Utak a sorstalanságba


Csepeli György-Prazsák Gergő-Vági Zoltán

 

A magyarországi holokauszt azt a 825 ezer embert érintette, akik az 1941-es népszámlálás adatai szerint az 1941-es Magyarország határain belül így vagy úgy zsidónak minősültek. A közösség többsége belehalt a megpróbáltatásokba, ami nem meglepő, hiszen a cél a zsidóság teljes elpusztítása volt. Voltak azonban, akik élve maradtak, s visszatértek.

Minden tudományos és irodalmi narratív próbálkozást megelőzően Magyarországon 1945 nyarán keletkezett egy páratlan forrásanyag, mely az 1945 kora nyarától kezdve Magyarországra visszatért deportáltak visszaemlékezéseit tartalmazza. A forrásanyag jelenleg 3492 kutatható (lekódolt) jegyzőkönyvet tartalmaz, [1]  melyekben 4907 túlélő mondja el, hogy mi történt vele 1944/45-ben. A jegyzőkönyveket kis kivétellel az 1945-ben alakult Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) munkatársai vették fel. A legkorábbi szöveg rögzítésére 1944 december 12-én került sor. Ezt nem a DEGOB munkatársai vették fel, hiszen a szervezet ekkor még nem létezett. A visszaemlékezést 3659-es számon illesztették be később a többi szöveg közé. A felszabadulás évében a Magyarországi Zsidók Szervezete Vidéki Osztálya készített hasonló jegyzőkönyveket, amelyek később szintén bekerültek a DEGOB jegyzőkönyvek corpusába. Budapesten csak 1945 kora nyártól kezdve vettek fel visszaemlékezéseket tartalmazó jegyzőkönyveket.

A jegyzőkönyvvezetők (27 személy) munkája összehangoltan zajlott. A kérdéseket 12 blokkba osztva tették fel a túlélőknek, de ritkán fordult elő, hogy egy-egy megkérdezettnek az összes kérdést feltették volna.

A 12 blokk a következő volt:

  1. Személyi adatok.
  2. A zsidóság helyzete a deportált személy lakhelyén.
  3. A gettókba tömörítés és előzményei.
  4. A deportálás.
  5. A megérkezés.
  6. Az első deportációs állomás.
  7. Az Arbeitslager. Szervezet és lágerélet.
  8. Az evakuálás.
  9. Az evakuálás után következő állomások.
  10. A felszabadulás.
  11. Lágerélet a felszabadulás után.
  12. Az út hazafelé.

A kérdezés során a kérdezők törekedtek arra, hogy a megkérdezettek személyesen átélt, konkrét eseményeket mondjanak el. A jegyzőkönyvek felvételének utolsó szakaszában a DEGOB munkatársai arra is törekedtek, hogy olyan emberek visszaemlékezéseit is rögzítsék, akiknek helyzetüknél fogva a deportálás egész folyamatára volt rálátásuk (Stern Samu, Mose Pill, dr.Nyiszli Miklós, Török Sándor, Weiss Artúrné, Hahn István, Benedek László, Müller Rezső, Pap Róbert, Lévy Lajos).

A jegyzőkönyveket gyorsírással rögzítették, majd legépelték. Az eredeti gyorsírásos jegyzőkönyvek száma elenyésző.

Szociológiai adatok

A jegyzőkönyvek szociológiai szempontú vizsgálata azt mutatja, hogy a megkérdezettek között túlreprezentáltak azok, akiket Kárpátalján és Budapesten ért a vészkorszak. A visszaemlékezők átlagéletkora 27 év. Az életkor növekedésével egyre kevesebb a túlélő, ami nem meglepő, ismervén a vészkorszak által teremtett kegyetlen körülményeket. A nemi megoszlás egyenetlen. Akiket Kárpátalján ért a Holocaust, s megmenekültek, azok 2/3-a nő. Akik Budapesten élték túl a holokausztot, azoknak 2/3-a férfi. Foglalkozás szerint vizsgálva a visszaemlékezésre vállalkozó túlélőket, azt látjuk, hogy többségük (38%) az iparban dolgozott többnyire kisiparosként, kereskedelemmel foglalkozott 12%, közszolgálatban 6 százalék, valamivel több, mint 3 százalékuk dolgozott a mezőgazdaságban és napszámosként. A maradék 40 % inaktív volt (tanuló, háztartásbeli, munkanélküli).

