Digitális Konfliktus Adatbázis

1882. szeptember 30-áról október 1-jére virradó éjszaka hat, Pozsonyból a katonaság által elűzött antiszemita lázító érkezett a közeli Cseklészre, és a zsidók ellen uszították az uzsora miatt amúgy is elkeseredett helyi parasztságot. Éjfél körül mintegy 30−40, főleg német és szlovák származású paraszt rohanta meg a helyi zsidók házait, üzleteit és pincéit, melyeket részben kifosztottak és kiitták az italkészletüket, részben pedig összetörték az ingóságokat. Az egyik izraelita otthonát felgyújtották, ill. több másik házat is megkíséreltek lángokba borítani. A Pesti Hírlap tudósítója szerint nem annyira a zsidógyűlölet motiválta az elkövetőket, hanem az indulat és a pénzsóvárság. Reisz Dávid otthonát például, akinek legidősebb lánya öt forintot, dohányt és szivart adott az őt kifosztani akaró parasztoknak, békén hagyták. Azokat a zsidókat azonban, akik megkíséreltek ellenállni, a randalírozók megverték. Fleischmann Rozáliát, aki próbálta védeni házát a fosztogatóktól, a földre löktek és olyan durván bántalmazták, hogy elvesztette az eszméletét. Elterjedt a híre, hogy meghalt, de ez nem volt igaz.

Többen is megpróbálták lecsillapítani a zavargókat, úgy mint gr. Esterházy Antal cseklészi földbirtokos, a helyi jegyző és a katolikus plébános. Ez utóbbi csillapító hangú beszédet tartott, ami némi hatást gyakorolt a tömegre, azonban a grófot, a jegyzőt és a bírót megfenyegették, nehogy védelmükbe merjék venni a zsidókat. Az éjszaka folyamán a cseklészi zsidók, köztük számos súlyos sebesült, családjukkal együtt vasúton Budapestre vagy Bécsbe menekültek. A károsultak nyilatkozatai alapján az este 10 órától mintegy hajnali 6-ig tartó randalírozás során összesen 1266 Ft-os kár keletkezett. A távirati úton riasztott, másnap a helyszínre érkező járási szolgabíró által kezdeményezett kihallgatások során kiderült, hogy a zsidók részéről nem történt provokáció, a randalírozást 22 paraszt követte el, többségében napszámosok vagy munkanélküli csavargók. A szolgabíró azonban nem mert letartóztatásokat eszközölni, hiszen csak néhány pandúr volt vele, akiket szintén megtámadtak a feldühödött parasztok, alig tudtak elmenekülni. Így csak a kisbíróval doboltatta ki, hogy esténként tilos kettőnél több embernek együtt mutatkoznia, valamint hogy a fosztogatók még a katonaság megérkezése előtt vigyék a községházba a zsidóktól elrabolt tárgyakat, amire persze nem került sor.

Este aztán megérkezett 30 hidász, akiknek vonulását a helyi parasztság egy ideig némán figyelte, majd „Éljen Istóczy!” kiáltásokban és szidalmakban törtek ki. A szolgabíró távozásra szólította fel őket, de senki nem reagált, úgyhogy végül letartóztatták az előző éjjeli zavargások szintén a helyszínen lévő fő vezetőjét, Prikopsky Ferencet. A fiatal napszámos védekezni próbált, a katonák még a fogdában is alig tudták megfékezni. Letartóztatása még jobban feldühítette a helybeli parasztokat, akik Istóczyt éltetve és a zsidókat szidalmazva, fenyegetve csoportosultak a helyi kocsmában és környékén. A katonák erre kiürítették és bezárták a helyi kocsmát, majd szuronnyal igyekeztek elkergetni az embereket. A nap folyamán egyébként – nagy valószínűséggel cseklészi elkövetők − egy arra utazó zongorakészítőt is kiraboltak és súlyosan megsebesítettek.

