IV. Kérdések, témák, válaszok

10. Mi volt az Einsatzgruppen valódi feladata?

A holokauszttagadók szerint az SS és a rendőrség bevetési csoportjai (Einsatzgruppen) nem kaptak parancsot az összes zsidó likvidálására keleten (Szovjetunió, Lengyelország). Elismerik, hogy történtek kivégzések, de előszeretettel bizonygatják, hogy nem átfogó népirtás történt, mivel a zsidókat különböző konkrét okok (munkamegtagadás, szabotázs, fosztogatás, rémhírterjesztés) miatt ölték meg. Persze a holokauszttagadók nincsenek könnyű helyzetben: a gyilkosok számos dokumentumot hagytak maguk után. S bár ezekben szerepelnek az említett ürügyek is, valójában egy szisztematikus népirtást fednek fel. Az egyes különleges osztagok (Einsatzkommandók, Sonderkommandók) és a nagyobb bevetési csoportok (Einsatzgruppen) jelentései közül éppúgy számos rendelkezésre áll, mint az ezek alapján Berlinben összeállított ún. szovjetunióbeli eseményjelentések (Ereignismeldungen UdSSR), valamint az ún. jelentések a keleti területekről (Meldungen aus den Besetzen Ostgebieten). Az előbbieket szinte napi rendszerességgel termelték, hiszen 1941 júniusa és 1942 áprilisa között 195 darab készült el. Ekkor az utóbbiak váltották őket heti gyakorisággal (55 darab). Az egységek parancsnokai elsősorban a kivégzettek számát és kategóriáit jelentették. Felsorolták a megölt cigányokat, kommunistákat, komisszárokat, szabotőröket, hadifoglyokat, partizánokat, elmebetegeket, litvánokat, lengyeleket, örményeket. És leginkább a zsidókat.     Az Einsatzkommando 3 a Baltikumban és Belorussziában működő Einsatzgruppe A egyik alegysége volt. 1941. december 1-én a parancsnok, Karl Jäger SS-ezredes részletes összefoglalót készített alakulata addigi működéséről. Öt hónap alatt 113 kivégzést sorol fel, melyek során emberei összesen 133 346 embert öltek meg. Jelzi, hogy érkezésük előtt a helyi pogromok során még 4000 halott volt. Így a jelentés 6. oldalán szereplő végösszeg: 137 346 fő. Az áldozatok 99 százaléka zsidó.   Majd így folytatja: „Ma megállapíthatom, hogy a litvániai zsidókérdés megoldásának célját az Einsatzkommando teljesítette. Litvániában a dolgozó zsidókon és családjukon kívül nincsenek már zsidók… Ezeket a dolgozó zsidókat és családjukat is le akartam teríteni, de a civil hatóságok (Reichskommissar) és a Wehrmacht a legélesebben rám támadtak és kiadtak egy utasítást, amely megtiltotta ezeknek a zsidóknak és családjuknak az agyonlövetését…Az ilyen akciók végrehajtása mindenekelőtt szervezési problémát jelent.” Ezt követően Jäger a nehézségeket ecseteli, de nem is titkolja, hogy a gyilkolás nem helyi kezdeményezésre, hanem egy szisztematikus terv alapján történik: „A döntés, hogy valamennyi kerületet megtisztítsuk a zsidóktól, valamennyi akció esetében átfogó előkészületeket és a helyi feltételek tanulmányozását igényli. A zsidókat egy vagy több helységbe kell összegyűjteni, a helyszínt a számuknak megfelelően kell kiválasztani és gödröket kell ásatni. A gyűjtési pontok és a gödrök közötti menettávolság átlagosan 4-5 kilométer. A zsidókat 500 fős csoportokban hozzák a kivégzés helyszínére, az egyes csoportok közötti távolság legalább 2 kilométer. Hogy ennek során milyen nehézségeket és milyen idegfeszítő munkát kell teljesíteni, néhány véletlen példa mutatja.” A konklúzió sem marad el: „Úgy vélem, hogy az EK 3 számára a zsidóellenes akciók lényegében befejeződtek.” Majd, mivel bosszantja, hogy a munkaképes zsidók likvidálását a többi német szerv megakadályozta, szigorú óvintézkedéseket javasol: „Azon a véleményen vagyok, hogy a dolgozó zsidó férfiakat a szaporodást megelőzendő azonnal sterilizálni kell. Mindazonáltal, ha egy zsidónő terhes lesz, akkor likvidálni kell…”   Liepaja, Lettország, 1941. december 15. Zsidó nők kivégzése (USHMM)   Az ehhez hasonló jelentések és beszámolók alapján az Einsatzgruppe A-t vezető Stahlecker SS-tábornok készíttetett összefoglalókat. 1941. október 15-én azon sajnálkozott, hogy túl sok a képzett zsidó szakember és szakmunkás, akik nem pótolhatók litvánokkal, lettekkel. „Az első nagyszabású kivégzések végrehajtása után Litvániában és Lettországban már bebizonyosodott, hogy a zsidók teljes eltávolítása nem lehetséges, legalább is nem mostanában.” Stahlecker azonban lesben állt: „A munkaközvetítő irodákkal együttműködésben mindazonáltal azokat a zsidókat, akik több nem munkaképesek, kiemelik és hamarosan kisebb akciókban kivégzik.” Egyik jelentéséhez egy térképmellékletet csatoltak, amely szépen megrajzolt, arányosan méretezett koporsókkal szemléltette a kivégzett zsidók számát.   1942. januárjában Stahlecker, az Einsatzgruppe A vezetője jelentette Berlinnek, hogy emberei már több mint 200 ezer zsidó kivégeztek. Jelentéséhez ezt a térképet csatolta   A Jäger-jelentéshez hasonló kép tárul elénk Lettországban, Belorussziában, Oroszországban, Ukrajnában, a Krím-félszigeten működő Einsatzgruppék és más rendőrségi egységek tevékenysége nyomán is. A Szovjetunió megtámadását követő évben kivégzett áldozatok döntő többsége zsidó volt. Ugyanez mondható el a Himmler Hitlerhez írt jelentésében szereplő, az 1942 második félévi partizánvadászatban megölt több mint 400 ezer emberről.»

