Digitális Konfliktus Adatbázis

A német kisebbség Magyarországon 1938-1948

---

„Germán veszély”

Az 1920-as trianoni békediktátum elcsatolta a történelmi Magyarország területének kétharmadát és lakosságának több mint felét. A nem magyar anyanyelvűek száma radikálisan, 45,5 százalékról 10 százalékra csökkent a határokon belül. Az egyetlen jelentős nemzetiségi csoport a német maradt. Arányuk a következő két évtizedben 5 és 7% között változott.

 

A háborús vereség és a forradalmak hatására beköszöntő nacionalista dagály elsősorban az összeomlásért felelőssé tett zsidókat fenyegette. Ők voltak az 1919-21-es pogromok, gyilkosságok, egyetemi verekedések első számú célpontjai. Az etnikailag homogén Magyarország megteremtéséről ábrándozók azonban az erős kulturális identitással és komoly gazdasági potenciállal rendelkező, viszonylag jelentős lélekszámú németséget sem nézték jó szemmel.

 

A németellenesség a Horthy-korszak egészében jelen volt. Számos nagyhatású politikus és értelmiségi (például Szabó Dezső és Bajcsy-Zsilinszky Endre) a „svábok” befolyását éppúgy kárhoztatta, mint a zsidó „térfoglalást”. Az első zsidótörvény vitájában Bajcsy-Zsilinszky javasolta: a zsidók állásait elfoglaló keresztények között legalább 80 százalék legyen a „törzsökös magyar”, nehogy a „német árják” kiszorítsák őket. Sok népi író is hasonló állásponton volt, Illyés Gyula például a „judeo-germán” Budapest túlzott befolyását kárhoztatta egy 1932-es írásában. A legfontosabb diákszervezet, a Turul Szövetség lapja 1938-ban úgy látta, hogy „fajiságunkat két veszedelem fenyegeti: a zsidó és a germán”.

 

Nem csak az értelmiség egy része, hanem az országot irányító politikusok is hasonlóan gondolkodtak. 1938 nyarán egy kormányülésen felmerült, hogy a zsidó földbirtokszerzés mellett „a német nemzetiségek terjeszkedését is korlátok közé kellene szorítani”. A második világháború elején a náci Németország elkezdte szervezni a Birodalmon kívül élő németek „visszatelepítését”. Horthy Miklós kormányzó elérkezettnek látta az időt, hogy Magyarország megszabaduljon a „sváboktól”.1939. november 2-án a következőket írta Hitlernek: „Az a szándék, hogy a német kisebbségeket őshazájukba telepítik át, rengeteg kérdést rendez, súrlódásoknak veszi elejét.”. Horthy még sürgette is a Führert: „Egyébként a mi derék svábjaink, akiket mindig nagyon szerettünk, bizonyára a legjobb gazdák és mezőgazdasági dolgozók valamennyi repatriálásra tekintetbe jövő közül.” A németek kitelepítését támogatta Teleki Pál miniszterelnök is.

 

Budapest és Berlin közt

Magyarország 1938 és 1941 között négy lépcsőben, Hitler és Mussolini diplomáciai és katonai segítségével visszanyerte Trianonban elvesztett területeinek egy részét. Ez döntően befolyásolta a magyarországi németek helyzetét. Jelentősen megnőtt a lélekszámuk: az 1940 augusztusi, második bécsi döntés következtében az erdélyi szászok, az 1941 áprilisi délvidéki hadműveletek eredményeképp a bácskai német közösségek gyarapították soraikat. Az 1941-es népszámlálás adatai szerint a megnövekedett országterületen az összlakosság 3,6 százaléka (533.045 ember) vallotta magát német nemzetiségűnek, és 4,9 százalék (719.762 fő) német anyanyelvűnek. Az anyanyelvet deklarálók 75,25 százaléka a német nemzetiségbe sorolta magát.1941 tavaszára a magyarországi a térség legnagyobb német népcsoportjává vált.

