Forradalmak kora: antiszemita pogromok és atrocitások 1918-19-ben

---

írta: Kádár Gábor-Vági Zoltán

 

„Minden zsidót elkergettek”

Az első világháborús vereség és a nemzetiségek önállósodási mozgalmai szétrobbantották az Osztrák–Magyar Monarchiát. Magyarországon 1918 októberében kitört a polgári (őszirózsás) forradalom. Az országban kaotikus állapotok uralkodtak. A frontról katonák özönlöttek vissza, a helyi hatóságok elbizonytalanodtak, a jogrend fellazult. A falvak népe évszázados sérelmeket törlesztve az „urak” ellen fordult. A közbiztonság összeomlott, megkezdődött a fosztogatás. Az antiszemita erőszak hagyományait és a korszak zsidóellenes közhangulatát figyelembe véve nem meglepő, hogy a hatalmi vákuum kialakulásával fellobbant zavargások célpontjai sok esetben ismét a zsidók voltak. A Borsszem Jankó című szatirikus lap már 1917 novemberében azon élcelődött, hogy csak az olyan falvakban nem verték meg a zsidókat, ahol nem is voltak.¹

 

Arra, hogy ez mennyire nem volt túlzás, jó példa volt Kiskunfélegyháza, ahol a helyiek egy éven belül háromszor támadtak a zsidókra. Először az ellátási gondok miatt nehéz, utolsó háborús tél végén, 1918 februárjában. Az éhes tömeg azt kiabálta, hogy „a zsidóknak meg az uraknak van zsírjuk és húsuk”. Hamarosan elkezdték betörni a zsidó boltok kirakatait, majd kifosztották azokat. A rendőrségi jelentés szerint a zavargásban mintegy 5000 ember vett részt. A rend helyreállítása úgy tartott három napig, hogy a helyszínre vezényeltek 300 katonát és csendőrt. Néhány hónappal később, október 31-én Budapesten győzött az őszirózsás forradalom. A háborús vereséget bejelentő Tisza István miniszterelnököt meggyilkolták. Másnap a pokol ismét elszabadult Kiskunfélegyházán. Az emberek napközben az utcán ünnepelték a háború végét. Este a mulatság zsidóellenes erőszakba csapott át. Katonák és civilek vegyesen törték fel a raktárakat. Miután az ott talált alkoholt megitták, a város szélén elkezdték kirabolni a zsidó boltokat és házakat. A káoszban többen megsérültek, köztük egy nő is. Újabb néhány hónappal később, 1919 februárjában a rendőrség a piacon razziázott. Amikor egy rendőr elkobozta a feketézők áruját, tüntetés, majd zavargás kezdődött. A csőcselék - most már mondhatjuk – szokás szerint a zsidó boltokra, házakra rontott. Volt, akit agyonvertek, másoknak golyót szántak. Amikor rendfenntartó csapatok érkeztek, a tömeg rájuk támadt és lefegyverezte őket. A helyi hatóságok kétségbeesésükben Budapestről kértek segítséget. 200 felfegyverzett tengerész érkezett és statáriumot vezettek be.²

Kiskunfélegyháza azonban egyáltalán nem nevezhető elszigetelt esetnek. Csak néhány kiragadott példa: a Bács megyei Martonoson 1918. november 2-án a tömeg kifosztotta és felgyújtotta a zsidó boltokat. A frissen megszervezett nemzetőrség első dolga az volt, hogy szétszórta a zavargókat.³ November 3-án Jánosházán a helyi és a környékről odasereglett parasztok beverték a zsidók ablakait és kifosztották üzleteiket. A Baja közelében lévő Dávodon a tömeg teljesen kirabolta Schlesinger Miksáné, Schlesinger Samu, Roth Ignác, Deutsch Mór és Strasser Miksa boltjait, raktárait és éléskamráit. Az Egyenlőség beszámolója szerint a három helyi keresztény üzlet sértetlen maradt.⁴

