Digitális Konfliktus Adatbázis
Háttér
Roma holokauszt: deportálások, tömeggyilkosságok 1944-1945
A különböző szakemberek (történészek, szociológusok, filozófusok, teológusok és pszichológusok) évtizedek óta foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy a német nácik és egyéb országok szélsőségesei miért üldözték a zsidókat és a cigányokat. Mennyire látták őket hasonlónak, vagy éppen különbözőnek? Egy közös terv részeként akartak velük végezni? Vagy az eltérő koncepciók csak azért vezettek sok szempontból hasonló üldözéshez, mert azonos ideológiai közegben, történeti környezetben és technikai determinációk közepette került sor a kivitelezésre? Vajon a zsidók és cigányok egyaránt a holokauszt áldozatai? Vagy e két csoportot két - lényegét, evolúcióját, intencióját és döntési hátterét tekintve - különböző tömeggyilkos folyamat eredményeként akarták felszámolni? »
Antiszemita atrocitások az 1848-1849-as forradalom és szabadságharc időszakában
A magyarországi zsidóság 1848 előtt lényegében jog nélküli állapotban volt. Az 1840. évi 29. törvénycikk engedélyezte a Magyarországon született (így honosnak számító), valamint a bevándorolt és itt tartózkodásra törvényes engedélyt nyert zsidók számára, hogy a bányavárosokat és a Határőrvidéket leszámítva bárhol letelepedjenek. Az engedély vonatkozott a korábban a zsidókat kizáró szabad királyi városokra is. Az 1840. évi 27. és 28. törvénycikkek megengedték számukra gyárak, kereskedelmi társaságok alapítását, mesterségek űzését. Ezek a jogszabályok kötelezővé tették a magyar nyelvű ügyvitelt, és lehetővé tették a birtokszerzést a városokban. 1846-ban egy uralkodói rendelet eltörölte a zsidóságot addig sújtó türelmi adót is. »
Etnikai polgárháború Erdélyben 1848-1849-ben
Az 1848-as forradalmat követően Erdélyben hamarosan valóságos etnikai polgárháború kezdődött magyarok és románok között, amely mindkét oldalon életek ezreit követelte. Az egykori fejedelemségben a társadalmi szerkezet részben lefedte az etnikai struktúrát. Az óriási paraszti tömegek nagy része román nemzetiségű volt, a nemesség többsége pedig magyar. Az erdélyi román nemzetiség 1848. május 15-17-i balázsfalvi gyűlésén elfogadott határozatát egyfajta anakronisztikus kettősség jellemezte. A dokumentum ugyanis a bécsi és pesti forradalmat követően született áprilisi törvényeknél jóval radikálisabb jobbágyfelszabadítást követelt, ugyanakkor kifejezte az igényt, hogy a románokat – a magyarok, székelyek és szászok mellett – ismerjék el negyedik nemzetnek. A gyűlés vezérszónoka, Simion Barnutiu is kifejtette, hogy nincs értelme a magyarokkal történő összefogásnak, mert a magyar szabadság asztalán "minden falat mérgezett". »
Etnikai konfliktusok és a magyar-szerb háború 1848-1849-ben
Az 1848-as forradalom győzelmét követően az egyes nemzetiségek is elérkezettnek látták az időt, hogy változtassanak sorsukon. A szerb nemzeti mozgalomnak 1848 tavaszán még több központja volt. A budapesti szerbek képviselői petíciójukban kijelentették, hogy „elismerik a magyar nemzetiséget és a magyar nyelv diplomáciai méltóságát Magyarországon; de óhajtják, hogy az ő nemzetiségük is elismertessék, valamint nyelvük szabad használata összes ügyeikben és tanácskozásaikban törvényileg biztosíttassék.” Szintén kérték, hogy évenként nemzetgyűlést (kongresszust) tarthassanak, s onnan kívánságaikat egyenesen az uralkodóhoz terjeszthessék fel. A petíció egyes kitételei joggal aggasztották a magyar közvéleményt. Ezért a budapesti szerbek közleményben jelentették ki, hogy nem szándékuk elszakadni Magyarországtól, a nemzetgyűlés alatt pedig egyházi kongresszusukat értik. »
Antiszemita pogromok, zsidóellenes zavargások: vidék 1881-1884