Ezúttal a jegyzőkönyvek által rögzített vallomások szövegét elemezzük, melynek során a vallomások tükrében bemutatjuk a holocaust drámai tereit, a sorstalanító utakat, az út egyes szakaszait, az áldozatok, tettesek, kívülállók jellegetes viselkedéseit. Az utóbb „Holocaust”-ként (vagy holokausztként) emlegetett vészkorszak 1945 május 9-én véget ért. De nem ért véget a Kertész Imre által „sorstalanság”-nak nevezett léthelyzet, mely rettenetes űrt hagyott maga után a kollektív emlékezetben. Az átélt élményekre sokáig szavak sem voltak. Lassan, sokszor évtizedekkel az eredeti történések lezajlását követően jelentek meg az első beszámolók, melyek formát próbáltak adni annak, ami lényegénél fogva formátlan és formálhatatlan.

Tartalomelemzés

A dokumentumok elemzésére több lehetőség is kínálkozik. Egyrészt megfigyelhetők és elemezhetők maguk a dokumentumok. Ebben az esetben azonos a statisztikai értelemben vett megfigyelési egység és az elemzési egység. Másrészt megfigyelhetők a dokumentumok, s elemezhetők a nyilatkozók. Ebben az esetben a megfigyelési egységtől eltérhet az elemzési egység.

Elemzésünk elsősorban az életutak megértésére (amennyiben egyáltalán lehetséges a tárgyalt időszak megértése) és tipizálására irányul. Ezért a dokumentumokból egyéni sorsokat szeretnénk kiolvasni. Nem csak statisztikai szőrszálhasogatásról van szó. Például a 2118-as sorszámon olvasható jegyzőkönyvön 66 nyilatkozatot adott nő neve szerepel. Azaz a tízoldalas gépelt dokumentumban majdhogynem egy kisebb település női lakosságának a neveit és visszaemlékezéseit olvashatjuk. Ezen kívül számos dokumentum van, amelyben többen nyilatkoztak. A többes nyilatkozatoknál nem minden esetben különíthető el pontosan, hogy melyik nyilatkozó pontosan milyen utat járt be.

Mindvégig törekedtünk arra, hogy a nyilatkozatot adó személyek életútjait elemezzük, azonban ezzel együtt ezt nem minden esetben lehetett tökéletesen megvalósítani. Így a következőkben gyakran előfordul, hogy esetenként a jegyzőkönyvek számára (a csoportra), esetenként magukra a nyilatkozatot adó személyekre utalunk.  

Sorstípusok

A sorstalansághoz vezető három út keserves tapasztalatai eltérő arányban mutatkoznak a jegyzőkönyvekben. Legnagyobb arányban azok vallomásait olvashatjuk, akik megjárták Auschwitzot, s onnan vissza tudtak jönni. Kisebb arányokban találkozunk a munkaszolgálatosok és még kisebb arányban a budapestiek vallomásaival.

Az első sorstípusba azok kerültek, akiket 1944 tavaszán és nyarán Auschwitzba hurcoltak. Ebbe a csoportban 2012 jegyzőkönyv tartozik, ami ahogy az imént utaltunk rá nagyobb létszámú visszaemlékezőt jelent. Ezeknek a jegyzőkönyveknek a többsége magyar nyelven készült (1524), 484 németül, 3 angolul és egy franciául.

A második sorstípusban 1082 jegyzőkönyvet találunk (1017 magyar, 64 német és egy angol nyelvűt). Azok vallomásai kerültek ebbe a csoportba, akiket 1941 és 1944 között munkaszolgálatra soroztak be.

A harmadik csoportban 349 jegyzőkönyvet találunk (323 magyar, 24 német és 2 angol). Ezek a jegyzőkönyvek azoktól a túlélőktől származnak, akiket Budapesten ért a német megszállás, s az azt követő hajsza a zsidónak minősített személyek után.

Végül meg kell említenünk a 4. csoportot. Ebbe a fenti "tömegkategóriákból" kilógó, valamely okból atipikus egyedi történetek, sorsok kerültek. Mindössze 49 ilyen jegyzőkönyvet találunk, többségük magyar (37), míg kisebb részük német (12) nyelven készült.

