I. A holokauszttagadás alapjai


7. Hányan vannak a holokauszttagadók?

Az elmúlt években készült kutatások szerint körülbelül a magyar felnőttek nyolcada-tizede tekinthető holokauszttagadónak. Pontos arányuk meghatározása nem könnyű, mert az ilyen nézeteket vallók saját mikroközösségeiken, fórumaikon kívül gyakran eltitkolják véleményüket. További problémát jelent, hogy a felmérések során a bizonytalan kételkedők nehezen elválaszthatók a radikális tagadóktól. Gyakori az is, hogy a válaszadók egyes holokauszttagadó állításokkal egyetértenek, másokkal nem. A holokauszttagadók aránya a 18 éven felüli magyar felnőttek körében 2003 és 2006 között emelkedett. 2009-ben 6 százalékuk gondolta, hogy a náci táborokban nem voltak gázkamrák, 11 százalékuk szerint a népirtás szörnyűségeinek nagy részét a zsidók utólag találták ki, 12 százalék pedig úgy vélte, hogy a zsidó áldozatok száma sokkal kevesebb volt, mint azt általában állítják. E három állítás közül legalább kettővel a megkérdezettek 12 százaléka értett egyet, ők biztonsággal nevezhetők tagadóknak. Ekkor az átlagosnál több volt közülük a fiatal (18-29 év között), a férfi és a felsőfokú végzettséggel nem rendelkező. A holokauszt tagadását a tudomány egy szélsőséges véleményekből összeálló attitűd részeként értelmezi, amelyre az antiszemitizmus, rasszizmus, szélsőségesen nacionalista történelemfelfogás és demokráciaellenesség jellemző. 2009-ben és 2010 őszén egyaránt a magyarok kilencede (11%) értett egyet azzal az állítással, hogy a Szálasi Ferenc nyilas mozgalma olyan ”radikális párt, amely súlyos hibákat követett el, de alapvetően jót akart a magyaroknak”. 2010-ben az ELTE TÁTK Társadalmi Konfliktusok Kutatóközpontjának országos, reprezentatív közvélemény-kutatásán a válaszadók 13 százaléka mondta, hogy szeretne zsidómentes Magyarországon élni, 6 százalék pedig kasztráltatta volna a melegeket. Vizsgálataink szerint 2009-ben a magyarok 14, 2010-ben 22 százaléka értett egyet teljes mértékben azzal, hogy a cigányoknak el kellene költözni az országból. További 15, illetve 19 százalék pedig azt szerette volna, ha teljesen elkülönülten élnének. A két véleménnyel egyetértők (2009: 29%, 2010: 41%) között bizonyosan megtalálhatjuk a holokauszttagadókat és a magyar nácikat. A holokauszttagadók másik gyakori állításával, hogy a zsidó nagytőkések kizsákmányolják az országot, 2010-ben tíz magyar válaszadóból három értett egyet. Amikor 2010-ben a megkérdezetteket arra kértük, hogy becsüljék meg a magyarországi holokauszt áldozatainak létszámát, 23 százalék erre a kérdésre nem válaszolt. Az értékelhető választ adók több mint negyede (27%) túlzó, millión felüli számot mondott. A relatív többség (31%) több százezres nagyságrendben tartotta számon az áldozatokat, míg százezer alatti áldozatról a megkérdezettek 19 százaléka számolt be.2009-es és 2010-es adataink azt is jelezték, hogy nemcsak a hazai holokauszttagadók, de a magyar lakosság jelentős része az 1944-1945-ös zsidóüldözésekért elsősorban a németeket hibáztatja.   Ön szerint terheli-e felelősség a LAPON felsoroltakat a magyar zsidók gettókba zárásáért és Auschwitzba deportálásáért? (Az igen válaszok aránya százalékban)     2009. július 2010. szeptember Hitler és az akkori német kormány 95 95 a német SS és Gestapo 96 86 az akkori magyar kormány 59 55 a csendőrség és a magyar hivatalnokok 53 50 Horthy Miklós kormányzó 42 48 Sztálin és a szovjet vezetés 35 36 a német lakosság 28 32 Gazdag vagyonos zsidók 27 26 Churchill és a brit vezetés 25 26 keresztény egyházak 22 26 Roosevelt és az USA vezetés 23 25 a pápa 22 24 az akkori zsidó vezetők 21 24 a magyar lakosság 11 13 a zsidó lakosság 8 11 »

