Digitális Konfliktus Adatbázis

A Sopronbánfalvára került magyar zsidók egy részét november 27-29-én a Józsefvárosi pályaudvarról deportálták, másokat az ország különböző részeiben szolgáló munkaszolgálatos századokkal vezényelték a nyugati határszélen lévő községbe. Sopronbánfalva a Délkeleti Fal egyik legrosszabb hírű tábora volt. A falu – más környékbeli településekhez hasonlóan – a végletekig zsúfolt volt: több száz erdélyi szász, baranyai és bácskai sváb mellett Volskbund-alakulatok, magyar és német katonai egységek, valamint két leventeszázad is duzzasztotta a lélekszámot. 1945 elején egy gyűjtőtábort is létrehoztak, ahol kommunistákat, ellenállókat és politikai foglyokat őriztek. A mintegy 1000 zsidó munkaszolgálatos normális elhelyezése ezért fel sem merült. Az első deportált csoport a megérkezés éjszakáját a főtér sarában fekve töltötte. Ezt követően félig nyitott pajtákban, csűrökben, ólakban, fáskamrákban szállásolták el az embereket.

A „zsidótábor” parancsnoki posztján két SA-ember váltotta egymást: előbb egy Raffius majd egy Mader nevű férfi irányította a lágert. A foglyokat az SA, az SS, az NSDAP „politikai vezetői”, illetve a polgári lakosság tagjaiból verbuvált, fiatalokból álló őrség felügyelte. Ez utóbbiak kegyetlensége semmivel sem maradt el a professzionális SS és SA-legényekétől. „Őreink fiatal 14-15-16 éves sváb kölykök” – emlékezett 1945-ben a Sopronbánfalvát túlélő Árvai Sándor - „ütöttek-vertek bennünket és minden alkalmat felhasználtak a mi kínzásunkra. Ennek következtében nagyon sok volt a halott.” Ezt megerősítette egy munkácsi szabó is: „gyerekek vigyáztak ránk és élvezték az emberek agyonlövését, passzióztak. Ha egy gyereknek elsült a puskája, ezt jelentették a shéfnek, aki azt mondta: ’hál Istennek, megint kevesebb egy zsidóval.’ „ Sümeghy József helyi tanító a következőket jegyezte fel naplójában: „Iskolás gyerekek őrzik a zsidókat, rosszabbul bánnak velük, mint a felnőttek, ők lövöldözik őket agyon. Bauer Gusztáv kereskedő a parancsnokuk”. Nem volt különb a többi őr sem. A túlélők és Sümeghy szerint különösen Sommer, Scheiner és Winterer „Politische Leiterek” voltak aktívak a gyilkolásban. A már említett Árvai Sándor felidézte, hogy Scheiner szökési kísérlet ürügyén három lövéssel kivégezte egy bajtársát, aki „nem halt meg rögtön. Félóráig hallottuk kiabálni, mert hozzá nem engedtek senkit, hívta a feleségét, és a gyermekeit. Félóra múlva meghalt, de eltemetni nem engedték, itt kellett feküdnie elrettentő példaképen a hóban. Ilyen és ehhez hasonló esetek minden nap történtek.”

Mint a régió más településein, ahol legyengült, állati sorban tartott, tömegesen pusztuló, beteg munkaszolgálatosokat tartottak fogva, Sopronbánfalván is kitört a vérhas és a tífusz, amely a lakosságot sem kímélte. A község vezetői 1945 februárjában azt kérték feletteseiktől, hogy a zsidókat vigyék el a faluból. Az alispán azonban tehetetlen volt: a kitelepítés „a német katonai parancsnokságtól nyert szóbeli értesülésem szerint nem igen lehetséges”.

A munka-, ellátási és egészségügyi körülmények fenntarthatatlanok voltak. 1945 januárjában már naponta 8-10 ember pusztult el.  „Az emberek fagyásban, végelgyengülésben, tífuszban, az SS-ek fegyvere vagy korbácsa alatt haltak meg.” – festett drámai, de valóságos képet a sopronbánfalvi viszonyokról egy tótkomlósi asztalos visszaemlékezése. A falut 1945. március 28-án ürítették ki. A még járóképes 350 embert nyugat felé indították. A betegeket az egyik soproni téglagyárba vitették. Sümeghy szemtanúja volt az evakuációnak is: „Éjjel a zsidókat összeterelték a főtéren, a betegeket kocsira rakták. Mint a barmokat, úgy verték őket. A kocsikra hányták, egymásra, mint a zsákokat”.

A községi feljegyzések szerint Sopronbánfalván 532 zsidó halt meg. A háború utáni exhumálások 350 holttestet tártak fel.

Források: Magyar Zsidó Levéltár, DEGOB-jegyzőkönyvek: 464, 983, 1335, 2894; Szita 1989, 166-170. o.; Lappin-Eppel 2010, 258-260. o.

Hasonló eseteket itt találsz

A témáról és forrásairól bővebben itt olvashatsz