9. A zsidókat azért kellett megölni, mert partizánok voltak

A holokauszttagadók szerint a nácik azért üldözték a zsidókat, mert veszélyes partizánok voltak. Azaz, tulajdonképpen önvédelemből, esetleg jogos óvintézkedésekkel védték csapataikat és a hátországot. Itt a tagadók ismét úgy érvelnek, mint maguk a nácik.   Himmler SS-Reichsführer 1941 végén találkozott Hitlerrel. A megbeszélés tényét feljegyezte saját kézzel írt határidőnaplójába, amely fent maradt. Jobb oldalt felül aláhúzta a Führer szót. Baloldalon, a második sorba írta a találkozó helyszínét: Wolfsschanze (a Farkasodú, Hitler főhadiszállása). Az időpont 1941. december 18., valószínűleg délután 4 óra (18.XII.41. 16?). A harmadik sorban nagybetűvel jegyezte fel a témát, Judenfrage, azaz zsidókérdés. Mellette a találkozón elhangzottak lényege: partizánként kiirtani (als Partisanen auszurotten).   1941. december 18., Himmler naplóbejegyzése: „partizánként kiirtani”   Egyes holokausztkutatók szerint ezzel a bejegyzéssel Himmler valójában Hitler holokausztot elrendelő parancsát örökítette meg. Annyi bizonyos, hogy e megbeszélés (is) komoly következményekkel járt. Ekkoriban a hadsereg ukrajnai fegyverkezési felügyelője a helyszínen nyomát sem látta a zsidó partizánveszélynek. „Nyilvánvaló, hogy szívükből gyűlölték a német adminisztrációt és a hadsereget és ez nem meglepő. Mindazonáltal nincs bizonyíték, hogy a zsidók akár egyenként, akár csoportosan, vagy jelentős számban részt vettek volna szabotázsban. Kétségtelenül van köztük néhány szabotőr és terrorista, éppúgy, mint az ukránok között. De nem állítható, hogy a zsidók, mint olyanok bármilyen veszélyt jelentenének a német Wehrmachtra.”   Egy évvel később, 1942. december 29-én Himmler Hitler számára készített egy összefoglalót a partizánellenes harcokról. A fejléc szerint a dokumentumot az SS Birodalmi Vezetője (Der Reichsführer-SS) nyújtotta be. Tárgya: jelentés a Führernek a bandaellenes harcokról (Bandenbekämpfung). A tételesen tárgyalt időkör 1942. augusztus-november. A helyszín Dél-Oroszország, Ukrajna és a bialystoki kerület. A jelentés első oldalának 1. pontja szerint a németek 4 hónap alatt 9901 a „banditát” - értsd partizánt - öltek meg. Közülük a harcok során csupán 1337-en haltak meg, a többiek a helyszínen kivégzett (sofort exekutiert) hadifoglyok (737 fő), valamint a hosszabb kihallgatás után kivégzettek (7827 fő). A 2. pont a partizánokat segítők és a partizángyanús személyek (Bandenhelfer, Bandenverdächtigen) veszteségeit összesen 394 021 főben adja meg. Közülük 16553 fogságba esett, 14257 főt kivégeztek (exekutiert) a többséget a 363 211 kivégzett zsidó (Juden exekutiert) alkotja.   Bár az ún. bandaellenes harcokat az SS és a rendőrség egységei hivatalosan a partizánok ellen vívták, a dokumentum igazolja, hogy valójában tömegmészárlás zajlott. Az áldozatok kilenctizede a zsidók közül került ki. Őket nem azért ölték meg, mert harcoltak a nácik ellen. Egyszerűen azért kellett meghalniuk, mert zsidóként automatikusan veszélyesnek tekintették őket. A jelentés egyúttal a legmagasabb államvezetés bűnösségét bizonyítja: olyan speciális nagybetűs írógéppel készült, amellyel a rövidlátó, de szemüveget nem viselő Hitlernek írt anyagokat írták. Utolsó oldalát Himmler szignálta, az első oldal tetején lévő kézírásos megjegyzések szerint 1942 utolsó napján be is nyújtották Hitlerhez.»

8. „A nácik kénytelenek voltak a veszélyes zsidókat koncentrációs táborokba zárni”