6. A holokauszttagadók világképe

A 21. században számos komolytalan összeesküvés-elmélet van forgalomban. Különösen népszerűek az 1963-as Kennedy-gyilkossággal és a 2001. szeptember 11-i amerikai terrorcselekményekkel kapcsolatos negacionista tézisek, a közeledő világvégét hirdető próféciák, és a földönkívüliekre vonatkozó konspirációs teóriák. Ezeknek az alternatív világmagyarázatoknak a többsége általában egy konkrét eseményhez, vagy éppen nehezen kibogozható rejtélyhez kapcsolódóan fordul szembe a tudományosan bizonyított tényekkel. A holokauszt tagadása azonban ennél jóval összetettebb jelenség. Többet jelent annál, minthogy valaki nem hisz a gázkamrákban. A holokausztot tagadók – többnyire tudatosan - valójában megtagadják a 20. század második felének teljes nyugati civilizációját. Nem csupán az auschwitzi gázosításban nem hisznek, de egyben csalónak tartanak mindenkit, aki erről szemtanúként beszámolt. Az olasz Primo Levit, a 14 éves korában elhurcolt Kertész Imrét, a Máramarosszigetről Birkenauba vitt Elie Wieselt, az osztrák Hermann Langbeint, a német-francia Jean Ameryt. A holokauszt tagadói szerint a különböző náci háborús bűnökről beszámoló tanúk tízezrei – zsidók és nem zsidók egyaránt -1945-től egészen napjainkig hazudtak a Franciaországban, Németországban, Ausztriában, Hollandiában, Belgiumban, Magyarországon, vagy éppen Izraelben megrendezett perek ezreiben. Ebből következően az összes ilyen üggyel foglalkozó állam rendőrsége, ügyészsége és bírósága vagy megtévesztett ostobákból, vagy társtettesekből áll.   A náci zsidóüldözésről ma már sok tízezer visszaemlékezés ismert. A lengyelországi Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum mintegy 3000, a magyar Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság több mint 5000, az amerikai Survivors of the Shoah Visual Foundation 52 ezer túlélő történetét gyűjtötte össze.   A holokauszt tagadói szerint valamennyien hazudnak, amikor azt mondják, hogy meghaltak a szüleik, gyerekeik, barátaik. Évtizedek óta, folyamatosan ezt teszik, hiszen halottnak hazudott hozzátartozóik eközben állítólag Ausztráliában, Izraelben, vagy éppen Amerikában bujkálnak. Sőt, a revizionisták szerint valójában kettős életet élnek egy hazugság szolgálatában: nem találkoznak velük sem az állami, sem a családi vagy vallási ünnepeken. És persze nemcsak a zsidó szemtanúk, hanem más tízezrek is csalók. Köztük a lágereket felszabadító amerikai, brit, francia, orosz, kanadai stb. katonák. Sőt, ők kifejezetten buzgón csaltak: álgázkamrákat, kivégző helységeket építettek, tömegsírokat kreáltak, fotókat, filmeket, dokumentumokat hamisítottak. A holokauszttagadók szerint Eisenhower későbbi kétszeres amerikai elnök a táborokban éppúgy nem láthatta a náci bűnök bizonyítékait, mint a magyar költő, Pilinszky János. A lengyel ellenállóként deportált Tadeusz Borowski nem létező szelekciókról és kivégzésekről írt, akárcsak a spanyol kommunistaként Buchenwaldba hurcolt Jorge Semprun.   