Az első táblázat a visszaemlékezők számát mutatja sorstípusonként, valamint azt, hogy a visszaemlékezők száma hogyan alakul a nyilatkozat nyelve szerint a különböző sorstípusokban.

 

Visszaemlékezők száma sorstípusonként

visszaemlékezők száma és a jegyzőkönyvek nyelve sorstípusonként

magyar

angol

francia

német

Auschwitz

3082

2162

3

1

916

Munkaszolgálatosok

1296

1207

1

0

88

Budapestiek

452

420

2

0

30

Egyéb

77

47

0

0

30

Összesen

4907

3836

6

1

1064

1. táblázat.

A visszaemlékezők száma sorstípusonként és a visszaemlékezés nyelve szerint

A táblázatból világosan látható, hogy a legtöbb visszaemlékező azok közül került ki, akik megszenvedték Auschwitzot. Továbbá azt is egyértelműen mutatja a táblázat, hogy a Budapesti és az „egyéb” sorstípusba sorolható visszaemlékezőkön kívül a másik két sorstípus esetében a magyar nyelven tett nyilatkozatok száma felülmúlja az idegen nyelven (elsősorban németül) készült visszaemlékezések számát.

A második táblázat csak a magyar nyelvű visszaemlékezések számának megoszlását mutatja sorstípusok szerint.

Sorstípusok

jegyzőkönyvek száma

visszaemlékezők száma

Auschwitz

1524

2162

Munkaszolgálat

1017

1207

Budapest

323

420

Egyéb

37

47

Összesen

3492

4907

2. táblázat.

A magyar nyelvű jegyzőkönyvek megoszlása sorstípusonként

Az üldöztetés stációi

Mint láttuk, már a kérdezés során is arra törekedtek a kérdezők, hogy az elbeszélések kövessék az események időrendjét. A kódolás során követtük ezt a logikát. A visszaemlékezések alapján kibontakozó narratívákat a következő szakaszokra bontottuk.

Auschwitzi sorstípus esetén

  1. Antiszemitizmus és zsidótörvények (1944 március 19 előtt.)
  2. Antiszemita jogalkotás és kirekesztés ( 1944 március-április).
  3. Gettósítás (1944 április-június).
  4. Deportálás (1944 április-június).
  5. Auschwitz-Birkenau.
  6. Más koncentrációs táborok és munkatáborok.
  7. Felszabadulás, hazatérés.

Munkaszolgálatos sorstípus esetén

  1. Antiszemitizmus és zsidótörvények 1944 március 19 előtt.
  2. Munkaszolgálat Magyarországon 1944 október 15-ig.
  3. Munkaszolgálat a fronton (Lengyelország, Szovjetunió, Románia, Szerbia).
  4. Nyilas korszak (1944 okt. 15-1945. ápr. 4) nyilasok kezében (erődítési munkák, halálmenet) németek kezében (koncentrációs vagy munkatábor).
  5. Felszabadulás, hazatérés.

Budapesti zsidók

  1. Antiszemitizmus és zsidótörvények 1944. március 19 előtt.
  2. II.        Antiszemita jogalkotás és kirekesztés 1944 március-június között.
  3. Csillagos házak, 1944 június-november.
  4. 1944 okt. 15 és 1945. II. 12 között. Nyilasterror, pesti gettók, védett házak, ostrom.
  5. Felszabadulás.

A kódutasítás érzékenyen követte mind a négy sorstípus esetén az egymást követő jellegzetes stációkat, melyek sorrendjét a történelmi események jelentik (zsidótörvények 1938-ban, 1939-ben, 1941-ben, 1942-ben, német megszállás 1944 március 19-én, a deportálások megindítása majd leállítása, nyilas puccs 1944 október 15-én, felszabadulás).

A kutatás során kódutasítás alapján indexeltük a visszaemlékezéseket. Az indexelt (kvantifikált) visszaemlékezéseket ezek után statisztikai szoftver segítségével (SPSS) elemeztük. Mindenképpen szükséges megjegyeznünk, hogy a kutatás eredményeinek általánosíthatósága  korlátozott, mivel nincs olyan adatbázis, mely az összes túlélő adatait tartalmazná, következésképpen a minta nem lehet reprezentatív.

