A 19−20. századi magyar történelem egyik véres vezérmotívuma az ismétlődő antiszemita erőszak. Két meghatározó forradalom (1848, 1956) között Magyarország államformája, politikai berendezkedése számtalanszor változott. Volt Ausztria által megszállt királyság (1849−1867), a térség nagyhatalma a Habsburgok multietnikus birodalmában (1867−1918), polgári „népköztársaság” (1918−1919), kommunista diktatúra (1919), király nélkül királyság, amelyet formális parlamentáris keretek között egy autoriter kormányzó irányított (1920−1944), náci bábállam (1944−1945), többpárt-rendszerű, de egyre szűkülő demokrácia (1945−1948), majd sztálinista diktatúra. Uralta a forradalmár Kossuth Lajos, Ferenc József Habsburg császár és király, a kommunista Kun Béla, a tekintélyelvű Horthy, a Hitler által kinevezett nyilas nemzetvezető, Szálasi Ferenc, és a Moszkvából küldött sztálinista, Rákosi Mátyás. Az ország alig több mint 100 év alatt hatalmas kudarcokat szenvedett el. Az egykor multietnikus Magyar Királyság az első világháború után elvesztette területének kétharmadát és lakosságának többségét, és a térség egyik domináns politikai tényezőjéből apró, frusztrált nemzetállam lett. Elvesztett két világháborút és két forradalmat. Hol osztrák (1849), hol román (1919), máskor német (1944) vagy éppen orosz/szovjet csapatok (1849, 1944−1945, 1956) szállták meg.

E turbulens időszakban az itt élő népek és elitek között etnikai, politikai, vallási okokból gyakran volt feszült a viszony. Az 1848 − 1849-es Habsburg-ellenes forradalom szabadságharc során magyarok, szerbek és románok valóságos etnikai polgárháborúkat vívtak, a második világháború alatt pedig etnikai tisztogatásokat terveztek és hajtottak végre egymás ellen. Az áldozatok száma mindkét periódusban több tízezer főre rúgott. 1944-től a magyar nácik üldözték, legyilkolták vagy náci táborokba deportálták az itt élő romákat. 1945 után kollaboráció vádjával erőszakosan kitelepítettek majdnem 200 ezer magyarországi németet, és sor került a helyenként etnikai tisztogatásra emlékeztető szlovák−magyar lakosságcserére is. Ezek az erőszakos cselekmények azonban minden szörnyűségük ellenére sem álltak össze koherens és permanens történelmi tradícióvá.

Egy másik esetben azonban éppen ez történt. Megfigyelhetünk egy szinte állandósuló agressziómintázatot, amely a társadalmi viszonyoktól, uralkodó ideológiától, aktuális gazdasági és politikai berendezkedéstől függetlenül újra és újra elemi erővel jelent meg: a krízishelyzetek és rendszerváltások időszakában elharapózó antiszemita erőszakot. A magyar nemzeti identitást máig meghatározó két forradalom, 1848. március 15. és 1956. október 23. között eltelt hosszú évszázad alatt legalább kilenc zsidóellenes erőszakhullám söpört végig az országon. K utatásaink szerint ezek során a különböző lakossági csoportok összességében mintegy ezer alkalommal támadtak zsidó szomszédaikra, honfitársaikra. Az összképet még sötétebbé teszi, hogy ez a szám nem tartalmazza a különböző állami szervek és hatóságok által elkövetett erőszakos cselekményeket: az 1919-es kommunista vörösterrort, a délvidéki razziát, az 1941−1942-es deportálási akciókat, az 1944-es gettósítás, deportálás, illetve az 1944−45-ös nyilas uralom során elkövetett kínzások, gyilkosságok, atrocitások ezreit.

„A csőcselék féktelensége, fájdalom, támaszt és felbátorítást talált azon keserű ellenszenvben, mellyel a városi polgárság nagy része a zsidók ellen viseltetik. Sok zsidó kegyetlenül megveretett, mindnyájan ártatlan családaikkal együtt, aggodalom s rettegés közt számlálták a perceket” – írta csalódottan a Pesti Hírlap  az 1848. március 19-i pozsonyi pogromról. Mindez négy nappal a pesti forradalom után történt. Petőfiék és a nemzet nagy napja után a zsidók csak rövid ideig hihettek benne, hogy számukra is eljött a szabadság, egyenlőség és testvériség korszaka.

Az előzményeket figyelembe véve mindez persze kevéssé meglepő. Bár a reformkorban úgy tűnt, hogy a zsidóellenes erőszak visszaszorul, és a zsidók emancipációja több országgyűlésen is felmerült, az érdemi jogkiterjesztés mindig meghiúsult. Hol a kormányzat, hol a főrendek, máskor pedig a zsidókban gazdasági konkurenciát látó királyi városok támasztottak akadályokat. Utóbbiak már azt is nehezményezték, hogy az 1840. évi 29. törvénycikk engedélyezte, hogy a zsidók a városokban letelepedve a céhes kereteken kívül kereskedjenek, vállalkozzanak. Az utolsó rendi országgyűlésen (1847–1848) kemény politikai harc tört ki az izraelita vallás egyenjogúsítása, valamint a zsidók egyenlő választójogának és bevándorlásának engedélyezése kapcsán. 1848. február 19-én az aradi követ a teljes polgári jogegyenlőség megadását javasolta. A hírre Pozsonyban már ekkor – tehát jóval a forradalom előtt – antiszemita zavargások törtek ki. A kivezényelt katonaság csak három nap alatt tudta a rendet helyreállítani. Alig telt el két nap a március 15-i forradalom után, a pesti német polgárok máris felháborodottan ellenezték, hogy a frissen alakult nemzetőrségbe zsidókat is felvegyenek. Végül az izraeliták kénytelenek voltak saját egységet alakítani. A már említett, második pozsonyi pogrom március 19-én azért robbant ki, mert megint elterjedt a hír: az országgyűlés a zsidóknak kedvező határozatra készül. A tömeg újra beverte a zsidók ablakait, kirakatait, és megtámadta a régi gettót. A kétnapos fosztogatás és erőszak után a spontán népgyűlés úgy döntött, hogy „a városban lakó izraeliták kiűzessenek”.

A pozsonyi országgyűlés  (Magyar Nemzeti Múzeum)

A következő hetekben számos magyar város polgárai cselekedtek hasonlóan. A helyi zsidókat Pécsett, majd néhány nap múlva Esztergomban is határozatban szólították fel, hogy költözzenek el. A soproni közösség 72 órát kapott a távozásra. Temesváron a helyi horvátok követelték a kiűzetést. A székesfehérvári népgyűlésen ezrek követelték, hogy „a zsidók a városból kimenjenek”. Azok pedig az agresszív hangulat láttán vagyonukat hátrahagyva menekültek is a környező falvakba. A kassai polgárok még radikálisabbak voltak. Totális megoldásra törekedtek. Azt akarták, hogy amennyiben a zsidók nem oszlatják el a vallásuk „titkaival” kapcsolatos keresztény aggodalmakat, valamennyi városból, sőt, az ország egész területéről űzzék ki őket. Eközben az egyik főrend, Berényi János gróf az országgyűlésen a keresztény adósságok eltörlését és a zsidók külön megadóztatását javasolta. Aligha meglepő, ha ilyen körülmények között a  kormány nem erőltette az emancipáció kérdését. Kossuth kérte, hogy egyelőre inkább ejtsék az ügyet: „(…) mert vannak akadályok, mikkel bizonyos percekben istenek sem küzdhetnek meg; most a zsidókra nézve rendelkezni annyi volna, mint e népfaj közül tömérdeket áldozatul vetni ellenségeik dühének.” A radikalizálódó hangulatot érzékelve a kormány elrendelte, hogy a közigazgatás a nemzetőrség segítségével biztosítsa a zsidók személyi és vagyonbiztonságát. Ekkor azonban már késő volt. A hatalmi vákuum időszakában elszabadultak az indulatok.

Április 4-én, Szombathelyen megtámadták és kifosztották a zsidó üzleteket, lakásokat. A zsinagógát feldúlták, a tóratekercseket széttépték, sokakat összevertek. Másnap a népgyűlés kiűzte a zsidókat, semmisnek nyilvánította a velük kötött szerződéseket, és megtiltotta számukra és velük a további üzletelést.

A szombathelyi zsinagóga (MZSML)

Az országot pogromhullám borította el.Antiszemita zavargások törtek ki Keszthelyen és Körmenden. Rábahídvégen a helyiek beverték az izraeliták ablakait. Nádason részeg szlovák parasztok fosztogattak, és szétverték a zsinagógát. Bazinból is elkergették a zsidókat. A kétnapos szeredi pogrom alatt még a módosabb keresztények házait is kirabolták, a helyi zsidók pedig elmenekültek az őrjöngő tömeg elől. Május 2-án, Vágújhelyen a környező falvak főleg szlovák lakossága rontott a zsidókra. A támadókat egy hatvanfős zsidó nemzetőr egység próbálta feltartóztatni, de a túlerő elsöpörte őket. Keresztény bajtársaik nem segítettek nekik. A pogrom hangadói azzal tüzelték a parasztokat, hogy a császár parancsára járnak el. A zsidókat elűzték. Egy csecsemőt anyja karjában vertek halálra, egy magatehetetlen öreg belehalt, egy nő beleőrült a bántalmazásokba. Sok volt a súlyos sebesült. A hordát végül 20 órányi tombolás után trencsényi nemzetőrök verték szét. ^[1]  

Egy 19. századi városi pogrom ábrázolása (Frankfurt, 1819)