A holokauszt tagadói azt állítják, hogy valakik a világ archívumaiba beszökve a mai napig milliószámra hamisítják a dokumentumokat, a tanúvallomásokat. Persze joggal merül fel a kérdés: ha a sok hamisító ennyit dolgozik, miért nem készítették már rég el Hitlernek a zsidók kiirtását elrendelő parancsát, amelyet évtizedekig kerestek a történészek, és aminek a hiánya a holokauszttagadók leggyakoribb érve?   De a revizionisták, negacionisták szerint nemcsak a levéltárosok, a muzeológusok csalnak. Ebben a gigantikus összeesküvésben részt vesznek a világ sok ezer egyetemén dolgozó a tanárok és kutatók, akik hazugságokkal tömik a hallgatók fejét. Így Oxfordban, a Harvardon, vagy a párizsi Sorbonne-on a diákok azért fizetnek szemeszterenként több tízezer fontot, dollárt, vagy eurót, hogy buta dilettánsok, szélhámosok és ügynökök előadásait hallgassák.   A holokauszt tagadói szerint 1945 óta valamennyi demokratikus ország összes kormánya szisztematikusan megtéveszti népét egy titokzatos (zsidó) világhatalom parancsára. Úgy vélik, hogy az elmúlt évtizedekben tartott megemlékezéseken a politikusok egy fiktív, meg nem történt eseményről szónokoltak.   1970: Willy Brandt német kancellár letérdel a varsói gettó emlékműve előtt     Konzervatívok, demokraták, liberálisok és szociáldemokraták egyaránt átverték az összesen több milliós közönséget és milliárdnyi televíziónézőt. Konrad Adenauertől Angela Merkelig az összes német kancellár éppúgy hazudott és hazudik, mint Harry Trumantól Ronald Reaganen keresztül Barack Obamáig minden amerikai elnök, Winston Churchill óta valamennyi brit miniszterelnök. És persze csalók az ENSZ főtitkárok, pápák is, beleértve az olasz XXIII. Jánost, aki bíborosként nyilván nem menthetett egy nem létező holokauszt elől menekülő zsidókat. Aki a holokausztot tagadja, nemcsak a felvilágosodás és a humanizmus hagyományát, a tudományt és a demokráciát veti el, de egyben elutasítja kultúránkat is. Az elhagyott zsidó temetőktől és a lerombolt zsinagógáktól Radnóti utolsó verseiig, a „Jób lázadásá”-tól a „Zongoristá”-ig, Willy Brandt német kancellár varsói térdre borulásától II. János Pál auschwitzi könnyeiig. Az „Ember tragédiájá”-ban Lucifer azt mondja Ádámnak: „Hol a tagadás lábát megveti, világodat meg fogja dönteni.” A holokauszt tagadása ezt a földrengést készíti elő.»

