Digitális Konfliktus Adatbázis
Háttér
1956: sortüzek és lincselések Budapesten
A sortűz fogalma Ötvenhat vonatkozásában a „sortűz” fogalma az általánosan bevettől (és a katonai terminológiától is) eltérően használatos. Az ötvenhatos irodalomban sortűzön nem a tömeggel szemben kivezényelt fegyveres alakulat parancsra megkezdett tüzelését értik, a kifejezés ennél sokkal tágabb értelemben használatos. »
1956: sortüzek és lincselések vidéken
A sortűz fogalma Ötvenhat vonatkozásában a „sortűz” fogalma az általánosan bevettől (és a katonai terminológiától is) eltérően használatos. Az ötvenhatos irodalomban sortűzön nem a tömeggel szemben kivezényelt fegyveres alakulat parancsra megkezdett tüzelését értik, a kifejezés ennél sokkal tágabb értelemben használatos. »
Erdély, 1944 ősze: román atrocitások a magyarok ellen
1944. október 25-re a szovjet és a román hadsereg Erdély egész területét megszállta. A front átvonulása után, 1944. szeptember végétől a román katonaság, csendőrség és az irreguláris fegyveres alakulatok, sok helyütt a helyi románság támogatásával sorozatos megtorló akciókat hajtottak végre a magyar polgári lakosok ellen. »
Erdély, 1944 ősze: magyar atrocitások románok és zsidók ellen
A Vörös Hadsereg nagy nyári offenzívája, majd az 1944. augusztus 23-án történt román átállás következtében Erdély területe hadszíntérré vált. A még aznap éjjel kiadott királyi hadparancs értelmében a román hadsereg támadást indított az Észak-Erdélyben állomásozó magyar és német erők ellen.[1] Mindkét államban újrakezdődtek illetve felerősödtek a magyar illetve román kisebbség elleni akciók. Tömeges letartóztatásokra került sor, különösen Dél-Erdélyben, ahol az átállást követő napokban százszámra internálták a magyar kisebbség egyházi és világi vezetőit a nagyhalmágyi és más táborokba.[2] A front mögött mindkét oldalon súlyos incidensek történtek a polgári lakosság ellen. »
Erdély, 1940: magyar atrocitások románok és zsidók ellen
A második világháború előtti időszakban legtöbb közép- és kelet-európai állam felkészült az „ellenséges kisebbségek” eltávolítására. Az új Európa „etnikai mérnökei” több tízmillió embert megmozgató elképzeléseket dédelgettek. Horvátországban a szerbek, Bulgáriában a muzulmánok, Romániában a magyarok, ukránok, bolgárok és szerbek elűzése, a cseh kormányban a német és magyar nemzetiségek kitelepítése került napirendre. Magyarországon is sokan kacérkodtak ilyen tervekkel. »
Etnikai konfliktusok: Erdély 1918-1919
1918 őszén a háborús vereség és a forradalmak nyomán az Osztrák-Magyar Monarchia más vidékeihez hasonlóan Erdély számos településén is felbomlott a rend. A hazatérő katonák és a paraszti lakosság megtámadták a közigazgatási hivatalokat és a csendőrőrsöket, feldúlták a kastélyokat, boltokat és raktárakat fosztottak ki. Az atrocitásoknak számos halálos áldozata volt.[1] A hatóságok és a károsult birtokosok igyekeztek fenntartani a rendet, és a megtorló intézkedések is helyenként súlyos vérontással jártak.[2] A konfliktusokat kezdetben elsősorban az általános szociális elégedetlenség fűtötte, az etnikai oppozíciók szerepe másodlagos volt. A vegyes lakosságú vidékeken a megmozdulásokban magyar és román falusiak egyaránt részt vettek, és a román birtokosok uradalmait sem kímélték meg.[3] 1918. november 8-án Urmánczy Nándor különítménye Jósikafalván a kastélyt kifosztó románok közül 20-30 embert kivégeztetett. Itt is „osztályalapú” konfliktusról volt szó, és a történteket román-magyar vegyes bizottság vizsgálta ki és ítélte el. Ennek ellenére az esemény (eltúlzott áldozati létszámmal) a későbbiekben etnikai sérelemként jelent meg. »
A zsidók deportálása Kárpátaljáról - 1941
Az etnikailag homogén magyar birodalomról álmodozó budapesti politikai elit egy része számára az 1930-as évek végén vonzó célnak tűnt a teljes kárpát-medencei zsidóság eltávolítása. Az 1939:IV. tc. (második zsidótörvény) 22. paragrafusa kimondta: „Felhatalmaztatik a minisztérium, hogy a zsidók kivándorlásának előmozdítására és a zsidók vagyonának ezzel kapcsolatban kivitelére egyébként a törvényhozás hatáskörébe tartozó intézkedéseket rendeletben tehessen meg.” »
Tömeggyilkosságok a vidéki Magyarországon és a nyugati határszélen - 1944. október - 1945. március
A magyar holokauszt-áldozatok döntő többségét nem Magyarországon gyilkolták meg. Az 1944-es német megszállásig elpusztult mintegy 40-55 ezer ember közül mindössze 700 (2,8 – 1,2 százalék) halt meg magyar földön a honvédség és a csendőrség újvidéki razziájában (1942. január). Az 1944-es 450.000 áldozatból „csupán” körülbelül 20-30.000 (4,5-6,6 százalék) zsidót öltek meg az országban vagy a határ közvetlen közelében. Ebben az évben a gyilkos erőszaknak két nagy hazai hulláma volt. Az első a tavaszi-nyári gettósítás és deportálás idején következett be. A gettókban, gyűjtőtáborokban, vasútállomásokon és vagonokban százakat vertek vagy lőttek agyon, kínoztak halálra a magyar csendőrök és rendőrök, illetve kisebb részben a német biztonsági erők emberei. Ha ehhez hozzávesszük az öngyilkosságba kergetett zsidókat is, akkor a szám akár ezres nagyságrendű is lehet. A második nagy hullám az 1944. októberi nyilas hatalomátvétel után érkezett. A nyilas fegyveres csoportok, csendőrök, honvédek és a különböző német szervezetek (SS, SA, Organisation Todt, Volkssturm, stb.), illetve a polgári lakosság által meggyilkoltak száma ekkor már tízezrekben mérhető. »
A bosszú: a jugoszláv kommunista partizánok magyarellenes atrocitásai a Délvidéken - 1944-1945
A Vörös Hadsereg és Tito partizáncsapatai 1944. október 7-én Zentánál a Délvidék területére léptek, ezzel megkezdődött az 1941-ben Magyarországhoz csatolt jugoszláv területek visszafoglalása. Október 11-ére megszállták a Bácska keleti sávját, majd a hónap végére a teljes régió a szovjetek illetve a velük szövetséges jugoszláv kommunista erők birtokába került.[1] Helyenként közvetlenül a magyar közigazgatás és rendvédelem evakuálását követően megkezdődött a megszállásért és az 1941-42-es atrocitásokért felelőssé tett magyarok és németek likvidálása. A tettesek ekkor elsősorban helyi szabadcsapatok vagy irreguláris partizán egységek voltak. »