V. A második jugoszláv polgárháború 1991-1999

1. Az első lövések: Horvátország és a szerb Krajina 1990-1991

A második jugoszláv polgárháború szinte észrevétlenül kezdődött. Az első lövések 1990-ben, Horvátországban dördültek el, de sokáig úgy tűnt, hogy csak elszigetelt incidensekre került sor.   A nacionalista Franjo Tudjman 1990 áprilisában nyerte meg az első szabad horvát választásokat. Az új vezetés hamarosan több provokatív döntést hozott. A horvát zászlón lévő jugoszláv csillagot a régi vörös-fehér sakktáblás szimbólumra cserélték. Ezt azonban utoljára Pavelics usztasái használták. Megváltoztatták az alkotmányt. Az új szöveg a horvátországi szerbeket a korábbi államalkotó kisebbség helyett, már csak nemzeti kisebbségnek nevezte. 1991 elején megkezdődött eltávolításuk a rendőrségből, az oktatásból és az állami közszolgálatból.   Horvátországban 600 ezer szerb élt. Ők alkották a lakosság 12 százalékát. Az új kormány lépései kiváltották az egykori Bosznia és Horvátország közötti határőrvidéken, az ún. Krajinában élő szerb kisebbség felháborodását. Sokan közülük féltették személyes biztonságukat és korábbi társadalmi státuszukat. A helyi szélsőségeseket Szlobodan Milosevics támogatta Belgrádból. A krajinai szeparatizmus központja Knin lett. A kisváros már a második világháborúban is csetnik erősség volt. A radikálisok 1990-től egyre inkább úgy viselkedtek, mintha nem is Horvátországban, hanem egy önálló államban élnének. Saját etnikai pártot alapítottak. A szerb származású rendőrök nem voltak hajlandók viselni az új horvát címert. 1990 augusztusában népszavazást tartottak az autonómiáról. Amikor a hatóságok ezt meg akarták akadályozni, Belgrád sugallatára farönkökkel zárták le az utakat. Zágráb erre helikoptereken küldött rendőröket Kninbe, de a gépeket földre kényszerítette a jugoszláv légierő.   Az év végén megalakult a Krajinai Szerb Autonóm Kerület. 1991 márciusában a helyi szerbek népszavazáson úgy döntöttek, hogy elszakadnak Horvátországtól, de továbbra is Jugoszláviához tartoznak. Megkezdődött a horvát hatóságok szisztematikus kiűzése. Szerb fegyveresek rendőrőrsöket támadtak meg. Megszállták a plitvicei nemzeti parkot és elkergették az alkalmazottakat. Amikor horvát rendőrök érkeztek a helyszínre lövöldözés alakult ki, amelyben mindkét fél egy-egy embert veszített. Valószínűleg ők voltak a jugoszláv polgárháború első áldozatai. A rendet végül a jugoszláv hadsereg állította helyre, ironikus módon egy horvát ezredes vezetésével. Horvátország keleti részén egyre több szerb közösség jelezte, hogy csatlakozni kíván a Krajinához. Útblokádokat építettek, beszüntették az adófizetést, önálló postát és katonaságot szerveztek.   Milan Martics knini szerb rendőrfőnök, a Szerb Krajinai köztársaság harmadik elnöke szerb katonák körében.     Tekintettel a fenyegető helyzetre, Tudjman 1991 áprilisában létrehozta a horvát hadsereg elődjét, a Nemzeti Gárdát. Miután az Egyesült Államoktól nem kaptak, a szomszédos Magyarországtól kértek géppisztolyokat. Budapestről nemsokára meg is indultak a Kalasnyikovokkal teli teherautók. A jugoszláv titkosszolgálat azonban tudomást szerzett az ügyről, amiből nemzetközi botrány kerekedett. A fegyvercsempészet viszont nem állt le, a horvátok autók csomagtartóiban hoztak fegyvereket az országba.   Martin Spegelj horvát védelmi miniszter 1991-ben fegyvereket próbál szerezni Horvátország részére. Később kiderült, hogy az egyik üzletelőfele valójában a jugoszláv kémelhárításnak dolgozik. A tárgyalást videóra vették   Május elején a szerb fegyveresek számos helyen rátámadtak a horvát rendőrökre. Az összecsapásokban több tucat ember halt meg. A május 19-én Horvátországban népszavazást tartottak, amelyen a szavazók 93 százaléka voksolt a függetlenségére. Az eseményt a szerb kisebbség a legtöbb helyen bojkottálta. 1991. június 25-én Horvátország és Szlovénia kikiáltotta a függetlenséget. Válaszul a szerbek ugyanazon a napon létrehoztak egy másik független miniállamot, a Kelet-Szlavóniai Szerb Autonóm Kerületet. Augusztusban mindez Nyugat-Szlavóniában ismétlődött meg. Végül 1992 februárjában a különböző szerb autonóm területek egyesültek. 17 ezer négyzetkilométeres területen, félmillió lakossal létrejött a Krajinai Szerb Köztársaság. A főváros Knin lett, az elnöki székbe a későbbi háborús bűnös, Goran Hadzsics ült.»