5. A kutatás és a vita szabadsága

A kadeshi csatára az i.e. 13. században került sor. Az ütközetben az egyiptomi II. (Nagy) Ramszesz fáraó csapott össze a hettita Muwattalis seregeivel. A tét a Közel-Kelet feletti uralom volt. A csata az egyiptomiak számára legjobb esetben is döntetlenre zárult. Ennek ellenére a fáraó legalább öt templomában, köztük a lenyűgöző Abu Szimbelben emléket állított győzelmének. A szórványos hettita források későbbről származnak, és rendelkezünk még a konfliktust évekkel később lezáró békeszerződés töredékes példányával. Nincs kezünkben Muwattalis hadi terve, hiányoznak a semleges, harmadik féltől származó beszámolók. Nincsenek fotók, filmek, a helyszínen nem találtak érdemi, vonatkozó régészeti leleteket. A források zöme Ramszesz révén ránk maradt propagandaszöveg. Mégsem gondoljuk, hogy nem volt kadeshi csata.   Töredékes múlt. A kadeshi csata után évekkel kötött egyiptomi-hettita béke szövege     Homéroszról nincs fényképünk, életrajzunk. Mégsem hisszük, hogy Trója ostroma a nemzetközi görög összeesküvés kitalációja. A maja írást csak néhány évtizede fejtették meg, de addig se gondolta senki, hogy Chichén Itzát a spanyol hódítás után építették. A tatárjárásról a legtöbbet a váradi kanonok, Rogerius krónikáiból tudunk. Fent maradt még például IV. Béla Konrád császárhoz írt levele, néhány egyházi forrás és mongol krónika. Thuróczy Chronica Hungarorum című műve viszont már 200 évvel később készült. Lehet, hogy a mongolok sosem jártak erre? Mi van, ha Rogerius és társai hazudnak, és Batu kán seregei csak segíteni akartak? Aligha ez történt. Az ókor és középkor legtöbb eseményéről kevés forrással rendelkezünk. Legnagyobb részük jóval később, nem szemtanúk tollából született. Antik örökségünk jó része szúrágta papiruszokon, vagy éppen arab közvetítéssel maradt ránk. Lehet, hogy ők hamisították Arisztotelészt? Biztosan nem. De ki látta? Ki volt ott? És ha ott volt, honnan tudjuk, hogy nem hazudik? Ezeken a kérdéseken joggal csodálkozna mindenki.   Rivalizáló narratívák, eltérő vélemények és viták nélkül a tudomány nem fejlődhet. Miközben azonban a holokauszttagadók azt állítják, hogy egy hamis dogmává merevedett mítosszal küzdenek, a valódi tudományos életben számtalan vita zajlott és zajlik a holokausztról és a második világháborúról. Történészek, jogászok, szociológusok, pszichológusok, egyetemi tanárok, muzeológusok és kutatók egyaránt részt vesznek a diskurzusban. E viták többnyire megmaradnak az elvárható keretek között, néha persze személyeskedő jellegűek, sokszor ideológiai, politikai nézetkülönbségekkel terheltek.   Eltérő vélemények voltak és vannak arról, hogy Hitler mikor és milyen körülmények között rendelte el a zsidók kiirtását. Újabb és újabb interpretációk látnak napvilágot a wannsee-i konferenciával kapcsolatban is. A hiányos statisztikák és a nácik szervezett iratmegsemmisítése miatt valószínűleg sosem fogjuk megtudni a zsidó áldozatok teljesen pontos számát sem. Az amerikai Raul Hilberg például 5,1 millióra, a brit Martin Gilbert 5,8 millióra becsülte számukat, a német Wolfgang Benz szerint 5,3-6,2 millióan is lehettek. Megint mások 4-5 milliós becslésekkel álltak elő. Hasonlóan eltérő számokkal találkozhatunk az egyes táborok áldozatainak számával kapcsolatban. Komoly tudományos összecsapások bontakoztak ki az üldözött zsidók viselkedéséről, a zsidó tanácsok kollaborációjáról, az ellenállás összességében elhanyagolható mértékéről.   A nácikat sokan és sokáig szadista gyilkosként jellemezték. Az utóbbi évtizedekben – elsősorban a szociológiai és pszichológiai kísérleteknek köszönhetően – a kép már jóval árnyaltabb. Sok, a hidegháborús szembenállás időszakában keletkezett tabutéma is napirendre került. Bár az egyes esetekkel kapcsolatban komoly viták zajlanak, ma a tudományos szakértők között általánosan elfogadott, hogy a második világháborúban a szövetségesek is gyakran megszegték a hadviselés szabályait. Katonáik komoly atrocitásokat, súlyos bűncselekményeket követtek el, vezetőik megkérdőjelezhető, vagy bűnös döntéseket hoztak. A fronton tömegesen végeztek ki hadifoglyokat, a szovjetek egész népeket deportáltak és Kelet-Európa meghódítása során nők százezreit – köztük a holokauszt sok túlélőjét is - erőszakolták meg. Az angolszász légitámadások mintegy félmillió német civil halálát okozták. A holokauszttagadóknak nem kell aggódniuk: nélkülük is van vita bőven.»