 

Berlin ezt az embertömeget mindenképpen szoros ellenőrzés alá akarta vonni. Ennek legfontosabb csatornája a Magyarországi Népi Németek Szövetsége (Volksbund der Deutschen in Ungarn) volt. Ezt 1938 végén hozták létre azzal a céllal, hogy összefogja a hazai németséget. A gyorsan jobbra tolódó és Németországgal egyre szorosabb kapcsolatot ápoló szervezettel szemben náci-ellenes magyarországi németek megalapították a Hűséggel a Hazához (Mit Treue zum Vaterland) elnevezésű mozgalmat, amelynek azonban nem sikerült megállítani a Volksbund térnyerését.

 

A Berlin segítségével végrehajtott területi visszacsatolások másik következménye az volt, hogy Magyarország Hitler lekötelezettjévé vált és egyre szorosabb politikai, gazdasági és katonai szálakkal kapcsolódott a náci Németországhoz. A magyar kormány a háborús években újabb és újabb német követelésekkel találta magát szemben, és sokszor - főleg ha bizonyos berlini kívánságokat elutasított - a jó viszony fenntartása érdekében inkább a magyarországi német kisebbséggel kapcsolatos igényeket elégítette ki. Ezek kétirányúak voltak: egyrészt a kisebbség kollektív jogainak kiterjesztésére vonatkoztak, másrészt azt célozták, hogy minél több hazai németet besorozzanak az SS katonai feladatokat ellátó ágába, a Waffen-SS-be.

 

Az Észak-Erdélyt és a Székelyföldet visszacsatoló második bécsi döntés napján, 1940. augusztus 30-án megkötött magyar-német kisebbségi megállapodás a Magyarországon élő németek kizárólagos képviselőjeként a Volskbundot ismerte el. A szervezetet Berlinből irányították és az egyik SS-főhivatal, a Volksdeutsche Mittelstelle (Népi Német Közvetítő Szerv) vezetése alá tartozott. Így a magyarországi németség feletti ellenőrzés közvetve ugyan, de Heinrich Himmler SS-Reichsführer kezébe került. A németek az asszimiliációs nemzetiségi politikát folytató Magyarországon kivételes kisebbségi jogokat (szabad nyelvhasználat, önkormányzati testületek alakítása, stb.) kaptak. A következő időszakban Berlin elérte, hogy a Volksbund befolyása tovább növekedjen és a magyar kormány újabb jogkiterjesztő lépéseket tegyen. (Például az 1941 nyarán alakult Deutsche Jugend keretében a Volksbund vette át a tizenévesek levente típusú kiképzését, a szociális segélyezés terén pedig a „deutsche Volkshilfe” felállításával a német kisebbség újabb önkormányzati jogkört nyert.) Himmler a nemzetiszocialista propagandát és a Waffen SS-toborzások elősegítését a Volskbund feladatává tette.

 

A toborzások

Himmler 1941. december 18-án kiadott rendelete 60 ezer fő kiállítását irányozta elő Magyarországról, Szlovákiából és Romániából. A magyarországi toborzás az ehhez szükséges kétoldalú megállapodások híján illegálisan kezdődött meg. 1942 januárjában a német katonai vezetés azt követelte Budapesttől, hogy a teljes magyar haderőt vesse be a Keleti Fronton. A kormány erre nem volt hajlandó, viszont az elutasítást ellensúlyozandó beleegyezett, hogy a Waffen-SS toborzásokat legalizálják és ezzel hatékonyabbá tegyék. Az 1942. február 12-én kötött első magyar-német toborzási megállapodás engedélyezte, hogy 20 ezer magyarországi német önkéntesen belépjen a Waffen-SS. Kikötötte ugyanakkor, hogy a Honvédségben és a hadiüzemekben tilos a toborzás, valamit előírta, hogy a jelentkezők a Waffen-SS-ben töltött szolgálati idejük alatt elveszítik magyar állampolgárságukat. Néhány hónap múlva a magyar kormány áldását adta újabb 10 ezer magyarországi német SS-önkéntes toborzásához.