2. Szlovénia tíznapos háborúja

1990 végén Szlovéniában népszavazást rendeztek. 93 százalékos részvétel mellett a választók kilenctizede a Jugoszláviától való elszakadás mellett voksolt. A ljubljanai vezetés tisztában volt azzal, hogy mindez a Szlovénia területén számos bázissal és laktanyával rendelkező Jugoszláv Néphadsereg (JNH) beavatkozását eredményezheti. Felkészültek a harcra. Létrehozták a könnyű fegyverekkel felszerelt, szlovén ”területvédelmi” egységeket, amelyekben 21 ezren szolgáltak. Kidolgozták a védelmi stratégiát. A JNH nyomasztó túlereje miatt gyors gerillahadviselésre, a laktanyák és bázisok blokádjára, a tankoszlopok bekerítésére és a légtér védelmére készültek. Nagy számban vásároltak tank- és légelhárító rakétákat.   JNH tankok Szlovéniában a tíznapos háború idején   1991. június 25-én a szlovén parlament kikiáltotta az ország függetlenségét. Másnap a szlovén erők meglepetésszerűen átvették a határátkelők ellenőrzését a jugoszláv hatóságoktól. A JNH vezetése ezt a jugoszláv szövetségi alkotmány alapján egyoldalú határmódosításnak minősítette és támadást indított a határellenőrzés visszaszerzéséért. Hamarosan kiderült azonban, hogy a belgrádi tábornokok elszámították magukat. A JNH laktanyáit és bázisait a szlovének bekerítették. Elvágták az élelmiszer- és lőszer-utánpótlást, megszállták a raktárakat. A legfontosabb utakat teherautókkal és kamionokkal barikádozták el, megakadályozva ezzel a páncélosok mozgását.   Amikor a JNH helikoptereket küldött körülzárt csapatai megsegítésére, a szlovén kormány jelezte, hogy le fogják őket lőni. A jugoszláv vezérkar ezt blöffnek tartotta. A szlovének azonban komolyan gondolták és június 27-én lelőttek két helikoptert. Az egyik pilóta szlovén származású volt. Ekkor vált világossá, hogy mit is jelent valójában a polgárháború. A területvédelmi erők támadásba lendültek: országszerte laktanyákat és bekerített menetoszlopokat vettek tűz alá, közlekedési csomópontokat, reptereket szálltak meg. A jugoszláv csapatok több helyen megadták magukat. A szlovén és horvát származású katonák tömegesen dezertáltak. A jugoszláv főparancsnokság belátta, hogy az első támadás kudarcba fulladt. Azzal számoltak, hogy nagyobb erők bevetésével 24 óra alatt képesek lesznek elfoglalni Szlovéniát. 1991. július 1-én teljes körű offenzívára kértek engedélyt. Ehhez viszont az alkotmány szerint szükség volt a tagköztársaságok beleegyezésére. Meglepetésre a szavazáson Szerbia nemmel voksolt, így a támadásra nem kerülhetett sor.   Milosevics több okból is kész volt beleegyezni a kis köztársaság függetlenségébe. Szlovéniának nem volt közös határa Szerbiával. Etnikailag homogén ország volt: kétmillió lakója közül mindössze 40 ezer (2%) volt szerb származású. Márpedig Milosevics azoknak a tagköztársaságoknak a távozását akarta megakadályozni, amelyek területén sok szerb élt. Ráadásul Szlovénia kiválásával az is elkerülhetővé vált, hogy a jugoszláv testületekben a szlovének a horvátokkal összefogva leszavazzák a szerb kezdeményezéseket.   Kisebb, szlovén sikereket hozó összecsapások után a felek nemzetközi közreműködéssel július 4-én tűzszünetet, majd három nappal később átfogó megállapodást kötöttek. A JNH megkezdte Szlovénia kiürítését. A szlovének megkapták a határellenőrzés jogát, viszont három hónapra felfüggesztették a függetlenségük hatályba léptetését.   A háború így csupán tíz napig tartott. A szlovén fél 18 halottat és 182 sebesültet, a JNH 44 halottat és 146 sebesültet vesztett. A harcokban életét vesztette több külföldi is. A fogságba esett jugoszláv katonák száma megközelítette az 5000 főt. Az anyagi kár nem volt jelentős. Őszre a JNH kivonult az országból, 1991. október 7-én pedig Szlovénia újra életbe léptette a függetlenségi nyilatkozatát. Az új ország első elnöke Milan Kucsan lett.»

