A Gleiwitz I (ma: Gliwice) altábort 1944 márciusában hozták létre a Birodalmi Vasút (Reichsbahn) kezdeményezésére. Szeptemberben már több mint 1000, 1945 januárjában pedig 1336 fogoly volt a lágerben. A foglyok között voltak lengyel, holland, francia és magyar zsidók. A legtöbben a gyárcsarnokban javítottak tehervagonokat, mások a lakatos- és kovácsműhelyekben, útépítési munkálatokon és a reptéren dolgoztak.

A gyárcsarnokban a civil művezetők meg tudták akadályozni a foglyok bántalmazását, de a külső munkacsapatokban a felügyelők rendszeresen verték őket. A rabokat a gyártól két kilométerre található barakktáborban nemzetiségek szerint elkülönítve helyezték el. Csíkos rabruhát és facipőt viseltek, enni csak némi kávét, levest és kenyeret kaptak. Az első táborparancsnok Otto Moll SS-Hauptscharführer volt, aki 1942-ben a birkenaui tömegsírok exhumálásáért volt felelős, 1943-tól pedig a Fürstengrube altábort vezette. 1944 májusában a magyar zsidók tömeges megsemmisítése miatt Mollt visszarendelték Birkenauba és kinevezték a krematóriumok parancsnokává. Szeptember végéig Jansen és Stolten SS-törzsőrmesterek helyettesítették, ősszel ismét visszatért Gleiwitz I-be. Az őrséget 50 SS-ből állt. Moll időszakában mindennaposak voltak a kínzások és kivégzések. A parancsnok saját kezűleg gyilkolt, sokakat összeveretett, másokra ráuszította a kutyáját. A lágerkórházból a súlyos betegeket havonta szállították a birkenaui gázkamrákba vagy a monowitzi kórházba. 1944 októberében például 50 embert vittek el. Gleiwitz I-et 1945. január 18-án ürítették ki. Az evakuáció előtt 50 teljesen legyengült foglyot agyonlőttek. A menetképes rabok háromnapos gyaloglás után érték el a szintén éppen felszámolás alatt álló Blechhammert, ahonnan a kialakult káoszban többeknek sikerült megszöknie. Később Gleiwitz I tranzittáborként is üzemelt az Auschwitzból evakuált raboknak.

A Krakkótól 70 kilométerre délnyugatra fekvő Auschwitz volt a legnagyobb náci koncentrációs tábor. Fennállása során 1940 és 1945 között 1,3 millió embert deportáltak ide. Közülük mintegy 1,1 millió embert megöltek. Az áldozatok majdnem 90 százaléka zsidó volt.

Auschwitz: a koncentrációs tábor kapuja

A 200 ezer nem zsidó deportált között 140-150 ezer lengyel mellett 23 ezer – zömmel német és osztrák – romát, 15 ezer szovjet hadifoglyot és 25 ezer cseh, orosz, ukrán, belorusz, francia, német, osztrák stb. politikai foglyot, homoszexuálist, Jehova tanúját, köztörvényes bűnözőt találunk. A legtöbb deportált, összesen 1,1 millió ember zsidó volt. Az ide hurcolt 1,3 millió ember harmada, 430 ezer fő zsidóként deportált magyar állampolgár volt. Ezzel ők alkották a legnagyobb fogolycsoportot. 300 ezer zsidót Lengyelországból hoztak, 69 ezren Franciaországból, 60 ezren Hollandiából, 55 ezren Görögországból, 46 ezren a Cseh-Morva Protektorátusból, 27 ezren Szlovákiából, 25 ezren Belgiumból, 23 ezren Németországból és Ausztriából, 10 ezren a megszállt jugoszláv területekről, 7500-an Olaszországból, 690-en Norvégiából, 34 ezren más táborokból vagy ismeretlen helyről érkeztek.

Az auschwitzi tábort 1940 nyarán eredetileg 10 ezer lengyel politikai fogoly elhelyezésére hozták létre. Az első 728 rab 1940. június 14-én érkezett. 1941 tavaszáig 15 ezer deportált követte őket. Ekkor Himmler elrendelte a tábor kibővítését. 1943 őszén már minden harmadik koncentrációs tábori fogoly (224 ezerből 74 ezer) Auschwitzban raboskodott. A létrehozásakor még kicsi és kifejezetten vidékies tábor, amely alig húsz, többségében földszintes téglaépületből állt, eddigre hatalmas, 40 négyzetkilométeres, a külvilágtól hermetikusan elzárt komplexummá fejlődött. A közelben egyre több altábor, üzem, bánya, ültetvény és műhely jött létre.