1943 áprilisában Hitler tárgyalássorozatba kezdett, hogy a sztálingrádi vereség hatására szövetségeseiben kialakult kételyeket eloszlassa. Horthy Miklós is meghívást kapott a klessheimi kastélyba. Bár a felek szinte semmiben sem értettek egyet, Horthy megígérte, hogy engedélyezi a Waffen-SS toborzás kiterjesztését a magyar honvédségnél szolgáló németekre is. Az erről szóló megállapodást 1943. június 1-én írták alá. 1944 januárjáig mintegy 40 ezer magyarországi német öltött önkéntesen SS egyenruhát. (Természetesen nem csak magyar állampolgárok jelentkeztek a Waffen-SS-be. Ugyanezt tette több százezer dán, norvég, holland, finn, horvát, ukrán, bosnyák, olasz, francia, stb.)

 

1944. március 19-én a Wehrmacht megszállta Magyarországot. Az új, Sztójay Döme vezette kormány mindenben igyekezett kielégíteni Berlin igényeit. Megkezdte a zsidók kifosztását, gettósítását és deportálását, valamint a teljes magyar gazdasági és hadi potenciált Hitler rendelkezésére bocsátotta. Ennek jegyében született a harmadik toborzási egyezmény 1944. április 14-én. Ez Magyarország számára a korábbiaknál is kedvezőtlenebb feltételeket tartalmazott. A megállapodás előírta, hogy minden 17. életévét betöltött magyarországi német férfi köteles szolgálatot teljesíteni a Waffen-SS-ben. Megszűnt tehát az önkéntesség és a megállapodás kötelező érvénnyel vonatkozott arra a többszázezer magyarországi németre is, akik a Volksbund erősödő propagandája ellenére sem szimpatizáltak a nemzetiszocializmussal. A toborzási akciók eredményeképpen összesen mintegy 120 ezer magyarországi német harcolt a Waffen-SS soraiban. Mindössze egyharmaduk jelentkezett önként.

 

A nyilas hatalomátvétel után a magyar kormány 1944. október 23-án újabb szerződésben további négy Waffen-SS hadosztály megszervezését vállalta. A megállapodásnak megfelelően a magyarokból álló hadosztályok magyar parancsnokok vezetése alatt, de a német Waffen-SS kötelékében harcoltak. A tervezett négy egység helyett csak kettőt (a „Hunyadi” és a „Hungária” elnevezésű hadosztályokat) sikerült felállítani részben önkéntesek, de főleg besorozott leventék, honvédegységek és egyéb iskolaosztályok hadra fogásával. A tervbe vett másik két magyar SS-hadosztály nem állt fel. A Hunyadi és a Hungária mellett ugyanakkor még több tisztán magyar alakulat harcolt a Waffen-SS-ben. Ilyen volt például a 61. SS gránátos ezred Deák László SS-Standartenführer vezetésével, az ún. „Ney-dandár” Ney Károly SS-Obersturmbannführer parancsnoksága alatt, illetve az 1. magyar SS sízászlóalj, valamint az 1. magyar SS rohamvadász ezred.

 

Atrocitások

A második világháború során tehát összesen mintegy 160-170 ezer - főleg német származású - magyar állampolgár harcolt a Waffen-SS soraiban. A legtöbben csupán azt tették, amit az idők kezdete óta minden háborúba küldött katona: megpróbálták végrehajtani a kiszabott harci feladatot és eközben igyekeztek életben maradni. Sokan viszont minden bizonnyal háborús bűnöket (is) követtek el.

 

A Waffen-SS a többi fegyvernemnél jóval gyakrabban gyilkolta le a polgári lakosságot, pusztított el egész településeket, mészárolt le hadifoglyokat és zsidókat. Magyarok a 40 Waffen-SS hadosztály közül legalább tizenkettőben szolgáltak. A „Das Reich” 1943 tavaszán a Harkov környékén folytatott harcok során több mint 20 ezer szovjet civil és hadifogoly lemészárlásában vett részt, 1944 nyarán pedig több ezer polgári személyt és ellenállót gyilkolt meg Franciaországban. A 8. „Florian Geyer” SS-lovas hadosztályt 1942-1943 során partizánvadász akciókban vetették be, néhány alakulata pedig 1943 tavaszán részt vett a varsói gettófelkelés leverésben és mintegy 70 ezer zsidó lemészárlásában. A hadosztályt zömmel magyarországi önkéntesek alkották. A 16. „Reichsführer SS” páncélgránátos hadosztály 1944 augusztus-szeptemberében Olaszországban folytatott „biztonsági” hadműveleteket, amelyek során a divízió tagjai súlyos atrocitásokat követtek el az olasz civil lakosság ellen.

