Antiszemita atrocitások az 1848-1849-as forradalom és szabadságharc időszakában


írta: Hermann Róbert

(Szerkesztette: Kádár Gábor)

 

 

Forradalom és zsidóellenesség

A magyarországi zsidóság 1848 előtt lényegében jog nélküli állapotban volt. Az 1840. évi 29. törvénycikk engedélyezte a Magyarországon született (így honosnak számító), valamint a bevándorolt és itt tartózkodásra törvényes engedélyt nyert zsidók számára, hogy a bányavárosokat és a Határőrvidéket leszámítva bárhol letelepedjenek. Az engedély vonatkozott a korábban a zsidókat kizáró szabad királyi városokra is. Az 1840. évi 27. és 28. törvénycikkek megengedték számukra gyárak, kereskedelmi társaságok alapítását, mesterségek űzését. Ezek a jogszabályok kötelezővé tették a magyar nyelvű ügyvitelt, és lehetővé tették a birtokszerzést a városokban. 1846-ban egy uralkodói rendelet eltörölte a zsidóságot addig sújtó türelmi adót is.

 

A forradalom után a zsidók további egyenjogúsításának kérdése 1848 márciusának második felében került elő az országgyűlésen. Az előjelek nem voltak igazán kedvezők a zsidók számára.

 

Egész Európát gazdasági válság sújtotta, amely érzékenyen érintette az amúgy is óriási államadóssággal küszködő Habsburg-birodalmat, így Magyarországot is. A forgalomból eltűnt az ezüstpénz, a papírpénzt csak felárral vagy úgy sem lehetett átváltani nemesfémpénzre. Miután a hazai pénzforgalomban kitüntetett szerepe volt a zsidóknak (a bankároktól az egyszerű uzsorásokig), ez a tényező már önmagában erősíthette a közvéleményben meglévő antiszemita érzelmeket. A második ok a gazdasági egyik hazai kísérőjelenségével függött össze. Az előző évek gyenge termése miatt megnőtt a gabona és a burgonya ára, ami a legszegényebb rétegek körében éhínséget idézett elő. Sok helyen (főleg az észak-magyarországi megyékben) zsidók voltak a kisebb királyi haszonvételek, köztük a kocsmák, a malmok bérlői, a boltosok, a kereskedők. A nép széles rétegei érezték úgy, hogy csekély jövedelmüket éppen a zsidók vonják el tőlük. „Liptóban a nép egyáltaljában nem barátja a zsidóságnak, mert hiszi, hogy általa jutott mind anyagi, mind erkölcsi tekintetben oly nyomorult állapotba” – írta egy hírlapi tudósító.1

 

Az 1840. évi 29. törvénycikk következtében nőtt a szabad királyi és a mezővárosokban letelepedő zsidó iparosok és kereskedők száma. Ez (különösen a már vázolt gazdasági helyzetben) erősen irritálta a céhes iparűzőket és a hagyományos kereskedői rétegeket.

 

A politikai jogokat gyakorló városi polgárság ugyanakkor aggodalommal figyelte az ellenzék által kidolgozott törvényjavaslatot, amely a városok demokratizálását, a választók és a választhatók számának növelését célozta. Attól tartott ugyanis, hogy a betelepült zsidók egy része vagyoni helyzete révén aktivizálódhat a városi közéletben. A politikai monopólium elvesztésével kapcsolatos félelem tovább erősítette a zsidókkal szembeni ellenszenvet. Ugyanezeket az aggodalmakat növelték a vallási egyenjogúsítással kapcsolatos ellenzéki törekvések is. Noha ezek elsősorban a protestáns és a görögkeleti felekezetek emancipációját célozták, felvetődött a lehetőség, hogy a vallási egyenjogúságot adandó alkalommal a zsidókra is kiterjesztik.

 

A márciusi forradalom után ezek az aggodalmak beteljesülni látszottak. A jogegyenlősítés eufóriájában mind a győztes reformellenzék, mind a zsidók joggal reménykedhettek abban, hogy a vallási és politikai emancipáció kiterjed a hazai zsidóságra is. Ám néhány nap alatt kiderült, hogy a helyzet korántsem ennyire egyszerű, s hogy a győztes forradalom táborában is (többé-kevésbé komoly) bázisa van a zsidóság emancipálását ellenzőknek.