A holokauszt tagadói szerint a náciknak több okuk is volt arra, hogy a zsidókat koncentrációs táborokba zárják. Azt állítják, hogy ez érthető önvédelmi intézkedés volt, hiszen „a kommunista felforgatók, túlnyomórészt zsidók voltak”. (Egyébként sietnek hozzátenni, hogy az első koncentrációs táborokat az angolok állították fel a dél-afrikai búroknak. Ezek szerintük, a náci lágerekkel ellentétben, borzalmas helyek voltak.) A nácik csak pár tízezer kommunistát küldenek a táborokba. Ha mindegyik zsidó lett volna is (nagy többségük nem volt az), akkor mi volt a baj a többiekkel? A holokauszttagadók szerint a másik ok, hogy a nácik háborúban nem kockáztathatták meg, hogy a Birodalommal ellenséges zsidók a front hátában zavart keltsenek. Ezek természetesen Hitler és Himmler „érvei”.   De nemcsak az indoklás, de jórészt az állítás sem igaz. A zsidók túlnyomó része ugyanis nem koncentrációs táborokban halt meg. A legismertebb holokausztkutató, az amerikai Raul Hilberg 5,1 millióra teszi a zsidó holokauszt áldozatainak számát. Szerinte a gettókban, lakossági pogromokban vagy bujkálva több mint 800 ezren, néhány megsemmisítő táborban (Belzec, Sobibor, Treblinka, Chelmno, Auschwitz-Birkenau, Majdanek) mintegy 2,7 millióan, az SS és rendőri osztagok, illetve a román, horvát, magyar stb. nácik kivégzései során több mint 1,3 millióan haltak meg. Hilberg úgy véli, hogy a román, horvát és egyéb nácikkal szövetséges országok lágereiben 150 ezer, a klasszikus német koncentrációs táborokban pedig további 150 ezer halt meg. Más vélemények szerint számuk a 200-250 ezer főt is elérheti.   Sok függ persze attól is, hogy melyik lágert, hogyan definiáljuk. Ebben néha a nácik is bizonytalanok voltak. Bergen-Belsenben először hadifogolytábort (Kriegsgefangenenlager) állítottak fel, majd 1943 májusában civil internálótábor (Zivilinterniertenlager) következett, amit júliusban tartózkodási táborként (Aufenthaltslager), 1944 nyarán pedig koncentrációs táborként említettek. Auschwitz hivatalosan koncentrációs táborként működött. Hol egy tábornak számolták, máskor három részre osztották (Auschwitz II, azaz Birkenau, valamint Auschwitz III, azaz Monowitz). Ugyanakkor 1941-42-ben Auschwitzban, 1942 tavaszától 1944 őszéig Birkenauban zajlottak az elgázosítások. A nácik sok ezer különféle tábort (munkatábor, gyűjtőtábor, hadifogolytábor, internáló tábor, börtön stb.) állítottak fel Európában. Ezekbe zárták az 5,7 millió orosz, a mintegy 2 millió francia és 700 ezer olasz, és a több százezer amerikai, angol, kanadai, ausztrál, indiai stb. hadifoglyot, valamint a főleg orosz, ukrán és lengyel kényszermunkások (Ostarbeiter) millióit. Ezek nagy részében nem voltak zsidók. A koncentrációs táborok ehhez képest lényegében olyan internáló táborok voltak, ahol a rabok szigorított kényszermunkát végeztek. Az 1944-es csúcsponton a „klasszikus” koncentrációs táborok (Konzentrationslager, rövidítve KL, vagy KZ) száma így alakult: 24 főtábor (Stammlager) és 1000-1200 altábor (Aussenkommando vagy Nebenlager). A háború kitöréséig kevés ilyen intézmény működött. Az SS adatai szerint 1937 elején például 3365 SS őr 7500 fogolyra vigyázott. 1938 októberében már 24 ezren voltak. Ekkor, a novemberi Kristályéj pogromjai után, érkeztek először zsidók tömegesen a lágerekbe. Pár nap alatt 30 ezren jönnek, és így az összlétszám megduplázódik.   Kristályéjszaka, 1938: zsidó foglyok várják, hogy Dachauba vigyék őket (USHMM)   A halálozás azonnal megugrott: 700 zsidót ölnek meg, kergetnek a halálba a KL-ekben. Csak Dachauban az első éjszaka 68 halott volt. A többieket pár hét múlva azzal a feltétellel engedték ki, hogy emigrálnak. A háború során a koncentrációs táborok foglyainak száma megsokszorozódott. 1939 augusztusa (21 ezer) után három év alatt 5,5-szeresére (1942 augusztusa: 115 ezer), majd a következő két évben újabb 4,5 szeresére (1944 augusztusa: 524 ezer) nőtt. 1945 januárjában a zsugorodó Birodalomban 714 ezer foglyot őriztek 13 nagy koncentrációs táborban és 662 altáborban.»

7. A nácik valójában a zsidók kivándorlására törekedtek

A holokauszt tagadói szerint, ha Hitler aláírt volna egy parancsot a végső megoldásról (nem tette), abban bizonyára a kivándorlásról, esetleg a zsidók internálásáról lett volna szó. Azt állítják, hogy a nácik nem megölni akarták a zsidókat, hanem meg akartak tőlük szabadulni. Mindezt olyan hangnemben, mintha békés polgárok százezreinek, millióinak elűzése érthető, helyeselhető cselekedet lenne. Érvelésük, logikájuk azt sugallja, hogy az etnikai tisztogatás normális politikai eszköz. Ha ez így lenne, akkor a 20. század számos rossz, bűnös döntését rehabilitálnánk. Az 1919-1922-es görög-török háborúban egymás lakosságát mészároltató és kiüldöző vezetőket. Sztálint, aki a volgai németeket és a kaukázusi népeket Szibériába, vagy a Szovjetunió belsejébe deportáltatta. Himmlert és a náci helytartókat, akik lengyelek százezreit űzték el a Birodalomhoz csatolt területekről. A háború után a német kisebbséget kitelepítő lengyel, csehszlovák, magyar kormányokat. A Boszniát a muzulmánoktól megtisztítani szándékozó Radovan Karadzsicsot és főparancsnokát, Ratko Mladics tábornokot, a srebrenicai hóhért. A Koszovóból albánokat eltüntetni szándékozó Szlobodan Milosevics szerb elnököt, vagy a helyi szerbeket kiűző albán gerillákat. Érdekes lenne megkérdezni a magyar nácikat, vajon az erdélyi magyarok deportálását is helyeselnék-e? És a francia szélsőségeseknek vajon mennyire tetszik, hogy a nácik Elzászból, Lotharingiából az ő honfitársaikat is tömegesen elűzték? A válasz kalkulálható: ők nem holmi „jött-ment” zsidók. Hanem őslakosok, e földek kizárólagosan urai, birtokosai. A nácik valóban a zsidók kivándoroltatására törekedtek. 1938-tól a korábbi szolid haszonszerzés helyett előtérbe került a zsidók totális kifosztása. Ekkortól azonban alaposan megnehezítették a saját dolgukat. Gyorsabban és több területet foglaltak el, mint amennyit meg tudtak tisztítani a zsidóktól. 1938-ig 170 ezer zsidót űztek el Németországból, a közösség harmadát. Az Anschluss-szal azonban mintegy 190 ezer került a fennhatóságuk alá. Ekkor kezdődött Adolf Eichmann karrierje, aki 1939 májusára több mint 100 ezret elűzött közülük.   Bécs, 1938: Eichmann nem szerette, ha fényképezik. A Belügyminisztérium udvarán gyanakodva nézi a fotóst (jobb szélen, feketében)   Csakhogy az időközben megszerzett Szudéta-vidéken újabb 15-20, az 1939 elején elfoglalt Csehországban további 100 ezer zsidót találtak. Ezt követte Lengyelország nyugati része 1939-ben (több mint 2 millió), majd Észak- és Nyugat-Európa megszállása 1940-ben (520-570 ezer zsidó), végül Jugoszlávia és Görögország (kb. 140 ezer zsidó) 1941 tavaszán. A Szovjetunió megtámadásának pillanatában mintegy 3 millió zsidó volt német fennhatóság alatt a hatalmassá duzzadt Reichben és a megszállt Európába. Ugyanakkor 1933 óta kevesebb, mint 500 ezret sikerült elűzniük. Ráadásul közülük sokan a hódítások során újra a kezükbe kerültek. Franciaország legyőzése után egy ideig gigantikus, madagaszkári deportációban gondolkodtak. Hajók és tengeri fölény hiányában az ötlet elhalt. A kivándorlás nem volt már járható út. 1941 októberében Himmler be is tiltotta.»