A lágerek hálózatából három, különböző funkcióval rendelkező központ emelkedett ki: az eredeti auschwitzi koncentrációs tábor (Auschwitz I), a három kilométerre 1941–1943 között felépült, gigantikus méretű birkenaui megsemmisítő tábor (Auschwitz II), valamint az ipari termelést biztosító monowitzi kényszermunkatábor (Auschwitz III). A három láger szimbiózisban működött. Birkenau egyszerre volt végállomás és a munkaerő utánpótlásának fő bázisa: fogadta a zsidó transzportokat, a szelekciók során itt szűrték ki a munkára alkalmatlan nőket, gyerekeket, betegeket és öregeket, akiket azonnal a krematóriumok gázkamráiba küldtek. Monowitz (a hozzá tartozó altáborokkal együtt) lett a termelés központja, ahol a német vállalatok hadiüzemeiben és építkezésein tízezrek robotoltak, míg fizikumuk tönkrement. Ekkor ők is a birkenaui gázkamrákba kerültek. 1943-ra Auschwitz I a komplexum adminisztrációs központjává alakult: itt működtek az SS irodái, innen ellenőrizték és irányították a több ezer őr és a sok tízezer fogoly életét; az eredeti koncentrációs táborban főleg a politikai foglyokat helyeztek el. 1944 nyár végén 16 ezren voltak, köztük 4 ezer lengyel és alig 1700 (11%) zsidó. A rabok a kisebb üzemekben dolgoztak.

Auschwitzot 1940 és 1943 vége között a korábban Dachauban és Sachsenhausenben szolgáló náci és SS-veterán, Rudolf Höss vezette. 1941-ben még csak 700 SS-őrnek parancsolt, de számuk 1944-re 3300 főre nőtt. Höss 1943 novemberében belebukott egy SS-vizsgálatba, amely számos korrupciós ügyet és szabályszegést (engedély nélküli kivégzések, nemi kapcsolat foglyokkal stb.). Hösst a visszafogottabb Arthur Leibehenschel SS-alezredes követte, akit 1944 májusában Richard Baer váltott. A komplexumot átszervezték: Monowitz és Birkenau altáborból önálló státuszú koncentrációs táborrá vált saját parancsnokkal és őrséggel.

Auschwitzban az első évben 3 ezren haltak meg. Legtöbbjükkel az éhség és a brutális bánásmód végzett. A tömeggyilkosságok 1941 nyarán kezdődtek. Az eutanáziaprogram keretében ezreket öltek meg szívbe adott fenolinjekciókkal, majd megkezdődött az orosz hadifoglyok tömeges kivégzése. Az első gázosításra 1941 szeptember elején került sor: ekkor a 11. blokkban, a tábori Gestapo pincéjében 250 beteget és 600 hadifoglyot öltek meg az eredetileg ruhák és épületek fertőtlenítésére szánt, hidrogéncianid tartalmú Zyklon-B-vel. A halottakat a néhány száz méterre, a szögesdrót kerítés túloldalán álló I. számú krematóriumban égették el, amely 1940 augusztusától működött. Az I. számú krematóriumban kezdetben egy darab, két égetőnyílással ellátott kemence működött. Ezekben naponta 100 hullát lehetett elégetni. Két újabb dupla kemence építésével az égetési kapacitást megtriplázták. 1942 tavaszától tömegesen érkeztek a zsidó transzportok Európából. Őket már a krematórium 78,2 négyzetméteres, gázkamrává alakított hullatároló termében ölték meg. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy a gázosításokat látták, a haldoklók üvöltését pedig hallották a közeli épületekben elhelyezett rabok. Ráadásul hiába tudtak alkalmanként 700-1000 embert elgázosítani, ha a kemencékben naponta csak 340 hullát lehetett elégetni. Ezért a Zyklon-B-vel folytatott tömeggyilkosságot 1942 nyarán áthelyezték a közeli Birkenauba. Az auschwitzi gázosítások befejeződtek, az I. számú krematóriumot légvédelmi óvóhellyé alakították.

Az SS 1944 második felében a Vörös Hadsereg közeledése miatt fokozatosan kiürítette az auschwitzi és a többi tábort. Az 1945. január 27-én megérkező felszabadítók a lágerben csupán néhány ezer beteget és bujkálót találtak.

Konfliktustérképek

Integrált Térinformatikai Rendszer

Auschwitz I: a koncentrációs tábor

Jelmagyarázat