3. A horvát függetlenségi háború első szakasza (1991-1992)

Horvátország Szlovéniával egy napon, 1991. június 25-én kiáltotta ki függetlenségét. A bejelentést nem követte hadüzenet. A következő napokban a Belgrádból irányított Jugoszláv Néphadsereg erejét a tíznapos szlovén háború kötötte le.   A 600 ezer horvátországi szerb a megelőző hónapokban lényegében teljes függetlenségre tett szert. Úgynevezett Szerb Autonóm Kerületeket hoztak létre, melyekből kiűzték a horvát hatóságokat. Önálló haderőt szerveztek és jövőjüket a nagyszerb állam részeként képzelték el. Milosevics szerb elnök, aki Jugoszlávia védelmezőjének mutatta magát, a szerb lakosságú horvát és boszniai területek megszerzéséért kész volt a jugoszláv hadsereg bevetésére is. Belgrád arra törekedett, hogy a határmenti szerb települések elfoglalásával olyan összefüggő területet hozzon létre, amit aztán Boszniával együtt Szerbiához csatolnak. Az új taktika szerint a helyi nacionalisták kiprovokálták a horvát támadást, majd a rend helyreállítása és a szerb kisebbség védelme ürügyén bevonult a jugoszláv hadsereg.   A provokációk 1991 júliusában egyre sűrűbbé váltak. Vasúti síneket aknáztak alá, lezárták az utakat. Augusztusban már országszerte folytak a harcok. A szerbeket nyíltan támogatták a JNH egységei. Jelentős erőt képviseltek a Szerbiából érkezett nacionalista szabadcsapatok, Vojiszlav Seselj vajda csetnikjei, valamint az Arkan vezette Szerb Önkéntes Gárda, ismertebb nevén a „Tigrisek” is. Ezeket a paramilitáris alakulatokat Milosevics utasítására fegyverezték fel, parancsaikat Belgrádból kapták. A legnagyobb küzdelem Szerbia és Horvátország határán, a Mohácstól csupán 90 kilométerre lévő Vukovar körzetében bontakozott ki a horvátok és a helyi szerbek között. Hamarosan megérkezett a jugoszláv hadsereg, körbevette Vukovart és megkezdte az ostromot.        Vukovar A horvátok stratégiailag fontosnak tartották a város védelmét, mert annak eleste megnyitotta volna az utat az ország szíve felé. A szerbek túlerőben voltak, az ágyúk és tankok naponta átlagosan 8-9 ezer gránátot lőttek ki a városra. A védők mégis három hónapig tartották magukat. Vukovar 1991. november 18-án esett el. A lakosság elmenekült, a bevonuló jugoszláv hadsereg és a szerb szabadcsapatok kirabolták a várost. A kórházból elhurcolták a sérülteket. Több mint 200 sebesült horvát katonát és civilt egy közeli farmon végeztek ki. (A mészárlásért 2010-ben Borisz Tadics szerb elnök a helyszínen kért bocsánatot.) Az ostrom alatt a szerb szabadcsapatok számtalan környező faluban követtek el atrocitásokat. A horvát lakosokat szisztematikusan elűzték.   Vukovar     Eközben a szerbek a dalmát tengerpartot is el akarták szakítani Horvátországtól. Knin környékén a jugoszláv csapatokat a később Srebrenicában hírhedtté vált Ratko Mladics ezredes irányította. Az offenzíva ugyan nem sikerült, de a szeparatisták, valamint a jugoszláv hadsereg és a flotta ágyúkkal lőtte, repülőkkel bombázta Dubrovikot, Splitet és Zadart. Szeptemberben a horvátok országszerte elfoglalták a JNH fegyverraktárait. Több száz páncélost és ágyút, valamint rengeteg géppisztolyt és lőszert zsákmányoltak. Hadseregük jelentősen megerősödött, az addigi védekezés után hamarosan kisebb támadásokat indított. A harcok során számtalan háborús bűncselekmény történt, az etnikai tisztogatás mindkét fél részéről általános gyakorlattá vált.   A háború hat hónapja alatt a szerb szakadárok és a jugoszláv csapatok Horvátország 30 százalékát vonták ellenőrzésük alá. Miután célját elérte, Milosevics az elfoglalt területek megtartására koncentrált. Nemzetközi tárgyalások eredményeként a felek 14 tűzszünetet kötöttek, majd rúgtak fel. Végül, 1991 decemberében a harcok leálltak és ENSZ békefenntartó csapatok érkeztek. A független Horvátországot elsőként Németország, majd a többi állam is elismerte. A három Szerb Autonóm Kerület (krajinai, kelet- és nyugat-szlavóniai) 1992 februárjában egyesült. Ezzel horvát területen megszületett a Krajinai Szerb Köztársaság. A horvát függetlenségi háború első szakaszában mintegy 20 ezren haltak meg. Az áldozatok majdnem fele civil volt. 200 ezer horvát, valamint több tízezer szerb és bosnyák menekült elvesztette otthonát. Ez azonban még csak fegyverszünet volt és nem béke.»