A DEGOB budapesti székhelye miatt a kérdőíveket kisebb számban töltötték ki a vidékiek, a távoli, időközben más államokhoz csatolt országrészekből (Erdély, Felvidék, Bácska, Kárpátalja) származók, hiszen nekik fel kellett volna utazniuk a fővárosba, és emiatt  magasabb a budapestiek aránya (nem a sorstípus, hanem a lakóhely szempontjából értve). A gyermekek alacsony aránya nemcsak Auschwitz működésének természetéből adódik, hanem abból is, hogy ők nyilvánvalóan kisebb valószínűséggel mentek el (egyedül, vagy akár szüleikkel is) az interjúk helyszínére. Az idősek aránya sem magas, ami szintén nemcsak az auschwitzi-komplexum működésére vezethető vissza. Az időseknek nagyobb fizikai tehertételt jelenthetett eljutni a DEGOB irodájába. Ugyanakkor az is igaz,  hogy az idősebbek voltak inkább rászorulva a szervezet segélyeire, így ez jobban motiválhatta őket a felmérésben való részvételre.

Ebben a cikkben az Auschwitzba vezető utat végig járt személyek beszámolóival foglalkozunk. Ezeknek a tanúvallomásoknak ez alkalommal az időrend szerint első három szakaszát dolgoztuk fel.

Út a haláltáborokba

A német SS és rendőri szervek parancsnokai és a Belügyminisztérium vezetése között 1944. április 22-én létrejött megállapodás értelmében a vidéki városokban létesített gettókból és gyűjtőtáborokból hivatalos kimutatások alapján a MÁV 1944. május 15. és július 7. között 430 000 zsidónak minősített magyar állampolgárt szállított  marhavagonokban Auschwitz-Birkenauba.

A jegyzőkönyvezett „élmények” alapján jól követhető a folyamat, mely jóval 1944 előtt vette kezdetét. Sokan említik a mindennapjaikat mérgező antiszemitizmust, az egymást érő, sorozatosan bekövetkező zsidóellenes törvényeket (I. szakasz). Ezt követik a német megszállók akaratát szolgaian kiszolgáló magyar kormány és közigazgatás zsidóellenes intézkedései, amelyekről az érintettek beszámolnak (II. szakasz). A jegyzőkönyvekben bőven szó esik a rövidnek bizonyult gettósítási időszak tapasztalatairól (III. szakasz).  

Az egyes jegyzőkönyvekbe foglalt tartalmakat szakaszok szerint kódoltuk le, arra törekedve, hogy rekonstruálhassuk az egyes szakaszokra jellemző élmény-teret. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a túlélők milyen mértékben értelmezték a velük történteket  a „szenvedő igeragozás” és a „cselekvő igeragozás”  paradigmái szerint. Az egyes szakaszokban történtek kapcsán egyfelől azt kívántuk megismerni, hogy a zsidó törvények által nem érintett társas környezet részéről milyen szolidáris és kirekesztő élményekről számoltak be a túlélők, másfelől arra voltunk kíváncsiak, hogy mit tudtak maguk tenni annak érdekében, hogy megszabadulhassanak megpróbáltatásaiktól és szenvedéseiktől.

Az egyes beszámolók tartalmait minősítő  kódutasításban volt alkalom arra, hogy rögzítsük a megfigyelt öngyilkosságokat, haláleseteket, s nem hagytuk rögzítetlenül azokat az eseteket sem, amikor az áldozatok a civil és az állami szerepekben ténykedő elkövetőket említették és minősítették.

A tartalomelemzés következőkben bemutatott eredményeinek értelmezéséhez lényeges megemlítenünk, hogy a közölt visszaemlékezések gyakoriságára vonatkozóan bemutatásra kerülő adatok során hogyan jártunk el. Egyfelől bizonyos eseménytípusokra összefoglalóan is megadtuk a visszaemlékezők számát. Másfelől esetenként azt is megadtuk, hogy adott típusú eseményről hányszor emlékeztek meg a nyilatkozók. Ez utóbbi esetben megadott visszaemlékezések számának összege nem szükségszerűen egyezik meg a visszaemlékezők számával, hiszen egy-egy ember több eseményt is átélhetett. Ezekben az esetekben úgy jártunk el, hogy ahány nyilatkozó megemlékezett egy-egy eseményről, ott csak egyszer számított egy nyilatkozó visszaemlékezése, azonban ha különböző féle eseményeket is átélt, akkor annyiszor vettük számításba, ahány féle eseményt átélt.  