Az erőszak a nagyvárosokban is terjedt. Április 19-én, alig egy hónappal a vértelen forradalom után, a pesti Múzeum téren ismét tömeg gyűlt össze. A szónokok ezúttal azonban nem a szabadságról, hanem a házbérek csökkentéséről, és a betelepült zsidók elkergetéséről beszéltek. Hamarosan zavargások törtek ki: a Terézvárosban üzleteket és lakásokat rongáltak meg és raboltak ki. Sok embert vertek össze az utcán. A randalírozók petícióval fordultak a kormányhoz, hogy az engedély nélkül Pesten „letelepedett zsidók kiparancsoltassanak”, a zsidó nemzetőröktől „pedig fegyvereik elszedettessenek”. A felháborodott Kossuth egyenesen azt követelte, hogy szükség esetén akár ágyúval is lőjenek bele az antiszemita csőcselékbe. Minisztertársai azonban leszavazták. Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök hiába igyekezett személyesen megnyugtatni a kedélyeket. A rendet végül a katonaság állította helyre. Április 23-án, két hónapon belül immár harmadszor került sor pogromra Pozsonyban. Az ezúttal is több ezres őrjöngő tömeg lerombolta a zsidó iskolát. A sírköveket meggyalázták, a lakásokat és üzleteket kirabolták. A kivezényelt katonákat elkergették, a parancsnokukat majdnem megkövezték. A nemzetőrség a közrend helyreállítása helyett a fosztogatókkal együtt követelte a közösség kiűzését. A városi tanács másnap csak úgy tudta csillapítani a kedélyeket, hogy elrendelte, a zsidók költözzenek vissza a régi gettó területére. „(…) az ember feje ég, és fellázad a keble, midőn a pozsonyiaknak a zsidók elleni harcáról olvas. Ah, uraim, ne nevezzétek azt zsidók elleni harcnak: mert az valósággal vagyon elleni harc, magyarul mondva rablás volt” – írta a Pesti Hírlap . A Budapesti Híradó  joggal kesergett: „A sors úgy akarta, hogy Magyarország újjászületésének napjai ne jegyeztessenek föl e nemzet könyvébe foltok nélkül: szabadságunk meg van fertőzve, még pedig a legszennyesebb módon.”

Az 1848. március 15-i forradalmat követő másfél hónapban több mint harminc városban törtek ki kisebb-nagyobb antiszemita zavargások Győrtől Balassagyarmatig, Veszprémtől Egerig, Nagykanizsától Budáig.

A pogromokban tízezrek vettek részt. Voltak köztük németek, magyarok, szlovákok, polgárok, diákok és parasztok, férfiak és nők egyaránt. A zsidók kiűzését több tucat város és megye követelte, az országgyűlés hangos volt a zsidóellenes uszítástól. A liberális kormány ahol és amennyire tehette és merte, fellépett a zsidók védelmében: tucatnyi városban a katonaság állította helyre a rendet. A zsidókat kiűző városokba kormánybiztosokat küldtek, akik ha kellett, katonai erővel vonatták vissza a városi hatóságokkal a zsidókat kiűző határozatokat. Az erőszakot sikerült megfékezni, de ilyen körülmények között az emancipáció politikai öngyilkosság lett volna. Nem csoda, hogy az üldözöttek már májusban Kivándorlási Egyletet alakítottak Pesten, és kiáltványban népszerűsítették a tömeges amerikai emigráció gondolatát. A szervezett tömeges exodus előkészületei egész nyáron folytatódtak. Mégis: e csalódások ellenére, amikor az ősszel Bécs Magyarországra támadt, a hazai zsidók tömegesen álltak a szabadságharc ügye mellé. Kivándorlási központjaik toborzóirodákká alakultak, a hitközségek pénzadományokkal és az ezüst kegytárgyak felajánlásával siettek a haza védelmére. A 180 ezres honvédségben rengeteg (Kossuth túlzó becslése szerint 20 ezer) zsidó harcolt. 1849 júliusában, Szemere Bertalan miniszterelnök javaslatára az országgyűlés végre megszavazta zsidó emancipációt. Ez azonban ekkor már alig volt több, mint gesztus. A szabadságharc heteken belül elbukott.

Az Osztrák−Magyar Monarchi ára  az utókor egyfajta aranykorként emlékezik. 1867-es kiegyezés megnyitotta az utat Magyarország robbanásszerű gazdasági fejlődése előtt, és meghozta a zsidók emancipációját is. A feudalizmus véget ért. 1875. április 8-án azonban a kormánypárti Istóczy Győző emelkedett szólásra a képviselőházban. Évtizedekkel később sokan úgy emlékeztek, hogy ezzel a beszéddel született meg a magyar politikai antiszemitizmus. ^[2]  Istóczy a zsidó bevándorlást ostorozta. Kifejtette, hogy a zsidóság nem felekezet, hanem egy „nemzetközi fővezénylet alatt álló állami és nemzetiségi érdekeken fölülemelkedő kosmopolitikus organismus”, amely a befogadó nemzetek vesztére tör, és amely ellen „önvédelmi mozgalmat” kell szervezni. ^[3]  A politikai arénában ez a hangnem akkor botrányosnak számított, Istóczy monomániás antiszemita kirohanásai nyomán azonban hamarosan megszokottá vált. Néha asszimilálhatatlan „kasztnak” nevezte a zsidóságot, melytől szervezett formában kell megszabadulni. Máskor arról beszélt, hogy elmúltak már azok az idők, amikor „a keresztény népek a koronként égetővé vált zsidókérdés nehéz problémáját a zsidók tömeges kivégzése útján oldották meg”. ^[4]  A cionistákat évekkel megelőzve fejtegette, hogy Palesztinában hozzák létre „Zsidóországot”, és vigyék oda Európa zsidóit. Eszmefuttatásait a kormány határozottan visszautasította. Képviselőtársai gyakran kinevették, szórakoztató bohócnak tartották. Szónoklatait éveken keresztül a következő megjegyzések kísérték a képviselőházi naplókban: „Harsogó kacagás”, „nevetés”, „derültség minden oldalon”. A politikai különc hamar elszigetelődött.

A tiszaeszlári ügy tárgyalása Nyíregyházán

Ehhez képest 1883 májusában egy képviselő már joggal mondta az alsóházban: „Vessünk számot azzal, hogy ma Magyarország az antisemitizmusz tűzfészke.” Hogy történhetett néhány év alatt ekkora változás?

Akárcsak 1848 vagy éppen 1990, 1867 is egy rendszerváltás kezdete volt. Akkor is kiderült, hogy egy rendszerváltással  sokan  jár hatnakrosszul . Márpedig a kapitalista modernizációnak számtalan vesztese volt. A korszerű gazdálkodási ismeretek híján a jobbágyfelszabadítás eredményeként tönkremenő kis- és középbirtokosok, a szakmával nem rendelkező, a családi birtok bevételeit vállalkozás indítása helyett felélő, majd az államigazgatásba menekülő dzsentrik, a filoxéra gomba által tönkretett szőlőtulajdonosok, mind-mind az akkori átalakulás vesztesei voltak. A kapitalizálódásból kimaradt lecsúszók nagy része a hagyományos keresztény csoportokból verbuválódott. Ezzel szemben sok lenézett zsidó vált az átalakulás nyertesévé. Mivel a premodern viszonyok kizárták őket az addig tradicionálisan magas státuszú pozíciókból (földbirtoklás, katonáskodás, közszolgálat stb.), kénytelenek voltak a kereskedelmi, pénzügyi pályák felé húzódni. Az itt kényszerből felhalmozott ismereteik és stratégiáik most hirtelen hatalmas előnnyé váltak. A többségi társadalomnál gyorsabban és sikeresebben kezdtek vállalkozásokba. A gazdasági rendszerváltás nyomán kialakuló új világot sokan hamarosan a szegényedő keresztények kárára gyarapodó zsidók Kánaánjaként érzékelték.

Akárcsak Németországban és Franciaországban, az 1873-as német-osztrák tőzsdekrach és a nyomában kirobbanó gazdasági válság Magyarországon is multiplikálta  az addig is létező antiszemita érzelmeket. 1881 tavaszán II. Sándor cár meggyilkolása pusztító pogromhullámot indított el Oroszországban. Zsidók tízezrei menekültek Magyarországra. Nagy részük nem itt akart letelepedni, csak erre vezetett útjuk Amerika, Nyugat-Európa vagy Palesztina felé. A fekete kaftánt és kalapot viselő, pajeszos, sokak számára érthetetlen nyelven beszélő idegenek feltűnése mozgósította a népi folklór mélyrétegeinek sötét babonáit a keresztény gyerekek, szüzek vérét ördögi szertartásaihoz felhasználó, gyilkos zsidóról. Azon a nyáron Németországban is elszabadultak az indulatok. Júliustól szeptemberig Pomerániában és Nyugat-Poroszországban több tucat antiszemita zavargás tört ki. Az erőszakot végül brutális katonai fellépéssel lehetett csak megfékezni. ^[5]  Magyarországon is gyakoribbá váltak az incidensek. Az év elején a pesti egyetemisták már izraelita hallgatótársaikra támadtak. A szarvasi zsidókat „kipörköléssel” fenyegették, Pásztón a zsinagóga előtt közéjük hajtottak kocsival, Losoncon egyiküket össze is vert e k. ^[6]  Az erőszak elemi erejű kirobbanását végül egy álmos kis kelet-magyarországi faluban történtek okozták.