4. Etnikai tisztogatás Horvátországban

A horvát függetlenségi háborúban a szembenálló felek gyakran megsértették a nemzetközi jogot és a hadviselés szabályait. A hadifoglyokat kivégezték, bántalmazták. Nem voltak tekintettel a civil lakosság biztonságára, romboltak, fosztogattak. Mindkét oldal arra törekedett, hogy az ellenőrzése alatt álló területeket etnikailag homogenizálja. Ennek során egyaránt alkalmazták az etnikai tisztogatásokat jellemző módszereket: városokat, falvakat romboltak le, védtelen civileket gyilkoltak és űztek el tömegesen. Az adatok szerint az ilyen bűncselekmények többségét a szerbek, különös tekintettel a paramilitáris egységek követték el. A horvát lakosság elűzése Vukovarról   Az első mészárlás 1991. augusztus elején, a kelet-szlavóniai Dalj faluban történt. Az Arkan vezette Tigrisek és helyi fegyveresek 11 horvát civilt hurcoltak el és lőttek agyon, majd kivégeztek 28 horvát rendőrt. A hullákat a Dunába dobták. Októberben a krajinai szerb és jugoszláv katonák elfoglalták Lovast. Tucatnyi helyi lakost kivégeztek, nőket erőszakoltak meg. Mintegy 50 civilt hajtottak az aknamezőre, majd tüzet nyitottak rájuk. Az áldozatok nagy része idős ember volt. Arkanék a közeli Erdutban (Erdőd) rendezték be központjukat, ahol rémuralmat vezettek be. November 9-én 12 magyar és horvát civilt végeztek ki. Néhány nap múlva kihallgattak 5 embert, majd megkínozták és megölték őket. Karácsonykor és 1992 februárjában újabb civileket gyilkoltak. Nyáron megölték az 55 éves Szénási Máriát, mert túl sokat kérdezősködött eltűnt rokonairól.   A Krajinában az első etnikai tisztogatásra a Knin melletti Kijevóban került sor. A homogén horvát falut a JNH 1991 augusztusában bekerítette, majd Ratko Mladics ezredes irányítása alatt bombázni kezdte. A lakókat elűzték, házaikat lerombolták. A horvát többségű Saborskónak 1700, többségében horvát lakója volt. Októberben a szerb szélsőségesek 29 békés horvát parasztot megöltek, a többieket elkergették. A katolikus templomot felrobbantották, a házakat kifosztották. Ugyanezekben a napokban egy horvát belügyi alakulat a Gospić környéki falvakat tisztította meg a szerbektől. Több tucat civilt - köztük nőket is - teherautókra ültettek, majd tömegsírokba lőtték őket. A kórház és a posta vezetőjét is kivégezték. A horvát gyilkosok azt a parancsot kapták, hogy csökkentsék a szerbek számát.   Gospicsban lemészárolt szerb áldozatok     A horvát-szerb háború legnagyobb etnikai tisztogatására 1995-ben került sor, amikor a horvát hadsereg a Vihar hadművelet keretében lerohanta a Krajinai Szerb Köztársaságot. A háborús bűnösként elítélt Ante Gotovina tábornok csapatai a jelentések szerint 112 civilt kivégeztek és módszeresen elűzték a szerb lakosságot. Összesen 150-200 ezer krajinai szerb menekült Boszniába.»