 

Több ezer Magyarországon sorozott német került a 18. „Horst Wessel” hadosztályhoz. Ez 1944 nyarán partizánvadász akciókat bonyolított a Balkánon, augusztusban pedig részt vett a szlovákiai felkelés leverésében és az azt követő véres megtorlásban. Ennek több tízezer zsidó és szlovák civil esett áldozatul. Magyarországi németek kerültek a 7. „Prinz Eugen” önkéntes hegyivadász hadosztályhoz, amelynek tagjai 1943-1944-ben Jugoszláviában számtalan atrocitást követett el. Valószínűleg ők voltak a felelősek az 1944 októberi cservenkai mészárlásért, melynek során több száz, a bori lágerekből észak felé menetelő magyar zsidó munkaszolgálatost lőttek agyon. A Ney Károly vezette SS-ezredet a szélsőségesen antiszemita Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség tagjaiból alakítottak meg. Az ezred több tagja ellen indult eljárás a háború után gyilkosság miatt.

 

Koncentrációs táborok és halálmenetek

Magyar zsidó túlélők tanúvallomásai alapján egyértelmű, hogy magyar SS-ek koncentrációs és megsemmisítő táborokban is teljesítettek szolgálatot. Alágerek felügyeletét ellátó halálfejes (Totenkopf) alakulatokat a háború előrehaladtával egyre gyakrabban vezényelték át frontszolgálatra a Waffen-SS-hez, míg a helyüket Allgemeine SS-tartalékosok, a háború végén pedig sokszor „népfelkelők” (Volkssturm) vagy Wehrmacht-katonák foglalták el. A különböző SS-ágazatok közötti mozgás nem volt egyirányú, hiszen a harcokban megsebesült vagy további frontszolgálatra alkalmatlanná vált Waffen-SS-katonákat gyakran helyezték át a koncentrációs táborokba. A kiürített lágerekből evakuált foglyokat az egyre inkább megszűnő Totenkopf ágazat helyett mind gyakrabban az adott körzetben tevékenykedő Waffen-SS-egységek kísérték. A halálmentek során a Waffen-SS zsidó és nem zsidó foglyok újabb tízezreit gyilkolta le.

 

A következő tanúvallomásokat magyar zsidók tették 1945-ben, egymástól függetlenül, különböző időpontokban. „A gyárba menet SS-katonák kísértek vérebbel, ha valaki a sorból kilépett vérebeket uszítottak ránk, akik élve tépték szét a szerencsétlen áldozataikat. Állandóan lövöldöztek, de a sváb SS-katonák sem maradtak le a németek mögött a kegyetlenkedésben.” „Az SS-ek itt [Bergen-Belsenben] kedvükre kegyetlenkedtek. Volt olyan barakk, amelyben mindenkit agyonvertek. Különösen a magyar sváb származású SS-ek váltak ki a kegyetlenkedésben.” „Gyalog indítottak bennünket Mauthausenbe. Magyar –illetőleg sváb - SS kísérettel mentünk, aki nem bírt menni, azt agyonlőtték. Ha valaki kilépett a sorból - agyonlőtték, ha valaki bement egy házba - agyonlőtték. Más büntetés nem is volt, csak halál.” „12 órát dolgoztunk naponta. SS-katonák őriztek bennünket. Megjegyezni kívánom, hogy különösen a magyar SS-katonák a legnagyobb brutalitással viseltettek irányunkban.” „[Buchenwaldban] magyarul beszélő SS-ek vigyáztak ránk, akik sokszor nagyon vertek, egyszerűen ha egy ember nem tetszett nekik, kivették a sorból és agyonütötték, láttam is egy alkalommal, amint a kinti kommandóban egyet agyonütöttek.” „Az SS-ifjak - bánáti svábok voltak - azzal szórakoztak, hogy vagy gránátot dobtak közénk, vagy géppisztollyal lövöldöztek bennünket.” „Sváb SS legények egyre-másra ritkították sorainkat.” „Csak a Bánátban kezdődtek az atrocitások, ahol a lemaradottakat ottani sváb alakulatok tagjai agyonlőtték. Itt kb. 300-an pusztultak el.”