1882. április 1-jén Tiszaeszláron eltűnt Solymosi Eszter, 14 éves keresztény cselédlány. Hamar lábra kapott a pletyka, hogy a zsidók megölték, és vérét vették húsvéti  szertartásaikhoz. A zsidó gyanúsítottak ellen a helyi hatóságok nyomozást is indítottak. ^[7]  Az országot antiszemita újságok, röpiratok és gúnyrajzok lepték el. Istóczy és elvbarátai az „átkos viperafajzat” ellen uszítottak. ^[8]  Sikerrel. Ők lettek a drezdai antiszemita kongresszus sztárjai, ahol a  magyarok tiszteletére még a Rákóczi-indulót is elénekelték. ^[9]  A kelet-magyarországi vérvádból nemzetközi botrány lett. A külföldi sajtó hosszan és részletesen tárgyalta az eseményeket. „A tiszaeszlári kis magyar leánynak, Solymosi Eszternek zsidó által láb alól való eltétele nemcsak nálunk, hanem az egész művelt világban iszonyú szenzációt keltett, úgyannyira […] hogy a zsidóságnak nem lesz többé maradása a civilizált nemzetek között” – foglalták össze céljaikat Istóczyék. ^[10]  

Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy Magyarországon újra elszabadult az erőszak. 1882 júniusában Tiszalök határában zsidó utazókat támadtak meg, egyiküket leráncigálták a kocsiról, össze-vissza verték, és csak akkor hagyták ott, amikor már halottnak hitték. ^[11]  Kiscellen és Körmenden zsidóellenes plakátokat ragasztottak ki, a komolyabb incidenst csak a katonaság tudta megakadályozni. ^[12]  Nyáron, Pápán három napig folytak az utcai verekedések a zsidók és a keresztény napszámosok között, Szombathelyen az iparos legények beverték a zsinagóga ablakait. A pozsonyi utcákon egész nyáron zsidókra vadásztak. Sokukat megverték, egy rabbinövendéket megkéseltek. Akárcsak 1848 tavaszán, az 1882 őszén is napokig tartó zavargásokban ismét ezrek vettek részt. Az erőszakot a kormányzat csak a hadsereg bevetésével és statárium elrendelésével tudta elfojtani. ^[13]   P P ozsony megyében mintegy kéttucatnyi antiszemita atrocitás történt.

Nagymagyaron 1882. augusztus 25-én a 150 főnyi, botokkal és cséphadarókkal felfegyverzett tömeg Istóczyt éltetve rendezett pogromot. A zsidó házakat és boltokat feltörték és kifosztották, a tulajdonosokat összeverték. ^[14]  Nádason felgyújtottak egy házat, a tulajdonost a tűzbe dobták. Pudmericen betörték a zsidók ablakait, Tógubaron kifosztották a kocsmárost. Nyitra megyében mintegy 20 támadásra került sor. Ószombaton és Sárváron rálőttek a zsidókra, számos faluban éjszakai kődobálással, uszító plakátokkal terrorizálták őket. Az erőszakhullám méreteire jellemző, hogy tucatnyi megyében (pl. Vas, Zala, Szabolcs, Sáros, Veszprém, Ung, Trencsén stb.) a zsidók védelmére katonaságot kellett kirendelni.

Október 17-ére a pogromhangulat megérkezett a főváros közelébe: Rákospalotán a helyiek „le a zsidóval!” és „halált a zsidókra!” ordítással rohanták meg a zsidó üzleteket. A boltokat kirabolták, a berendezést összetörték. ^[15]

Eközben folytak a tiszaeszlári per előkészületei. A tárgyalás végül 1883. június 19. és augusztus 3. között zajlott a nyíregyházi törvényszéken. A zsidókat felmentették.

A tiszaeszlári ügy tárgyalása Nyíregyházán

Ez azonban nem csendesítette le az erőszakot, sőt: a tavasszal és nyáron is folyamatos zavargások csak most lángoltak fel igazán. 1883 augusztusa és 1884 júniusa között mintegy 100–130 településen támadtak meg zsidókat, fosztottak ki lakásokat és boltokat. Zala és Somogy vármegyékben statáriumot, azaz kvázi-hadiállapotot és kijárási tilalmat kellett bevezetni. A legtöbb helyen csak a katonaság tudta helyreállítani a rendet, gyakran sortűzzel. Budapesten augusztus 7–13. között napokig tört-zúzott az Istóczyt és Onódyt éltető, megvadult tömeg. Az ostromállapotot végül az igen keményen fellépő rendőrség számolta fel nagy nehezen. Több mint 200 embert letartóztattak, főleg iparosokat, segédeket, napszámosokat.

Az 1881−1884-es zavargás- és pogromhullám lényegében az egész országra kiterjedt. Fő tűzfészkei Pozsony, Sopron, Moson és Nyitra megyékben, valamint a Délnyugat-Dunántúlon (Zalában, Somogyban és Vasban) voltak.

Meglepően kevés incidensről van adatunk Északkelet-Magyarországról és a Kárpátaljáról, pedig sok ortodox és haszid közösség élte itt előítéletektől körülvett, környezettől elszigetelt életét.

Az erőszak méreteit tekintve meghökkentően kevés halálos áldozatról tudunk: lelőttek egy terhes asszonyt, egy bántalmazott zsidó belehalt sérüléseibe, Sárhidán pedig meglincselték a kocsmárost. ^[16]  Akárcsak Németországban, fő cél itt is a rablás és rongálás, nem pedig a gyilkolás volt. ^[17]  Sajátos módon sokkal több volt az áldozat a támadók között. Tucatnyian haltak meg kisebb részben a zsidók ellenállása, nagyobb hányadban pedig a katonaság és rendvédelem kemény fellépése, sortüzei következtében. A zavargók nagy része fiatal férfi volt, ugyanakkor gyakran a nők is kivették részüket az eseményekből. Kisfaludon például ők hordták a cserepeket, amelyekkel a férfiak beverték a zsidók ablakait, ^[18]  de ott voltak a zalaegerszegi megmozdulásokban is. Nagyrészük iparosokból, munkásokból, parasztokból verbuválódott. Számos esetben feltűnnek a tömeget szervező és irányító idegen, nem helyi uszítók is, akik gyakran pénzt osztogatnak a résztvevőknek.    

Az első világháborús szenvedések és nélkülözések felerősítették a zsidóellenességet.   1916- ra  a parlament és sajtó helyenként olyan megszállottan foglalkozott a „zsidókérdéssel”, mint később a zsidótörvények idején. ^[19]  A zsidókat előszeretettel vádolták azzal, hogy kivonják magukat a katonai szolgálat alól, illetve hogy a lövészárkok helyett inkább irodákban húzódnak meg. A másik kedvelt antiszemita toposz a frontra papírtalpú bakancsot küldő hadiszállító képe volt. Ráth Endre képviselő interpellációjában demonstratívan felsorolta a sikkasztással vádolt zsidó gabonabizományosok nevét. A megrökönyödött Tisza István miniszterelnök pletykának, képtelen hírnek titulálta az elhangzott vádakat. Egy képviselő az oroszok elől menekülő galíciaiak befogadását támadta, és a nyerészkedő zsidó „árdrágítókat” ostorozta.

1916-ra a háborús nehézségek, a jegyrendszer és a nemzetiségek elszakadási törekvései rendkívül feszült helyzetet teremtettek a hátországban, és felkorbácsolták az antiszemitizmust. Szaporodtak az erőszakos esetek. A kor szatirikus lapja, a Borsszem Jankó   már  1917 végén azon humorizált, hogy csak azokban a falvakban nem verték meg a zsidókat, ahol nem is laktak . ^[20]  Erre jó példa volt Kiskunfélegyháza. A helyiek először az ellátási gondok miatt nehéz, utolsó háborús tél végén, 1918 februárjában támadtak. Az éhes tömeg azt kiabálta, hogy „a zsidóknak meg az uraknak van zsírjuk és húsuk”. Hamarosan elkezdték betörni a zsidó boltok kirakatait, majd kifosztották     őket. A rendőrségi jelentés szerint a zavargásban mintegy 5000 ember vett részt. A rend helyreállítása úgy tartott három napig, hogy a helyszínre vezényeltek 300 katonát és csendőrt. A rendvédelmi szervek egyre több antiszemita atrocitást követtek el a zsidó menekültek ellen. 1918 nyarán, Sátoraljaújhelyen a csendőrök a zsinagógában imádkozókat verték össze. Budapesti detektívek és határrendőrök több száz embert kísértek az őrszobára, kifosztották és bántalmazták őket. Hasonló atrocitásokra került sor Nyíregyházán, Érmihályfalván és Makón is. ^[21]  A rendszer még állt, de a közbiztonság már megroppant.

1918 őszén aztán a nemzetiségek önállósodási mozgalmai és a katonai vereség szétrobbantotta az Osztrák–Magyar Monarchiát. Magyarországon október 31-én győzött a polgári ( őszirózsás) forradalom. Az országban kaotikus állapotok uralkodtak. A frontról katonák özönlöttek vissza, a helyi hatóságok elbizonytalanodtak, a jogrend fellazult. A falvak népe évszázados sérelmeket törlesztve az „urak” ellen fordult. A közbiztonság összeomlott, megkezdődött a fosztogatás. Az antiszemita erőszak hagyományainak megfelelően a hatalmi vákuum kialakulásával fellobbant zavargások célpontjai ismét a zsidók voltak.   Másnap, november 1-én, a pokol ismét elszabadult Kiskunfélegyházán. Az emberek napközben az utcán ünnepelték a háború végét. Este a mulatság erőszakba csapott át. Katonák és civilek vegyesen törték fel a raktárakat. Miután az ott talált alkoholt megitták, elkezdték kirabolni a zsidó boltokat és házakat. A káoszban többen megsérültek.