 

Nagytapolcsányban részeg bandák lerombolták, Vágújhelyen pedig felgyújtották a zsidók házait.⁵ A rábaközi Dénesfáról egy szemtanú szerint „minden zsidót elkergettek, készleteiket kiszórták vagy szétosztották. A zsidók nyom nélkül eltűntek.”⁶ November 5-én érsekújvári gazdák rárontottak a zsidók házaira és kifosztották az épületeket.⁷ Gyöngyösön még októberben egy részeg huszáralakulat a helyi lakossággal együtt kirabolta a piac környéki zsidó boltokat, betörték a zsidó házak ablakait és több járókelőt összevertek.⁸

 

A zsidók élete és vagyona az egész országban veszélybe került. Dúlásokról érkeztek hírek olyan, egymástól távol eső térségekből, mint például Nagyszombat és környéke (Cifer, Alsókorompa, Ispáca, Majtény, stb.) vagy a Nyírség (Nagykálló, Kállósemjén, Pócspetri, Máriapócs, Balkány, stb.) ⁹ Máramarosszigeten katonák fosztogattak. Tótkomlóson is kirabolták a helyi zsidókat, Glück Mór kántort agyonlőtték. A tömeg dühe a nyírségi Őrben is halálos áldozatot követelt: Lefkovics Józsefnét agyonverték a fosztogatók.¹⁰ 1848, 1882, 1883 és 1887 után 1918-ban sem maradhatott el az antiszemita erőszak Pozsonyban és környékén.¹¹ Az 1905-ös zavargások helyszínén, Salgótarjában 1919. január 3-án a tömeg ismét a zsidókra támadt. A mosonbánfalvai fosztogatásban helyi lányok és asszonyok is részt vettek.¹²

 

A máramarosi Magyarláposi járás községeiből (Alsószőcs, Felsőszőcs, Oláhlápos, Tőkés, Tágfalva, Budafalva, Kupsafalva, Libaton és Rogor) és a beszterce-naszódi Telcsről románok űzték el a zsidókat.¹³ Óbecsén a szerb lakosság robbantott ki pogromot, Pongrácz Sándor ügyvédet meggyilkolták.

 

A tömeg dühét időnként tudatosan gerjesztették. Kassán 1918 novemberében a keresztényszocialista Lacza János egy gyűlésen izzó antiszemita szónoklatot tartott, és arra biztatta hallgatóságát, hogy vegyenek példát a falvakról, ahonnan kiverik a zsidókat.¹⁴ Debrecenben Huss Richárd egyetemi tanár pogromra hívta fel a hallgatókat, ezért fegyelmi eljárás indult ellene.¹⁵ Kolozsváron a zsidók meggyilkolását sürgető gépírásos cédulákat osztogattak a katonák között. A székely honvédek kijelentették, hogy nem engedik bántani a magyar zsidókat.¹⁶ Ugyanakkor Móricz Zsigmond naplójából is jól érződik, hogy a helyzet a fővárosban sem volt jobb. Feljegyezte, hogy a földművelésügyi miniszter Néplapjánál dolgozó újságírók között „fene nagy zsidógyűlölet volt”.¹⁷ Ady temetésén, 1919. január 29-én az író szerint „úriemberek és úrinők” gázolták le egymást. „Zsidók voltak. A zsidó frechség akkor világosodott ki előttem.”¹⁸

 

