nem hivatalban lévő elnökként - tovább is ment. „Szörnyen érzem magam [a Ruandában történtek miatt]. Öt-tízezer katonát be tudtunk volna küldeni és meg tudtunk volna menteni több százezer életet. A felüket meg tudtuk volna menteni. Egész életemben sajnálni fogom, ami Ruandában történt”.

 

Sorsok

Théoneste Bagosora, a népirtást kitervelő és levezénylő egykori hutu hadügyminiszter éppúgy életfogytig tartó büntetését tölti egy Maliban lévő börtönben, mint báb-miniszterelnöke, Jean Kambanda. A hutuk fő egyik propagandistája, a „hutu tízparancsolat” szerzője, Hassan Ngeze 35 évet kapott, az uszító RTLM vezetője, Ferdinand Nahimana harmincat. Paul Kagame a mai napig vaskézzel és egyre aggályosabb módszerekkel irányítja Ruandát.

 

A nyarubuyei mészárlás irányítója, Sylveste Gacumbitsi élete végéig börtönben marad. A túlélő kislány, Valantina is tanúskodott ellene a nemzetközi bíróság előtt. Valentina ma is Rundában él. Míg a szervezők nagyrésze még büntetését tölti, az “egyszerű” elkövetők zöme már szabad. Pancrace Hakizamungili és a többi nyamatai gyilkos kilenc évet volt rács mögött, majd a hatóságok engedélyével hazatért falujába. A tuszi túlélők egy részén pánik lett úrrá. Angélique Mukamanzi így emlékezett: “Már túlélőként rendeztük be az életünket. Az emberek a rossz gondolatokat igyekeztek elfelejteni. Újra éltünk, és az idő segített ebben. [Most azonban] egész testemben remegtem. Megrohantak az emlékek. Kiscsoportokba gyűltünk, kiváncsian, hogyan érkeznek meg a gyilkosok. […]Az első [szabadon engedett] fegyenceket akkor láttam meg, amikor lementem Nyamatába. Kerülték a tekintetünket. Próbáltak összehúzódni, együtt maradni és lehajoltak, hogy üdvözöljenek minket. Ezek az emberek annyit mindent tettek a bozótvágó késeikkel, és ezért meg kellett volna halniuk. Ez volt az egyetlen gondolatom.”

 

A hatóságok szoros ellenőrzés alatt tartották a helyzetet. A bosszúra készülő helyi tuszi fiatalokat megfenyegették, hogy börtönbe kerülnek, ha bármit tesznek a hutuk ellen. A hazatért gyilkosokat pedig egy időre elkülönítették és alaposan az eszükbe vésték, hogy viselkedjenek alázatosan, kerüljék a feltűnést, a konfrontációt és kisebb munkákkal igyekezzenek segíteni a túlélőknek.

 

Pancrace és csapata később még sokat járt össze és beszélgetett ’94 véres tavaszáról. „A börtönben zsúfolt matracokon aludtunk, nem volt helye a gonosz álmoknak. A börtönben elfelejtettük a gyilkosságokat [...] csak gyermekkori emlékekről álmodtunk, meg dolgokról, amelyek a börtönben estek meg velünk. Amióta viszont kiszabadultunk, a mészárlás újra és újra előjön, ezért az álmok is visszajöttek. Otthon szabadon alszunk, úgyhogy a rossz álmok elég tisztán megjelennek: a felgyújtott házak, a vadászat a mocsárban, a vér a láp kis tavaiban, de főleg az emberek, akiket üldöztünk.” 

 

Carl Wilkens lelkész a népirtás után is többször visszatért Ruandába, hogy segítse az újjáépítést. Mikor 2005 decemberében Kigaliban istentiszteletet tartott, háromezer ember jött el. Az embermentő hutu szállodaigazgató, Paul Rusesabagina ma Belgiumban él családjával. Történetéből Hotel Ruanda címmel 2004-ben játékfilmet forgattak, amely számos nemzetközi díjat elhozott. Ezért sokan azóta is támadják Rusesabaginát, mondván, „eladta” magát és az áldozatok emlékét. Philippe Gaillard, a Vöröskereszt ruandai vezetője hazatért feleségével Svájcba. Bár azelőtt nem akartak gyermeket, mindketten úgy érezték, ennyi halál után életet kell teremteniük – így született meg a kisfiúk.

 

Roméo Dallaire, az ENSZ békefenntartó alakulatainak parancsnoka mentálisan belerokkant a történtekbe. Inni kezdett és többször is öngyilkosságot kísérelt meg. Később kikerült a gödörből, jelentős politikai karriert futott be Kanadában és aktívan részt vett különböző jótékony szervezetek munkájában. De Ruandát sosem tudta elfelejteni. „Én voltam a parancsnok és több százezer ember meghalt. Semmiféle vigaszt nem tudok találni az olyan mondatokban, hogy ’én megtettem, ami tőlem telhető’. A lelkem azoknál hagytam, akiket lemészároltak, meggyilkoltak. A szemeik mai is kísértenek engem. Ruanda örökké velem marad.” 

 

FELHASZNÁLT FORRÁSOK

Greg Barker (rend.): Ghosts of Rwanda (dokumentumfilme, 2004)

http://www.youtube.com/watch?v=zeCIZJ-yRaA

 

Roméo Dallaire: Shake Hands with the Devil: The Failure of Humanity in Rwanda. Random House Canada, Toronto, 2003.

 

Philip Gourevitch: We wish to inform you that tomorrow we will be killed with our families. Farrar, Straus & Giroux, 1998, New York.

 

Jean Hatzfeld: A bozótvágókésekévszaka. A ruandaigyilkosokvallanak.Ulpius-ház, Budapest, 2006.

 

JoëlKotek – Pierre Rigoulot: A táborokévszázada. Nagyvilág, Budapest.

 

MahmoodMandami: When Victims become Killers. Princeton University Press, New Jersey, 2001.

 

A Human Rights Watch jelentése: http://www.hrw.org/reports/1999/rwanda/Geno1-3-09.htm#P233_103259

 

Dokumentumgyűjtemény. http://www.genocidearchiverwanda.org.rw/index.php/Welcome_to_Genocide_Archive_Rwanda

 

A Ruandai Nemzetközi Büntető Törvényszék honlapja: http://www.unictr.org/

 

 

 

 

Данильченко Юрий Брониславович Харьков