Kiskunfélegyháza azonban egyáltalán nem nevezhető elszigetelt esetnek. Csak néhány kiragadott példa: a Bács megyei Martonoson november 2-án a tömeg kifosztotta és felgyújtotta a zsidó boltokat. A frissen megszervezett nemzetőrség első dolga az volt, hogy szétszórta a zavargókat. ^[22]  Másnap Jánosházán a helyi és a környékről odasereglett parasztok beverték a zsidók ablakait és kifosztották üzleteiket. A Baja közelében lévő Dávodon a tömeg teljesen kirabolta a boltokat. A keresztény üzleteket nem bántották. ^[23]  Nagytapolcsányban részeg bandák lerombolták, Vágújhelyen pedig felgyújtották a zsidók házait. ^[24]  A rábaközi Dénesfáról egy szemtanú szerint „minden zsidót elkergettek, készleteiket kiszórták vagy szétosztották. A zsidók nyom nélkül eltűntek.” ^[25]  November 3-án Salgótarjánban már fegyveres polgárőrök kísérték a munkásokat a délutáni népgyűlésre. Az mégis antiszemita zavargásba torkollott. A munkások és polgárőrök Baglyasalján részegen szétverték a helyi zsidó üzletet. Amikor a polgárőrség vezetője csillapítani próbálta őket, emberei kinevették. Végül telefonon karhatalmat kellett hívni, mert az ittas fosztogatók „erősen hangoztatták a zsidók legyilkolását, s biztosak voltunk abban, hogy az első üzlet után jön a második, azután zsidó vallású tisztviselőinkre, majd a többiekre kerül sor”. ^[26]  A rábaközi Dénesfáról egy szemtanú szerint „minden zsidót elkergettek, készleteiket kiszórták vagy szétosztották. A zsidók nyom nélkül eltűntek.” ^[27]  November 5-én érsekújvári gazdák rárontottak a zsidók házaira és kifosztották az épületeket. ^[28]  Gyöngyösön még októberben egy részeg huszáralakulat a helyi lakossággal együtt kirabolta a piac környéki zsidó boltokat, betörték a zsidó házak ablakait és több járókelőt összevertek. ^[29]

A zsidók élete és vagyona az egész országban veszélybe került. Dúlásokról érkeztek hírek olyan, egymástól távol eső térségekből, mint például Nagyszombat és környéke (Cifer, Alsókorompa, Ispáca, Majtény stb.) és a Nyírség (Nagykálló, Kállósemjén, Pócspetri, Máriapócs, Balkány stb.) ^[30]  Máramarosszigeten katonák fosztogattak. Tótkomlóson is kirabolták a helyi zsidókat, Glück Mór kántort agyonlőtték. A tömeg dühe a nyírségi Őrben is halálos áldozatot követelt: Lefkovics Józsefnét agyonverték a fosztogatók. ^[31]  1848, 1882, 1883 és 1887 után 1918-ban sem maradhatott el az antiszemita erőszak Pozsonyban és környékén. ^[32]  A tömeg dühét időnként tudatosan gerjesztették. Kassán 1918 novemberében a keresztényszocialista Lacza János egy gyűlésen arra biztatta hallgatóságát, hogy vegyenek példát a falvakról, ahonnan kiverik a zsidókat. ^[33]  Debrecenben Huss Richárd egyetemi tanár pogromra hívta fel a hallgatókat, ezért fegyelmi eljárás indult ellene. ^[34]  A zsidókat a nemzetiségek sem kímélték. A máramarosi Magyarláposi járás községeiből (Alsószőcs, Felsőszőcs, Oláhlápos, Tőkés, Tágfalva, Budafalva, Kupsafalva, Libaton és Rogor) és a beszterce-naszódi Telcsről románok űzték el a zsidókat. ^[35]  Óbecsén a szerbek pogromja során megölték Pongrácz Sándor ügyvédet.

Mintegy másfél hónapnyi káosz után, 1918 decemberére a zsidóellenes támadások ritkulni látszottak. Az antiszemita erőszak harmadik hulláma azonban még véget sem ért, amikor 1919 elején jött a következő. Salgótarjánban, 1905 és 1918 ősze után a tömeg 1919. január 3-án ismét a zsidókra támadt.   Ezúttal a kommunisták által a kormány és a világháború uzsorás haszonélvezői ellen hangolt bányászok foglalták el a bányákat, birtokukba kerítették a postát és a vasutat, majd ismét a zsidókra támadtak. A fosztogatók napokon keresztül szállították haza a városi zsidóktól elrabolt értékeket. A karhatalom nem mert fellépni a tömeg ellen. A mosonbánfalvai fosztogatásokban helyi lányok és asszonyok is részt vettek. ^[36]  Kiskunfélegyházán a helyiek egy éven belül immár harmadszor rontottak zsidó szomszédaikra. 1919 februárjában a rendőrség a piacon razziázott. Amikor egy rendőr elkobozta a feketézők áruját, tüntetés, majd zavargás kezdődött. A csőcselék szokás szerint a zsidó boltokra, házakra rontott. Volt, akit agyonvertek, másoknak golyót szántak. Amikor rendfenntartó csapatok érkeztek, a tömeg rájuk támadt és lefegyverezte őket. A helyi hatóságok kétségbeesésükben Budapestről kértek segítséget. Kétszáz felfegyverzett tengerész érkezett − statárium következett. ^[37]  Móricz Zsigmond naplójából is jól érződik, hogy a helyzet a fővárosban sem volt sokkal jobb. Az író szerint a földművelésügyi miniszter Néplapjá nál dolgozó újságírók között „fene nagy zsidógyűlölet volt” . Ady temetésén, 1919. január 29-én „úriemberek és úrinők” gázolták le egymást. „Zsidók voltak. A zsidó frechség akkor világosodott ki előttem.” ^[38]   – jegyezte meg Móricz.

A kommunista diktatúrát megelőző hónapokban a pogromok és atrocitások az ország több részére kiterjedtek. Mintegy 80 eset azonosítható. Több helyen (Salgótarján, Kiskunfélegyháza) a támadások szinte rendszeressé váltak, néhány havonta újra és újra megismétlődtek. Az okok, ürügyek időről időre változtak, de az erőszak lényege, fő jellemző motívuma a zsidóellenesség, célja pedig a fosztogatás volt. A másik fontos jellegzetesség, hogy a helyi hatóságok megpróbálták ugyan fenntartatni a közrendet, de képtelenek voltak rá. A zsidók életének, testi épségének, vagyonbiztonságának megőrzése csak kívülről érkezett fegyveres csapatoknak volt köszönhető. A zsidó szervezetek adatai szerint néhány hónap alatt országszerte nem kevesebb, mint 6206 zsidót vertek meg és/vagy raboltak ki. Az okozott kár értéke elérte az 1 milliárd koronát. ^[39]

A kommunista diktatúra kezdetén sokan még bíztak egy új, jobb rendszerben. Ez a pozitív attitűd helyenként a zsidókra is jó fényt vetett. A hatalomátvétel után Somogyban még azt mondta egy parasztember: „A zsidóság most jóvátett minden csalást, amit eddig csinált, mert a szegények pártjára állt.” A kezdeti lelkesedés azonban gyorsan elmúlt. Az ideológia ellenére még a kommunisták és baloldaliak között is erős volt a zsidógyűlölet. A Tanácsok Országos Gyűlésén, 1919 júniusában, míg több politikus a pulpituson beszélt, a tömegből mások azt ordítozták, hogy a zsidókat ki kell dobni a teremből. A jelenlévő író, Móricz Zsigmond naplójában leírja, hogy amikor a vidéki küldöttek kimentek a társalgóba szavazni „alig maradt bent a középen néhány zsidó”. Közben a választási rendszert nem igen értő küldöttek és a bámészkodók pletykákkal, rémhírekkel traktálták egymást arról, hogy a Hungária szállóban a népbiztosok rokonai „hatféle húst esznek, pezsgőt isznak, hogy a népbiztosnék az Auguszta főhercegnő ingeiben járnak, hol van az ideális program, mait az első napokban úgy várt a nép.” A titkos szavazást nyilvánosan meg kellett ismételni, mert az egyes nemzetiségek nem a számarányuknak megfelelően kerültek fel a listákra. Kitört a botrány: „Most egész zsinagóga, a miniszteri székek előtti tér, mindenki kiabál…” A káoszt látva az író utólag így borzongott: „Mikor a Szovjetházban voltam, ugyanolyan émelyítő hányásinger fogott el, mint, amikor egyszer-kétszer a zsinagógában néztem őket, vagy egyáltalán nagy tömeg zsidót éreztem magam körül.” ^[40]

A mai napig népszerű történeti mítosz, hogy az őszirózsás forradalmat 1919 márciusában követő kommunista diktatúra (Tanácsköztársaság) „zsidóuralom” volt. A bolsevik vezetők mintegy 60 százaléka valóban zsidó származású volt. ^[41]  Kun Béla külügyi népbiztos éppúgy zsidó háttérből érkezett, mint például Böhm Vilmos hadügyi, Landler Jenő belügyi, Lukács György közoktatásügyi, Hamburger Jenő földművelésügyi, Rákosi Mátyás  szociális termelési, Pogány József hadügyi népbiztosok. Zsidó volt a vörösterror három vezetője közül kettő (Korvin Ottó és Szamuely Tibor). A legvéresebb kezű különítményesek soraiban is voltak , így például Kohn Kerekes Árpád, aki Kalocsán egymaga nyolc embert akasztott fel, vagy Stern Mózes, aki Szamuely rettegett páncélvonatán járta az országot, és több embert is meggyilkolt Szolnokon. ^[42]  Ezek a tények sokak szemében máig igazolják az állítást, hogy a kommunizmus egyenlő a zsidósággal.

Ha azonban a Tanácsköztársaság valóban „a zsidók diktatúrája”, akkor persze feltételezhető lenne, hogy politikájában is zsidó érdekeket képvisel. Ehelyett azt látjuk, hogy a vörösterror kiemelt célpontjai (más csoportok mellett) a nagytőkések, nagypolgárok, kereskedők voltak. Ezekben a rétegekben pedig igen magas volt a zsidók aránya. „Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát” – foglalta össze tömören a vörösterror „filozófiáját” Szamuely.

A vörösterror vezetője, Szamuely Tibor Leninnel Moszkvában (wikipedia)

Mivel Magyarországon a polgárság gerincét zsidók (is) alkották, ezt nehéz lenne zsidóbarát programnak értékelni. Ugyanez vonatkozik kommunisták egyéb célpontjaira, a nagyiparosokra és a bankárokra is, akiknek jelentős része hagyományosan szintén a zsidók közül került ki. Így aztán aligha meglepő, hogy – a mítoszokkal ellentétben – a vörösök egyáltalán nem kímélték a zsidókat. Sőt: valójában éppen ők alkalmazták velük szemben először az állami szintű terrort. Ahogy az eddigiekben láttuk, a korábbi erőszakhullámok idején éppen az államhatalom próbálta megvédeni a zsidókat a lakossági pogromoktól. Ez történt 1848-ban és Tiszaeszlár idején éppúgy, mint a Tanácsköztársaság előtti hónapokban. A vörösterror alatt azonban az állam (a kormány és hatóságai) nem kímélte a zsidókat.