A kommunista diktatúrát megelőző hónapokban a pogromok és atrocitások az ország több részére kiterjedő jelenséggé váltak. Több helyen a támadások rendszeresek voltak, néhány havonta újra- és újra megismétlődtek. Az okok, ürügyek időről-időre változtak, de az erőszak lényege, fő jellemző motívuma a zsidóellenesség, célja pedig a fosztogatás volt. Az egyes eseteket vizsgálva feltűnő, hogy a zsidók valamennyi alkalommal az áldozat szerepébe kényszerültek. A másik fontos jellegzetesség, hogy a helyi hatóságok megpróbálták ugyan fenntartani a rendet és a közbiztonságot, de általában képtelen voltak erre. A helyi zsidók életének, testi épségének, vagyonbiztonságának megőrzése legtöbbször csak kívülről érkezett fegyveres csapatoknak volt köszönhető. A zsidó szervezetek adatai szerint néhány hónap alatt országszerte nem kevesebb, mint 6206 zsidót vertek meg és/vagy raboltak ki. Az okozott kár értéke elérte az 1 milliárd koronát.¹⁹

 

Kommunisták és zsidók

Az őszirózsás forradalom 1919 márciusában az első magyarországi kommunista diktatúrába, a Tanácsköztársaságba torkollott. Már a polgári forradalom elitjében is jelentős szerepet játszottak zsidó származású politikusok, de a bolsevik rendszer vezérkarában egyenesen meghatározó (60 százalék körüli) többségben voltak.²⁰ A Tanácsköztársaság de facto vezetője, Kun Béla külügyi népbiztos éppúgy zsidónak született, mint például Böhm Vilmos hadügyi, Landler Jenő belügyi, Lukács György közoktatásügyi, Hamburger Jenő földművelésügyi, Rákosi Mátyás szociális termelési, Pogány József hadügyi népbiztosok. Zsidó volt a vörös terror három vezetője közül kettő (Korvin Ottó és Szamuely Tibor). A legvéresebb kezű különítményesek soraiban is voltak, így például Kohn Kerekes Árpád, aki Kalocsán egymaga nyolc embert akasztott fel, vagy Stern Mózes, aki Szamuely rettegett páncélvonatán járta az országot és több embert is meggyilkolt Szolnokon.²¹ Ez sokak szemében igazolni látszott a kommunizmus és a zsidóság közé egyenlőségjelet tevő antiszemita állításokat.

 

Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy diktatúra és a terror irányítói nem zsidóságuk miatt, hanem éppen azzal szakítva váltak bolsevikká. A kommunizmus osztályszemlélete adott nekik lehetőséget arra, hogy szembeforduljanak származásukkal és családi hagyományrendszerükkel, amelyet vagy jelentéktelennek tartottak, vagy egyenesen terhes örökségnek éreztek. A kommunisták, zsidók és nem zsidók egyaránt azt hirdették, hogy nem a származás, hanem az osztályöntudat számít. A zsidó szélsőbaloldali vezetők azt remélték, hogy az új, proletár államban a zsidóság jelentősége szertefoszlik. Ezt legplasztikusabban éppen Kun Béla fogalmazta meg, akit később az antiszemita propaganda előszeretettel láttatott a „zsidó kommunista” toposz megtestesülésének: „Zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem!”²² (A kijelentést provokáló körülmények is sokat mondóak voltak, lásd lejjebb.)

 

Mégis: bármit mondott Kun Béla, a többségi társadalom percepciója egészen más volt. A korabeli pesti vicc szerint ez a fiatal zsidók háborúja volt az öregek ellen. Mások úgy érezték, hogy az arisztokrácia és a pénzemberek elnyomása után a nép „egy új zsarnokságot vesz magára: a régi uraké helyett a zsidókét”. Az egyik kiadóhivatali igazgatója ekkoriban javasolta a sajtót felügyelő direktóriumnak: „Megmondtam nekik, hogy az isten bassza meg ezeket a pesti zsidókat, kell ezeknek hatféle címen olvasni ugyanazt? Legyen két lap, egy a zsidóknak, egy a magyaroknak, a Népszava és a Világszabadság.” Júliusban már az új rendszerben keserűen csalódott Móricz is az antiszemita interpretációt hangoztatja: „a zsidóság egyszerre a fölszínre kerül és elfoglalja az összes vezető pozíciót, kezében van minden irányítás. És minden másfajú ellen, aki ebbe az irányításba belefolyik, csak akkor felel meg feladatának, ha teljesen az ő szellemükben dolgozik: ha szellemében zsidóvá lesz…az új parlament: kész zsinagóga.”²³ Az általános csalódottsághoz a kommunista vezetés hozzá nem értése, a folyamatos harcok, a vörösterror, illetve az ezt kísérő áruhiány mellett erősen hozzájárult az a törekvés, hogy a régi, megbízhatatlannak tartott hivatalnoki, köztisztviselői kart szisztematikusan elkezdték lecserélni. Ezzel párhuzamosan a totalitárius rendszerekre jellemző, méretéből és újdonságából fakadóan működésképtelen, szuperbürokrácia jött létre.²⁴