6. „A nácik együttműködtek a cionistákkal”

A holokauszttagadók szerint a nácik nem törhettek a zsidók életére, mert már 1933-ban szerződést kötöttek a cionistákkal a zsidó kivándorlásról. Ez annak a tipikus példája, hogy hogyan lehet hamis következtetésre jutni az igazság alapján. Ilyen megállapodás ugyanis valóban létezett. Ez volt az ún. Ha’avara (transzfer megállapodás), amely 1933. augusztus 25-én született a német kormány és a Német Cionista Szövetség között. A megállapodás egyszerre segítette a zsidók nácik által támogatott tömeges kivándorlását, lehetővé tette, hogy a távozók vagyonuk egy részét magukkal vigyék. Ugyanakkor kímélte a német devizaállományt és ráadásul külföldi piacot biztosított a német áruknak. A Ha’avara lényege az volt, hogy a Palesztinába kivándorló zsidók fejenként legfeljebb 1000 palesztinai fontot, azaz 15 ezer márkát (akkor 6 ezer dollár) vihettek magukkal közvetlenül a Kivándorlási Tanácsadó Hivatalának számláján keresztül. Többi pénzüket azonban a Reichsbankban létrehozott 1. számú különszámlára (Sonderkonto 1) kellett utalni, ahonnan egy - Palesztinában létesítendő Zsidó Trösztvállalat későbbi felállításáig - az Angol-Palesztin Bank javára lettek jóváírva. A letétet az említett zsidó vállalat helyett kezelő Templomos Társaság Bankja a német export finanszírozására használta fel, amely így egyfajta exportélénkítő hitelszámlaként működött: ha egy német áruszállítmány érkezett Palesztinába, erről a számláról azonnal kiegyenlítették az áru ellenértékét, amit a megrendelő később immár nem a német cégnek, hanem a banknak fizetett. A kivándorló zsidók tájékoztatására Berlinben (Friedrichstrasse 218.) felállítottak egy tanácsadó kft-t. Akik csak később akartak kivándorolni, hasonló céllal fejenként legfeljebb 50 ezer márkát (akkor 20 ezer dollár) hosszú távra helyezhettek el az ugyancsak a Reichsbankban működő 2. számú különszámlán. Ez azonban csak az előző számlán lévő pénzalap kimerülése után kezdte meg működését. A Ha’avara révén tehát a zsidók kivihették pénzüket Németországból, de a 15-50 ezer márka közötti összegek exportcélú hitelkeretként (1. számla) vagy éppen a németeknek kamatozó bankbetétként (2. számla) jó ideig hozzáférhetetlenek voltak. A Ha’avarát zsidó körökben sokan támadták, hiszen a náci gazdaság burkolt finanszírozása kevéssé volt összeegyeztethető a német áruk ellen meghirdetett bojkottal, amellyel éppen a hitleri rezsim antiszemitizmusa ellen tiltakoztak. De a képmutatás kölcsönös volt: a nyilvánosság előtt a világzsidóság (Weltjudentum) bűneit ostorozó náci vezetés suttyomban épp a nemzetközi zsidó szervezetekkel üzletelt. A paktum nagyságrendjére jellemző, hogy az 1. különszámlára 1933 augusztusáig már a 3 millió márkát fizettek be. A német állam és a költségvetés a zsidók kiűzéséből nyerészkedett. Az üzlet politikai, gazdasági és külpolitikai szempontból egyaránt előnyös volt. Több zsidótól szabadultak meg, pénzük jelentős részét hitelfedezetként használták, amiből az árja cégek számláit fizették, élénkítették az exportot és ezzel valutára tettek szert. Ráadásul a Palesztinába kivándorló zsidók a megszálló angolok gondjait fokozták. Hitler ezért kezdeti ellenérzései után a gazdasági szakemberek tanácsára támogatta az alkut. A zsidók örültek, hogy elmenekülhettek. Ráadásul eladott lakásaik és ingóságaik árát, készpénzük egy részét azonnal, a többit később kapták meg. A Ha’avarával a náci vezetésen belül egy időre azok győztek, akiknek a profitszerzés fontosabb volt az erőszaknál. Ekkor még, 1938 előtt, a náciknak előnyösebbnek tűnt némi haszon fejében megszabadulni a zsidóktól, mint egész vagyonukat lefoglalva újabb nemzetközi botrányt kavarni. A mintegy 170 ezer Németországból kivándorló zsidó eltávozásának eredménye azonban az Anschluss következtében hirtelen semmivé vált, hiszen Ausztriában nagyjából ennyi zsidó élt. A németek 5 év után tehát éppen ott tartottak, ahol 1933-ban. »