Gyöngyösön például a kommunisták azonnal betiltották a „zsidó újságokat”, és elkobozták (hivatalosan „szocializálták”) a zsidó tulajdonban lévő üzleteket, bankokat. A helyi gazdagokat – köztük jó néhány zsidót – utcaseprésre kényszerítettek. A vörösök és zsidó polgárság közötti ellentétekre több jel is utalt: a gyöngyösi kommunisták által szedett 14 túsz között négy gazdag zsidó volt, és a helyi ellenforradalmi szervezkedésben is vettek részt zsidók. Végül a vörösök Welt Ignácot, a román megszállók több más zsidót végeztek ki. ^[43]  Több prominens, gazdag nagyiparost (például Kornfeld Pált) börtönbe vetettek. A zsidó nagytőke szimbólumának tekintett Weiss Manfréd öngyilkosságot kísérelt meg, amikor államosították csepeli gyárbirodalmát. Stern Samu udvari tanácsos, az 1944-es Zsidó Tanács majdani vezetője, Bécsbe menekült a kommunisták elől. Az egyházakkal szembeni fellépés jegyében a Tanácsköztársaság be kívánta záratni a neológ rabbiképzés központját, a Ferenc József Országos Rabbiképző Intézetet is. ^[44]      

A terror persze egyaránt sújtott zsidókat és keresztényeket. Szamuely áldozatai között Csornán ott volt Glaser János földbirtokos, Kalocsán pedig a Kálmán József nagykereskedő. ^[45]  A vörösök szolnoki vérengzései során Österreicher Sándor borkereskedőt saját háza előtt, felesége és gyermekei szeme láttára kínozták meg, majd döfték le. ^[46]  Mellinger Izidor kereskedő a Szamuelyék által levert lázadásban részt vevő Fehér Gárda tagja volt. A Lenin-fiúk győzelmét követően eltűnt. Fia, a 16 éves Endre apját keresve egyenesen Szamuelyhez ment, és kérdőre vonta apja eltűnése miatt. A vörös vezér nem tűrte a „pimaszságot”: a fiút egy órán belül kivégezték. ^[47]  Gunszt Sándornét összeverték, mert „burzsuj” volt. Weisz Dezsőt, a Nemzeti Szálloda tulajdonosát hasba döfték. Számos zsidó kereskedőt, boltost árurejtegetés, árufelhalmozás vádjával bebörtönöztek. Zsidó ügyvédek, kereskedők, bankárok, földbirtokosok, vállalkozók, iparosok fizették ki a Szolnokra kirótt hárommilliós hadisarc mintegy felét. ^[48]  

Egerben letartóztatták és összeverték Kánitz Dezső bankigazgatót, hitközségi elnököt, öccsét, dr. Kánitz Gyula ügyvédet, dr. Setét Sándor ügyvédet (az Egri Újság  főszerkesztőjét), Alföldi Mór nagykereskedőt, Goldberger Rudolf iparost és a négy további zsidót. Kánitz lakását a vörös különítményesek foglalták el. Mindkét egri zsidó hitközséget alaposan kifosztották. ^[49]  Miskolcon ellenforradalmi tevékenységért kivégezték Klein Béla kolozsvári orvost, Lefkovics Bernát földbirtokost és Rózsavölgyi Béla orvostanhallgatót. ^[50]  Budapesten a kórházigazgató gyermekorvost, Dr. Berend Miklóst is megölték. Egy étteremben ebédelt, majd kiment levegőzni a Duna partjára. Amikor kirázta zsebkendőjét, hogy kifújja az orrát, egy vöröskatona lelőtte. Nem azért, mert zsidó volt, hanem mert azt hitte, hogy Berend fehér zsebkendőjével a fehéreknek akart jelt adni. ^[51]

A vörösök által szedett túszok között a zsidóság sokszor erősen felülreprezentált volt. Gyakran a túszok harmada, vagy éppen fele közülük került ki. (Például Egerben 14-ből 4, ^[52]  Veszprémben 40-ből 20, Balassagyarmaton 12-ből 6, Sátoraljaújhelyen 46-ből 14, Szombathelyen 29-ből 9, Debrecenben 53-ból 14). ^[53]  Pápán 9 keresztényt és 11 zsidót fogtak el, köztük a hitközség elnökét is. ^[54]  Váry Albert ügyésznek a Horthy-rendszerben publikált adatai szerint a vörösök által statáriálisan kivégzett 590 ember közül 44 (7,4%) volt zsidó. ^[55]  És korántsem mellesleg: Horthy Nemzeti Hadseregében sok zsidó tiszt szolgált, a helyi közösségek pedig jelentős anyagi támogatásban részesítették az antibolsevik harcot.

Ennek ellenére a közvélemény nagy része számára a bolsevik diktatúra a zsidók műve volt. „A kommunizmus most megbukott: ez nem az eszme, hanem a zsidóság bukása” − írta a baloldallal és kommunizmussal egyébként szimpatizáló Móricz Zsigmond a diktatúra utolsó napján. ^[56]  Egy hét múlva elvitték a csendőrök. Hamarosan azonban nem csupán a vörös uralom gazdaság- és társadalompolitikájának áldozatai (üldözött földbirtokosok, elcsapott tisztviselők, az erőszakos szövetkezetesítés, a rekvirálások, behívók és a vörösterror által nyomorgatott agrárnépesség) körében törtek felszíne a zsidóellenes indulatok.

A Kun-rezsim 1919 augusztusára a társadalom ellenállása és a környező országoktól elszenvedett katonai vereség hatására összeomlott. Az ország a következő hónapokban fokozatosan Horthy Miklós Nemzeti Hadseregének ellenőrzése alá került. Az állomány majdnem fele a Monarchia fegyveres erejének egykori tisztjeiből állt. ^[57]     Belőlük alakultak meg a 100–150 fős úgynevezett tiszti századok. Az egyik legfontosabb ilyen különítmény Prónay Pál százados egysége volt, amelyet 1919 júniusában állítottak fel Szegeden. Prónayék szabadon garázdálkodtak a városban: lényegében azt hurcoltak el és gyilkoltak meg, akit akartak. Horthy augusztus elején több tiszti századot is útnak indított a Dunántúl és a főváros felé, hogy előkészítsék uralmának kiterjesztését ezekre a területekre. Legfontosabb feladatuk a kommunista diktatúra résztvevőinek megbüntetése, statáriális kivégzése, a vörösterror megtorlása volt. Prónay emlékiratai szerint írásban is kérte a kivégzési parancsot, de a vezérkari főnök ezt „igen ravaszul mosolygó arccal megtagadta” Soós tábornok indulás előtt még hozzátette: „Ne öljetek meg nekem túl sok zsidót […] mert abból is bajok lesznek”. ^[58]  Ha a jelenet nem is feltétlenül pont így zajlott, az idézet mondat jól jellemzi a Szegeden gyülekező, uralomra készülő új elit gondolkodásmódját. A „zsidó” és a „kommunista” számukra lényegében felcserélhető fogalmak voltak. Az újabb antiszemita erőszakhullám nem is váratott sokat magára.

Horthy Nemzeti Hadseregének katonái 1919-ben

Sok áldozat valóban a Tanácsköztársaság tisztviselője vagy vörös katona volt. Másokat csupán zsidóságuk miatt gyilkoltak meg. Hun Sándor budapesti ügyvéd például épp a vörösök elől menekült Nagyhantosra, ahol aztán a fehérek összeverték és kivégezték. ^[59]  Feder Izrael kereskedőt a Kaposvárról Budapestre tartó vonaton kifosztották, majd másnap Siófokon felakasztották. ^[60]  Tamásiban két zsidó kamasz fiút azért akasztottak fel, mert állítólag „rosszallólag nyilatkoztak” a különítményesekről. ^[61]  Faddon egy Gömöri nevű férfit akartak letartóztatni, de csak egyik sógorát, Erdős Márkuszt találták otthon. Zsidó lévén, nekik ő is megfelelt, elhurcolták. Bajonettel összedöfködött holtteste másnap került elő. Ugyanitt egy Bloch Mór nevű mészárost lefejeztek. ^[62]  Ságváron elfogtak egy zsidó földbirtokost, akinek semmi köze sem volt a kommunizmushoz. Orrát és füleit levágták, majd leszúrták. ^[63]  A gyilkosságokat általában brutális kegyetlenséggel követték el. Három zsidó kereskedőnek például kivájták a szemét, mielőtt felakasztották volna őket Orgovány határban. A különítményes Héjjas Iván emberei ugyanezen a környéken három, a vonatról találomra leszedett zsidót fejszékkel vertek agyon. Simontornyán egy áldozatnak szögeket vertek a fejébe. ^[64]  Egy helyen Prónay szórakoztató epizódként számol be Thieringer László hadnagy vallatási módszeréről: a tiszt egy anyaszült meztelen embert pórázon hajtott körbe-körbe a fogdában. A kötél az őrizetes nemi szervére volt erősítve. ^[65]

Lehet, hogy a fehérnek nevezett terrorhullám brutalitása a kommunisták rémtetteire adott válasz volt, de az ártatlan, sokszor találomra összefogdosott zsidók kivégzését bajos lenne a kommunista bűnök megtorlásaként „igazolni”. Még kevésbé magyarázható ezzel a vidéket elöntő kollektív zsidóellenes erőszak, amely részben a különítményesek tevékeny közreműködésével, részben pedig spontán módon robbant ki. M integy 40 ilyen esetet sikerült azonosítani. Prónay százados kedvelte a véres népítéleteket. Dunaföldváron bevezetésként egy zsidó apát a fiával együtt akasztatott fel, majd a módszeresen felhergelt vérszomjas tömeg több zsidót szabályosan meglincselt. A különítményesek biztatására a berényiek szintén lemészárolták az elfogottakat. ^[66]  Számos helyen a civil lakosság ösztökélés nélkül is a zsidókra támadt. 1919. augusztus 23-án a celldömölki pogrom során hat zsidót öltek meg. Szeptember 9-én Diszelen kilencet. A halottak között volt a Breuer család, éppúgy, mint egy értelmi fogyatékos fiatalember. A gyilkosok Breuer Flórát megerőszakolták. Kisbéren öt, Tinnyén négy zsidót öltek és meg raboltak ki. Jánosházán egy tanítót, Kemeneshőgyészen pedig egy nőt vertek agyon. Simontornyán 1848-as mintára a helyiek gyűlése 48 órát adott a zsidóknak, hogy Palesztinába távozzanak. Mezőszentgyörgyön viszont már csak 12 órát kaptak.