Az első szakasz: antiszemitizmus, zsidótörvények 1944. március 19. előtt

Nem zsidó személyek részéről mutatott szolidaritással mindössze 14-en számoltak be. A segítők részint civilek, részint hivatalos személyek voltak. Náluk valamivel többen (57) vannak azok, akik arról számoltak be, hogy ők maguk aktívan megpróbáltak tenni valamit saját maguk vagy más sorstársaik túlélése érdekében, ill. beszámoltak arról, hogy mások tettek ilyet. A visszaemlékezők leggyakrabban szökést, bujkálást említettek (19), amellyel saját maguk próbáltak menekülni, s a másokról látott aktivitási formák közül is erről emlékeztek meg a legtöbben (15). Önérdekből bevállalt enyhébb szabályszegésről 5-en, és saját maguk által megkísérelt aktív ellenállásról, durvább szabályszegésről is ugyanennyien számoltak be, valamint másoknál is nagyjából ennyien figyeltek meg hasonló cselekedeteket (4).

A tehetetlenség a jogfosztó rendszer természetéből fakadt. Mint az egyik túlélő beszámol róla „a hivatalnokok mindent megtettek annak érdekében, hogy megakadályozzák a kárpátaljai zsidók állampolgárságát igazoló dokumentumok megszerzését”, így neki sem sikerült.  Egy másik beszámolóban a zsidókat érintő utazási korlátozásokról esik szó, ami lehetetlenné tette a segítést. Illegálisan meg lehetett volna szervezni a kiutazást, de azt lehetetlenné tette a pénzhiány. Az állásuktól megfosztott  zsidók nem tudtak kihez fordulni védelemért.

A második szakasz: Antiszemita jogalkotás és kirekesztés (1944. március-április)

Nem zsidók részéről mutatott szolidaritásról ebben a szakaszban 37-en tettek említést. A segítők többsége magyar volt (29), akik részint civilként (12), részint hivatalos személyként segítettek (20). Önmentő akcióra mindössze 70 esetben került sor. 69-en mások önmentési kísérleteiről emlékeztek meg. Az önmentési kísérletek azonban nem mentek túl az enyhébb szabályszegés határain.

Az aktív védekezést meggátolta a félelem. Mint az egyik túlélő mondja, „1944 március 19 után a német katonák felkutatták a zsidók által lakott házakat, és igen gyakran előfordult, hogy összeverték őket. Iszonyúan féltünk, nem tudtunk, mi lesz velünk. Természetesen gondolni sem lehetett arra, hogy a zsidóellenes intézkedések ellen valamit is tenni lehetne.”

Volt, aki szökésre gondolt, de a szökéstől visszatartotta a szülők félelme, akik nem engedték. Mások nem akarták szüleiket magukra hagyni, s emiatt nem szereztek maguknak keresztény papírokat, melyek birtokában Pestre utazhattak volna, jóllehet megtehették volna. A vallomások arról is szólnak, hogy a főjegyzői utasításokat szolgai módon követő csendőrök durva módon gondoskodtak a zsidókra záporozó intézkedések betartatásáról. Akik szegények voltak, azok azzal áltatták magukat hogy „legfeljebb a gazdag emberektől vesznek majd el házat, földet, ékszert és őket, a szegény embereket nem fogják bántani.”

A harmadik szakasz: Gettósítás (1944 április-június)

A két korábbi szakaszhoz képest a harmadik szakaszban nő a nem zsidók részéről tapasztalt szolidaritás esetszáma. 128-an említenek ilyen eseteket. A civil és a hivatalos segítséget adók száma viszont megfordul az előző szakaszhoz képest, ugyanis több segítség érkezik civilektől (68) mint hivatalos személyektől (45). A segítők többnyire magyarok (106).