5. Villám és Vihar: a horvát függetlenségi háború második szakasza 1995

1992 és 1995 között a horvát-szerb fronton tűzszünet volt érvényben, amelynek betartását az ENSZ nemzetközi békefenntartó csapatai (UNPROFOR) ellenőrizték. A felek gyakran megsértették a tűzszünetet. A szerbek falvakat és nagyvárosokat lőttek, gátakat foglaltak el. A horvátok 1992-ben Dubrovnik, 1993-ban Zadar környékén indítottak kisebb offenzívákat.   Ezeket az éveket a horvátok egy professzionális hadsereg felépítésére használták fel. Bevezették az általános hadkötelezettséget, a gazdaságot haditermelésre állították át, a hadsereget amerikai tanácsadók segítségével képezték ki. Mindvégig arra készültek, hogy visszaszerezzék a szerb fennhatóság alá került horvát területeket.   1995-re Horvátország 130 ezer fős, jól felszerelt katonasággal rendelkezett. 1995 májusában egy háromnapos hadjáratban visszafoglalták Nyugat-Szlavóniát. Az akció a Villám fedőnevet kapta. A szerbek mintegy 300 katonát és 1500 hadifoglyot, a horvátok néhány tucat halottat vesztettek. A Horvát Helsinki Bizottság jelentése szerint 83 szerb civil halt meg otthonában, vagy a menekültoszlopok bombázása során. A szerb források 284 áldozatot említenek. 15 ezren a határon át Boszniába menekültek. A szerbek bosszúból Zágrábot támadták rakétákkal. Sok volt a sebesült és heten meghaltak. Belgrád nem avatkozott be.   Vihar hadművelet volt a kódneve annak a több irányból indított, átfogó offenzívának, melynek során a horvát és a szövetséges bosnyák hadsereg közösen visszaszerezte az 1991-ben szerbek által megszállt horvát területeket. A Krajinai Szerb Köztársaság elleni támadás 1995. augusztus 4-én indult és 84 óra alatt teljes sikert hozott. Már az első nap elfoglalták Knint, a szakadár szerbek „fővárosát”, majd felszámolták a Krajinát. Ezzel lényegében helyreállt Horvátország területi integritása. Néhány övezet még nemzetközi igazgatás alatt maradt, de 1998 elejére ezek is újra horvát fennhatóság alá kerültek. Mivel a krajinai szerb vezetés már korábban elszigetelődött Belgrádtól, sem Milosevics, sem a boszniai szerb hadsereg nem sietett a segítségükre. A hadművelet során saját adataik szerint a horvátok 174, a szerbek 742 katonát vesztettek.   Vihar hadművelet     A Vihar során került sor a horvát függetlenségi háború legnagyobb egybefüggő, etnikai tisztogatására. Ezúttal a horvátok űzték el a szerb lakosokat, akiket a helyi szerb vezetés is távozásra szólított fel. A nemzetközi adatok szerint 112 szerb civilt megöltek és mintegy 150-200 ezer menekült indult Szerbia és a boszniai szerb területek felé. A hágai Nemzetközi Törvényszék a hadműveleteket irányító három horvát tábornok ellen vádat emelt. Egyiküket felmentették, Ante Gotovinát és Mladen Markacsot viszont elítélték az etnikai tisztogatásban vállalt szerepük miatt. Horvátországban az ítélet nagy felháborodást keltett.»