Tapolcán a (különítményekkel egyébként erősen összefonódott) Ébredő Magyarok Egyesülete nevű, 1918 végén alakult szélsőjobboldali szervezet bujtotta fel és szervezte meg a lakosságot. Az ÉME emberei már augusztusban rémhírkampányba kezdtek, majd szeptember 9-ére virradó éjjel zsidóellenes plakátokkal ragasztották tele a zsidók házait és üzleteit. Amikor két zsidó iparos letépte a plakátokat, mindkettőjüket összeverték. Délután botokkal megtámadták Szűcs Arnold ügyvédet, majd a menekülő férfi után lőttek. Világosan utal a tapolcai pogrom szervezettségére, hogy este nyolckor valaki egy világítórakétát lőtt az égre, és erre a jelre a környező falvak népe Tapolcára tódult. A helyi és környékbeli civilek, katonák vasutasok, asszonyok, sőt, gyerekek részvételével zajló rombolás és fosztogatás másnap hajnalig tartott. A pogrom során két embert megöltek, kettőt pedig súlyosan megsebesítettek. ^[67]  Az ÉME Kiskunhalason is gyilkolt: a szervezet helyi és kecskeméti tagjai sok zsidót összevertek, Schwarcz Sándort pedig agyonlőtték. ^[68]  A gyilkolás még 1920 nyarán is javában folytatódott. Májusban Kunszentmiklóson a keresztény lakosok agyonvertek egy zsidót, a többieket kiűzték a településről. Júniusban különítményesek és ÉME-tagok hét zsidók végeztek a Solt-környéki tanyavilágban. Prónay egysége Vácon, Abonyban és Szolnokon, az Ostenburg-különítmény Cegléden és a Pilisben „portyázott”. ^[69]

Antiszemita erőszakhullám öntötte el Budapestet is. A szélsőséges egyetemi diákszervezetek „zsidóverései” miatt még az 1919-es tanév hivatalos megnyitója is elmaradt. „Pogrom nem lesz, de néhányan fürödni fognak” – mondta állítólag Horthy, amikor bizalmasai arról kérdezték, mit tervez a fővárosban. ^[70]  

Horthy bevonulása a fővárosba 1919-ben

Az antiszemita terror fokozódott Horthy hadseregének bevonulása után. A Pesti Izraelita Hitközség és a Szociáldemokrata Párt jogvédői irodái ^[71]  több mint száz olyan esetet gyűjtöttek össze, amikor kifejezetten és csak azért tartóztattak le és vertek össze embereket, mert zsidók voltak. A tényleges esetszám ennél nyilván jóval magasabb, hiszen valószínűtlen, hogy minden egyes sértett bejelentést tett. A különítményesek és az ÉME emberei általában forgalmas helyszíneken igazoltatták a járókelőket. A zsidókat kiválogatták és vagy a helyszínen vagy pedig szálláshelyeiken (Nándor laktanya, Tőzsdepalota, Britannia Szálló stb.) kifosztották, megverték, gyakran brutálisan megkínozták őket. Gyilkosságok is előfordultak. Harmath Lászlót, az MTK atlétáját például május 9-án a margitszigeti sporttelepről hurcolta el Prónay két embere. Még aznap megölték a Nándor laktanyában. Holtteste sohasem került elő. ^[72]  Müller Ernő ékszerészsegédet 1920. március 9-én éjjel a nyílt utcán lőtték le. 1920 nyarán több „zsidófészeknek” tartott kávéházat is támadás ért. Július 10-én a Cityben bántalmazták a zsidó vendégeket, 1920.  július 27-én pedig megrohanták a Club kávéházat. Botokkal, szíjakkal, székekkel összeverték a vendégeket, Verebélyi Artúr bankigazgatót szíven szúrták. Az akció odakint is folytatódott: lelőtték Varsányi Géza ügyvédet. ^[73]  Másnap a zsidónegyedben „járőröztek”, zsidókat igazoltattak és bántalmaztak. ^[74]

Az időközben kormányzónak választott Horthy és kabinetje számára egyre kínosabbá vált az erőszak. Az ÉME működését először 1920 nyarán függesztették fel, de sikertelenül: a befolyásos szervezetet, melynek tagjai a törvényhozás, a kormányzat, az igazságszolgáltatás és a hadsereg legfelsőbb köreiben is ott voltak, nem tudták ellehetetleníteni. Végül csak 1923 elején, az ÉME „nemzetvédelmi csoportjainak” (azaz fegyveres különítményeinek) feloszlatásával sikerült semlegesíteni a radikális tömegmozgalmat. ^[75]  A tiszti különítményeket betagolták a magyar hadseregbe. ^[76]  Központjaikat 1920 végén katonai erővel számolták fel. Horthy ugyanakkor kormányzói amnesztiával mentesítette a fehérterror idején elkövetett gyilkosságok tetteseit a felelősségre vonás alól. A még zajló eljárásokat fokozatosan megszüntették. ^[77]  1921-re erősen megritkultak az antiszemita támadások. Az erőszak a következő években sem szűnt meg teljesen, csak visszaszorult az egyetemek falai közé.

1881–1884-ben a helyi és központi hatóságok mindent elkövettek, hogy megfékezzék a zsidóellenes indulatokat. 1848-ban és 1918-ban a frissen felállított karhatalom (nemzetőrség, polgárőrség) általában szintén igyekezett rendet teremteni. Az 1919−1921-es volt az első olyan pogromhullám, ahol a helyzet fegyveres urai kifejezetten az antiszemita erőszakot tartották fő céljuknak. A halálos áldozatok száma ennek megfelelően jóval magasabb volt, mint a korábbi esetekben.

Az antiszemitizmus a Horthy-rendszer fontos  ideológiai és politikai alapköve volt. 1920-ban a numerus claususszal Magyarországon jelent meg a világháború utáni Európa első antiszemita törvénye. Az 1944. március 19-i német megszállásig ezt majdnem 300 további zsidóellenes jogszabály (törvény, kormány- és miniszteri rendelet, végrehajtási utasítás) követte. ^[78]  1938 és 1941 között a magyar csapatok bevonultak a Felvidékre, Kárpátaljára, a Délvidékre és Észak-Erdélybe. Valamennyi  revíziós akció t  zsidóellenes atrocitások, gyilkosságok kísérték. A zsidóellenes erőszak pedig egyre inkább az állami, katonai, rendvédelmi szervek tagjaira lett jellemző. 1940 szeptemberében a magyar hadsereg bevonult Észak-Erdélybe. Az akció során 20-30 alkalommal került sor a civil lakosság ellen elkövetett sor kisebb mészárlásokra és gyilkosságokra. Az esetek többsége kisebb falvakban történt, az áldozatok többsége román férfi volt. Néhány esetben ártatlan zsidó civileket (köztük nőket, öregeket) is megöltek bűnözők üldözése vagy a rend helyreállítása címén. Voltak, akiket kémkedés ürügyén végeztek ki. A bevonuló csapatok sok zsidó üzletet kiraboltak, lakásokat rongáltak meg, embereket vertek össze. Azonnal bevezették a magyarországi zsidótörvényeket és a hadsereg egyes helyeken törvénytelen deportálásokba kezdett. Magyar ajkú zsidók százait kergették át a szovjet határon - gyakran egész családokat.  Bár négy hónappal korábban Belgrád és Budapest örök barátsági szerződést írta alá, 1941 áprilisában Horthy úgy döntött, hogy részt vesz Jugoszlávia lerohanásában. A Délvidék visszacsatolása során atrocitások tucatjaira került sor, a magyar fegyveres erők mintegy 1500-1600 embert, elsősorban szerb és kisebb részben zsidó civileket ölt meg. A területen a magyar kisebbségen kívül 243 ezer szerb, 220 ezer horvát, 197 ezer német, 80 ezer szlovén, 15-15 ezer ruszin és zsidó élt.  Az új hatóságok etnikai tisztogatásra készültek: a hadsereg további 150 ezer szerb lakos erőszakos kitelepítését tervezte. Végül 25-30 ezer embert sikerült elűzniük.  

A Szovjetunió elleni háborúba való belépést követően megkezdődött a zsidók tömeges deportálása. 1941 nyarán mintegy 20 ezer embert, férfiakat, nőket, gyerekeket hurcoltak a szomszédos galíciai területekre. Bár az akció elvileg az országba menekült és állampolgársággal nem rendelkező menekülteket célozta, a tömeges visszaélések következtében magyar állampolgárokat is nagy számban érintett. A deportáltakat Kamenyec Podolszkijba és környékére szállították, ahol nem sokkal később többségüket kivégezték az SS halálosztagai. Csupán 2-3 ezer ember tudott visszaszökni a határon.