Schott József alispán szigorú utasítást adott a zavargók elfogására és Pozsonyba szállítására. Ennek eredményeképp a következő napokban összesen 12 embert tartóztattak le, de közülük kilencen megszöktek, ellenük körözést adtak ki. A parasztok elégedetlenkedtek a katonai jelenlét szigorúsága és magas költségei miatt, és inkább a zsidókat kívánták vissza, mintsem a járőröket. A Pesti Hírlap értesülései szerint a megrémült cseklészi zsidók az események hatására elhatározták, hogy ingóságaikat hátrahagyva elköltöznek a városból. Az antiszemita hangulat ugyanis továbbra sem enyhült, például amikor a helyi Lusztig Lázár – akit korábban már ki is fosztottak, 1666 forintos kárt okozva neki – egy adósától akarta behajtani a tartozását, azonban csak az illető felesége volt otthon, aki kinyilvánította, hogy szívesen keresztülszúrná a zsidót egy késsel. A Preßburger Zeitungnak nyilatkozó forrás szerint azonban ez a két utóbbi hír csupán légből kapott.

A tettesek egy részét sikerült elfogni.

Az országos erőszakhullám epicentruma a régi főváros, Pozsony volt. Akárcsak 1848-ban - amikor, mivel az országgyűlés itt ülésezett és a város az egész ország politikai erőközpontjaként komoly trendteremtő befolyással rendelkezett - a pozsonyiak most is erős zsidóellenes indulatokkal reagáltak az eseményekre. 

Nem sokkal a tiszaeszlári vérvád nyilvánosságra kerülése után, 1882 májusa és júniusa folyamán Pozsony ismét zsidóellenes atrocitások színhelyévé vált. Májusban több helyi zsidó kereskedő névtelen fenyegető levelet kapott, a borítékon „A zsidóban a legfőbb baj nem a vallás, hanem a faj”, ill. „Füstölő” feliratokkal, benne pedig antiszemita gúnydalokkal. Reggelente pedig rendszeresen antiszemita falragaszok jelentek meg a városban, melyeket a rendőrség elkobzott. Az első zsidót június 25-én akarták megölni. A nagy port felkavaró eset nyomán a közeli Szentgyörgyön vertek össze egy zsidót. A településen a nyári hetekben egymást követték az antiszemita incidensek, de az erőszak látszólag nem terjedt tovább és csak néhány atrocitás (Nagymagyar, Újlak stb.) történt. A gyűlölettel izzó levegőt újra Pozsony lobbantotta lángra. Szeptember 27-én egy idősekből álló zenekar estélyén a közönség hirtelen Istóczy Győző antiszemita politikust kezdte éltetni és a zsidókra támadt. A kirobbanó összetűzéseket a városba rendelt katonaság csak három nap után tudta az ellenőrzése alá vonni. Ekkor már késő volt: a környező vidéken egymást követték a zsidóellenes támadások.

1882. szeptember 30-án éjszaka kihágások történtek a Pozsony megyei Nagymagyarban. Október 2-án éjszaka Nádas településen felgyújtották egy helyi zsidó házát, őt magát pedig bedobták a tűzbe. A tűzoltóság beavatkozásának köszönhetően a férfi túlélte a gyújtogatást. Horvátgurabon egy helyi izraelitát teljesen kifosztottak, Réthén pedig a három egymást követő éjszakán zajló kődobálásokban többen is megsérültek. Ugyanebben az időszakban rendzavarások történtek Ság, Hegysúr, Stomfa és Nagylévárd községekben is, Pudmericen ablakokat törtek be és fenyegették a zsidókat, Tótgurabon pedig erőszakkal szereztek bort a zavargók a zsidó kocsmárostól, de ezeket a megmozdulásokat kordában tudták tartani a helyi hatóságok. Az erőszak kitörésétől tartva több településre (Szered, Cziffer, Sáp) katonai egységeket vezényeltek ki, míg Vágújhelyen a helyi lakosság köréből toborzott polgárőrséget állítottak fel. Galántára és Diószegre is kértek katonaságot a majorok bérlői, holott semmi nyoma nem volt zavargásnak; az alispán a szolgabírót helyi őrség szervezésére utasította. A Pesti Hírlap tudósítója elítéli a zsidók viselkedését is, akik a kezdeti rémületet követően, a katonák megérkezése után Pozsonyban és más helyeken is kihívó magatartást tanúsítottak, leköpdösték és verbálisan inzultálták az embereket, ami csak tovább fokozta az indulatokat.

