Pozsony, 1883. július 20. és augusztus 5. között


A pozsonyi zsinagóga utcája (MZSML)

1883. július végén Pozsonyban több esetben is megtámadtak és megvertek zsidókat az utcán és udvarokban. Július 20-án Löwenfeld, egy 81 éves házaló zsidó ment be az egyik pékműhelybe, ahol a péklegények behívták az udvarban lévő konyhába azzal az ürüggyel, hogy télikabátot akarnak neki eladni. A belépő öregember mögött elreteszelték az ajtót, majd fojtogatni kezdték, mellbe rúgták és késsel megfenyegették. Löwenfeld segélykiáltására megérkezett a pékné, és véget vetett a kegyetlenkedésnek. A kiszabadult házaló az ajtóban összerogyott, néhány járókelő térítette magához. Másnap egy Eisenstädter nevű zsidót támadtak meg ketten a sétatéren, és többször arcon ütötték. A verekedés színhelyén nagy tumultus támadt, többen „Éljen Istóczy!” kiáltásokban törtek ki. A tömeget a rendőrség oszlatta fel.

Július 22-én egy Kohl nevű kereskedő bántalmazott egy zsidó kereskedősegédet, Löblt, akit saját gazdája küldött hozzá egy számlával. Kohl felháborodott, hogy miért hozzá jött a számlával a legény, megfenyegette, hogy kitépi a fülét, és valóban úgy megrángatta Löbl fülét, hogy az vérezni kezdett. A kereskedősegédnek sikerült kiszabadulnia és orvoshoz mennie, aki igazolást adott neki a történtekről. Az esetet bejelentették az illetékes hatóságnál, mely vizsgálatot indított az ügyben.

Július 31-én a sétatéren gyűltek össze többen, fütyülve és „Éljen Istcózy!” kiáltásokat hallatva, de a rendőrség feloszlatta a csoportosulást. A főispán egyeztetett a városi rendőrkapitánnyal és katonai parancsnokkal a további teendők ügyében. Augusztus 1-jén ismét mintegy 3−400 fő, főleg fiúk, gyűlt össze a sétatéren, ahonnan fütyülve, ordítva vonultak végig a városon. Eközben egyre többen csatlakoztak hozzájuk, és lövések is dördültek. A helyszínre érkező rendőrök segítésére katonaság is kivonult, megszállták a város előre kijelölt pontjait, lezártak néhány utcát, a rendőrségnek pedig sikerült erélyes fellépésével feloszlatnia a tömeget. Egy zsidó kereskedő ablakának beverésén kívül más atrocitás nem történt. Három zavargót elfogtak, az egyiket kitoloncolták, a másik kettőt bezárták. Az utcai lármázások még másnap is folytatódtak, de a tömeget a rendőrség és a katonaság együttes közreműködésével ismét sikerült feloszlatni.

A főispán a belügyminiszternek küldött jelentésében kifejtette, hogy az antiszemita zavargások kiindulópontjául Simonyi István antiszemita országgyűlési képviselő Westungarischer Grenzbote c. lapjának zsidóellenes cikkei szolgáltak, ezért a főispán el is határozta, hogy minden lehetséges eszközzel fellép az uszító politikus ellen.

A kihágások azonban a következő napokban is folytatódtak: augusztus 3-án és 4-én is antiszemita csoportok gyülekeztek az utcákon és a kocsmákban, hangosan éltetve Istóczyt, Scharf Móricot és a helyi antiszemita vezéreket. A főleg mesterlegényekből, hordárokból, inasokból összeverődött, 3−400 fős tömeg valósággal ellepte a köztereket, inzultálta a járókelőket, és számos zsidó ház ablakát beverték. A helyszínre érkező rendőrség nem bírta megfékezni a zavargókat, ezért katonai segítséget kértek. Az előreszegezett szuronyokkal kivonuló helyőrségnek sikerült szétkergetnie a tömeget, de még ezután is éljenzések hallatszottak innen-onnan, ami teljesen megzavarta a katonákat, és néhány olyan embert is le akartak tartóztatni, akik csak csillapítani akarták a zavargókat. A zsidók is kezdtek kihívóan viselkedni, és néha olyan egyének letartóztatását követelték a katonáktól, akik nem is akarták őket bántani. A városi tanács városszerte kiragasztott felhívásokon figyelmeztette a lakosságot, hogy tartózkodjanak a csoportosulásoktól, mert ezt szükség esetén fegyveres erővel fogják megakadályozni. A katonák folyamatosan járőröztek, néhány utcát kordonnal lezártak, így hamarosan lecsillapodtak a végül már csak a külvárosokra korlátozódó zavargások. Augusztus 5-én hajnalban részeg munkások kezdtek el zajongani, de a katonák szétverték a csoportot. Összesen 9 embert fogtak el, akik közül hatot átadtak a járásbíróságnak, hármat pedig szabadon engedtek. Végül egy dévényi napszámost 2 napi, egy Nyitra megyei és egy németországi (poseni) asztalost 1−1 napi fogságra ítéltek.


