V. A második jugoszláv polgárháború 1991-1999


16. A koszovói válság 1990-1998

Jugoszlávia a daytoni béke után már csak Szerbia és Monetengró államszövetségéből állt. Szlovénia, Horvátország és Macedónia 1991-ben, Bosznia-Hercegovina 1992-ben távozott. Szerbia a négyéves háborúból nem profitált. A gazdaság romokban hevert, a katonai kiadások az egekben voltak. Komoly belső problémát jelentett, hogy a két, korábban autonómiával rendelkező szerb tartomány, Koszovó és a Vajdaság helyzete megoldatlan volt.   Koszovói etnikai konfliktusokkal indult a jugoszláv állam felbomlása 1987-ben, és a helyzet azután sem normalizálódott. A tartományban alig 250 ezer szerb mellett majdnem kétmillió albán élt. Függetlenségüket már 1990-ben kikiáltották, ám ezt nem ismerte el egyetlen állam sem. A szerb kormányzat a tartományi autonómia eltörlését követően centralizációba kezdett. Az adminisztrációt szerbekkel töltötte fel, egységesítette az oktatást, valamint újabb betelepítési hullámot tervezett a térségben. Ez végül nem sikerült, mert kevesen akartak az ország egyik legelmaradottabb területére költözni. Gyakoriak voltak a szerb rendőrök és az albán tüntetők közti összecsapások. A szerb titkosrendőrség sok albánt hurcolt el. Koszovó tulajdonképpen egy olyan ország tartománya volt, amelyik katonai megszállás alatt tartotta.   Az albánok válaszul passzív ellenállásba kezdtek. Kiépítették saját oktatási és intézményhálózatukat. A Belgrád által kiírt választásokat bojkottálták, de ezzel éppen Milosevics szerb, majd jugoszláv elnök hatalmát erősítették meg. Az albánok 1992-ben saját parlamenti és elnökválasztást tartottak. Ezt az albán költő, a Gandhi-féle erőszakmentes ellenállást propagáló Ibrahim Rugova nyerte.   A daytoni békekötés Koszovó státuszát nem rendezte. Az albánok úgy érezték, hogy a világ elfeledkezett róluk. Főleg a fiatalok gondolták, hogy Rugova téved. Ők a passzív ellenállás helyett harcolni akartak. Megalakították a Koszovói Felszabadítási Hadsereget (UCK). Albániából becsempészett fegyverekkel 1997-ben támadásokat kezdtek a szerb hatóságok és a velük együttműködő albánok ellen. Amikor 1998 elején az UCK megölt négy szerb rendőrt, Milosevics megtorlást rendelt el. A szerb erők rátámadtak a gerillákra. Drenica térségben megöltek 83 albánt, többségükben civileket. A halottak negyede asszony és gyermek volt.   Tömegsírról készült felvétel a koszovói Izbicában   A mészárlás hatására ezrek csatlakoztak az UCK-hoz, amely így a tartomány harmadát ellenőrzése alá vonta. A mérsékelt megoldások háttérbe szorultak. Belgrád újabb rendőri és katonai erőket vezényelt a tartományba, hogy megtisztítsák a határzónát. A hivatalosan „terroristaellenes” akciók azonban egyre inkább hasonlítottak a Horvátországból és Boszniából már jól ismert etnikai tisztogatásokra. Falvakat gyújtottak fel, a lakosságot elűzték. Az albán menekültek száma 1998 végére elérhette a 2-300 ezret, a halottaké a 3000 főt. 1998 októberében a NATO légicsapásokkal fenyegette meg Szerbiát, ha nem hagyja abba a tisztogató akciót. Tűzszünetet hirdettek és nemzetközi megfigyelők érkeztek.»

17. A koszovói háború és a NATO légicsapások 1999

1999 elején az UCK szerb katonákat ejtett fogságba. Rosszul bántak velük, de a nemzetközi nyomásnak engedve szabadon bocsátották őket. Válaszként a szerbek Račak közelében 45 albánt lemészároltak.   Lemészárolt áldozatok Koszovóban     A felek nyugati nyomásra 1999. február 6-án Rambouillet-ban tartott békekonferencián próbálták megoldani a koszovói kérdést. A béketerv szerint a tartományt a NATO ellenőrzése alá kellett volna vonni, majd három év múlva további sorsáról egy népszavazás döntött volna. Ez Milosevics számára, akinek itt indult politikai karrierje, elfogadhatatlan volt. Belgrád 40 ezer fegyverest vont össze és az etnikai tisztogatással kombinált háború folytatódott.   A NATO a srebrenicai és vukovári mészárlás megismétlődésétől tartott, és ezúttal nem tétovázott. Preventív céllal a katonai beavatkozás mellett döntött. A légicsapásról szóló döntés igen ellentmondásos volt. Nem övezte nagyhatalmi konszenzus, és formálisan nem volt összhangban a nemzetközi jog normáival sem. Jugoszlávia bombázása 1999. március 24-én indult és 78 napig tartott. Katonai célpontokra, hidakra, repülőterekre, ipari létesítményekre, kommunikációs központokra hullottak a bombák. Támadás érte a belgrádi televíziót, és a magyar határhoz közeli Újvidéket is támadták. A szerb légvédelem lelőtt egy amerikai Lopakodót.     Szerbia NATO bombázása   Az etnikai tisztogatás azonban folytatódott. Milosevics kész helyzetet akart teremteni. A légitámadások alatt újabb 800 ezer albánt űztek el lakhelyéről. Többségük a szomszédos Albánia és Macedónia felé menekült, ahol sebtében felállított menekülttáborokba kerültek.   Koszovói albán menekülttábor Stenkovecnél   A szerb hatóságok útleveleiket, igazolványaikat elvették, így lényegében hontalanná váltak. Távozásuk után lezárták mögöttük a határt. Az UCK ellenállt. A harcok közben mindkét fél részéről több vérengzésre került sor. Márciusban a szerbek 130 embert öltek meg Izbicában. Bár az áldozatok többsége albán civil volt, ugyanakkor a Szerbia más részén élő albánokat nem érte támadás.   Tömegmészárlás áldozatai Izbicában, Drenica régióban     1999 nyarán Milosevics a NATO bombázások hatására kénytelen volt visszavonni erőit a tartományból. 1999. június 10-én az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244. számú határozata alapján Koszovó ENSZ védnökség alá került. A rend fenntartása érdekében 47 ezer fős nemzetközi haderő érkezett (KFOR – Kosovo Protection Force). Amikor az albán menekültek visszatértek Koszovóba.  sok helyen rátámadtak a szerbekre. Néhány hónapon belül több száz szerbet és romát öltek meg. Megfordultak a szerepek, és hamarosan 150-200 ezer szerb menekült el a tartományból Szerbiába.   1998 és 1999 folyamán a becslések szerint 10-12 ezer ember halt meg Koszovóban. Többségük albán volt. A szerbek is súlyos veszteségeket szenvedtek: a NATO légicsapásaiban mintegy 1000 ember, köztük 114 rendőr és 462 katona halt meg. A menekültek száma elérte az egymilliót. 2008. február 17-én a Koszovó kikiáltotta függetlenségét és elszakadt Szerbiától.»