 

A zsidóellenes megnyilvánulásokra az első ürügyet a forradalom kezdeti napjaiban létrejött rendvédelmi testület, a nemzetőrség szervezése adta. Pesten a polgárok kijelentették, hogy nem hajlandóak a zsidókkal együtt szolgálni. Pozsonyban a zsidók csatlakozási szándéka miatt antiszemita zavargások törtek ki. Ezek során a csőcselék megrohamozta a pozsonyi zsidónegyedet, több zsidót is összevert.2 A tüntetések hatására az országgyűlés a városi szavazati jogot végül nem adta meg az izraelitáknak.

 

A jogegyenlősítés kísérlete itt szenvedte el első vereségét. Ezzel egy időben több vidéki városból érkeztek tudósítások az antiszemitizmus különböző súlyú megnyilvánulásairól. Kassán például a nyílt utcán megtámadták és inzultálták a zsidókat, ablakaikat betörték. Nyíltan hangoztatták, hogy a városból a zsidókat ki fogják űzni. Varasd megye székhelyén március 21-én tört ki zsidóellenes megmozdulás „a zsidók élete és vagyona ellen”, aminek következtében a zsidókat kitiltották a városból.3 Eperjesen a tervezett zsidóellenes zavargást a városbíró határozott fellépése akadályozta meg.

 

Rablás, verés, kiűzetés

Március végén-április elején egy sor városban felütötte fejét az antiszemitizmus. A lakosság nyomására a hatóságok kiűzték a zsidókat Pécsről. Székesfehérvárott és Temesváron a helyiek ugyanerre készültek. Végül a kormányzat határozott fellépésének köszönhetően a zsidókat nem érte bántódás, és Pécsre is visszatérhettek. Március végén Sopronban a lakosság egy része petícióban követelte a tanácstól a zsidók kiköltöztetését, de a városkapitány rávette a kérelmezőket a petíció visszavonására.4 Heves- és Külső-Szolnok megye másodalispánja április 1-jén jelentette, hogy a zsidók irányában „dühös szavakban mutatkozó ellenszenvről lehet is hallani”, de támadások még nem történtek, és úgy vélte, nem is fognak.5

 

A Budapesten a kormányt képviselő Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány a zsidók kiűzésükről szóló határozatok mindegyike ellen tiltakozott az illető városi hatóságoknál. Április 3-án körlevélben utasította ezek elnökeit, hogy tegyenek meg mindent az antiszemita mozgalmak lecsillapítására. A közrend fenntartására a nemzetőrséget rendelték, de ahol „a személy- és vagyonbátorság támadtatik meg”, ott a hadsereg bevetése is elképzelhető volt.6 A MOIB határozott fellépése mellett a kedélyek lecsillapításához az is hozzájárult, hogy a március 31-én elfogadott, a vallások egyenjogúsításáról szóló törvényjavaslat nem terjedt ki a zsidó emancipációra.  Ezzel a kérdés végleg lekerült a napirendről. Így az antiszemita agitáció egyik legfontosabb érve hatástalanná vált.

 

A szabad királyi városok egy részében történtek azonban szelíd szellőcskének tűnnek ahhoz a viharhoz képest, amely 1848 áprilisának első felében Vas megye egy részén végigsöpört. Április 4-5-én Szombathelyen nemzetőrök megrohanták a zsinagógát és kifosztották a zsidók házait, a helyi hatóságok pedig kiutasították az izraelitákat. Április 5-én Körmenden a városi vezetés és a nemzetőrség tagjai is „kifakadtak” a zsidók ellen. Az éjszaka folyamán antiszemita tüntetésekre került sor. Április 8-án a nemzetőrség ahhoz a feltételhez kötötte az eskütételt, hogy a zsidókat tiltsák ki Körmendről. A lakosság egy része gyújtogatással adott nyomatékot a követelésnek. Végül a mezőváros vezetése kitiltotta a zsidókat a településről.7 Április 6-án Rábahidvégen a lakosság beverte a zsidók ablakait. Április elején Sárvárott és Rádócon szintén megrohanták a helyi zsidóságot. A Vas megyei támadásokról beszámoló jelentéséhez Széll József alispán sajátkezű utóiratként tette hozzá: „Éppen, midőn levelemet béfejeztem, jelentik a vasvári zsidóság feldúlását és kiraboltatását.”8

