Digitális Konfliktus Adatbázis

Nagycenkre 1944 novemberében érkeztek az első zsidó rabszolgamunkások. Rajtuk kívül ruszinok és szovjet hadifoglyok is robotoltak az erődítéseken. Az alig 1900 fős faluban összesen több mint 2500 fogoly fordult meg ezekben a hónapokban. A kényszermunkásokat a már nem működő cukorgyárban helyezték el. Az első nagyobb transzporttal 1200 budapesti nőt hurcoltak Nagycenkre. December végére többségük munkaképtelenné vált, pótlásukra munkaszolgálatos férfiakat hoztak.  Bródi Pál autószerelő egyike volt az újonnan érkezőknek: „Nyílt pályán álltunk meg, ahol a vasút közelében nőket és idősebb férfiakat láttunk: nagy szélviharban, 25 C fokos hidegben sáncot ásattak velük, és közben embertelenül ütötték-verték őket a nyilasok. Sokat agyonvertek közülük. Ezt a végkimerülésig kihasznált csoportot mi váltottuk fel munkában. […] Egyik nő a verésektől a földre esett, csizmával taposta az arcát előttem egy ilyen gyilkos gazember.” A kényszermunka heteit túlélő nőket néhány kivétellel németországi koncentrációs táborokba szállították.

Nagycenk a környék egyik vasúti központja is volt. Számos, a térségbe érkező vagy onnan kimenő transzport megállt a településen. Több túlélő emlékezett egy 1944. december végi esetre, amikor a Hidegségről gyalog érkező és bevagonírozásra váró zsidóktól egyenruhás német suhancok az iránt érdeklődtek, hogy ki beteg. A jelentkezőket elvitték és agyonlőtték.

A nagycenki zsidók helyzete semmivel sem voltak jobb a többi határmenti kényszermunkatáborban robotoló fogolyénál: szegényes ellátás (darabka kenyér és némi üres leves) mellett napi 12 órát dolgoztak a szabad téli ég alatt, miközben nyilas és német őreik számolatlanul gyilkolták őket. „Munkából hazamenet, ha valaki csak egy lépéssel kilépett a sorból, ezt lelőtték. A betegeket nem élelmezték, ott hagyták feküdni a hóban, fagyban.” – idézete fel az 1944 végi napokat az akkor 15 éves Kleimann Bernát. A higiénés viszonyok tragikusak voltak. Tisztálkodásra természetesen nem nyílt lehetőség. A félig nyitott pajták padlóján fekhelynek leszórt szalmát nem cserélték. A legyengült, beteg foglyok a szó szoros értelmében saját székletükben hevertek. Ráadásul: „mindnyájan annyira gyengék voltunk, hogy nem volt erőnk a hullák elszállítására, és így ezek bent maradtak a pajtában, oszlásnak indult hullákkal feküdtünk együtt.”

Mindez kiszámíthatóan vezetett járványok kitöréséhez. A német nyilvántartások szerint a Nagycenkkel 1945. február közepén őrzött 1200 zsidó fogolyból 800-an már megbetegedtek.  A magyar és német hatóságok azonban egészen addig nem léptek, amíg a helyzet már tarthatatlanná nem vált, és a tífusz és a vérhas az őrségen kívül a polgári lakosságot is veszélyeztette. Hosszadalmas bürokratikus huzavona és felelősséghárítás után februárban felállítottak egy fertőtlenítő állomást a cukorgyárban. A közigazgatás fő problémája nem is a közegészségügyi és humanitárius katasztrófa volt, hanem az, hogy a még a töredékesen vezetett helyi halotti anyakönyvből is nyilvánvaló vált: a zsidók tömegesen pusztulnak. Ezért február közepén-végén a soproni járás főszolgabírája elrendelte, hogy a települési anyakönyvekbe ne nevezessék be a zsidó haláleseteket. Február 25-ig Nagycenken 864 halottat regisztráltak.

A települést 1945. március utolsó napjaiban ürítették ki. 30-án az SS a menetképtelen foglyokra rágyújtotta a pajtákat. Aki valahogy mégis kivergődött a lángoló épületekből, azokat agyonlőtték. Több mint 200 embert végeztek így ki. A nagycenki kényszermunka során összesen mintegy 1200 embert gyilkoltak meg.

Források: Magyar Zsidó Levéltár, DEGOB-jegyzőkönyvek: 167, 993, 1876 , 2446 , 2643, 2727, 3329, 3408, 3467; Szita 1989, 156-158. o.

Hasonló eseteket itt találsz

A témáról és forrásairól bővebben itt olvashatsz