6. Bosznia: multikulturális társadalomtól a polgárháborúig

Bosznia-Hercegovina volt Jugoszlávia etnikailag és vallásilag legvegyesebb tagköztársasága. A 4,5 millió lakos 44 százaléka muszlim bosnyák volt, 31 százaléka szerb, 17 százaléka horvát. A lakosság 8 százaléka jugoszlávnak vallotta magát. Közülük a legtöbben a multietnikus fővárosban, Szarajevóban éltek. Jugoszlávia egyéb területeihez képest Boszniában erős hagyományai voltak a vallások és etnikumok békés együttélésének. Ezt a vegyesházasságok magas aránya is jól jelezte. Mégis itt került sor a jugoszláv polgárháború legvéresebb és leghosszabb konfliktusára. Az 1992 áprilisa és 1995 novembere között zajló harcoknak több mint 100 ezer, többségében civil áldozata volt. Mintegy 2,5 millió ember vesztette el otthonát és vált menekültté.   Jugoszlávia felbomlásának időszakában Bosznia-Hercegovina sokáig nyugodt régió maradt. Az első szabad választásokat 1990 novemberében tartották. Az erősödő nacionalizmust jelezte, hogy a választók zöme nem ideológiai, hanem etnikai alapon szavazott. A boszniai horvátok Franjo Tudjman nacionalista pártjára a HDZ-re, a szerbek a Radovan Karadzsics vezette Szerb Demokrata Pártra (SDS) szavaztak. A lakosság majdnem felét kitevő muzulmánok leginkább az SDA-t, a Demokratikus Akciópártot támogatták. Így ennek vezetője, a kommunizmus alatt iszlám nacionalizmus miatt bebörtönzött Alija Izetbegovics lett a tagköztársaság első szabadon választott elnöke.   A különböző etnikai csoportok vezetőinek eltérő elképzelése volt Bosznia jövőjéről. Miután Horvátország és Szlovénia 1991 nyarán kilépett Jugoszláviából, Izetbegovics sem akart többé a szerb dominanciájú államszövetségben maradni. Független, de egységes Boszniát akart muzulmán vezetés alatt. Ez azonban elfogadhatatlan volt a két keresztény etnikum vezetői számára. Karadzsics és a horvát Mate Boban szerint bosnyák nép nem létezett, csak olyan egykori szerbek és horvátok, akik a török uralom alatt áttértek a muzulmán hitre. Iszlám dominanciából pedig egyikük sem kért. Ehelyett Belgrádhoz, illetve Zágrábhoz akartak volna csatlakozni. A boszniai háború kitörésében nagy szerepe volt a nagyszerb és nagyhorvát nacionalizmusnak. Hiába voltak köztük óriási ellentétek más kérdésekben Milosevics és Tudjman között. 1991 tavaszán - még a jugoszláv polgárháború kirobbanása előtt - tartott titkos találkozójukon egyszerűen felosztották egymás között Boszniát.   1991 őszén a boszniai parlament szerb tiltakozás ellenére nyilatkozatba foglalta a függetlenedési szándékát. Karadzsicsék válaszul a horvátországi Krajinában már bevált modellt követték. Szerb nemzetgyűlést hívtak össze, autonóm kerületeket, amelynek szerb lakossága népszavazáson voksolt Jugoszlávia mellett. 1992 januárjában kikiáltották a Bosznia-Hercegovinai Szerb Köztársaságot. Tudjman sugallatára Mate Boban horvát szakadár miniállamot alapított (Herceg-Bosznai Horvát Köztársaság). A hangnem már nagyon eldurvult. Karadzsics a muzulmánok megsemmisüléséhez vezető háborúval fenyegetőzött. Szlobodan Milosevics szerb elnök Belgrádból támogatta. Amikor Bosznia jövőjéről népszavazást tartottak, a szerbek bojkottálták az eseményt. Országszerte úttorlaszokat emeltek és hadsereget szerveztek. Így a Jugoszláviától való elszakadás 98 százalékos többséget kapott és 1992. március 5-én Izetbegovics deklarálta Bosznia-Hercegovina függetlenségét. Csakhogy az ország de facto már három részre szakadt.»