4. Mi a baj velük?

A holokauszttagadókkal nem az a probléma, hogy kérdeznek. Nem az a baj, hogy a szövetségesek bűneiről beszélnek, hogy Sztálint Hitlernél nagyobb bűnösnek, a Gulágot Auschwitznál, az indiánok tragédiáját a zsidókénál szörnyűbbnek tartják. Hanem az, hogy hazudnak, rasszisták, gyűlöletre uszítanak, és megkérdőjelezik, kigúnyolják embertársaik szenvedését. Hazudnak, amikor az egyetlen és abszolút igazság bajnokának mutatják magukat, az elfogulatlan „tudományos” kutató szerepében tetszelegnek, miközben legtöbbjüknek se végzettsége, se tudományos tapasztalata sincs. Rasszisták, mert szerintük minden zsidó túlélő, zsidó művész (író, festő, filmrendező) tudatosan hazudik. Gyűlöletre uszítanak, amikor azt állítják, hogy a „holokauszt mítoszát” a zsidók azért találták ki, hogy uralják a világot. Súlyosan megsértik embertársaik méltóságát. A több millió áldozat és a több százezer túlélő szenvedéseit kigúnyolják, pénzsóvár csalónak nevezik őket, míg a holokauszttal világszerte foglalkozó írók, egyetemi tanárok, kutatók tízezreit cionista ügynökként, bértollnokként bélyegzik meg.   Senki sem menne olyan orvoshoz, aki vizsgálat előtt nem mos kezet, műtét előtt nem sterilizálja a műszereket. Márpedig a holokauszttagadók közül a legtöbben nem ismerik, és/vagy szándékosan nem használják a tudományos kutatás módszertanát, eszköztárát. Gyakran megszegik az etikai szabályokat. Az elméleteiket alátámasztó tárgyi bizonyítékok hiányosak, vagy éppen hamisítványok. Bombasztikus állításaik mögött sokszor nincsenek komolyan vehető források, eredeti dokumentumok. Az őket cáfoló bizonyítékokról nem tudnak, vagy azokat szándékosan figyelmen kívül hagyják. Ha ez valamiért (például egy vitában) nem lehetséges, akkor végső menedékként megkérdőjelezik eredetiségüket. A hivatalos statisztikákat elutasítják, vagy éppen manipulálják. A holokauszt zsidó túlélőinek visszaemlékezéseit hazugságnak, koholmánynak, cionista propagandának nevezik.   Amennyiben nekik „ellentmondanak”, hirtelen a nem zsidó szemtanúk beszámolóit sem tartják szavahihetőnek. Azt állítják, hogy tévedtek, hazudnak, vagy lefizették őket. A nácik háború utáni beismerő vallomásait, visszaemlékezéseit azzal utasítják el, hogy a börtönben erőszakkal csikarták ki tőlük. A holokauszttagadó azokat a tanúkat szereti, akik nem láttak, nem hallottak, nem tudnak semmit. A pereket koncepciós eljárásnak tekintik. A koncentrációs táborokban, a tömegsíroknál a hullákról készített fotókat, filmeket hamisítványoknak tartják, amelyeket a szövetséges katonák, vagy újságírók fabrikáltak. Ugyanakkor feltűnően megértők és elfogadók a népirtást tagadó, leplező nácikkal. Ha egy SS a bíróság előtt elismeri, hogy részt vett a zsidók elgázosításában akkor a revizionisták szerint biztosan megkínozták, megzsarolták. Ha tagadja, akkor lám, ő is megmondta az igazat.»

3. Miről ismerhető fel a holokauszttagadás?

Bár helyenként nehéz pontosan meghatározni, általában akkor tekinthetünk valakit holokauszttagadónak, ha tagadja, hogy létezett átfogó náci terv a zsidók fizikai megsemmisítésére, ha tagadja, hogy a zsidókat tömegesen gyilkolták meg gázkamrákban, vagy ha tagadja, hogy a náci zsidóüldözésnek összesen több millió ember esett áldozatul.Akár revizionistáknak, akár negacionistáknak, vagy éppen relativizálóknak nevezik magukat, a holokauszttagadók érvelésében sok a közös elem. Mindig a nácik és cinkosaik, vagy személyesen Hitler bűneit tagadják, kisebbítik, vagy mentegetik. Ugyanakkor igyekeznek a zsidók szenvedését, a zsidó áldozatok számát minimalizálni, miközben a zsidók hibáit, tévedéseit, felelősségét maximalizálják. Magyarázataik többnyire összeesküvés-elméleteken alapulnak. Gyakran antiszemiták, vagy ellenségesek más kisebbségekkel szemben. Rasszisták, akik egyes népek, vallások népcsoportok ősi eredetét, kulturális, vagy éppen biológiai felsőbbrendűségét hirdetik a többiekkel szemben.»