Az országos erőszakhullám epicentruma a régi főváros, Pozsony volt. Akárcsak 1848-ban - amikor, mivel az országgyűlés itt ülésezett és a város az egész ország politikai erőközpontjaként komoly trendteremtő befolyással rendelkezett - a pozsonyiak most is erős zsidóellenes indulatokkal reagáltak az eseményekre. 

Nem sokkal a tiszaeszlári vérvád nyilvánosságra kerülése után, 1882 májusa és júniusa folyamán Pozsony ismét zsidóellenes atrocitások színhelyévé vált. Májusban több helyi zsidó kereskedő névtelen fenyegető levelet kapott, a borítékon „A zsidóban a legfőbb baj nem a vallás, hanem a faj”, ill. „Füstölő” feliratokkal, benne pedig antiszemita gúnydalokkal. Reggelente pedig rendszeresen antiszemita falragaszok jelentek meg a városban, melyeket a rendőrség elkobzott. Az első zsidót június 25-én akarták megölni. A nagy port felkavaró eset nyomán a közeli Szentgyörgyön vertek össze egy zsidót. A településen a nyári hetekben egymást követték az antiszemita incidensek, de az erőszak látszólag nem terjedt tovább és csak néhány atrocitás (Nagymagyar, Újlak stb.) történt. A gyűlölettel izzó levegőt újra Pozsony lobbantotta lángra. Szeptember 27-én egy idősekből álló zenekar estélyén a közönség hirtelen Istóczy Győző antiszemita politikust kezdte éltetni és a zsidókra támadt. A kirobbanó összetűzéseket a városba rendelt katonaság csak három nap után tudta az ellenőrzése alá vonni. Ekkor már késő volt: a környező vidéken egymást követték a zsidóellenes támadások.

1882. szeptember 30-án éjszaka kihágások történtek a Pozsony megyei Nagymagyarban. Október 2-án éjszaka Nádas településen felgyújtották egy helyi zsidó házát, őt magát pedig bedobták a tűzbe. A tűzoltóság beavatkozásának köszönhetően a férfi túlélte a gyújtogatást. Horvátgurabon egy helyi izraelitát teljesen kifosztottak, Réthén pedig a három egymást követő éjszakán zajló kődobálásokban többen is megsérültek. Ugyanebben az időszakban rendzavarások történtek Ság, Hegysúr, Stomfa és Nagylévárd községekben is, Pudmericen ablakokat törtek be és fenyegették a zsidókat, Tótgurabon pedig erőszakkal szereztek bort a zavargók a zsidó kocsmárostól, de ezeket a megmozdulásokat kordában tudták tartani a helyi hatóságok. Az erőszak kitörésétől tartva több településre (Szered, Cziffer, Sáp) katonai egységeket vezényeltek ki, míg Vágújhelyen a helyi lakosság köréből toborzott polgárőrséget állítottak fel. Galántára és Diószegre is kértek katonaságot a majorok bérlői, holott semmi nyoma nem volt zavargásnak; az alispán a szolgabírót helyi őrség szervezésére utasította. A Pesti Hírlap tudósítója elítéli a zsidók viselkedését is, akik a kezdeti rémületet követően, a katonák megérkezése után Pozsonyban és más helyeken is kihívó magatartást tanúsítottak, leköpdösték és verbálisan inzultálták az embereket, ami csak tovább fokozta az indulatokat.