5. „A nácik a zsidók bojkottja és hadüzenete miatt üldözték őket”

A holokauszt tagadói előszeretettel mentegetik a nácik dühödt zsidóüldözését. Azt próbálják bizonygatni, hogy Hitler mozgalmát és Németországot a „világzsidóság” komolyan fenyegette. Lényegében indokokat keresnek, amelyek révén igazolhatóvá válna a nácik egész kontinensre kiterjedő antiszemita kampánya. A tettesből akarnak áldozatot, az üldözöttekből gyilkost csinálni. Persze vannak a történelemben olyan népirtások, amelyeket a későbbi gyilkosok által valós fenyegetésként megélhető incidensek előztek meg. 1915-ben a török kormány örményekkel szembeni félelme nem volt teljesen alaptalan. Nacionalista örmény terroristák hajszál híján felrobbantották a szultánt, elfoglalták az isztambuli Ottomán Bankot, és időnként komoly harcokat vívtak a török hadsereggel. Ráadásul a népirtás előtti időszakban az orosz csapatok a Kaukázusban nyomultak előre. 1994-ben Ruandában a hutuk és tutszik már évtizedes polgárháborút vívtak. A kisebbségi tutszi lázadó hadsereg a szomszédos Ugandából támadt a kormányerőkre. A népirtás előtti napokban Habyarimana hutu elnök különgépét ismeretlen tettesek lelőtték. Egyik konfliktus sem igazolja népirtást, de segíthet a megértésben. A zsidók azonban nem rendelkeztek terrorszervezetekkel, hadseregük nem támadta Németországot. Sem kívülről, sem belülről. A holokauszttagadók szerint a „világzsidóság” már 1933-ban (vagy 1939-ben) hadat üzent Németországnak, sőt, nemzetközi bojkottot hirdetett a német áruk ellen. Az első állításra a londoni napilap, a Daily Press 1933. március 24-i „Judea declares War on Germany!” című cikke a „bizonyíték”. Egy cikk, amely mai fogalmaink szerint egy politikai bulvárlapban (vö: Blikk mint történeti ősforrás) jelent meg aláírás nélkül. Ráadásul nem tartalmazott ún. kemény tényeket, se személynevet, se szervezetet, se konkrét eseményt. Arról nem is beszélve, hogy Judea nevű hely már 1800 éve nem létezett. Palesztinában ekkoriban mintegy 200 ezer zsidó élt, akik nem igen fenyegethették a 70 milliós Németországot. Persze több zsidó és nem zsidó szervezet próbálta bojkottálni a német árukat (ennyi legalább igaz a holokauszttagadók második érvéből). Nem túl nagy sikerrel. Sőt: ha a világ teljes zsidó népessége egy emberként mozdult volna, mint ahogy nem tette, az sem okozott volna gondot Berlinnek. Április 1-én viszont Goebbels szervezett bojkottot a zsidó üzletek ellen. A kampány egyik szlogenjét egyetlen épeszű, a holokauszttagadók által „hivatalos történészként” degradált szakember sem tekinti a holokauszt döntő bizonyítékának. Pedig így hangzott: „Ébredj Németország! Dögölj meg Judea!” (Deutschland erwache! Juda verrecke!) A zsidó hadüzenet teória másik verziója azon alapul, hogy 1939 őszén Chaim Weizmann (Jewish Agency és a Cionista Világszervezet vezetője) nyilvánosan bejelentette, hogy a háborúban az angol kormányt segítik. Ettől sem a később lelőtt Radnóti, sem az agyonvert Szerb Antal nem lett veszélyesebb a Harmadik Birodalomra nézve. Sőt: a Hitler és a holokauszttagadók szerint a „világzsidóság” által uralt kommunista Szovjetunió zsidó vezetőit sem foglalkoztatta Weizmann bejelentése. Ugyanis Moszkva és Berlin ekkor már két hete szövetségesek voltak. Megnemtámadási szerződést kötöttek, felosztották Lengyelországot és éppen a két ország közötti barátsági szerződést készítették elő. 1933-ban a zsidók biztosan nem szerették az ellenük uszító Hitlert. 1939-ben már számos okuk volt, hogy gyűlöljék (pl. a nürnbergi fajtörvény, a Kristályéjszaka pogromja, a Birodalomból elűzött és kifosztott 500 ezer német, osztrák, cseh zsidó). Az erőtlen bojkott és a náciellenes nyilatkozatok azonban nem voltak sem kiváltó okai, sem érdemi formálói a nácik zsidópolitikájának. Hitler és pártja már az 1933-as bojkott előtt másfél évtizeddel elkötelezte magát a zsidógyűlölet és a zsidóüldözés mellett. 1939-ben pedig nem a – csak Hitlerhez hasonló szélsőségesek fejében létező – „világzsidóság” üzent hadat Németországnak. Hanem Hitler először a zsidóknak, majd az egész világnak.»