 

Kollektív felelősségre vonás

A kevesek bűneiért az egész német közösséget felelősségre vonták. A kollektív bűnösség elve alapján 1946 és 1948 között mintegy ­200 ezer német nemzetiségit telepítettek ki Magyarországról Németországba. Nagy részüket 1946 folyamán az amerikai megszállási övezetbe deportálták, a többieket 1947-1948-ban a szovjet zónába szállították. Több tízezer embert még a harcok idején a bevonuló Vörös Hadsereg hurcolt el a Szovjetunióban lévő munkatáborokba. Mindez összeurópai jelenség volt. A háborút követő időszakban Lengyelországból, a Szovjetunióból, Csehszlovákiából, Jugoszláviából, Romániából és Magyarországról majdnem 12 millió németet űztek el különböző módszerekkel.

 

Csehszlovákiából és Lengyelországból már azelőtt összesen egymillió embert kényszerítettek távozásra, hogy a potsdami konferencián (1945. július 17 - augusztus 2.) a nagyhatalmak nekiláttak volna “németkérdés” átfogó rendezésének. A konferencia záródokumentumának XIII. cikkelye kimondta: „Az értekezlet a németek Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról való áttelepítésére vonatkozóan a következő határozatot hozta : A három kormány minden vonatkozásban megvizsgálva a kérdést, elismeri, hogy Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországban maradt német lakosságnak vagy egy részének Németországba történő áttelepítésére vonatkozó intézkedéseket kell foganatosítani. Megegyezésre jutottak, hogy minden áttelepítést, ami sorra kerül, szervezett és emberi módon kell lefolytatni.”

 

A döntés mögött a Szovjetunió törekvése állt, hogy az uralma alá hajtott kelet-európai térségből kisöpörje a németek millióit. A határozathoz persze kellett a nyugati szövetségesek beleegyezése is. Magyarországon a Szövetséges Ellenőrző Bizottság felügyelte a kitelepítéseket. A szovjet delegátus közel félmillió ember deportálását sürgette. Ugyanakkor tévedés volna azt hinni, hogy a németeket csupán a győztes nagyhatalmak nyomására zsúfolták marhavagonokba és vitték Németországba. Edvard Beneš csehszlovák elnök már a háború alatt terveket készített a németek kitelepítéséről. A nagyhatalmak által kétszáz kilométerrel nyugatra tolt Lengyelország elemi érdekének vélte, hogy a Szovjetunió által elfoglalt keleti területeiről menekülő lengyeleknek a nyugat-lengyelországi németek elűzésével csináljon helyet.

 

Magyarország is maga kezdeményezte a németek kitelepítését. Ahogy említettük, már a háború előtt is széles körű volt a svábellenesség, amelyet az új Magyarország politikai elitjéből is sokan osztottak. A későbbi miniszterelnök, a kisgazda Nagy Ferenc pártja pécsi nagygyűlésén már 1944 novemberében felvetette a „hazai svábság” kitelepítésének szükségességét. A Nemzeti Parasztpárt egyik prominense, Kovács Imre így dörgött a Szabad Szó hasábjain 1945 áprilisában: „az egész svábság kollektív felelős a svábok tetteiért. Nincs irgalom, nincs kegyelem! A legradikálisabb megoldást követeljük: A svábokat egytől-egyig ki kell telepíteni az országból!”Gyöngyösi János magyar külügyminiszter már márciusban, tehát a potsdami konferencia előtt arról érdeklődött brit és szovjet diplomatáknál, hogy a nagyhatalmak miként reagálnának egy nagyarányú kitelepítési akcióra.