7. A polgárháború kirobbanása 1992

A függetlenség kikiáltása után néhány hétig úgy tűnt, hogy a háború elkerülhető. Egy nemzetközi javaslat szerint Boszniát etnikai alapon kantonokra kellett volna osztani, miközben a függetlenség és az ország egysége elvben megmaradt volna. A tervet minden fél elfogadta, de néhány nap múlva a bosnyákok visszaléptek. Abban bíztak, hogy a Nyugat Horvátországhoz és Szlovéniához hasonlóan elismeri Boszniát és békefenntartókat küld. Tévedett.   1992. április 5-én Szarajevó háborútól tartó lakói békedemonstrációt szerveztek. A több tízezer tüntető a gyűlölködő politikusokat szidta, etnikai hovatartozástól függetlenül. Amikor Karadzsicsék székháza elé vonultak, szerb orvlövészek belelőttek a tömegbe, majd összecsapások robbantak ki a rendőrök és Karadzsics emberei között. Hatan meghaltak. Nem sokkal később a szerb vezetés elhagyta a várost. A szarajevói kormány szükségállapotot vezetett be, a Nyugat elismerte Bosznia függetlenségét. Kitört a polgárháború és megkezdődött Szarajevó ostroma.   A szerbek hatalmas fölényben voltak. Az ő oldalukon állt a jugoszláv hadsereg, amely sikertelenül próbálta meg elfoglalni Szarajevót. Ezt követően formálisan ugyan kivonult az országból, de tüzérségét, tankjait, repülőit hátrahagyta Karadzsicséknak. 18 ezer jugoszláv katona egyenruhát cserélt és átlépett a boszniai szerb hadseregbe. A főparancsnok a horvát függetlenségi háborúban még jugoszláv főtisztként szolgáló Ratko Mladics tábornok lett, aki 80-90 ezer katonának parancsolt. A horvátok hadereje 25-30 ezer főből állt. A bosnyák kormánynak viszont nem voltak saját csapatai. Izetbegovics arra számított, hogy háború esetén a Nyugat békefenntartókat küld az immár független állam védelmére. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a lakosság harmadát kitevő szerbek néhány hónap alatt megszállták Bosznia-Hercegovina kétharmadát. 1992 nyarán a szerb kézre került területeken megalakult a boszniai Szerb Köztársaság, amelynek elnöke Radovan Karadzsics lett.   A bosnyák fővárost, Szarajevót blokád alá vonták és a környező hegytetőkről lőtték a szerb erők. A lakosságot orvlövészek pusztították. Az ostrom több mint három évig tartott. A Bosznia és Szerbia közötti határ mentén széles sávban olyan, főként muszlimok lakta városok voltak, mint Goražde, Srebrenica, Zvornik. Mivel ez a helyzet akadályozta a nagyszerb koncepció megvalósítását, a szerbek szisztematikus etnikai tisztogatásba kezdtek. Mladics erői mellett az igazi rémuralmat itt is azok a Szerbiából érkező paramilitáris szervezetek vezették be, melyeket a Milosevics titkosrendőrsége látott el fegyverekkel. 1992 májusában Arkan önkénteseinek segítségével a szerbek elfoglalták a bosnyák többségű Zvornikot. A katonai rendőrség egyenként kezdte igazoltatni és beazonosítani a muszlim lakosokat. A városból hamarosan kétezer civil tűnt el. Egy részüket már a helyszínen kivégezték, a többieket koncentrációs táborokba zárták, ahol szintén sokan életüket vesztették. A harcok előtt Zvornikban és környékén 50 ezer muszlim élt. Számuk drámai gyorsasággal csökkent. Munkájukat elvették, tulajdonukat összeírták majd elkobozták, végül pedig elűzték őket. Hasonló eseményekre került sor a szerbek által megszállt egyéb területeken is. Banja Lukában és környékén a háború előtt félmillió nem szerb élt. 15 ezer fő kivételével elűzték őket. A kisebb bosnyák, vagy vegyes etnikumú falvak még rosszabbul jártak. A szerb erők a bevonuláskor csoportos kivégzéseket rendeztek, a bosnyákok és horvátok házait lerombolták, a lakosságot pedig egyszerűen elkergették. 1992 végére a menekültek száma elérte a kétmilliót, túlnyomó többségük bosnyák volt.   1992 végére Bosznia-Hercegovina 70 százalékát Mladics csapatai uralták. A bosnyák kormány csak az ország hetedét tartotta ellenőrzése alatt. Hatalma lényegében az ostromlott főváros környékére, valamint néhány, a szerbek által körülvett nagyvárosra (Goražde, Srebrenica, Tuzla, Žepa és Bihać) zsugorodott. Mivel ezeket a városokat bosnyák menekültek tízezrei lepték el, 1993 májusában az ENSZ védett zónává nyilvánította őket.»

8. A bosnyák-horvát háború Hercegovinában 1992-1994

A horvát nacionalisták körében két elképzelés létezett Bosznia jövőéről. A horvát vezetők abban az esetben támogatták egy önálló Bosznia létrehozását, ha az föderalizálódik, és biztosítja a helyi horvátok kollektív jogait. A másik, nagyhorvát elképzelés szerint, mellyel időnként Tudjman horvát elnök is szimpatizált, Bosznia megszűnne létezni, és a horvátok lakta hercegovinai területeket az anyaállamhoz csatolnák.   A polgárháború kitörése után a horvátok és bosnyákok kezdetben együtt próbálták feltartóztatni a szerb offenzívát. Karadzsicsék sikereit látva viszont úgy érezték: Bosznia már megszűnt létezni, ha részesedni akarnak belőle, akkor lépniük kell. 1992. július 5-én a boszniai horvátok vezetője, Mate Boban kikiáltotta a Herceg-Bosznai Horvát Köztársaságot. A legyengült Izetbegovics hiába tiltakozott, Boban helyette inkább a szerbekkel akart megegyezni Bosznia felosztásáról. A horvátok a két ellenség közül a bosnyákokat vélték gyengébbnek, így először tőlük akartak területeket megszerezni. Őszre a nézeteltérések háborúhoz vezettek és a szerbek után, a horvát szeparatisták is rátámadtak a bosnyákokra. A lerohant területeken a horvátok is etnikai tisztogatásba kezdtek, amelyre a bosnyákokis hasonló módon reagáltak. A harcok több mint egy évig tartottak és több ezer halottat követeltek. Az igazi vesztes a civil lakosság lett, a legtöbb hasznot pedig a szerbek húzták.   A konfliktus legvéresebb fejezetei Mostarban íródtak, mivel Boban ezt a települést választotta szeparatista miniállama leendő fővárosának. A Herceg-Bosznai Horvát Köztársaság kikiáltásával Mostar kétfelé szakadt.       Mostar   A nyugati részét a horvát erők felügyelték, a keletit a bosnyák hadsereg. 1993. május 9-én a horvát erők nehéztüzérséggel kezdték támadni a várost. A megszállt nyugati oldalon elűzték a bosnyákokat, sokukat etnikai tisztogatás során ölték meg, vagy táborokba szálLították. Novemberében felrobbantották a 427 éves Öreg Hidat. Ezt ugyan katonai okokkal magyarázták, de a nemzetközi megfigyelők szerint az akció valójában a muzulmán kulturális örökség tönkretételére irányult.   A mostari öreg híd felrobbantása     1994 tavaszán végül a horvát-bosnyák különháború amerikai közvetítéssel befejeződött. A felek horvát-bosnyák föderáció felállításáról döntöttek és közösen fordultak a szerbek ellen.»

