Digitális Konfliktus Adatbázis

A Délkeleti Fal magyarországi építésének Kőszeg mellett a másik logisztikai központja Sopron volt. Amíg azonban a kőszegi táborokban mintegy 8000 ember robotolt, Sopronban mindössze néhány száz zsidó dolgozott: romot takarítottak, vagonokat rakodtak ki, havat söpörtek. A város inkább vasúti csomópontként, elosztóállomásként működött. Ide futottak be a fővárosból, Hegyeshalomból és a Felvidékről érkező emberszállítmányok, a német és magyar hatóságok pedig innen osztották őket tovább a térség munkalágereibe. Átmeneti gyűjtőállomásként gyakran azokat a létesítményeket, épületeket használták, amelyekbe a helyi zsidó lakosságot tömörítették az auschwitzi deportálást megelőzően, fél évvel korábban.

Sok környékről szökött munkaszolgálatos próbált elrejtőzni a városban. A február 2-i átfogó razzia során kilenc embert fogtak el és végeztek ki. A nyilas „számonkérő szervezet” több más esetben is lecsapott. A városi rendőrség egy alkalommal bizalmas átiratot intézett a szervezet vezetőjéhez, a háború után tetteiért kivégzett Faragó Bélához, és felszólította, hogy a hullákat ne az Ikva patakba dobáltassa, mert minden alkalommal a tűzoltóknak kell kihalászni a lefolyást elzáró tetemeket.

1945. január 9-én 113 munkaszolgálatost hoztak Győrből Sopronba. Annyira rossz állapotban voltak, hogy a németek nem vették át őket, mondván: alkalmatlanok az erődítési munkákra. A zsidókat a város szegénynegyedében (az ún. Kurucdombon) lévő laktanya helyiségben (Jány-melegedő) szállásolták el. Négy nap múlva a tiszti főorvos jelentette, hogy a 113 főből négyen már meghaltak, húszan a végelgyengülés és ugyanennyien az őrület jeleit mutatják. „Az egész csoport kivétel nélkül tetves” – tette hozzá. Ezután hivatali aktatologatás vette kezdetét, amely jól jellemzi a fokozatosan felbomló nyilas államszervezet sajátos működését. A polgármester felszólította a közegészségügyi hatóságokat, hogy különítsék el a zsidókat. A tisztiorvosok a németekhez fordultak, akik közölték, hogy a zsidók a magyar állomásparancsnokság kompetenciájába tartoznak. A városháza ezután az állomásparancsnokságot kérte fel a zsidók és a laktanya fertőtlenítésére, amely – mivel a zsidók ekkor már kikerültek a honvédség kötelékéből – megtagadta az intézkedést. A beteg, alig ellátott csoport létszáma ezalatt folyamatosan apadt: február közepén már csak 80-an, a hónap végén már csak 70-en voltak életben. Az ügy a kormányzat legfelsőbb szintjeit is elérte. A hadműveleti terület polgári közigazgatási vezetője február 24-én találkozott az érintett hatóságok képviselőivel. Az értekezleten eldöntötték, hogy „az államrendőrség újból felveszi a kapcsolatot a német biztonsági rendőrséggel és kéri a zsidó csoportnak a Sopronból való azonnali elszállítását”. Most sem történt semmi. Március 19-én a soproni polgármester rezignáltan jelezte a belügyminiszternek, hogy „a zsidók még ma is itt vannak Sopronban a Jány-melegedőben”.

Március utolsó napjaiban a városban lévő menetképtelen zsidók nagy részét a Steiner-féle téglagyárban gyűjtötték össze. Ide kerültek egyes környékbeli táborok (például Sopronbánfalva) súlyosan beteg foglyai is. Néhány nap alatt igen sokukkal végzett a betegség és a végelgyengülés. A többieket a szovjet csapatok március 31-i megérkezése mentette meg. Rajtuk kívül több száz menetképes munkaszolgálatos is Sopronban érte meg a felszabadulást  - a kiürítési parancs ellenére. Még 30-án mintegy 350 zsidót hajtottak a Flandorffer utcai laktanyába. Ennek parancsnoka, Almásy Tibor légvédelmi tüzér főhadnagy honvédruhába öltöztette az érkezőket. A laktanya kapujába nehézfegyverekkel ellátott őrséget állított és – biztos, ami biztos – tífuszveszélyt jelző feliratot is elhelyezett. Ezután közölte feletteseivel, hogy „zsidó a laktanya területén nincs”. A munkaszolgálatosok így elkerülték, hogy az összeomló Harmadik Birodalom területén lévő lágerekbe hurcolják őket.

Források: Szita 1989, 162-166. o.; Szita 1991, 159. o.; Karsai 1962, 2: 670-675. o.

Hasonló eseteket itt találsz

A témáról és forrásairól bővebben itt olvashatsz