2. Revizionisták, negacionisták, relativizálók

A történettudomány nem használja az abszolút igazság fogalmát. Joggal, hiszen a történelemről alkotott képünk és véleményünk folyamatosan változik. Új források, bizonyítékok kerülnek elő, amelyek egyes véleményeket megcáfolnak, másokat erősítenek, vagy éppen új elméletek megalapozását teszik lehetővé. Amikor az 1347-ben kezdődő nagy pestisjárvány kipusztította Európa lakosságának felét-harmadát, a legtöbb kortárs gondolkodó úgy vélte, hogy a betegség Isten büntetése. Mások az eretnekeket, vagy éppen a zsidókat vádolták. Ma ezt már tudjuk, hogy a fertőzés genovai gályákon érkezett. Arisztotelész kora legnagyobb gondolkodójaként azt hitte, hogy a Nílus összeköttetésben van egy hatalmas, külső óceánnal. Tanítványa, Nagy Sándor már 2400 éve bebizonyította, hogy ez nem igaz, de csak a 19. század óta tudjuk, hogy a folyó honnan ered. Amikor az amerikai kutató, Hiram Bingham 100 éve felfedezte az elfeledett inka romvárost, a Machu Picchut, azt hitte, hogy a Nap szüzeinek szakrális épületegyüttesére bukkant. Ma úgy véljük, hogy a kilencedik inka uralkodó, Pachacuti Yupanqui királyi birtoka volt. Ilyen értelemben a korábbi nézetek, narratívák felülvizsgálata, újragondolása, átértelmezése szükségszerű, és nem csupán a történettudományban számít bevett módszernek.   Hasonló példákra hivatkozva, a holokauszttagadók előszeretettel nevezik magukat történelmi revizionistának. Azt állítják, hogy szándékaik tiszták, csupán az igazságot akarják kideríteni és a tudomány megújítására törekednek. Úgy beszélnek magukról, mint akik meg kívánják tisztítani azoktól a hamis dogmáktól, amelyeket különböző hatalmi csoportok (legtöbbször a zsidók, máskor a különböző kormányok, vagy éppen a kapitalisták, a kommunisták) saját anyagi, politikai, ideológiai érdekeik védelmében kényszerítenek a közvéleményre. Azzal érvelnek, hogy a tudományban nincsenek, és nem is lehetnek megkérdőjelezhetetlen igazságok. Ha elismert tudósok nem hajlandók velük vitázni, ha tekintélyes lapok nem közlik írásaikat, ha nézeteik miatt bíróság elé kerülnek, akkor politikai üldözésről, új inkvizícióról, véleménydiktatúráról panaszkodnak. Más holokauszttagadók negacionistának, azaz szó szerint tagadónak nevezik magukat. Ők azt hirdetik, hogy a holokauszt olyan megalapozatlan mítosz, amit akkor is cáfolni kell, ha ehhez ma bátorságra van szükség. Sokan kevésbé nyíltan fogalmaznak. Ők többnyire el akarják kerülni a büntetőjogi kockázatokat, a társadalmi, szakmai elutasítottságot. Ezért világos tagadás helyett relativizálják a holokausztot. Megkérdőjelezik jelentőségét, kételkednek egyedi vonásaiban. Gyakran bonyolódnak számháborúba. Vagy a zsidó áldozatok számát akarják csökkenteni, vagy azt igyekeznek kimutatni, hogy más tömeggyilkosságok (az amerikai indiánháborúk, a sztálini Gulág vagy az ukrajnai kolhozosítást követő éhség stb.) még több ember halálát okozták.   Amellett érvelnek, hogy az igazi háborús bűnöket nem is a nácik, hanem a szövetségesek követték el. Ilyenkor a német városokat (Hamburg, Drezda) bombázó angolszász légierőt, a japán amerikaiakat internáló táborokba deportáltató Roosevelt elnököt, a Hiroshimára és Nagaszakira atombombát dobató utódját, Harry Trumant, vagy a Katynban és máshol 20 ezer lengyel tisztet kivégeztető tömeggyilkos kommunista diktátort, Sztálint szokták emlegetni.»

