II. Megszállás és az jugoszláv első polgárháború 1941-1945

5. A magyar megszállás

1941 áprilisában a magyar csapatok majdnem 12 ezer négyzetkilométernyi, Trianonban elcsatolt területet szálltak meg Jugoszláviában. A Délvidékként emlegetett területen a magyarok kisebbségben voltak. Rajtuk kívül 243 ezer szerb, 220 ezer horvát, 197 ezer német, 80 ezer szlovén, 15-15 ezer ruszin és zsidó élt itt. A bevonulás során több atrocitás történt. A magyar katonai hatóságok és a kormánya térség etnikai átrendezésére törekedtek. 150 ezer szerbet akartak kitelepíteni a német megszállási zónába, hogy a helyükre bukovinai székelyek érkezzenek. A magyar tervek a német ellenkezés miatt csak részben valósultak meg. Bevezették a Magyarországon hatályos zsidótörvényeket, sok zsidót űztek el azzal az ürüggyel, hogy rendezetlen az állampolgárságuk.   1941 végére megélénkült a partizántevékenység, amelyet a csendőrök és a katonaság közös fellépésével akartak megszüntetni. Egy ilyen akció során több magyar egyenruhás is meghalt. Ezért 1942 januárjában megtorlásként átfogó „közbiztonsági razzia” indult Újvidéken (Novi Sad) és tucatnyi környező településen. Az akció során a Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy és Grassy József ezredes, valamint a Zöldy Márton csendőrszázados emberei hivatalos magyar adatok szerint 3340, zömében szerb civil polgárt gyilkoltak le. (A halottak számát a szerb források 3800 főre teszik.) Az áldozatok között volt 729 nő, 299 öreg és 147 gyermek. A mészárlásnak mintegy 700 zsidó is áldozatul esett. Az ártatlan civilek közül egyeseket saját házukban, másokat a nyílt utcán öltek meg. Jelentős részüket a Duna jegén vágott lékekbe lőtték.   Újvidéki vérengzés   A mészárlást nem sikerült titokban tartani. A kirobbanó botrány hatására a magyar kormány vizsgálatra kényszerült. Kezdetben szerecsenmosdatás zajlott. 1943-ban azonban a magyar kormány már a háborúból való kiugrást készítette elő. Ekkor az ügyet újra tárgyalták, a gyilkosok hadbíróság elé kerültek és elítélték őket. Többen 10-15 éves börtönt kaptak, a főbűnösök azonban 1944 elején Németországba szöktek. Magyarország német megszállása után rehabilitálták őket, majd beléptek az SS-be. 1945 után elfogták, elítélték, majd kiadták őket Jugoszláviának, ahol egy újabb eljárás után kivégezték őket.   1943-ban német kérésre magyar zsidó munkaszolgálatosok érkeztek Szerbiába. A 6 ezer zsidót a Bor közelében lévő rézbányákban dolgoztatták magyar és német felügyelet alatt. A bánásmód és az ellátás 1943 végéig általában kielégítő volt.   A bori rézbánya     Miután Marányi Ede alezredes vette át a parancsnokságot, és megkezdődtek a verések, kikötések és a kivégzések. 1944 őszén a romló katonai helyzet miatt a táborokat kiürítették. A munkaszolgálatosokat két csoportban indították útnak. Az első 3200 fővel kezdte a halálmenetet. Útközben magyar őreik gyilkolták őket, majd októberben Cservenkánál német és muzulmán SS-ek 700-1000 embert végeztek ki közülük. Miközben a túlélőket az osztrák határ felé hajtották, a mészárlás folytatódott. Az áldozatok között volt Radnóti Miklós költő is, akit társaival együtt a Győr melletti Abdánál lőttek agyon. A bori munkaszolgálatosok második hullámát jugoszláv partizánok támadták meg. A legvéresebb kezű magyar katonákat és tiszteket kivégezték, a munkaszolgálatosokat felszabadították. Sokan beléptek a jugoszláv partizánhadseregbe. Magyarország német megszállását követően, 1944 tavaszán a Délvidékről a magyar és német nácik mintegy 10 ezer zsidót deportáltak Auschwitz-Birkenauba, ahol túlnyomó többségüket elgázosították.   Magyar zsidók Auschwitzban»