1941 végére a Délvidéken megélénkült a partizántevékenység. A magyar csendőrök többször összecsaptak a szerb ellenállókkal. Az egyik összetűzés során több magyar egyenruhás is elesett. A budapesti vezetés a partizántámadásokat a csendőrök és a katonaság közös fellépésével akartak megszüntetni. 1942 elején megtorlásként átfogó „közbiztonsági razzia” indult tucatnyi településen, köztük Újvidék (Novi Sad) városában is. A tisztogatást Feketehalmy-Czeydner Ferenc  altábornagy irányította. A helyszínen Grassy József ezredes, valamint a Zöldy Márton csendőrszázados emberei hivatalos magyar adatok szerint 3340 civilt gyilkoltak le. (A halottak számát a szerb források 3800 főre teszik.) Az áldozatok között volt 729 nő, 299 öreg és 147 gyermek. Többségük szerb volt, de mintegy ezer zsidót is megöltek.A mészárlásnak mintegy 700 (más adatok szerint 1000) zsidó is áldozatul esett. Az ártatlan polgári lakosokat lemészárlása esetenként már saját házukban megkezdődött. Volt, akit az utcán lőttek agyon, de a többséget a Duna partjára hurcolták, majd kisebb csoportokban, a folyóba vágott és robbantott lékekbe lőtték. jellemezték . Komplett családokat mészároltak le, otthonaikat és üzleteiket kifosztották, sok nőt megerőszakoltak.

Újvidék: corpses of the gendarmerie (MZSML)

 Az akciót hamarosan leállították. 1943-ban ugyan a felelős honvéd- és csendőrtisztek ellen vizsgálat indult, de amint a bíróság elítélte őket, egyszerűen a náci Németországba szöktek és beálltak az SS-be. Eközben a keleti fronton 1941-1943 között a munkaszolgálatban zsidók további ezrei pusztultak el a keret brutalitása miatt. Az állam által kezdeményezett akciók így már a német megszállás előtt összességében már zsidók tízezreinek a halálát okozták.

A holokauszt a 1944. március 19-én bekövetkezett náci megszállás utáni hónapokban teljesedett ki. A magyarországi zsidókat államilag szervezett keretek között kirabolták, gettókba zárták. Zömüket, mintegy 430 ezer embert, a holokauszt történetének leggyorsabb deportálási akciója során Auschwitz-Birkenauba szállították . A nemzetközi tiltakozások és a német vereség közeledtével Horthy júliusban leállította a szerelvényeket. Negyedszázaddal az után, hogy nagyhatalmi (antant) segítséggel hatalomra került, Horthyt most egy másik nagyhatalom, a Harmadik Birodalom buktatta meg. A  hatalom  Szálasi Ferenc nyilasainak kezébe került. A háború utolsó hónapjaiban a nyilasok zsidók tízezreit küldték náci koncentrációs táborokba és újabb ezreket öltek meg. A 19–20. század erőszakhullámainak ismeretében meglepőnek tűnhet, hogy a holokauszt során nem került sor zsidóellenes pogromokra. Ukrajnával, Lengyelországgal és a Baltikummal ellentétben Magyarországon a keresztény polgári  lakosság a népirtás során nem támadt spontán módon a zsidókra, nem vett részt tömegesen a likvidálásukban.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy civilek egyáltalán nem követtek el atrocitásokat. A túlélők beszámolói szerint 1944 őszén a bori munkaszolgálatosok menetére a helyi lakosok többször is rátámadtak. „Nők, fiatal gyerekek szórakoztak azzal az úton, hogy lövöldöztek bennünket, és ostorral ütöttek-vertek” – emlékezett Fisch Kálmán. „Megtörtént, hogy 13–14 éves lányok és fiúk, fiatal asszonyok a szekereken elővették puskáikat, és a kocsikról célozva lőtték agyon szerencsétlen társainkat” – mesélte 1945-ben Simovits Pál. Rosenthal Rezső szerint előfordult, hogy éppen az SS akadályozta meg azt, hogy dühös civilek megöljék őket. ^[79]  1944–1945 fordulóján zsidó rabszolgamunkások ezreit dolgoztatták az ország nyugati határánál. Többnyire a helyi gazdák mezőgazdasági épületeiben (csűrök, magtárak, istállók) helyezték el őket. Volt, hogy a „vendéglátók” zsidókat gyilkoltak. Hidegségen egy 20 éves fiatalember két férfit vert agyon. Harkán a helyiek rátámadtak a munkaszolgálatosokra, és ostorral ütötték őket. A keresztény  lakos ok  soraiból verbuvált paramilitáris alakulatok tagjai – köztük németek és horvátok – gyakran bántak brutálisan az őrizetükre bízott zsidókkal. ^[80]  A Szálasi-rezsim időszakában a nyilas hatóságok zsidók ezreit ölték meg. A mészárlásban különösen élen jártak a nyilas pártszolgálatosok  és  a Nemzeti Számonkérő Szék és a Fegyveres Nemzetszolgálat tagjai. Márpedig többségük a nyilaspuccs után jelentkező civilek közül került ki, akik karszalagot húzva és puskát ragadva öltek. Tetteiket mégsem tekinthetjük klasszikus pogromoknak.

Az ország egyéb részein is számtalan atrocitásra sor került. Ezek vagy a német-magyar csapatok visszavonulása közben vagy az 1944. október 15-én lebonyolított nyilas hatalomátvétel hatására robbantak ki. Október 9-én több tucat munkaszolgálatos megszökött a Debrecen környékén hátráló magyar csapatoktól. Közülük 71-et elfogtak és október 13-án magyar csendőrök a debrecen-apafai lőtéren kivégeztek. Október 11-én a kiskunhalasi pályaudvaron a kiürített Délvidékről északra tartó SS-egységek, magyar civilek és MÁV-alkalmazottak csaknem 200 zsidó munkaszolgálatost mészároltak le. Október 16-án az SS a Fejér megyei Pusztavámon is kivégzett egy teljes századot: itt 216 zsidót gyilkoltak le a helyi lakosság –főleg passzív -  közreműködésével. A zsidók „bűne” az volt, hogy az előző nap kitörő örömmel fogadták a háború végéről szóló, később hamisnak bizonyuló híreket. Október 15-én az SS 15 munkaszolgálatost gyilkolt meg Törökbálinton. 24-én a miskolci ún. Gadó tanyán a Gestapo kivégzett 40-65 zsidó mesterembert, akik addig az SS szükségleteit ellátó műhelyekben robotoltak. Novemberben a visszavonuló nyilas és SS különítmények munkaszolgálatosokat gyilkoltak meg a város környékén (például Arnóton) és a Bükkben. Csak az ún. Létrástetőn 100-120 embert öltek meg. Ősztől már Budapest utcáin is tombolt a nyilas terror, és a helyzet a főváros ostromával csak tovább romlott. Ezreket lőttek a Dunába, öltek meg a nyilasházakban, az utcán, a központi, vagy a nemzetközi gettóban. A gyilkosok a legtöbb esetben a nyilas pártszolgálatosok közül kerültek ki. Sokuk olyan civil volt, aki az anyagi haszon és a hatalom reményében egy karszalagot felvéve váltak élet és halál urává. Bár a lakosság zsidók ezreinek halálában volt tettestárs, ezek a mészárlások nem tekinthetők a hagyományos értelemben klasszikus pogromnak. Mivel az államhatalom és a közrend (a nyilasok garázdálkodásait leszámítva) egészen az oroszok megérkezéséig nem bomlott fel, nem alakult ki hatalmi vákuum. Mégis, 1944-1945-ben összesen mintegy 20-30 ezer zsidó honfitársunk halt meg magyar területen, gyakran magyar kéz által.

Budapest: a victim of the Arrow Cross terror in the Danube (Magyar Nemzeti Múzeum)

A korábbi erőszakhullámok során a hazai zsidókat a kormánynak kellett megvédenie a nem zsidó lakosság fizikai agressziójától. 1944-ben viszont, amikor a zsidók jogfosztott üldözötté váltak, a lakosság csak elvétve támadt rájuk. Ehelyett a társadalom jelentős része közönyösen szemlélte zsidónak minősített honfitársai balsorsát. Kisebbségben voltak azok, akik fizikailag tevőlegesen léptek fel a zsidókkal szemben. Az ő aktivitásuk főleg csak abban merült ki, hogy kigúnyolták, esetleg kővel dobálták, leköpték az üldözötteket. Persze sokan örültek a zsidótörvényeknek, a gettósításnak és a deportálásnak. Sok ezren jelentettek fel zsidókat, és százezrek vettek részt aktívan a zsidók kifosztásában, de egyetlen lakossági pogromról sem tudunk. Ennek több oka is lehetett. A zsidótörvények végrehajtása során a magyar lakosság 1938 és 1944 között hozzászokott, hogy a zsidók másodrendű állampolgárok, akiket az állam újabb és újabb megszorító intézkedésekkel sújtott, azaz nyilvánvaló volt: a zsidóellenes fellépés állami monopólium. Ráadásul 1944 tavaszán a kollaboráns kormány a legradikálisabb zsidófalók legmerészebb álmait is túlteljesítette: néhány hét alatt a teljes vidéki zsidóságot gettókba zárta, majd a holokauszt történetében is példátlan gyorsaságú akcióval, 8 hét alatt 437 ezer embert deportált  Auschwitz-Birkenauba . A megelőző évtizedek pogromjainak lényeges eleme volt a rablás, 1944-ben viszont nem kellett leütni a zsidót ahhoz, hogy elvegyék a tehenét, a „piszkos munkát” elvégezte az állam. A német megszállás és a háború ellenére sem keletkezett hatalmi vákuum: az államhatalom a gettósítás és a deportálás időszakában is stabil maradt. 1944 őszén a nyilas uralom idejére ez már megszűnt. Nem véletlen tehát, hogy a fentiekben is említett esetekre ebben az időszakban került sor.

1945 és 1948 között legalább 250 olyan incidensre került sor, amelyben – részben vagy egészben − szerepe volt az antiszemita motivációnak. ^[81]  Mintegy 20 alkalommal az ese tek  tömeges erőszakba, fosztogatásba, gyilkosságba torkolltak. Az egyes eseteket vizsgálva több általános összefüggés sejlik fel. 1946-ban, amikor a legtöbb antiszemita megmozdulás történt, a magyar gazdaság soha nem látott válsággal küzdött, a világtörténelem egyik legnagyobb inflációja sújtotta. Július végén az árak naponta 158 486 százalékkal nőttek. A pénzforgalom lényegében megszűnt, valutával, arannyal, terménnyel lehetett csak fizetni. Az ország nyomorgott, százezrek éheztek. Az ebből fakadó indulat és keserűség a régi sémáknak megfelelően gyakran a zsidókban kereste és találta a bajok okozóját.