4. „Nincs írásos bizonyítéka, hogy Hitler elrendelte az Endlösungot”

A holokauszttagadók szerint a holokauszt nem történt meg, mert senki sem találta meg Hitler erről szóló parancsát, így a dokumentum hiányában természetesen ő sem vádolható a zsidók kiirtásával. A közvetett és közvetlen bizonyítékok egyaránt világosan cáfolják ezt a tézist is. A holokauszttagadók szerint a zsidóság érdekében évtizedek óta, világszerte folyik a szervezett irathamisítás. Ha ez így lenne, akkor miért pont éppen Hitler parancsát, a látszólag minden vitát eldöntő, végső bizonyítékokat nem kreálta meg senki? További probléma, hogy egy irat hiánya önmagában semmire nem bizonyíték. Nehezen tudnánk konkrét, Sztálin által aláírt papírokhoz kötni az 1937-1938-as nagy terrort, a Vörös Hadsereg lefejezését, milliók Gulágra küldését. Nincs meg Sztálin parancsa, amelyben elrendeli Kirov, vagy Trockij megölését. Mégis, számtalan más közvetett és közvetlen bizonyítékból tudjuk, hogy ő volt az ötletgazda. Még akkor is, ha néha a dokumentumokat is próbálta manipulálni. 1937 májusában például arról szavaztatta meg a Politbürót, hogy náci kémként kizárják-e a pártból Tuhacsevszkij marsallt. A Politikai Bizottság engedelmesen megszavazta az indítványt, a marsallt pedig több társával együtt hamarosan tarkón lőtték. Sztálin szavazócédulája azonban üres maradt. Ebből nem az következik, hogy nincs bizonyítékunk Sztálin bűnösségére. Ellenkezőleg: ez inkább arra utal, hogy a szovjet diktátor jobbnak látta, ha formálisan kimarad néhány döntésből. A történészek valóban sokáig keresték és nem találták Hitler holokausztparancsát. Valószínűleg azért, mert sosem létezett írásban. Rudolf Höss auschwitzi táborparancsnok az SS vezérétől, Himmlertől értesült arról, hogy Hitler elrendelte a zsidókérdés végső megoldását. Papírt nem mutattak neki, mégis azonnal munkához látott. Eichmann Heydrichtől tudta meg. A parancsból később kapott egy példányt és megmutatta beosztottjának, Dieter Wislicenynek. Az egykori SS-Hauptsturmführer szerint a vörös dossziéban lévő dokumentumot Himmler írta alá, és így kezdődött: „A Führer elrendelte, hogy azonnali hatállyal kezdődjön meg a zsidókérdés végső megoldása.” Eichmann ekkor közölte vele, hogy ez a zsidó faj fizikai megsemmisítését jelenti, bár a munkaképeseket még egy darabig üzemekben dolgoztatják majd. Wisliceny állítólag kifakadt: reméli, hogy Isten sosem engedi, hogy az ellenség ezt tegye a német néppel. De Eichmann letorkolta: „Ne legyél szentimentális. Ez egy Führerbefehl!”   Heydrich irodájában osztogatja (1934) a parancsokat, a falon Himmler képe (BA)   A háborúban számos, bűncselekményt elrendelő parancsot adtak ki Berlinben. Hitler ezeknek csak egy részét írta alá. Az 1941. június 6-i komisszárparancs alapján tömegesen végezték ki a Vörös Hadsereg politikai tisztjeit. A parancs Hitler korábbi direktívái alapján készült, de Warlimont tábornok aláírásával küldték ki. 1941. december 7-én elrendelték, hogy az állambiztonságra veszélyes elemeket az „éjszaka és köd” (Nacht und Nebel) akció keretében titokban szállítsák táborokba. Nyugat-Európában emberek ezrei egyszerűen eltűntek. Otthonukból elrabolták, vagy a börtönből elszállították őket. Ítélet, letartóztatási parancs nem volt, a hozzátartozóknak semmilyen tájékoztatást nem adtak, levél- és csomagküldés tilos volt. Az akció célja a félelem fokozása volt. Tudjuk, hogy Hitler kezdeményezte, a parancsot viszont Keitel tábornok írta alá. Nürnbergben fel is akasztották ezért (is). Más alkalmakkor Hitler borzalmas parancsokat szignált. Például a fogyatékosok kiirtását elrendelő Euthanasiebefehlt (vagy Gnadentoderlass), a szövetséges kommandósok kivégzését 1942. október 18-án előíró Kommandobefehlt, és a felperzselt föld taktikát Németországban kötelezővé tevő utasítást (ún. Nero-Befehl, 1945. március 19.). Az iratkezelési tehát vegyes képet mutat. Ugyanakkor elég jól ismerjük Hitler hatalomgyakorlási technikáit. Sztálinról tudjuk, hogy bürokrata volt. Dokumentumok, levelek, halállisták ezreit olvasta el, írta alá, kommentálta. (Ezek bizonyító erejét az ortodox kommunisták nem hajlandók elfogadni.) Hitler éppen az ellenkezőjét csinálta. Míg a szürke Sztálin grafomán volt és írásban kormányzott, a karizmatikus Hitler főleg verbális úton gyakorolta a hatalmat. Hadvezérként túlzottan is részletekbe menő utasításokat adott, politikus-pártvezetőként viszont kerülte a nyílt felelősségvállalást. Nem írt nagy terveket, kevés iratot szignált, hogy aztán elküldje a hivataloknak. Inkább meghatározta az általános politikai irányvonalat, konkrétumokat ritkán említett. Ezt beosztottaira bízta, majd személyes találkozókon elfogadta, módosította javaslataikat. A keleten kinevezett helytartóknak, birodalmi biztosoktól azt kérte, 10 év múlva jelentsék, hogy tartományaikat germanizálták. A módszereket rájuk bízta. A lengyel Wartheland urának, Arthur Greisernek azt mondta, a zsidókkal bánjon saját belátása szerint. Greiser nem konkrét hitleri parancs, hanem az általános führeri irányelvek alapján küldte őket a chelmnói gázteherautókba. Hitler arra bátorította bizalmasait, hogy nehézség esetén hivatkozzanak rá. A mitikus vezéri parancsokat („Führerbefehl”) nem ő, hanem a többi vezető foglalta írásba. „A Führer akarata az, hogy”, „a Führer azon a véleményen van”, „a Führer megbízásából közlöm” – ezek voltak a náci bürokrácia bevett formulái. Kiváló példa erre a Bormann útján kiadott titkosítási utasítás. Vagy éppen Himmler egyik levele, amelyet a zsidókat deportálás helyett dolgoztatni akaró Wehrmacht egyik tábornokához írt, kelletlenül engedélyezve, hogy a zsidók egy része a táborokban felállított üzemekben dolgozzon. Az SS-Reichsführer azonban nem hagyott kétséget afelől, hogy ez az engedmény átmeneti. Közölte, hogy e tábori vállalatokból „…a Führer kívánsága szerint a zsidóknak egy napon el kell majd tűnniük”. Ezekkel a technikákkal Hitler saját tévedhetetlenségének nimbuszát is megőrizhette. Probléma esetén utólag azt mondhatta, hogy akaratát félreértették, félremagyarázták. Sztálinhoz hasonlóan előszeretettel versenyeztette embereit. Ugyanannak a parancsnak a végrehajtását párhuzamosan több vezetőre bízta. Igyekezett nem belefolyni a személyi ellentétekbe, hatalmi harcokba. A megszállt keleti (szovjet) területek minisztere, Rosenberg egyetemet akart Kijevben. Ukrajna rivális Reichskommissarja, Erich Koch eközben még az általános iskolákat is bezáratta, mondván azokra az ukrán gyerekeknek nincs szüksége. Mindketten Hitlerhez szaladgáltak panaszkodni. Ő meghallgatta őket, majd nem döntött.   Riválisok egymás mellett: Rosenberg miniszter és (világosban) Koch Reichskommissar (BA)   Rosenberg 1941 júliusában arról beszélt neki, hogy erősíteni kell a németbarát ukrán nacionalizmust. Hitler egyetértett régi harcostársával. Szeptemberben Kochhal volt egy véleményen és a jegyzőkönyv szerint elvetették „a független Ukrajna ötletét”, miközben a német hatalmat „Oroszország nagyvárosainak elpusztításával” akarták megerősíteni. Ezzel, a precíz, hatáskörök és feladatok pontos megfogalmazását elkerülő technikával, Hitler saját hatalmát erősítette. Ő maradt a döntőbíró, és ha úgy alakult, utólag moshatta kezét.»