 

A MOIB április 10-én teljhatalmú kormánybiztosként küldte ki Csány Lászlót és Széll Józsefet, hogy Zala, Vas, Veszprém és Sopron megyék, valamint a területükön található szabad királyi városok (Sopron, Kőszeg, Ruszt) területén lépjenek fel a rend védelmében, azaz akár erővel is számolják fel az antiszemita, illetve a parasztmozgalmakat. A testület mindehhez katonai karhatalom mozgósítását kérte a budai főhadparancsnokságtól.9 A zsidóellenes zavargásokat tíz napon belül elnyomták.

 

A Vas megyei megmozdulások jellege eltér a szabad királyi városokban kirobbantakétól. Itt nem annyira a (mező)városi céhes polgárság által inspirált, sokkal inkább a paraszti népesség vagy a szegény köznemesség által kezdeményezett zavargásokról volt szó. Azaz nem a rendi kiváltságait védő polgár, hanem a jobbágyfelszabadítással elégedetlen paraszt antiszemitizmusa szabadult el.

 

A Vas megyeihez hasonló események lehetősége Zala megyében is fennállt. Kisebb incidensek itt is kirobbantak. Keszthelyen például március 24-én Bogyay József főszolgabíró arról értesült, hogy a helyi, „a zsidók szerfeletti zsarolásai által mód felett” eladósodott „keszthelyi vidéki s leginkább szőlőhegyekben lakó” nép március 25-26-án a zsidók kiűzését és „számosaknak agyonverését” tervezi. Egy-két ablakot be is törtek, de komolyabb atrocitásra nem került sor.

 

A tetőpont: Pest, Buda, Pozsony

Az antiszemita erőszak a főbb politikai központokban is felütötte a fejét. A budai Tabánban lakó polgárok által tervezett pogromot a pesti ifjak akadályozták meg. Április 19-én Pesten népgyűlés követelte a zsidók kizárását a nemzetőrségből és az 1838 óta beköltözött zsidók kiűzését a városból. A tömeg a Király utca környéki zsidónegyedbe vonult, lakásokat fosztott ki, több embert megvertek. Batthyány Lajos miniszterelnök mozgósította a nemzetőrséget és a sorkatonaságot, amely végül felszámolta a zavargásokat.10 Bár a fennálló törvények szerint a zsidók szolgálhattak a nemzetőrségben, április 22-én a kormány a közhangulatra tekintettel és a zsidó közösség elöljáróinak kérelmére ideiglenesen felmentette a zsidókat a nemzetőri szolgálat alól. Április 25-én Batthyány miniszterelnök elrendelte a pesti zsidó nemzetőrök fegyvereinek beszedését.11

 

Az Északnyugat-Magyarországon 1848. április második felében kibontakozó antiszemita hullám egyesítette az addigi mozgalmak vonásait. A március-április fordulóján lezajlottakhoz hasonlóan érintette a szabad királyi városokat, ugyanakkor sok rokon vonást mutatott a Vas megyei eseményekkel is. A megmozdulások itt is kiterjedtek a falvakra és mezővárosokra. A szomszédos települések zsidóellenes atrocitásairól érkező hírek nyilván inspiráló hatással voltak az adott községekre, szabad királyi vagy mezővárosokra is. Ugyanakkor egyre erőteljesebb volt a szlovák nemzeti elem is, amit az is mutat, hogy az érintett települések jelentős része szlovák lakosságú vagy szlovák többségű volt.