Az atrocitásoknak sokszor egzisztenciális okai voltak. A túlélők vissza akarták kapni 1944-ben elrabolt vagyonuk legalább egy részét. Ez azonban jelentős feszültséget okozott a hazatérők és a keresztény lakosság között. 1947-ben majdnem százezer peres eljárás zajlott. Egyes becslések szerint csak a budapesti rendőrség 60 ezer ilyen üggyel foglalkozott. Sok embernek nem akaródzott visszaadni az értékeket, amelyeket a zsidók deportálása után szerzett. Az általános lakáshiány mellett bonyolította a helyzetet, hogy sokan elpusztult vagy menekülés közben elhagyott javaikat pótolták zsidó vagyonból.

További problémákat okozott a háborús bűnösök felelősségre vonása. Mivel a népbíróságokon működő bírák és ügyészek, valamint a megidézett tanúk között sok volt a túlélő, sokan úgy vélték, hogy az eljárások a „zsidó bosszú” eszközei. Ez különösen a kisebb településeken okozott konfliktusokat. Amikor a helyi papok Geszthelyen az antiszemita orvos ellen tanúskodtak, a falubeliek agyonveréssel fenyegették meg őket. Egy hivatalnokot letartóztató rendőröket a szovjet járőrnek kellett megmentenie a lincseléstől Olaszliszkán. ^[82]  

Az erőszakhullám negyedik oka könnyen visszavezethető a politikára. A pártok sokszor tovább szították a feszült helyzetet. Különösen igaz volt ez az 1945-ös választásokat elveszítő, Moszkvából irányított kommunistákra. A feketézők, árdrágítók, kispolgárok, tőkések elleni politikai kampányaik során sokszor használtak olyan antikapitalista karikatúrákat, jelszavakat, amelyeknek világosan zsidóellenes háttértartalma volt. 1946 nyarán, Miskolcon egy zsidó malomtulajdonost és üzemvezetőjét például feketézés vádjával lincselte meg a tömeg. Majd a z elkövetőket kihallgató zsidó rendőrtisztet a kapitányság épületének szabályos ostroma után agyonverték. A lincselésbe torkolló megmozdulást a kommunista párt szervezte. A párt valószínűleg a „kapitalisták” elleni demonstratívan kemény fellépés révén akart leszámolni azzal, hogy „zsidó pártnak” titulálják, emellett a kommunisták között jelen lévő zsidóellenesség is a felszínre tört.  

A miskolci zsinagóga (MZSML)

A kisgazda- és a parasztpártban is mély gyökerei voltak a zsidóellenességnek. A békéscsabai „népítélet” ugyanakkor jól mutatja, hogy milyen elmosódott volt a határvonal a „nép ellenségeivel” szembeni tömegdemonstráció és a pogrom között: a városban a kommunisták megmozdulást szerveztek a „reakciósok ellen”, de a feldühített tömeg négy köztisztviselő és két pap mellett zsidókat is összevert. Más antiszemita megmozdulások alkalmával nem mutatható ki politikai kezdeményezés. 1946 februárjában például Ózdon egy helyi kommunista vezető (egyébként egykori nyilas párttag) elleni merénylet álhírére a munkások megrohamozták és kirabolták a zsidó házakat, üzleteket. Kunmadarason és környékén viszont  vérvádas rémhírek kezdtek terjedni, majd a lakosság a helyi zsidókra támadt. A több száz fős tömeg klasszikus pogromot rendezett. Betörtek a házakba, a lakókat összeverték, a berendezést, értékeket elvitték. Három ember meghalt, 18 megsebesült. A pogrom után a pártok helyi képviselői egységesen felszólították a zsidókat, hogy távozzanak a községből, ezzel lényegében őket téve felelőssé az eseményekért.

Az antiszemita erőszakhullám földrajzi eloszlása azt mutatja, hogy az ország szegényebb, keleti, észak-keleti régiói (Miskolc környéke, Hajdúság, Viharsarok) voltak a legszennyezettebbek. Ezeken a területeken, valamint a fővárosban több vérvádas hisztériára is sor került (Debrecen, Mezőberény, Hajdúhadház). A zsidókat gyakran kannibalizmussal vádolták: Pestszenterzsébeten például azzal, hogy gyermekhúsból készítenek virslit. Kőbányán úgy tudták, hogy a zsidók emberi szalámigyárat működtetnek, Újpesten azt terjesztették, hogy a virsliben gyermekkörmöket találtak. Hasonló okból történt lincselés a Lehel téri piacon   is.

A kommunista diktatúra kiépülésével az antiszemita erőszak veszített intenzitásából. 1946–47-ben még általános volt a zsidózás a fővárosi focimeccseken. Ettől kezdve a nyílt erőszak helyett inkább a szimbolikus akciók (temetői vandalizmus, emlékművek megrongálása) kerültek előtérbe. A sztálinista diktatúra kialakulásával az agresszióhullám elült.

A magyar történelem egyik mélypontját jelentő Rákosi-diktatúrát sokan – alaptalanul − a holokauszt miatti „zsidó bosszúként” élték meg. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy 1919-hez hasonlóan, a sztálinista vezetés jelentős része zsidó származású kommunisták közül került ki. Ezzel párhuzamosan az államigazgatásban és a rettegett rendőri szerveknél is nagy számban szolgáltak a Horthy-korszakban mellőzött, majd üldözött, tehát a kommunisták számára megbízható zsidók.  Akárcsak a megelőző évszázadban , a mint a rendszer 1956 októberében órák alatt megbukott, és a közrend összeomlott, azonnal megjelent az antiszemita erőszak. A forradalom alatt országszerte összességében több tucatnyi zsidóellenes atrocitás történt a verbális inzultustól a pogromig.

A legtöbb ilyen megmozdulásra a forradalom kezdeti szakaszában, október 26−28. között került sor. Az új, forradalmi hatóságok igyekeztek megfékezni az indulatokat: Füzesgyarmaton például a nemzetőrök mentették ki a lincselni készülő tömegből a Moskovitz testvérpárt. Gyakran nehéz szétszálazni az indulatok motivációs hálóját, hiszen a kommunistaellenesség és az antiszemitizmus erősen összefonódott. Miskolcon például a megyei főkapitányság zsidó származású bűnügyi helyettes vezetője mellett egy a tömegben jelen lévő civil zsidót is meglincseltek. Róla ugyanakkor valószínűsíthető, hogy az ÁVH-nak dolgozott. Másutt teljesen egyértelmű volt az események zsidóellenes éle: Hajdúnánáson a tömeg, miután feltörte a kocsmát, és megitta az ott talált pálinkakészletet, több zsidót összevert, majd számos zsidó házat és boltot kifosztott. A zavargást a forradalmi bizottság állította le – néhány zsidó őrizetbe vételével. A nagykanizsai zsidók rémülten hallották, hogy 1944-hez hasonlóan vannak, akik újra el akarják készíteni a zsidók névlistáit.

Noha a nemzeti emlékezetből kimaradni látszik, az antiszemita erőszak kétségkívül része történeti tradíciónknak. 1848 és 1956 között eltelt hosszú évszázadban számos zsidóellenes pogromhullám söpört végig hazánkon. Szinte minden nemzedék megtapasztalta e tömeges gyűlöletkitöréseket. A zavargások során több tucatnyi településen, ezrek, sőt tízezrek vettek részt az erőszakban, amelynek leggyakoribb közös jellemzője a zsidók kifosztása volt. A támadó tömeg nem csupán részeg férfiakból állt: számtalan esetben nők, fiatal lányok, néha még gyermekek is részesei voltak az ilyen bűncselekményeknek. A zsidóellenes tombolás gyakran afféle kollektív társadalmi esemény volt.

Egyes városokban, megyékben az antiszemita pogromok mintha követendő hagyománnyá váltak volna. A 19. században Pozsony kétségtelenül ilyen település volt. Salgótarjánban és környékén a keresztény többség 14 év alatt legalább három esetben támadt a zsidó kisebbségre. 1905-ben, a választási kampányban a Tisza-kormány ellenzékét támogatók, 1918 őszén, az első világháború és a dualizmus végnapjaiban a bányászok, a polgárőrök és a falusi lakosság, 1919 elején pedig a kommunisták által felhergelt szervezett baloldali munkások rontottak rá a zsidókra. Kiskunfélegyházán 1918−1919-ben egy   év alatt háromszor alakult ki lincshangulat. Számos zalai települést 1848-ban, 1883-ban és 1919-ben is elöntött az antiszemita erőszak. A tiszaeszlári pert követően Zalaegerszegen és Zalalövőn a tömeg még a zsidók védelmére kiérkező katonaságot is megtámadta. A halálos áldozatokkal járó összecsapásokat követően a hatóságok csak három hónap alatt voltak képesek helyreállítani a rendet. Mindezt annak ellenére, hogy Zala megyében a zsidóság számaránya az országosnak mindössze a fele volt (3%), és sok településen egyáltalán nem is éltek zsidók. Miskolcon tíz év alatt kétszer lincseltek embereket: 1946-ban antikapitalista, 1956-ban antikommunista indulatokat vezettek le így. Az ideológiai háttér változhatott, az áldozatok viszont mindkét alkalommal zsidók voltak.

Az antiszemitizmus agresszív formái az elmúlt másfél száz évben a gazdasági válság és a politikai bizonytalanság időszakaiban jelentek meg a hazai közéletben. A tettesek között nagy számban megtalálhatjuk a különböző politikai és gazdasági rendszerváltások veszteseit. Frusztrációikat és félelmeiket, a megszépülő régi idők iránt érzett tömeges nosztalgiát, az átalakulás vélt vagy valódi nyertesei iránt érzett gyűlöletet a 19−20. században is populista szélsőségesek igyekeztek meglovagolni. Legtöbbször sikerrel.

---