3. „Hitler nem tudott a holokausztról”

Ha a háború alatt a németek valamilyen visszaélést, disznóságot tapasztaltak, gyakran sóhajtottak fel: „Ha ezt a Führer tudná!” Persze Hitler számtalan kisebb részletről nem tudott. Sőt, ezek egyáltalán nem is érdekelték. Mégis: a totalitárius állam működésének teljes félreértése azt gondolni, hogy egy olyan államban, amelyben kimondták, hogy a Führer akarata törvény, jelentős ügyekben nélküle döntés születhetett volna. A Harmadik Birodalomban Hitler mindenható volt. Az állam a vezérelvre (Führerprinzip) épült. Ő döntötte el, hogy a hadiipar milyen tankokat, repülőket gyártson, ő választotta ki az új egyenruhákat, személyesen rendelte el a nagyobb építkezéseket, ha akart, beleszólt a múzeumok kiállításaiba is. A háború második felében már nem csupán hadseregeket irányított, de ezred, sőt, esetenként még alsóbb szintig ő döntött a csapatok esetleges visszavonulásáról. 1944. június 6-án, amikor a partraszállás megkezdődött Normandiában, a német hadsereg órákig nem tudta mit kell tenni, mert Hitler aludt, és nem merték felébreszteni.   Hitler a tagadók szerint állítólag nem tudott a holokausztról. Az viszont biztos, hogy nagyon el akarta titkolni. 1943 nyarán, hűséges embere Bormann útján megparancsolta, hogy a „zsidókérdés nyilvánosság előtti kezelése során az eljövendő összmegoldás (Gesamtlösung) minden megvitatása elkerülendő. Azt azonban mondhatjuk, hogy a zsidók bezárva megfelelő munkára lesznek használhatók.”   A brit holokauszttagadó, David Irving mégis állította, hogy Hitlert környezete megtévesztette. A pár százezer, 1,5 millió, vagy éppen 4 millió zsidó (Irving állandóan újabb és újabb számokkal dobálózott) haláláról nem is tudott. Szerinte az ügyet Himmler eltitkolta előle. Az a Himmler, akit Hitler csak úgy emlegetett, mint „a hűséges Heinrich” (der treue Heinrich). Aki minden egyes Hitlerrel való találkozó előtt napokig gyomorgörcsökkel küszködött, és aki még 1945 tavaszán - amikor már saját, politikai túlélése érdekében a zsidók életével próbált üzletelni - sem merte szabadon engedni őket a lágerekből Hitler beleegyezése nélkül.   Ez éppen olyan képtelen feltételezés, mint ha azt állítanánk, hogy Sztálin nem tudott a nagy terrorról, a 40 ezer szovjet katonatiszt kivégzéséről, a deportálásokról, a Gulágról. Pedig a világhírű szovjet író, Ilja Ehrenburg még 1962-ben is azt írta, hogy szegény Sztálin „nem tudta, mit művel Jezsov” a titkosrendőrség főnöke. A legendát a diktátor is terjesztette. Egyszer (Jakovlev repülőgép-tervezőnek) azt mondta: „Jezsov, a gazember rengeteg ártatlan embert küldött a halálba 1938-ban. Ezért kivégeztettük.” Persze sok ártatlanul bebörtönzött kommunista naivan hitt a megtévesztett vezér mítoszában. Kétségbeesetten figyelmeztették a diktátort túlkapásokra. Ma már tudjuk, hogy a leveleket Sztálin megkapta és elolvasta. A zsidó Jakír tábornok kérvényére például ráírta: „Kurva és gazember!”   Hitler is meglehetősen jól informált tűnt a holokauszt egyes fázisainak lényegéről. Az SS-től jelentéseket, statisztikákat kapott. Néha még a külföldi vezetők előtt sem nagyon titkolózott. Tudott a baltikumi antiszemita pogromokról. 1941. július 21-én azt mondta Kvaternik horvát tábornoknak: „A zsidók az emberiség ostora. Most a litvánok is, az észtek és a lettek véres bosszút állnak rajtuk.” 1943. április 17-én Horthy kormányzóval a jegyzőkönyv szerint ennél is nyíltabb volt.   Klessheim, 1943: Ribbentrop, Hitler és Horthy a zsidókérdésről beszéltek   Azt mondta Lengyelországról: „Ha ott a zsidók nem akarnak dolgozni, agyonlövik őket. Ha nem tudnak dolgozni, el kell pusztulniuk. Úgy kell őket kezelni, mint a tuberkulózis bacilusát, amely megfertőzheti az egészséges testet. Ez nem kegyetlenség, ha az ember meggondolja, hogy olyan ártalmatlan teremtményeket is meg kell ölni, mint amilyen a nyúl és az ősz, különben kár támad.” Ugyanezen a tárgyaláson Ribbentrop külügyminiszter kijelentette: „a zsidókat vagy meg kell semmisíteni, vagy koncentrációs táborokba szállítani”. Ezt elég nehéz félreérteni.»