Az önmentő kísérletek száma ebben a szakaszban is tovább növekszik (137). Leggyakrabb az önérdekből elkövetett enyhébb szabályszegés (47) volt, de emelkedett a szökést, bujkálást említők száma (40) is. Önérdekből történt durvább szabályszegésekről 13-an számoltak be, s náluk valamivel kevesebben voltak azok, akik egyéb önérdekből vállalt konfliktusokról emlékeztek meg (11). Mások érdekében tett enyhébb szabályszegésről 7, konfliktusvállalásról 6, míg mások érdekében tett durvább szabályszegésről két visszaemlékező nyilatkozott. Mások önmentési kísérleteiről többen beszélnek (306). Közülük a többség leggyakrabban mások szökéséről, bujkálásáról számolt be (153), amit mások önérdekből tett enyhébb szabályszegő akciói követtek (92). Mások esetében látott, önérdekből indított durvább szabályszegésről 28-an, míg mások önérdekből tett konfliktusvállalásáról 24-en emlékeztek meg. 49 visszaemlékező jelezte, hogy ebben az időszakban tanúja volt annak, amikor mások egymásnak segítettek. Közülük legtöbben egymás érdekében tett enyhébb szabályszegésre (43) emlékeztek vissza, 5-en pedig arra, hogy konfliktust is vállaltak mások egymásért. Volt, aki úgy nyilatkozott, hogy olyan durvább szabályszegésnek is szemtanúja volt, amit mások érdekében tettek. A zsidótanácsok segítő szerepéről 160 visszaemlékező emlékezett meg.

Több mint ötszázan emlékeztek meg közvetlenül a deportálás előtti időszakról azzal kapcsolatban, hogy mire számítottak, hogy mit gondoltak arról, hogy mi lehet a deportálás voltaképpeni célja. Közülük mindössze ketten mondták azt, hogy fogalmuk sem volt arról, hogy mi fog velük történni. A legtöbb visszaemlékező arról számolt be, hogy szemtanúja volt az Endlösung  valamely eseményének. De a többi visszaemlékező többsége is találkozott olyanokkal, akik átéltek valamilyen atrocitást (21), s 16-an kifejezetten azt mondták, hogy lényegében már ekkor tudták, hogy mi vár rájuk. 13-an pedig pletykákat említettek.

Számos visszaemlékező ezzel együtt mégis úgy nyilatkozott, hogy a  hatóságok félrevezetése és a hazugsága ennek ellenére működött. „A rendőrök azt mondották, hogy minket biztonságba akarnak helyezni, mert jönnek az oroszok, és bennünket az ország belsejébe visznek. Bántódása nem lesz senkinek. Mi nem tudtuk, hogy mi lesz velünk, úgyhogy még a legutolsó transzport sem tudta, hogy merre megyünk.”

A gettóba kerülés alapélménye a teljes magára maradottság volt. „Segíteni nem tudtunk magunkon, bárkihez fordultunk, könyörtelenek voltak.”

A visszaemlékezések szerint a csendőrök félrevezették a gettóba kényszerített lakókat. Mint egyikük mondja „a csendőrök biztattak, sőt egyszer a gettóban ki is dobolták, hogy nem fognak elvinni bennünket, hanem ott maradunk Técsőn, és dolgozni fogunk. Ezért nem volt értelme megkísérelni a szökést, mert reméltem, hogy feleségemmel és kis gyermekemmel együtt maradunk.” A tehetetlenség fő oka azonban a szervezeti erőszak volt. Az egyik beszámoló szerint  a sárvári internáló táborban  olyan szigorú volt az őrizet, hogy lehetetlen volt megszökni. Egy másik beszámoló szerint „a gettó a város közepén volt, körülzárva deszkával és kívül a csendőrség őrizte, belül pedig a zsidókból kiválasztott férfiak tartották fenn a rendet. Így a szökés majdnem teljesen lehetetlen volt.” Voltak, akik azt mondták, hogy a szigorú őrizet miatt semmit sem mertek csinálni. Mások úgy emlékeztek, hogy a szökés gondolatától visszariasztották őket a felállított gépfegyverek: „Nem próbálkoztunk szökéssel, mert aki a kerítéshez ért, azt lelőtték, mert csak 3 méternyire tőle volt szabad állni.”