A politikai antiszemitizmus nulla órája 1867. november 25-én Andrássy Gyula miniszterelnök a jelenlévők „élénk helyeslése” mellett benyújtotta a képviselőháznak a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényjavaslatot.[1] A parlament alsóháza vita nélkül, a felsőház 94 százalékos többséggel fogadta el a jogszabályt. A Pesti Izraelita Hitközség 1868. január 5-i, ünnepi körlevelében külön kiemelte annak jelentőségét, hogy a politikai elit egységesen az emancipáció mellé állt: „Örömünk annál belsőbb, lelkesedésünk annál nagyobb lehet, minthogy mindkét törvényhozó testület méltósággal, szívélyességgel, még eddig semmi más országban nem mutatkozott egyetértéssel fogadta el egyenjogúsítatásunk […] törvényét, minden sértő ellenszenv és előítélet kifejezése nélkül”.[2] »
Zsidóellenes vérvádak, gyermekrablási, gyilkossági és kannibalizmusvádak: a vidéki Magyarország 1882-1948
A kereszténység történetét vizsgálva számtalan korai zsidóellenes mítoszra, sztereotípiára bukkanhatunk. A legismertebb ezek közül az a vád, amely a zsidókat Jézus kereszthalála miatt istengyilkosságért (deicidium) kárhoztatja. A középkorban visszatérő hiedelem volt, hogy a zsidók mérgezik a kutakat, ők felelősek a pestisjárványokért. A keresztesháborúk idején sokszor azzal gyanúsították őket, hogy az ellenségnek kémkednek. Az erőszak hatására megkeresztelt spanyol zsidókat (marránusok) az Inkvizíció előszeretettel üldözte boszorkánykodásért. IX. Gergely pápa már 1239-ben elrendelte, hogy az Ördög Bibliáját, a Talmud és a héber iratokat el kell égetni. A könyvnyomtatás feltalálása után, az 1550-es években az Inkvizíció legalább 20 ezer Talmudot gyűjtött össze és égetett el. Általános hiedelem volt, hogy furcsa, titokzatos vallási szertartásaik során a zsidók kifigurázzák és meggyalázzák a keresztények rítusait. Pápai dogma volt az ostyagyalázás. Számos rémtörténet keringett arról, hogy az ördögi szertartás alatt a szent ostya (Krisztus teste) hogyan menekült a gyalázattól. A legismertebb és legszívósabbnak bizonyuló rágalom azonban a vérvád volt. Eszerint a zsidóknak ártatlan keresztény csecsemők vagy szüzek vérére volt szükségük ahhoz, hogy a peszachra készülve pászkát készítsenek, illetve hogy Nagypénteken újrajátsszák a megfeszítést. Ennek érdekében a gyermek- és leányrablástól, sőt, a gyilkosságtól sem riadtak vissza. »
Népirtás után: zsidóellenes atrocitások Budapesten és vidéken 1945-1949
Háborús sebek Az 1945-48 közötti antiszemita indulatkitörések kiindulópontját és táptalaját a „nulla év”, 1945 társadalmi és gazdasági krízise jelentette. Odaveszett egymillió ember és elpusztult a nemzeti vagyon, az infrastruktúra, az állatállomány java. Kevés olyan polgár akadt, aki nem szenvedett jelentős anyagi kárt vagy (gyakran helyrehozhatatlan) lelki és fizikai sérüléseket. A háborús trauma nem ért véget a szovjet megszállással. A Vörös Hadsereg önkényeskedése, a rekvirálás és a civilek tömeges deportálása hosszú ideig folytatódott és százezreket érintett közvetlenül.[1] A háborús pusztítás és az 1945-ös szárazság következtében súlyos élelmiszerhiány jelentkezett. A világtörténelem legnagyobb inflációja nyomán gyakorlatilag megszűnt a pénzgazdálkodás, bármilyen áruhoz csak csere útján lehetett hozzájutni. Virágzott a feketekereskedelem, a csempészés, a valuta és nemesfém üzletek. Ezekre a jelenségekre a bejáratott sztereotípiák mozgósításával az antiszemita magyarázatok leegyszerűsített választ kínáltak. »
Nyilas terror Budapesten 1944-1945
Október 15. „1944. október 15-e verőfényes, ragyogó vasárnap. Lihegve ront be valaki: Magyarország letette a fegyvert. Nem tudom leírni, mit éreztem. Kirohantunk a gangra, zeng az egész ház, néhányan összeölelkeznek és futnak a kapuhoz levenni a csillagot. De a boldogság mindössze fél órát tartott. Valami megnevezhetetlen bizonytalanság uszkál a levegőben. Indulókat játszik a rádió. Nem lehet kibírni. Este megtudjuk, hogy Szálasi lett a kormányfő. Bevégeztetett.” Löbl Hilda 1946-os sorai hűen tükrözik az eufória és elkeseredettség közti széles érzelmi skálát, amelyet a legtöbb budapesti zsidó 1944. október 15-én, a nyilas hatalomátvétel napján megtapasztalt. „Ez az októberi nap szörnyűbb volt, mint március 19-e” – írta naplójába Fenyő Miksa. »