4. A náci népirtás

Jugoszlávia megszűnésével egy időben kitört a megszállók elleni harc. 1941. április végén Pancsován (Pančevo) a szerb partizánok 2 SS katonát és 9 német lakost megöltek. Megtorlásul a németek nyilvános akasztást rendeztek, majd 12 volt jugoszláv katonát állítottak falhoz és lőttek agyon. A kivégzéseket filmre vették.    Pancsovai kivégzések   Mivel az invázióban részt vevő csapatok nagy részét hamarosan a szovjet frontra küldték, a németeknek csak néhány gyengébben felszerelt hadosztálya maradt az országban. Megszállási politikájuk a helyi kollaboránsokra, elnyomásra és megtorlásra épült. Egy 1941 szeptemberében kiadott parancs szerint minden megölt német katonáért 100, sebesültért pedig 50 túszt kellett kivégezni. A túszok legtöbbször cigányok és zsidók voltak. Az egyik legnagyobb ilyen vérengzés Kragujevácon történt 1941 októberében.   Német katona az áldozatokra mutat a kragujevaci mészárlás során     Miután a partizánok egy támadásban 10 németet megöltek 26-ot pedig megsebesítettek, a nácik és a kollaboránsok 2300 civilt (köztük gyerekeket és teljes iskolai osztályokat) mészároltak le. Különösen kegyetlenek voltak a speciális, partizánvadász SS és rendőri osztagok, amelyek országszerte egész községeket irtottak ki. A megtorlások azonban csak növelték az ellenállást: 1941 végére már 80 ezer partizán harcolt. Nagy részük a Szerbiában és Montenegróban küzdött a náci és fasiszta megszállók ellen.   Szerbiában nem az SS, hanem a Wehrmacht hajtotta végre a zsidók legyilkolását. Már a megszállás kezdetén elrendelték a zsidók összeírását. Később kötelezővé tették számukra a sárga karszalag viselését. Telefonjaikat elkobozták, mozgásukat korlátozták, nem járhattak moziba vagy színházba sem. A megszálló német csapatok parancsnoksága számtalan szakmától eltiltotta őket. A zsidó vagyonok árjásítása már 1941 júniusában megkezdődött. Nem sokkal később a Wehrmacht megkezdte a zsidó férfiak letartóztatását. Táborokba zárták őket és rajtuk torolták meg a németek elleni támadásokat. Egy speciális SS alakulat (Einsatzgruppe) válogatta ki a túszokat, de a kivégzés a hadsereg feladata volt. Az áldozatokat tömegsírokba lőtték. A Wehrmacht hamar kiirtotta a szerbiai zsidó férfiakat. Ugyanakkor a zsidó gyermekek és nők megölése zavarba hozta a katonai hatóságokat. Deportálni akarták őket, de Gestapo zsidóügyi osztályát vezető Adolf Eichmann agyonlövetésüket javasolta. Végül a zimonyi (Zemun) lágerbe vitték őket. Mivel a táborparancsnokság nem kapott elég élelmiszert a nők és gyermekek éheztek. 1942 áprilisában két gázteherautó érkezett. A zsidókat áttelepítés ürügyével a teherautókba zsúfolták, majd kipufogógázzal megölték. A hivatalos német jelentések szerint 1942 augusztusára a vegyesházasságokban élő zsidók kivételével Szerbiában a „zsidó– és a cigánykérdést megoldották”. Szerbiában mintegy 15 ezer zsidót és 12 ezer cigányt gyilkoltak meg.»

3. Az usztasa koncentrációs táborok

Az usztasa állam számos koncentrációs tábort állított fel 1941 és 1945 között, hogy elkülönítse és legyilkolja a nem kívánatos szerb, zsidó, roma, muszlim kisebbségekhez tartozókat. A rezsim vélt vagy valós politikai ellenfeleit szintén koncentrációs táborokba zárták. Az első táborokat Koprivnicán, Pag szigetén, Jadovno és Kruščicán állították fel. A legnagyobb táborkomplexum a Száva folyó partján elterülő Jasenovac.   Jasenovac   A láger öt, 1941-1942-ben létrehozott altáborból (Krapje, Bročica, Ciglana, Kozara, és Stara Gradiška) állt. Krapjét, Bročicát már 1941 novemberében bezárták a többi altábort 1945 áprilisában számolták fel a partizán előrenyomulás során. A bánásmód brutális volt: a foglyokat vascsövekkel és korbáccsal verték, éheztették, kényszermunkára hajtották. Ezrek haltak meg különböző betegségekben. A csoportos kivégzések mindennaposak voltak. Az áldozatokat felakasztották, a Szávába fojtották, másokat agyonlőttek, élve elégettek, lefejeztek, vagy kalapáccsal vertek agyon. 1942 augusztusában az usztasa őrök fogadásból gyilkossági versenyt rendeztek. A győztes állítólag 1360 ember torkát vágta el. Amikor egy fogoly nem volt hajlandó Pavelics poglavnikot éltetni, kiszúrták a szemét, levágták a fülét és az orrát, kitépték a nyelvét, majd átvágták a torkát.   Usztasa őr a jasenovaci áldozatok között   Mivel az usztasák elégették a tábori dokumentáció nagy részét, az áldozatok számát nehéz pontosan megállapítani. A jasenovaci komplexumban a legmegbízhatóbb becslések szerint mintegy 80-90 ezer ember halt meg. Az áldozatok több mint fele (45-52 ezer) szerb volt, de mintegy 12-16 ezer horvát és boszniai zsidót, 10-16 ezer cigányt, 4-5 ezer horvátot is kivégeztek, vagy elpusztítottak. Az áldozatok között sok ezer gyermek volt.   Szerb gyerekek a jasenovaci táborban»