1. Mit mondanak a holokauszttagadók?

A holokauszttagadók szerint a német nácik és a velük kollaborálók nem tervezték meg, és nem hajtották végre az európai zsidók fizikai megsemmisítését a második világháború időszakában. Azt állítják, hogy a zsidók kiirtására tett náci kísérlet hazugság, olyan mesterségesen kreált legenda, amellyel a „hivatalos történetírás” akarja megtéveszteni a gyanútlan közvéleményt. Akárcsak másokra, erre az összeesküvés-elméletre is jellemző, hogy összességében számos, gyakran egymásnak is ellentmondó áltudományos tézis elegyeként írható le. A leggyakoribb holokauszttagadó nézetek szerint Hitler  és a nácik egyáltalán nem akarták kiirtani a zsidókat. Legfeljebb az elűzésükre, kitelepítésükre törekedtek. Ezt is csak azért tették, mert a háborúban a velük ellenséges zsidó lakosság nemzetbiztonsági kockázatot jelentett. Ha voltak is áldozatok, számuk nagyságrendekkel kevesebb a „hivatalos történészek” és „a zsidók” által emlegetett 6 milliónál.  A holokauszttagadók a leggyakrabban 300 esetleg 500 ezerre, legfeljebb 1,5 millióra teszik a zsidó halottak számát. Többségük szerintük a háborúban természetes és mindenkit sújtó éhség, járványok, illetve a légitámadások miatt vesztették életüket. A holokausztot tagadók elismerik, hogy a nácik és szövetségeseik helyenként öltek zsidókat, ugyanakkor azt állítják, hogy a kivégzések leginkább a zsidó partizánokat  sújtották, vagy az ő támadásaikat torolták meg. Elismerik, hogy a zsidókat ugyan táborokba szállították, de nem kiirtás, hanem kényszermunka céljából. Koncentrációs, internáló táborok tehát voltak, megsemmisítő táborok  viszont nem léteztek. A krematóriumok építését azzal magyarázzák, hogy a még nagyobb járványokat csak a holttestek elégetésével lehetett megakadályozni. Ugyanakkor hevesen tagadják, hogy lettek volna gázkamrák, és sor került volna zsidók elgázosítására. A holokauszt tagadói különböző vérmérsékletűek és eltérően radikális nézeteket vallanak. Vannak, akik csak a holokauszt relativizálásáig merészkednek. Ők a zsidók szenvedésének mértékét, az áldozatok számát kérdőjelezik meg, ugyanakkor igyekeznek a náci zsidóüldözést jelentéktelen színben feltüntetni. A legtöbben azonban nyíltan fogalmaznak: a „20. század legnagyobb hazugsága”, „mítosz”, „legenda”, vagy a Monopoly társasjáték nyomán gúnyosan „holopoly”. Magyarországon különösen gyakori a „holokamu” és a „hollókoszt” elnevezés.   Monopolyból Holopoly     A legtöbb holokauszttagadó elutasítja, ha antiszemitának, vagy neonácinak minősítik. Pedig téziseik lényege és egyben célja, hogy csökkentsék, vagy éppen tagadják Hitler és a nácik bűneit, miközben az üldözött zsidókat, valamint a háborút megnyerő szövetségeseket a lekülönbözőbb extrém vádakkal illetik. A régi antiszemita hagyományoknak megfelelően világméretű zsidó összeesküvésről beszélnek: azt állítják, hogy a holokausztot maguk a zsidók találták ki. Azért, hogy az el nem követett, vagy amúgy jelentéktelen atrocitásokért anyagi kárpótlást zsaroljanak ki a németektől és más népektől. Mélyen meg vannak győződve, hogy a népirtás meséje arra szolgált, hogy szánalmat keltsen a zsidók iránt, és így lehetővé tegye Izrael 1948-as megalakulása. Retorikájuk eltérő. Egyesek sajnálkoznak, amiért voltak zsidó áldozatok (ha nem is milliószámra), mások nyíltan kigúnyolják a zsidók gyászát. Legtöbbjük azonban ugyanazokkal az érvekkel támasztja alá a holokauszt tagadását, amelyekkel a nácik próbálták igazolni a zsidóüldözést. Úgy vélik, hogy mindez a zsidó „világhatalom”, a „nemzetközi zsidóság”, a zsidó „pénzügyi körök”, a zsidó uralom alatt lévő média, illetve a „hivatalos történészek” propagandaeszköze egy olyan harcban, melynek célja a világuralom megszerzése, vagy megtartása.»