 

Kommunisták: zsidók  és nem zsidók

A kommunista diktatúra kezdetén sokan még bíztak egy új, jobb rendszerben. Ez a pozitív attitűd helyenként a zsidókra is jó fényt vetett. A hatalomátvétel után Somogyban még azt mondta egy parasztember: „A zsidóság most jóvátett minden csalást, amit eddig csinált, mert a szegények pártjára állt.” Utólag Móricz is azt írta, hogy hálás volt a zsidóknak, Messiás-népnek tartotta őket, és azt hitte „az egész proletárságnak megváltója a zsidóság. Oroszországban is, Németországban is, úgy, mint nálunk is…”²⁵ A kezdeti lelkesedés azonban gyorsan elmúlt. Az ideológia ellenére még a kommunisták és baloldaliak között is erős volt a zsidógyűlölet.

 

A Tanácsok Országos Gyűlésén, 1919 júniusában, több politikus felszólalását már leplezetlen antiszemita bekiabálások (pl. „Dobják ki a zsidókat!”) zavartak meg. Néhány küldött az ülések alatt pogromra felszólító röplapokat osztogatott. A kormány által vidékre küldött, a templomokat mozivá alakító, semmihez sem értő ideológiai fanatikusokról „pesti bócherként” beszéltek. A fortyogó indulatoktól, a nyílt zsidózástól még Kun Béla is meglepődött és próbálta csitítani a kedélyeket: „Hogyan harcoljon tehát a Vörös Hadsereg, hogyan legyen annak a Vörös Hadseregnek a hangulata [sic!], mikor itt a tanácskongresszuson és a pártkongresszuson antiszemita izgatás, pogromagitáció történik? (...) Én, elvtársak, nem fogom szégyellni zsidó létemre, ezzel a kérdéssel leszámolni. Zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista, kommunista lettem (…), de úgy látszik sokan, akik más vallásban, keresztény vallásban születtek, megmaradtak keresztényszocialistáknak.” Vágó Béla népbiztos figyelmeztette a küldötteket, hogy amikor vidéken a papok és a grófok pogromra uszítanak „…akkor, tisztelt elvtársaim, ehhez az agitációhoz igen kitűnően hozzájárul az a határozottan antiszemita szellem, amely itt a kongresszuson egyes kiküldöttek szájából megnyilvánult.” A kongresszusi hangulatra és a vidéki eseményekre utalva Vágó joggal jegyezte meg: „ma a lázadás, ma az elégületlenség a zsidók ellen irányul.”²⁶

 

A jelenlévő  Móricz leírja, hogy amikor a vidéki küldöttek kimentek a társalgóba szavazni „alig maradt bent a középen néhány zsidó”. Közben a választási rendszert nem igen értő küldöttek és a bámészkodók pletykákkal, rémhírekkel traktálták egymást arról, hogy a Hungária szállóban a népbiztosok rokonai „hatféle húst esznek, pezsgőt isznak, hogy a népbiztosnék az Auguszta főhercegnő ingeiben járnak, hol van az ideális program, amit az első napokban úgy várt a nép.” ²⁷