2. „Hitler nem akarta kiirtani a zsidókat”

A holokauszttagadók gyakran hangoztatják, hogy Hitler nem akart végezni a zsidókkal. Szerintük csak arra törekedett, hogy megtisztítsa tőlük Németországot. Ehhez képest a zsidókat a háború alatt nem csupán a Birodalomban, de egész Európában üldözték. Az is kevéssé hihető, hogy az a Hitler, aki elrendelte a német szellemi és testi fogyatékosok kiirtását, aki megparancsolta a szovjet komisszárok kivégeztetését, aki parancsba adta, hogy keleten mindenkit lőjenek agyon, aki ferde szemmel néz a németekre, aki éhhalálra ítélte Leningrád lakóit és még több millió szovjet civilt, aki a Reinhard Heydrich elleni prágai merényletért 10 ezer cseh kivégzését rendelte el, éppen leggyűlöltebb ellenségével, a zsidósággal bánt volna kesztyűs kézzel.   A francia holokauszttagadó, Faurisson még ennél is tovább ment. Szerinte Hitler nem hogy nem parancsolta meg az Endlösungot, de soha nem is engedte, hogy bárkit vallási, vagy faji okok miatt megöljenek uralma alatt. Ehhez képest Hitler már az 1920-as években írt „Mein Kampf”-ban azon sajnálkozott, hogy az első világháború alatt miért nem tartottak „12-15 ezer héber népbolondítót mérges gázok alá”. Később is többször fenyegetőzött nagy nyilvánosság előtt a zsidók megölésével. 1939. január 30-án a Reichstagban például ezt ordította: "Amennyiben a nemzetközi zsidó finánctőkéseknek Európában és azon kívül sikerül még egyszer világháborúba taszítaniuk a népeket, akkor ennek eredménye nem a Föld bolsevizálása, tehát a zsidóság győzelme lesz, hanem a zsidó faj megsemmisítése Európában".     Pontosan három évvel később, 1942. január 30-án, erre a beszédére visszautalva megismételte a fenyegetést: "Tisztában vagyunk azzal, hogy a háború csak azzal végződhet, hogy vagy az árja népeket irtják ki, vagy pedig a zsidóság tűnik el Európából. 1939. szeptember 3-án (helyesen 1939. január 30-án, lásd feljebb) a német Reichstag ülésén már kijelentettem...hogy ez a háború nem úgy fog végződni, ahogyan azt a zsidók elképzelik, hogy tudniillik az európai árja népeket kiirtják, hanem úgy, hogy ennek a háborúnak a végeredménye a zsidóság megsemmisítése lesz. Első alkalommal nem csak mások fognak egyedül vérezni, hanem első alkalommal az ősi zsidó törvényt alkalmazzák majd: ’Szemet szemért, fogat fogért’."     Ennél egy politikus már nem igen tud nyíltabban beszélni. Több holokauszttagadó, például az amerikai Arthur Butz meg is „rótta” Hitlert ezekért a mondatokért. No, nem amiért a zsidók kiirtásáról beszélt. Inkább azért, hogy „rosszul”, „pontatlanul” fogalmazott, mivel nem a zsidókat, hanem „a zsidó befolyást és hatalmat” akarta megsemmisíteni.   A fennmaradt jegyzőkönyvekből, emlékeztetőkből tudjuk, hogy Hitler szűkebb körben, náci korifeusokkal, SS vezetőkkel, külföldi államférfiakkal tárgyalva is többször említette a zsidók kiirtását. Persze sokan mégis úgy vélték, hogy ezek csak politikai szólamok voltak, amelyeket nem érdemes szó szerint érteni, hiszen a Führer állandóan pusztításról, kiirtásról, leszámolásról, megsemmisítésről beszélt. A tények azonban mást mutatnak. Sokat elárul, hogy Hitler még halála előtt is a zsidók ellen gyűlölködött. 1945. április 29-én írt politikai végrendeletének utolsó sora így hangzik: „Mindenekfelett: megparancsolom a kormánynak és a népnek, hogy a faji törvényeket tartsák fent és könyörtelenül álljanak ellen minden népek megmérgezőjének, a nemzetközi zsidóságnak.” A dokumentum végén ott áll Hitler aláírása, nem igen lehet hamisítvány. A tagadó Butz szerint itt a Führert nyilvánvalóan „befolyásolták”.»