2. A horvát usztasa állam faji politikája

A horvát szélsőségesek a náci invázió kellős közepén, 1941. április 10-én deklarálták a Független Horvát Állam (Nezavisna Država Hrvatska – NDH) megalakulását. Valójában az usztasa állam Németország és Olaszország kettős ellenőrzése alatt állt. A dalmát tengerpart olasz megszállás alá került, cserében viszont Bosznia-Hercegovinát Horvátországhoz csatolták és ezzel a nagyhorvát nacionalizmus régi álma vált valóra.   A horvát politikai vezetés Ante Pavelics kezébe került. A politikai pártokat az Usztasa kivételével feloszlatták, vezetőiket letartóztatták. Pavelics lett a poglavnik (szó szerint: legfőbb vezető), így egy személyben irányította a pártot és az államot. A rezsim maradéktalanul kiszolgálta a megszállókat. Csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez és 1941 decemberében hadat üzent az Egyesült Államoknak és Nagy Britanniának. Az usztasák a történelmi hagyományok felélesztésével akarták stabilizálni uralmukat, ezért visszaállították a királyságot. A trónra egy olasz herceg került, aki a 10. századi horvát uralkodó nyomán felvette a II. Tomiszláv nevet. Uralkodása azonban csak névleges volt, mindössze egyszer látogatott el Horvátországba.   Az usztasa Horvátország népessége etnikai és vallási szempontból rendkívül vegyes képet mutatott. 6,3 millió lakosának több mint fele, 3,3 millió horvát volt. A legnagyobb kisebbséget az 1,9 milliós szerbség alkotta, de mintegy 700 ezer boszniai muszlim, 150 ezer német, 40-45 ezer zsidó, és 30 ezer roma is itt élt. Ezt a helyzetet az etnikai homogenizációra törekvő usztasák erőszakos eszközökkel akarták megváltoztatni. Mile Budak usztasa oktatási miniszter 1941-ben azt mondta, hogy a „kisebbségek számára van három millió golyónk”. A térség legbrutálisabb uralmát vezették be. Az állami kisebbség- és népesedéspolitika legfontosabb eszköze az etnikai tisztogatás, a terror és népirtás lett. Legrosszabbul a szerbek jártak. Róluk azt tartották, hogy jelentős részük csak ortodox hitre áttért horvát. Az usztasák a katolikus egyház segítségével megkezdték a szerb ortodoxok kényszerű átkeresztelését. Aki ellenállt, azt megölték. A szerb értelmiség tagjaitól gyakran még az átkeresztelkedés lehetőségét is megtagadták, és azonnal meggyilkolták őket.   Erőszakos keresztelések     Ezzel párhuzamosan beindult az etnikai tisztogatás is: a szerb falvakat felégették, a lakosokat kifosztották, megölték, vagy Szerbiába űzték. A mészárlás még a nácikat is megdöbbentette. Egy 1942-es Gestapo-riport így fogalmazott: „Az Usztasa bestiális tetteket követ el nem csak a katonakorú férfiak, de különösen a védtelen öregek, nők és gyermekek ellen.” Becslések szerint 1941 és 1945 között az usztasák mintegy 300 ezer szerbet megöltek, 200-250 ezret erőszakosan katolikus hitre térítettek, további 120-180 ezret elűztek, vagy deportáltak.   Az országban élő muszlimokat elsősorban vallási alapon üldözték, a rezsim eltökélt szándéka volt, hogy katolikus hitre téríti ezt az egyébként horvátnak tekintett csoportot. A muszlim áldozatok számáról nincs megbízható adatunk. A főleg muzulmán hitű roma áldozatok számának meghatározása még problematikusabb mivel nem rendelkezünk megfelelő adatokkal arról, hogy hányan éltek Horvátország és Bosznia-Hercegovina területén a háború előtt. Becslések szerint az usztasa uralom alatt mintegy 27-28 ezer cigányt öltek meg.   A zsidókérdést a német nácik mellett az usztasák kezelték a legradikálisabban. 1941 tavaszán és nyarán zsidók és romák elleni faji törvényeket vezettek be. Néhány hónap alatt kizárták a zsidókat a legtöbb szabadfoglalkozású szakmából és az állami szolgálatból, majd vagyonukat árjásították. Ezt követően koncentrációs táborokba szállították őket, ahol vagy az éhségtől és betegségektől pusztultak el, vagy a legbrutálisabb módon végeztek velük. Az usztasa államban mintegy 20-25 ezer zsidót öltek meg. Nem kímélték az asszonyokat és a gyermekeket sem. 1942-től további 7-10 ezer zsidót deportáltak Auschwitzba. Az akció során a đakovoi, tenjei, és loborgradi lágerek tranzittáborként szolgáltak. A horvát kormány minden deportáltért 30 márka „ellátási költséget” fizetett a németeknek. Azok a zsidók maradtak életben, akik a kommunista partizánokhoz szöktek, vagy az olasz zónába menekültek. A fasiszta olasz hadsereg a nácik és az usztasák ismételt kérésére sem adta ki a szökött zsidókat és nem üldözte őket.»

