Háttér


Antiszemita pogromok, zsidóellenes zavargások: vidék 1881-1884

A politikai antiszemitizmus nulla órája 1867. november 25-én Andrássy Gyula miniszterelnök a jelenlévők „élénk helyeslése” mellett benyújtotta a képviselőháznak a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényjavaslatot.[1] A parlament alsóháza vita nélkül, a felsőház 94 százalékos többséggel fogadta el a jogszabályt. A Pesti Izraelita Hitközség 1868. január 5-i, ünnepi körlevelében külön kiemelte annak jelentőségét, hogy a politikai elit egységesen az emancipáció mellé állt: „Örömünk annál belsőbb, lelkesedésünk annál nagyobb lehet, minthogy mindkét törvényhozó testület méltósággal, szívélyességgel, még eddig semmi más országban nem mutatkozott egyetértéssel fogadta el egyenjogúsítatásunk […] törvényét, minden sértő ellenszenv és előítélet kifejezése nélkül”.[2]   »

Zsidóellenes vérvádak, gyermekrablási, gyilkossági és kannibalizmusvádak: a vidéki Magyarország 1882-1948

A kereszténység történetét vizsgálva számtalan korai zsidóellenes mítoszra, sztereotípiára bukkanhatunk. A legismertebb ezek közül az a vád, amely a zsidókat Jézus kereszthalála miatt istengyilkosságért (deicidium) kárhoztatja. A középkorban visszatérő hiedelem volt, hogy a zsidók mérgezik a kutakat, ők felelősek a pestisjárványokért. A keresztesháborúk idején sokszor azzal gyanúsították őket, hogy az ellenségnek kémkednek. Az erőszak hatására megkeresztelt spanyol zsidókat (marránusok) az Inkvizíció előszeretettel üldözte boszorkánykodásért. IX. Gergely pápa már 1239-ben elrendelte, hogy az Ördög Bibliáját, a Talmud és a héber iratokat el kell égetni. A könyvnyomtatás feltalálása után, az 1550-es években az Inkvizíció legalább 20 ezer Talmudot gyűjtött össze és égetett el. Általános hiedelem volt, hogy furcsa, titokzatos vallási szertartásaik során a zsidók kifigurázzák és meggyalázzák a keresztények rítusait. Pápai dogma volt az ostyagyalázás. Számos rémtörténet keringett arról, hogy az ördögi szertartás alatt a szent ostya (Krisztus teste) hogyan menekült a gyalázattól. A legismertebb és legszívósabbnak bizonyuló rágalom azonban a vérvád volt. Eszerint a zsidóknak ártatlan keresztény csecsemők vagy szüzek vérére volt szükségük ahhoz, hogy a peszachra készülve pászkát készítsenek, illetve hogy Nagypénteken újrajátsszák a megfeszítést. Ennek érdekében a gyermek- és leányrablástól, sőt, a gyilkosságtól sem riadtak vissza.   »

Népirtás után: zsidóellenes atrocitások Budapesten és vidéken 1945-1949

Háborús sebek Az 1945-48 közötti antiszemita indulatkitörések kiindulópontját és táptalaját a „nulla év”, 1945 társadalmi és gazdasági krízise jelentette. Odaveszett egymillió ember és elpusztult a nemzeti vagyon, az infrastruktúra, az állatállomány java. Kevés olyan polgár akadt, aki nem szenvedett jelentős anyagi kárt vagy (gyakran helyrehozhatatlan) lelki és fizikai sérüléseket. A háborús trauma nem ért véget a szovjet megszállással. A Vörös Hadsereg önkényeskedése, a rekvirálás és a civilek tömeges deportálása hosszú ideig folytatódott és százezreket érintett közvetlenül.[1] A háborús pusztítás és az 1945-ös szárazság következtében súlyos élelmiszerhiány jelentkezett. A világtörténelem legnagyobb inflációja nyomán gyakorlatilag megszűnt a pénzgazdálkodás, bármilyen áruhoz csak csere útján lehetett hozzájutni. Virágzott a feketekereskedelem, a csempészés, a valuta és nemesfém üzletek. Ezekre a jelenségekre a bejáratott sztereotípiák mozgósításával az antiszemita magyarázatok leegyszerűsített választ kínáltak. »