 

A Volksbund náci propagandája és a Waffen SS-ben harcoló százezrek tettei csak az ürügyet szolgáltatták a magyar kormánynak arra, hogy a német közösség kárára oldja meg az ország különböző problémáit. A világégés végső szakaszában és béke első hónapjaiban mintegy 3 00 ezer magyar menekült érkezett a környező országokból. Ráadásul1947-1948-ban több mint százezer magyar érkezett, akiket a csehszlovák-magyar „lakosságcsere” keretében távozásra kényszerített északi szomszédunk. A menekültek és kitelepítettek elhelyezését a kormány a németek elűzésével kívánta megoldani. Ehhez kapcsolódott Magyarország hosszú ideje égető problémája: a mezőgazdasági birtokok túlzott koncentrációja és nincstelen parasztság földéhsége. A Horthy-rendszer ezt a zsidó tulajdonban és bérleményben lévő birtokok kisajátításával kívánta kezelni, de ahogy láttuk, már 1938-ban is felmerült a németek „terjeszkedésének korlátok közé szorítása”. A háború utáni kormányzat most a németek földjeire és portáira vetett szemet.

 

A kitelepítések

1945-1946 fordulóján jelentek meg a kitelepítés szabályait tartalmazó rendeletek. A végrehajtással Nagy Imre belügyminisztert bízták meg. Mindenkinek mennie kellett, aki tagja volt a Volksbundnak vagy az SS-nek (akkor is, ha nem önkéntesről, hanem kényszersorozottról volt szó), aki 1941-ben német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát vagy magyar nevét visszanémetesítette. Nem deportálták a demokratikus pártok tagjait és azokat, akik 1941-ben német anyanyelvűként, de magyar nemzetiségűként regisztrálták magukat és bizonyítani tudták, hogy demokratikus meggyőződésükért üldözték őket a háború alatt. A mentesítettek aránya nem haladhatta meg a 1 0 s zázalékot. A kitelepítettek 1 00 kilogrammnyi csomagot vihettek magukkal. Minden m ást elkoboztak: földet, házat, szőlőt, állatokat. A kitelepítették elvesztették magyar állampolgárságukat.

 

A vidéket megszállták a belügyminisztérium által delegált kitelepítési kormánybiztosok, akik összeállították és közszemlére tették a deportálási névlistákat. Ezután öt nap volt a fellebbezésre, majd megszületett a végleges kitelepítési határozat. Ettől kezdve a listán lévők nem hagyhatták el lakóhelyüket. Portáikat gyakran még az elszállítás előtt elfoglalták az új lakók. A régi tulajdonos örülhetett, ha saját házának hátsó szobájában vagy pajtájában meghúzhatta magát családjával.

 

Mikor eljött az indulás napja, a hatóságok összegyűjtötték a németeket. A dunabogdányi Stágel Ferenc visszaemlékezése szerint „Tizenhárom és fél éves voltam. Egy szombati nap volt, amikor teherautókkal jöttek értünk. Senki sem tudta, hogy kit és miért visznek. Apám nem volt volksbundista, a háborúban magyar katona volt, mégis rajta volt a kitelepítési listán. Talán azért, mert német anyanyelvűnek vallotta magát, talán azért, mert az egyik legtehetősebb ember volt a faluban fogalmunk sem volt, hová megyünk.” A Volks családot Majósról vitték el. „Szüleim és nagyszüleim a biztonság kedvéért gondosan bezárták az ajtót. Nem tudhattuk, hátha visszatérhetünk mégis. […] Amikor a kocsihoz értünk, megdöbbenve vettük észre, hogy néhány gyanús alak pajszerral a kezében közelít a házunk felé. […] Szomorú szívvel és tehetetlenül végig kellett néznünk, amint visszahagyott javainkat elviszik, állatainkat elvezetik.” A mözsi W.M és családja rajta sem volt a listán, mégis elvitték őket. „Hétfőn reggel öt órakor rendőrök kopogtak az ablakunkon. Azt mondták, csomagoljunk össze – a csomag nem lehetett több 40 kilogrammnál –, mert ki leszünk telepítve. A vonat a mözsi pályaudvarról indult.”

 

Az elűzötteket marhavagonokban szállították Németországban. Az első szerelvények 1946. január 19-én indultak Budaörsről. Josef Hauser az egyik első transzporttal került ki. „F arkasordító hideg volt. Személyszállító kocsi nem volt számunkra. A szállítás a marhavagonban, melybe 30 személyt bezsúfoltak, embertelen volt, mivel nem volt szaniter berendezés (WC). Gyerekek, felnőttek, idős és beteg emberek nyolc napig utaztunk, amíg megérkeztünk Németországba”.