1. Jugoszlávia megszállása 1941

A második világháború kitörésekor Jugoszlávia nehéz helyzetben volt. Valamennyi szomszédja vitatta határait. Magyarország a trianoni békében elvesztett területeket akarta. A fasiszta Olaszországnak a dalmát tengerpartra és az Isztriára, az Ausztriát bekebelező náci Németországnak Szlovéniára, Romániának a Bánátra, Görögországnak és Bulgáriának Macedóniára fájt a foga. Az országot belső etnikai feszültségek, horvát és macedón terroristák fenyegették. Ráadásul a kiskorú II. Péter helyett Pál herceg uralkodott régensként.   1940 októberében Olaszország megtámadta Görögországot, ám kudarcot vallott. Hitler szövetségese, Mussolini segítségére sietett és Görögország megszállása mellett döntött. Ehhez azonban szüksége volt Jugoszlávia legalább passzív támogatására. Felszólította Belgrádot, hogy csatlakozzon a német-olasz-japán szövetséghez, a háromhatalmi egyezményhez. Az angolbarát Pál régens megpróbálta húzni az időt. Végül, 1941. március 25-én azzal a kikötéssel írta alá az egyezményt, hogy abból Jugoszláviára nem hárulnak katonai kötelezettségek. A szerb közvélemény felháborodottan reagált. Két nappal később az angolbarát katonai vezetők egy csoportja Dusan Szimovics repülőtábornok vezetésével puccsot hajtott végre. Pál régenst elmozdították, II. Pétert nagykorúsították. Az új kormány élére a puccsista Szimovics került, aki hiába bizonygatta Hitlernek jószándékát.   A náci diktátor elrendelte Jugoszlávia lerohanását. Április 6-án hadüzenet nélkül megtámadta az országot, és hamarosan szövetségeseivel együtt megszállta. Az akcióban részt vett Magyarország is, amely néhány hónapja kötött örök barátsági szerződést Jugoszláviával. Budapest azzal indokolta a támadást, hogy mivel a horvátok kikiáltották függetlenségüket, Jugoszlávia megszűnt és a szerződés érvényét vesztette. Az invázió több irányból történt, Belgrádot már az első napokban súlyos szőnyegbombázás érte. A felkészületlen jugoszláv hadsereg hamarosan összeomlott. Április 17-én az ország kapitulált, a király és kormánya Görögországba menekült. Az emigráns kormány később Londonban és Kairóban rendezkedett be. Ezzel az első Jugoszlávia megszűnt létezni. A megszálló hatalmak felosztották maguk között a délszláv államot. Bulgáriához került Macedónia nagy része és néhány kelet-szerbiai terület. Magyarországhoz csatolták a Muravidéket, a Muraközt, a Bácskát és a Drávaszöget. Bánátot a helyi német kisebbség vonta ellenőrzés alá. Mivel a szerb bányák fontosak voltak a náci hadiipar számára, Szerbia és Koszovó északkeleti része német megszállás alá került. Dél-Koszovót az olasz uralom alatt álló Albániához csatolták, a dalmát tengerpart jelentős részét szintén Mussolini szerezte meg. Szlovéniát Olaszország és Németország osztotta fel egymás közt. A térségben három bábállam keletkezett. A németek által megszállt Szerbiát névleg a korábbi vezérkari főnök, Milan Nedics tábornok bábkormánya vezette. Olasz ellenőrzés alá került a montenegrói királyság. Az usztasa Független Horvát Állam, amely magába foglalta a Bosznia-Hercegovinát is, náci és a fasiszta gyámkodással működött.   Náci zászló a szarajevói városházán 1941. április 16.»