 

Az első ilyen zavargások a nagyobbrészt szlovákok lakta Liptó megyében jelentkeztek, majd hamarosan átcsaptak Pozsony, Nyitra és Trencsén megyékre is. A pozsonyi Nádason   például a részeg tömeg dorongokkal, fejszékkel felszerelkezve randalírozott az utcákon és beverte a zsidók ablakait. Az április 23-25-én zajló, halálos áldozatokat is követelő pozsonyi pogrom során a hadsereg és a polgárőrség szabályos utcai harcokban tudta csak megfékezni a fosztogató, tomboló csőcseléket. Április 28-án Szenicen (Szénásfaluban) több zsidó lakás ablakait betörték, néhány zsidó vendéglőt feltörtek.12 Április végén a helyi lakosság egy része megtámadta és kirabolta a helyi izraelitákat Pusztakürtön és a környékbeli településeken.13 Április 28-29-én Brezován a helyi polgárok kifosztották a zsidó lakásokat és üzleteket.14 A május 1-jén és 2-án lezajlott vágújhelyi pogromban két zsidót megöltek. Egy hírlapi tudósítás szerint Okruton is „csak nehezen lehetett a zsidókat megmenteni.”15

 

Lecsengőben

Április végétől az antiszemita megnyilvánulásokról szóló hírek érezhetően megritkultak mind a hivatalos iratokban, mind a sajtóban. Ezek az események jobbára a már ismerős sémákba illeszthetők: kísérlet a zsidóság megtelepedésének megakadályozására, a lakhatási engedély nélkül letelepedett zsidók kiszűrése, a zsidók kizárása a nemzetőrségből.

 

Május második hetétől nincs nyoma kollektív antiszemita erőszaknak. Ennek több oka lehet. Egyrészt az április 19-i pesti események és a kormány reagálása megmutatta, hogy a zsidókat nem kötelező bevenni a nemzetőrök közé. Másrészt ekkorra az egész országban kihirdették az áprilisi törvényeket, amelyekből nyilvánvalóvá vált, hogy a zsidók jogi és vallási emancipációja elmaradt. Harmadrészt miután a kormányzat szükség esetén fegyveres erőt alkalmazott az antiszemita tüntetésekkel szemben, nyilvánvalóvá vált, hogy a zavargók alaposan megüthetik a bokájukat. Végül pedig a közvélemény hamarosan sokkal súlyosabb problémákkal volt kénytelen szembenézni, mint a zsidók lakhatási jogai: április végén kiéleződött a magyar-horvát viszony, május közepétől pedig a magyarországi nemzetiségek egymás után tartották meg gyűléseiket, amelyeken jobbára a magyar kormányzattal és nemzetállammal szemben határozták meg pozíciójukat.

 

Az előítéletek tehát nem szűntek meg, csak háttérbe szorultak. Ahogy az Életképek nagykárolyi tudósítója fogalmazott május végén: „Mi még az annyira utált és országszerte üldözött zsidó lakosokat is, a legnagyobb békében hagytuk, nem követve a műveltebb városoknak híresztelt példáját, mi bár talán nem ártott volna, mert azon város lakói, kik a zsidókat üldözék, okból indulának ki, mert szegény hazánkban nem egy találkozik a zsidó nemzet közt oly vérszopó pióca, ki Kuthy Lajos „Haza[i] rejtelmei”-ben előadott Löbl Simont nemcsak megközelíti, de felül is múlja.”16 Az igény tehát sok helyen megvolt, csak a lehetőség (vagy a bátorság) hiányzott…

 

Elmaradt emancipáció

A szakirodalom egyértelműen az antiszemita mozgalmak következményének tekinti azt, hogy 1848-ban elmaradt a zsidók vallási és polgári emancipációja. Az 1848:5. és 23. törvénycikk csak a bevett vallások gyakorlói számára tette lehetővé a választójog gyakorlását országos és városi szinten, a 20. törvénycikk pedig az addigiakon kívül csak az unitárius vallást nyilvánította bevett vallásnak, az izraelita felekezetet nem. Ugyanakkor a 22. törvénycikk valláskülönbség nélkül nemzetőri szolgálatra kötelezte a férfilakosság jelentős részét, köztük a zsidókat is. Mint láttuk, a zsidó részvétel a nemzetőrségben több helyen vezetett antiszemita megmozdulásokhoz. A zavargások azért is aggodalmat keltettek, mert egyes Vas megyei területeken a frissen megszervezett nemzetőrség inkább a rend megzavarásában, mint annak fenntartásában jeleskedett, áprilisban Pozsonyban pedig nem védte igazán lelkesen védte a köznyugalmat. Nyilán emiatt is döntött úgy Batthyány miniszterelnök, hogy a pesti nemzetőrség zsidó tagjait lefegyverzi. A kérdés országos szintű rendezésére nem került sor, de ott, ahol hasonló feszültségek mutatkoztak, gyakorlatilag ugyanez történt. Így Pápán lefegyverezték a zsidó nemzetőröket, Székesfehérvárott és Pécsett pedig megszavaztatták a városi nemzetőrséget, hogy akar-e együtt szolgálni a zsidókkal vagy sem. A többség nemmel válaszolt. A zsidók nemzetőri szolgálatának elutasítása összefüggésben volt azzal az aggodalommal, hogy ennek révén előbb-utóbb igényt tarthatnak a választójogra.