9. Szarajevó ostroma

A boszniai polgárháború leghosszabb ideig tartó ostroma 1992. április 5-én kezdődött Szarajevóban, és csaknem három és fél évig, 1995 októberéig tartott. A boszniai szerbek és a Jugoszláv Néphadsereg (JNH) kezdetben aknavetőkkel lőtte az óvárost és ellenőrzése alá vonta a szarajevói nemzetközi repülőteret is. A JNH megkísérelte a város elfoglalását, de a rendőrség és fegyveres civilek sikeresen szálltak szembe a páncélosokkal. Mivel a szerbek ahhoz kevesen voltak, hogy utcai harcban bevegyék a félmilliós várost, május 2-án Ratko Mladics tábornok blokád alá vonta Szarajevót.   Ratko Mladics tábornok Radovan Karadzsics boszniai szerb elnökkel   Elzárták a vizet, a villanyt és a gázellátást. Elvágták a legfontosabb utakat megakadályozva ezzel az élelem és a gyógyszer bejutását a városba. A szerveződőben lévő bosnyák hadsereg túl gyenge volt az ostromgyűrű áttöréséhez Később, a repülőtéren megnyitott ENSZ légihídnak köszönhetően valamivel könnyebbé vált a város ellátása. A Szarajevó Alagút kiépítésével megnyílt az összeköttetés más bosnyákok által őrzött területekkel. Humanitárius segélyek és a szarajevói alvilág illegális fegyverszállítmányai egyaránt bejutottak a városba.   A civil lakosság számára a legnagyobb szenvedést a folyamatos bombázás jelentette. A szerbek 200 pontról lőtték a várost, a legnagyobb támadásokra 1992-1993 fordulóján került sor. Hamarosan szinte már nem maradt sértetlen ház. Válogatás nélkül szétlőtték a kórházakat, kommunikációs központokat, politikai, gazdasági, és katonai központokat, épületeket. Az 1984-es téli olimpiai játékok sísáncait, valamint a magas épületeket szerb orvlövészek foglalták el. Nemcsak katonákra, de az utcán sétáló, bevásárló civilekre is rendszeresen lőttek. A szarajevóiak éveken keresztül éltek föld alatti óvóhelyeken, pincékben.   Robbanás a szarajevói piacon   Az aknavetők számos civil halálát okozták egy futballmeccsen, vagy éppen vízért való sorban állás közben. 1994. február 5-én a szarajevói piacot ért támadás során 68 ember meghalt és kétszázan megsebesültek. Az itt készült felvételek  az egész világot sokkolták.   Robbanás a szarajevói piacon     Mindez felgyorsította a rég várt nemzetközi katonai beavatkozást. Bill Clinton amerikai elnök már az 1992-es választási kampányában megígérte, hogy véget vet Boszniában az etnikai tisztogatásnak. Most a NATO-n keresztül ultimátumban követelte, hogy a szerbek tíz napon belül vonuljanak vissza. Ez végül megtörtént, de a támadások később kiújultak. 1995-ben a piacon ismét több tucat civilt ölt meg egy szerb lövedék. Ekkor a NATO gépei Mladicsék fegyverraktárait bombázták. 1995 májusában a bosnyák-horvát offenzíva hatására a szerbek lassan megkezdték a visszavonulást a Szarajevó környéki hegyekből. Októberben tűzszünet vetett véget az ostromnak. De a fenyegetettség csak 1996 februárjában, az utolsó szerb csapatok távozásával szűnt meg.     Robbantás a szarajevói piacon     A becslések szerint 10 ezer ember halt meg, illetve tűnt el a blokád idején. Döntő többségük civil volt. A bombák és az orvlövészek golyói mintegy 1500 gyereket öltek meg. A sebesültek száma 56 ezerre tehető.»