1957. január elején pattanásig feszült a helyzet a Csepel Vas- és Fémművekben (CSM), az utolsó olyan, országos jelentőségű intézményben, amelynek vezetéséből Kádáréknak még nem sikerült kiszorítaniuk a forradalom idején alakult szervezeteket, a munkástanácsokat. (A CSM-ben kétszintű munkástanács alakult: külön munkástanácsa volt az egyes gyárrészlegeknek, a gyár egészére vonatkozó ügyeket pedig a gyár központi munkástanácsa intézte.)

A kormány elszánta magát arra, hogy a CSM-ben is visszaállítja az október 23-a előtti hatalmi viszonyokat, ezért érvénytelenítette a gyár igazgatóinak a munkástanács általi leváltását (amit korábban még jóváhagyott); leváltotta a munkástanács által kinevezett igazgatót; új kormánybiztost nevezett ki a gyár élére, aki pusztán a termelés előmozdítására kívánta korlátozni a munkástanács szerepét; racionalizálás címén pedig azokat a műszaki vezetőket bocsátotta el, akik addig együttműködtek a munkástanáccsal.

Január 8-án a központi munkástanács vezetősége hosszas vita után titkos szavazással úgy döntött, hogy további működésüknek nincs értelme, ezért lemondanak megbízatásukról. Döntésük nyomán a 19 gyárrészleg munkástanácsából 17 kimondta feloszlását vagy felfüggesztette működését.

A munkástanácsok lépésére több részleg már január 9-én sztrájkot akart kezdeni, majd 11-én (amikor a munkástanács lemondása megjelent a lapokban) spontán tüntetés bontakozott ki az igazgatói épület, az úgynevezett nagyiroda előtt. Az amúgy is feszült hangulatot tovább izzította, hogy a dolgozók akkor, a fizetési szelvényekből tudták meg, hogy a december 11–12-i sztrájkra nem kaptak bért, és nem fizették ki azokat a munkanapokat sem, amikor energiahiány miatt nem folyt termelés.

Az igazgató és a kormánybiztos elmenekült a gyárból, noha a karhatalom igyekezett felkészülni egy tömegakcióra, és megerősítették a gyár fegyveres védelmét. A munkások azonban elvették a karhatalmisták fegyverét, azokat összetörték, és kiakasztották a nagyiroda előtti versenytáblára, majd benyomultak az igazgatói épületbe. Erősítés érkezett a csepeli kapitányságról, de a karhatalmisták a főbejárat elé emelt barikádot csak mintegy félórás küzdelemben tudták szétverni. A megmozdulás – amelyen a különböző becslések szerint hat- vagy tizennyolc ezer ember vett részt – idején többfelé volt lövöldözés. Amikor a munkások behatoltak a nagyirodára: a kapuőr rendőr riasztó lövést adott le, de a golyó gellert kapott, és megsebesítette az egyik motorkerékpár-gyári munkást, aki napokon belül belehalt sebesülésébe. Az órákon át tartó küzdelemben legalább heten megsebesültek, életét vesztette egy karhatalmista is. Délután a karhatalom megkezdte a munkástanácsi vezetők őrizetbe vételét. A január 11-i tüntetéssel kapcsolatban összesen harminc embert vettek őrizetbe. A letartóztatások elleni tiltakozásul másnap egyes üzemekben megpróbáltak sztrájkolni, de ezek a kísérletek már nem voltak eredményesek.

Ez volt a forradalom utolsó nagyszabású tömegakciója. Január 27-én Kádár János részvételével tartottak kommunista aktívaülést Csepelen, aki kijelentette: „Csepel vörös volt, és vörös marad!”

Forrás: Kahler Frigyes (szerk.): Sortüzek, 1956. Lakitelek, Antológia Kiadó, 1993. 31. ÁBTL, 3.1.9. V-141774. Nagy Elek és társainak vizsgálati iratai. BFL, XXV.4.f. Nb.7154/1957. Nagy Elek és társainak pere. BFL, XXV.4.a. Nb.1820/1957. Preszmajer Ágoston és társainak pere

Hasonló eseteket itt találsz

A témáról és forrásairól bővebben itt olvashatsz

Konfliktustérképek

Integrált Térinformatikai Rendszer

1956: sortüzek és lincselések Budapesten

Jelmagyarázat