 

A nemzetőrség  nem katonaság volt, hanem belső rendfenntartó szervezet. A nemzetőrség katonai célú mozgósítására 1848 júniusában került sor, amikor a szerb lázadás és a horvát fenyegetés miatt a kormány elhatározta a Bács megyei és a drávai védővonal létrehozását, és sorkatonaság híján a nemzetőrséget mozgósította. Ekkor aztán ugyanazok, akik korábban a zsidóság lefegyverzését követelték, most a zsidók tábori szolgálata mellett érveltek, mondván, hogy az 1848. áprilisi törvények jótéteményeiből azok ugyanúgy részesültek, mint keresztény honfitársaik. Így például a Dráva-partra lemasírozó pápai nemzetőrök között most már a zsidókat is ott találhatjuk. Az egyre terhesebb nemzetőrségi szolgálat egy idő után a legszigorúbb városi hatóságokat is a zsidók felvételére kényszerítette.

 

Az 1848-1849-es időszak antiszemita zavargásait ismertető esettanulmányokat lásd itt

 

A bibliográfiát és a rövidítések listáját lásd itt.

 

1 Budapesti Hiradó, 1848. ápr. 27. No. 821. 399. o.

2 Pesther Zeitung, 1848. márc. 23. No. 622. 3366-3367. o.; Bernstein 1998. 31. o.; Zsoldos 1998. 71. o; Meszlényi 1923-1924, 723.-724. o.; Einhorn 2000, 91-92. o; Bernstein 1998. Joseph Andrew Blackwell 1848. márc. 22-i jelentése Ponsonby bécsi angol követnek. Magyar fordításban közli Haraszti-Taylor-Urbán 1989. 134. o.; Pozsonyi hírfüzér. Budapesti Hiradó, 1848. márc. 23. No. 793. 283. o.; uo., 1848. márc.28. No. 797. 298-299. o.; Horváth Ede, Pozsony, március 21-kén. Nemzeti, 1848. márc. 24. No 665. 1051

3Somogy Alajos levele Gerliczy Félixhez, Kerencsen, 1848. ápr. 15. Közli V. Waldapfel 1965, 465. o. .

4 Bernstein 1998, 34 o.

5 MOL MOIB 159.

6 Közli Urbán 1999, I. 236-237.

7 Széll József – MOIB, Szombathely, ápr. 8. MOL MOIB 265.; Simon 1984a, 106. o; Simon 1984b, 123. o.; Hermann 1992, 198. o.

8 Széll József – MOIB, Szombathely, ápr. 8. MOL MOIB 265.

9 Az intézkedéseket közli Urbán 1999, I. 286-290.

10 Budapest Hirlap, 1848. ápr. 25. No. 819. 388. o.; Pesther Zeitung, 1848. ápr. 1. No. 651. 3491-3492.; Einhorn 2000, 102-110. o; Bernstein 1998. 40-41.; Zsoldos 1998. 104-109.; Urbán 1973, 45-49. o.; Spira 1998, 128-141. o.; Urbán 1999, I. 349-350.

11 Urbán 1999, I. 390. o.

12 Pesther Zeitung, 1848. máj. 5. No. 662. 3537. o.; Steier 1937, 53. o.

13 Budapesti Hiradó, 1848. máj. 4. No. 827. 427. o.; máj. 10. No. 832. 446. o.; Pesti Hirlap, 1848. máj. 7. no. 50. 410. o.

14 Steier 1937, 53. o.

15 Pesti Hirlap, 1848. máj. 17. No. 58. 444. o.

16 Életképek, 1848. máj. 28. No. 24. (a belső borítón, oldalszám nélkül.) A szerkesztőség megjegyzése: „Ez nem ok az egész üldözésére.”