Nyilas terror Budapesten 1944-1945

Október 15. „1944. október 15-e verőfényes, ragyogó vasárnap. Lihegve ront be valaki: Magyarország letette a fegyvert. Nem tudom leírni, mit éreztem. Kirohantunk a gangra, zeng az egész ház, néhányan összeölelkeznek és futnak a kapuhoz levenni a csillagot. De a boldogság mindössze fél órát tartott. Valami megnevezhetetlen bizonytalanság uszkál a levegőben. Indulókat játszik a rádió. Nem lehet kibírni. Este megtudjuk, hogy Szálasi lett a kormányfő. Bevégeztetett.” Löbl Hilda 1946-os sorai hűen tükrözik az eufória és elkeseredettség közti széles érzelmi skálát, amelyet a legtöbb budapesti zsidó 1944. október 15-én, a nyilas hatalomátvétel napján megtapasztalt. „Ez az októberi nap szörnyűbb volt, mint március 19-e” – írta naplójába Fenyő Miksa.   »

Fehérterror Budapesten 1919-1922

„Egy napsugaras, zengő hajnalon odaérkezünk a Város alá, és megfújjuk aranyöblű, érchangú harsonánk. […]  És álltok-e ugyan mielibénk majd, kik most csahos szájjal mocskoltok be mindet: hitet, hazát, vallást? Keresztény magyarok […] új hadak nyergelnek turáni síkokon, kard van a kezükben, meg fehér lobogó!” – ezekkel a szavakkal nyitotta 1918. május 5-i számát az Élet című jobboldali lap.[1] A háborús nehézségektől, politikai és etnikai feszültségektől terhes, a „zsidókérdés” folyamatos sulykolásától hiszterizált közbeszédben egyre sokasodtak a leszámolást, „igazságtételt” követelő hangok.[2] Polgári forradalomnak, kommunista diktatúrának még nyoma sem volt, de sokan már „turáni síkokon” gyülekező, karddal és fehér lobogóval felszerelt, számon kérő haderőt vizionáltak. Másfél év múlva, 1919 novemberében ez meg is érkezett a Város alá: Horthy Miklós Nemzeti Hadserege bevonult a Budapestre. »

A ravensbrücki női koncentrációs tábor

A Harmadik Birodalom történetének legnagyobb női koncentrációs táborát Berlintől mintegy 100 kilométerre, északra állították fel. A láger a Schwedtsee partján, a ma 6000 lakosú brandenburgi kisváros, Fürstenberg/Havel mellett terült el. Az első női foglyokat a lichtenburgi táborból küldték ide 1939 tavaszán. Kezdetben csak nőket hoztak ide, de 1941 tavaszán egy férfi tábort, a következő évben pedig egy ifjúsági tábort (Jugendschutzlager) is felállítottak. A legtöbb halálesetet az éhség, a betegségek és az SS-felügyelőnők brutalitása okozta. Fritz Suhren táborparancsnok legyengült foglyaitól a táborba telepített üzemekben (Siemens, DAW) napi 12 óra nehéz fizikai munkát követelt. A tábort a szovjet csapatok szabadították fel 1945. április 30-án. 1939 és 1945 között körülbelül 130 ezer nő és gyerek került ide, illetve a több mint 40 ravensbrücki altáborba hosszabb-rövidebb időre. Közülük legalább 28 ezren itt pusztultak. További ezrek innen induló halálmenetekben, vagy más táborokba átszállítva vesztették életüket. »

Fehérterror és lakossági pogromhullám vidéken 1919-1921

A kommunista diktatúra 1919 augusztusára a társadalom ellenállása és a környező országoktól elszenvedett katonai vereség hatására összeomlott. Ezután három hatalmi központ jött létre Magyarországon: a Budapesten megalakult kormány, a fél országot felprédáló majd a fővárost is megszálló román haderő, és a Szegeden megalakított magyar ellenforradalmi kabinet.[1] Ennek hadügyminisztere a Monarchia flottájának utolsó parancsnoka, Horthy Miklós volt. Magát a kormánytól fokozatosan függetlenítve, Nemzeti Hadseregének élén késő őszre Horthy a legfontosabb hatalmi tényező lett. Az állomány majdnem fele a Monarchia fegyveres erejének egykori tisztjeiből állt.[2] Belőlük alakultak meg a 100-150 fős úgynevezett tiszti századok. »