Voltak, akik a gettórendelet meghozása után pár napig elbújtak az erődben, de mivel hideg volt, s féltek, hogy mi lesz velük, ha elfogják őket, önként jelentkeztek. Egy visszaemlékező emlékezete szerint „a hatóságok azt mondták, hogy Kisvárdára megyünk dolgozni mezőgazdasági munkára. Mi ezt akkor elhittük, de 50 fiatal fiú mégis megszökött a gettóból. Én nem mentem el, mert nem akartam a családomat otthagyni.” Mások is visszaemlékeznek sikeres szökésekre. A szülőkkel, a családdal való együtt maradás motívuma erősebb volt mint a szökés vágya. „Meg akartam szökni, de a család azt akarta, hogy együtt maradjunk, erre lemondtam a terveimről”. Egy másik visszaemlékező arról számol be, hogy „szerettem volna keresztény papírokkal bujkálni, de édesapám azt mondta, hogy legyen együtt a család.”

Az egyik visszaemlékező megszökött, és két hétig bujkált. Mint mondja „amikor azonban láttam, hogy a gettóban aránylag rendesen folyik az élet, kapnak ennivalót is,jelentkeztem és  minden baj nélkül beengedtek a gettóba. Ezt főleg azért tettem, mert azt mondták, hogy felépítenek egy rendes gettót és ott fogunk maradni Ungvárott, és dolgozni fogunk. Azt gondoltam tehát, hogy ilyen körülmények között inkább együtt maradok szüleimmel és testvéreimmel.”

A szökés gondolata sokakban felmerült. Volt, akit édesanyja engedett volna, de a szomszédok lebeszélték, mondván, hogy „ki tudja mi lesz velünk és látjuk-e még egymást,  maradjunk együtt, amíg lehet.” Volt, aki ajánlatot kapott egy munkácsi kereszténytől, hogy hamis papírokkal bújtatja őt és családját, de nem fogadták el az ajánlatot, mert féltek a lebukástól.

A szökés kockázata nagy volt. A visszaemlékezésekben szó esik szököttekről, akik megkísérelték a szökést, de elfogták, s a csendőrök nagyon megverték őket. Ezt követően már „nem volt senkinek bátorsága szökéssel próbálkozni.”  „Egy Blaustein Emil nevű ember mégis megpróbálkozott a szökéssel, iszonyúan meglakolt ezért, összeverték.”

A szolidaritás vállalása is motívum volt, mely megakadályozta a kívül maradást. „Eleinte úgy volt, hogy nekünk be sem kellett költözni a gettóba, mint orvos családnak. De a férjem azt mondta, hogy ami a többivel történik, az történjen velünk is, és ezért önként bementünk a gettóba. Én próbáltam rávenni, hogy menjünk és szökjünk meg, ő azonban hallani sem akart erről.”„Több keresztény is  volt, aki el akart engem bújtatni, és megígérte, hogy élelmezni fog, amíg nincs vége ennek a helyzetnek. De én meg akartam osztani szüleim sorsát és nővéremét, akinek két kis gyönyörű gyerekétől nem tudtam elszakadni.”

Volt, aki utólag úgy látta, hogy hiba volt meg nem szökni. „Talán  meg tudtam volna szökni, azonban nem tartottam becsületes dolognak, hogy elhagyjam feleségemet és 6 kis gyermekemet ilyen borzalmas körülmények között. Természetesen ha előre tudtam volna, hogy úgyis el fognak választani bennünket, másképpen cselekedtem volna.” Hasonlót mond egy másik visszaemlékező: „Senki egy pillanatra sem gondolt arra, hogy Németországba visznek, mert különben megszöktünk volna. Sajnos úgyis elszakítottak a szüleimtől, és ha én ezt sejtem, én is Pestre szöktem volna.”

be akár negatív, akár pozitív tapasztalatokról.

Epilógus helyett - csend

Akár jelképesnek is mondható, ahogy a DEGOB munkatársai által felvett jegyzőkönyvek évtizedekre eltűntek. A deportálás emléke, mint hamu alá szorult parázsként pislákolt a magyar társadalom kollektív emlékezetében. Nem szívesen emlékeztek az áldozatok, de a történteket ugyanúgy igyekeztek elfelejteni az elkövetők és a némák maradtak a szemtanúk is.


[1] A különböző források szerint összesen 4000 körül van a jegyzőkönyvek száma. A beszámolókban szereplő személyek száma meghaladja az 5000 főt.