Schott alispán október 2-án részletes jelentést tett a belügyminiszternek a megyei zavargásokról, majd megkezdte a környékbeli településekről behozott zavargók kihallgatását, akiknek vallomásai szerint Pozsonyról vidékre ment agitátorok uszították a népet. Esterházy István főispán Pozsony megye közigazgatási bizottságának október  5-i ülésén közölte, hogy a megyében a közrend és a zsidók vagyon- és életbiztonsága ellen többrendbeli merényletet követtek el, és ő kormánybiztosi minőségében kötelességének tekinti a rend és a nyugalom megóvását. Napirendre került a rendkívüli állapot bevezetése. Az alispán részletes jelentéséből kiderült, hogy a megye háromszázöt települése közül összesen három városban és tizennégy községben történtek a zsidók ellen irányuló erőszakos cselekmények. A városokban és három községben katonai erőt kellett bevetni, a további tizenegy helyen a helyi hatóságoknak a lakosság közvetítésével sikerült helyreállítaniuk a rendet. A főispán megállapítása szerint elsősorban a cseklészi zavargások ártottak a megye hírnevének, a többi helyen a körülményekhez képest igen hatékonyan és gyorsan jártak el a közigazgatási és rendvédelmi szervek. 

Forrás: 

„Die antisemitischen Unruhen im Komitate Preßburg.” In: Preßburger Zeitung (Morgenblatt), 1882. 10. 02., 1−2. o.

„Zsidóüldözés Magyarországon. A mai helyzet a megyében.” In: Pesti Hírlap, 1882. 10. 03., 5. o.

„Die antisemitischen Unruhen.” In: Preßburger Zeitung (Morgenblatt), 1882. 10. 03., 2−4. o.

„Die antisemitischen Unruhen.” In: Preßburger Zeitung (Abendblatt), 1882. 10. 03., 1−2. o.

„Zsidóüldözés Magyarországon.” In: Pesti Hírlap, 1882. 10. 04., 5. o.

„Die antisemitischen Unruhen.” In: Preßburger Zeitung (Abendblatt), 1882. 10. 05., 1−2. o.

„Zsidóellenes zavargások. A pozsonymegyei zavargások.” In: Pesti Hírlap, 1882. 10. 06., 10. o.

„Die antisemitischen Unruhen.” In: Preßburger Zeitung (Morgenblatt), 1882. 10. 06., 2−3. o.

Esterházy István távirata Tisza Kálmánhoz, 1882. 10. 07. MOL BM K148, 80. csomó, 1882−XIV/D−3398

„Zsidóellenes kihágások Pozsonyban.” In: Pesti Hírlap, 1883. 07. 26., 5. o.

Kubinszky Judit (1968): Adalékok az 1883. évi antiszemita zavargásokhoz. In: Századok (102) 1–2., 162–163. o.

Sopron megyei főispán jelentése a belügyminiszternek, 1883. 08. 03. MOL BM K148, 1883−XIV/D−3091

 „Zsidóhecc Pozsonyban.” In: Budapesti Hírlap, 1883. 08. 05., 4. o.

„Zsidóhecc Pozsonyban.” In: Budapesti Hírlap, 1883. 08. 07., 4. o.

„A pozsonyi zavargás.” In: Magyar Polgár, 1883. 08. 07., 5. o.

Kövér György (2011): A tiszaeszlári dráma. Társadalomtörténeti látószögek. Budapest: Osiris, 599-611. és 639-653. o. 

 „Zsidóellenes mozgalmak Pozsony megyében.” In: Budapesti Hírlap, 1882. 07. 04., 2−3. o.

Belügyminisztérium utasítása Pozsony megye főispánjának, 1882. 07. 08. MOL BM K148, 100. csomó, 1885−XIV/D−2197

 „Zsidóellenes mozgalmak.” In: Budapesti Hírlap, 1882. 08. 31., 6. o.

„A zsidóheccek.” In: Budapesti Hírlap, 1882. 09 06., 5. o.