Schott alispán október 2-án részletes jelentést tett a belügyminiszternek a megyei zavargásokról, majd megkezdte a környékbeli településekről behozott zavargók kihallgatását, akiknek vallomásai szerint Pozsonyról vidékre ment agitátorok uszították a népet. Esterházy István főispán Pozsony megye közigazgatási bizottságának október  5-i ülésén közölte, hogy a megyében a közrend és a zsidók vagyon- és életbiztonsága ellen többrendbeli merényletet követtek el, és ő kormánybiztosi minőségében kötelességének tekinti a rend és a nyugalom megóvását. Napirendre került a rendkívüli állapot bevezetése. Az alispán részletes jelentéséből kiderült, hogy a megye háromszázöt települése közül összesen három városban és tizennégy községben történtek a zsidók ellen irányuló erőszakos cselekmények. A városokban és három községben katonai erőt kellett bevetni, a további tizenegy helyen a helyi hatóságoknak a lakosság közvetítésével sikerült helyreállítaniuk a rendet. A főispán megállapítása szerint elsősorban a cseklészi zavargások ártottak a megye hírnevének, a többi helyen a körülményekhez képest igen hatékonyan és gyorsan jártak el a közigazgatási és rendvédelmi szervek. 

Forrás: 

„Die antisemitischen Unruhen im Komitate Preßburg.” In: Preßburger Zeitung (Morgenblatt), 1882. 10. 02., 1−2. o.

„Zsidóüldözés Magyarországon. A mai helyzet a megyében.” In: Pesti Hírlap, 1882. 10. 03., 5. o.

„Die antisemitischen Unruhen.” In: Preßburger Zeitung (Morgenblatt), 1882. 10. 03., 2−4. o.

„Die antisemitischen Unruhen.” In: Preßburger Zeitung (Abendblatt), 1882. 10. 03., 1−2. o.

„Zsidóüldözés Magyarországon.” In: Pesti Hírlap, 1882. 10. 04., 5. o.

„Die antisemitischen Unruhen.” In: Preßburger Zeitung (Abendblatt), 1882. 10. 05., 1−2. o.

„Zsidóellenes zavargások. A pozsonymegyei zavargások.” In: Pesti Hírlap, 1882. 10. 06., 10. o.

„Die antisemitischen Unruhen.” In: Preßburger Zeitung (Morgenblatt), 1882. 10. 06., 2−3. o.

Esterházy István távirata Tisza Kálmánhoz, 1882. 10. 07. MOL BM K148, 80. csomó, 1882−XIV/D−3398

„Zsidóellenes kihágások Pozsonyban.” In: Pesti Hírlap, 1883. 07. 26., 5. o.

Kubinszky Judit (1968): Adalékok az 1883. évi antiszemita zavargásokhoz. In: Századok (102) 1–2., 162–163. o.

Sopron megyei főispán jelentése a belügyminiszternek, 1883. 08. 03. MOL BM K148, 1883−XIV/D−3091

 „Zsidóhecc Pozsonyban.” In: Budapesti Hírlap, 1883. 08. 05., 4. o.

„Zsidóhecc Pozsonyban.” In: Budapesti Hírlap, 1883. 08. 07., 4. o.

„A pozsonyi zavargás.” In: Magyar Polgár, 1883. 08. 07., 5. o.

Kövér György (2011): A tiszaeszlári dráma. Társadalomtörténeti látószögek. Budapest: Osiris, 599-611. és 639-653. o. 

 „Zsidóellenes mozgalmak Pozsony megyében.” In: Budapesti Hírlap, 1882. 07. 04., 2−3. o.

Belügyminisztérium utasítása Pozsony megye főispánjának, 1882. 07. 08. MOL BM K148, 100. csomó, 1885−XIV/D−2197

 „Zsidóellenes mozgalmak.” In: Budapesti Hírlap, 1882. 08. 31., 6. o.

„A zsidóheccek.” In: Budapesti Hírlap, 1882. 09 06., 5. o.


Típus