 

1946-ban több mint 11 0 ezer embert vittek Németország amerikai megszállási zónájába. Az ottani katonai hatóságok azonban leállították a kitelepítést. A magyar kormány ezután a szovjetekhez fordult, hogy fogadják a kitoloncoltakat. 1947 és 1948 nyara között így további tízezreket szállítottak ki. Paradox módon a demokratikus, koalíciós időszak justizmordját végül Rákosi-féle kommunista diktatúra hozta helyre. Az 195 0 márciusában megjelent kormányrendelet hatályon kívül helyezte a németekre vonatkozó jogfosztó intézkedéseket.

 

A romjaiban heverő Németországban a kitelepítetteket mostoha körülmények fogadták. A főleg birtokos parasztgazdákból álló magyarországi németség földhöz juttatására nem volt remény. Ezért a legtöbb ember új foglalkozás után nézett vagy elszegődött idénymunkásnak. Sokan évekig menekülttáborokban éltek. Az elűzöttek Nyugat-Németországban sok év elteltével némi kárpótlást kaptak az államtól. A legtöbben csak átmenetinek gondolták a száműzetést, és abban reménykedtek, hamarosan viszontlátják szülőföldjüket, melytől gyakran hasonló körülmények között búcsúztak el, mint a biatorbágyi Franz Brückner: „A vasútállomás tele volt gyászoló emberekkel […] Aztán rácsatolták a szerelvényre a mozdonyt. Erre Oszfolk József azon hirtelenjében összehívta zenészeit és egy utolsó szívszaggató üdvözletet játszottak immár elvesztett hazájuknak: a magyar himnuszt. Zúgott az »Isten áldd meg a magyart!«”

 

 

Felhasznált források

Gyurgyák János: Magyar fajvédők. Osiris, Budapest, 2 012.

 

Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 1919-1945. Kossuth, Budapest, 1988.

 

Kerepeszki J ózsef: A Turul Szövetség. In Romsics Ignác (szerk.): A magyar jobboldali hagyomány 19 00-1948. Osiris, Budapest, 2 009. 341-376.

KovácsZoltánAndrás - Számvéber Norbert: A Waffen-SS Magyarországon. Múlttal a JövőértAlapítvány, Budapest, 2001.

Magyar tragédia 1946 – a Terror Háza virtuális kiállítása

http://www.svabkitelepites.hu/index2.html

Ránki György (szerk.): Magyarország története 1919-45. Akadémiai, Budapest, 1988.

Rutsch Nóra: Magyarország miért? A magyarországi németek kitelepítésének néhány kérdése.

http://www.folyoirat.tortenelemtanitas.hu/2010/12/rutsch-nora-magyarorszag-miert-a-magyarorszagi-nemetek-kitelepitesenek-nehany-kerdese-01-04-10/

Sipos Péter (szerk.): Magyarország a Második Világháborúban. Magyar Hadtudományi Társaság - Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 1996.

Spannenberger Norbert: A Volksbund. Egynépcsoportnemzetiszocialistaszervezete
vagyemancipációskisebbségiegyesület?

http://web.archive.org/web/20100115231356/http://www.aetas.hu/2000_4/2000-4-04.htm

Tilkovszky Lóránt: SS-toborzás Magyarországon. Kossuth, Budapest, 1974.

Ungváry Krisztián: Antiszemitizmus és németellenesség – a kétfrontos harc. In Karsai László-Molnár Judit (szerk.): Küzdelem az igazságért. Tanulmányok Randolph L. Braham 8 0. születésnapjára. Mazsihisz, Budapest, 2002. 731-750.

Hans Werner: An deutscher Seite - Internationale Freiwillige von Wehrmacht und Waffen SS. Universitas Verlag, 1998.

Zinner Tibor: A magyarországi németek kitelepítése.

http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/nemetek/a_magyarorszagi_nemetek_kitelepitese/pages/000_konyveszeti_adatok.htm

александр лобановский класс