 

A vörösterror

Ha a Tanácsköztársaság valóban „a zsidók diktatúrája”, akkor feltételezhető lenne, hogy politikájában is zsidó érdekeket képvisel. Ehelyett azt látjuk, hogy a vörös terror kiemelt célpontjai (más csoportok mellett) a nagytőkések, nagypolgárok, kereskedők voltak. Ezekben a rétegekben pedig igen magas volt a zsidók aránya. „Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát” – foglalta össze tömören a vörös terror „filozófiáját” Szamuely.²⁸ Mivel Magyarországon a burzsoázia, a polgárság gerincét zsidók (is) alkották, ezt nehéz lett volna különösebben zsidóbarát programnak értékelni.

A vörösök sok helyen nem kímélték a zsidókat. Gyöngyösön a márciusban megalakult kommunista forradalmi direktórium azonnal betiltotta a „zsidó újságokat”, kisajátította és elkobozta (hivatalosan szocializálta, azaz köztulajdonba vette) a zsidók üzleteit, bankjait. Az új urak nyilvánosan alázták meg a helyi gazdagokat: sokukat – köztük jó néhány zsidót – utcaseprésre kényszerítettek. A vörösök és a zsidó polgárság közötti ellentétekre több jel is utalt: a gyöngyösi kommunisták által szedett 14 túsz között négy gazdag zsidó volt, és a helyi ellenforradalmi szervezkedésben is vettek részt zsidók. Végül a vörösök Welt Ignácot, a román megszállók több más zsidót végeztek ki.²⁹

 

Több prominens, gazdag zsidót (például Kornfeld Pált) börtönbe vetettek. A zsidó nagytőke szimbólumának tekintett Weiss Manfréd öngyilkosságot kísérelt meg, amikor államosították csepeli gyárbirodalmát. Stern Samu udvari tanácsos, a zsidó közélet egyik központi alakja Bécsbe menekült a kommunisták elől. Az egyházakkal szembeni fellépés jegyében a Tanácsköztársaság be kívánta záratni a neológ rabbiképzés központját, a Ferenc József Országos Rabbiképző Intézetet is.³⁰

 

A terror egyaránt sújtott zsidókat és keresztényeket. Szamuely áldozatai között Csornán ott volt Glaser János földbirtokos, Kalocsán pedig Kálmán József nagykereskedő.³¹ A vörösök szolnoki vérengzései során Österreicher Sándor borkereskedőt saját háza előtt, felesége és gyermekei szeme láttára brutális módon megkínozták majd ledöfték.³² Mellinger Izidor kereskedő a Szamuelyék által levert lázadásban részt vevő Fehér Gárda tagja volt. A Lenin-fiúk győzelmét követően eltűnt. Fia, a 16 éves Endre apját keresve egyenesen Szamuelyhez ment és kérdőre vonta apja eltűnése miatt. A vörös vezér nem tűrte a „pimaszságot”: a fiút egy órán kivégezték.³³ Gunszt Sándornét összeverték, mert „burzsuj” volt. Weisz Dezsőt, a Nemzeti Szálloda tulajdonosát hasba döfték. Számos zsidó kereskedőt, boltost árurejtegetés, árufelhalmozás vádjával bebörtönöztek. Zsidó ügyvédek, kereskedők, bankárok, földbirtokosok, vállalkozók, iparosok fizették ki a Szolnokra kirótt hárommilliós hadisarc mintegy felét.³⁴

 

Egerben letartóztatták és összeverték Kánitz Dezső bankigazgatót, hitközségi elnököt, öccsét, dr. Kánitz Gyula ügyvédet, dr. Setét Sándor ügyvédet (az Egri Újság főszerkesztőjét), Alföldi Mór nagykereskedőt, Goldberger Rudolf iparost és a négy további zsidót. Kánitz lakását a vörös különítményesek foglalták el. Mindkét egri zsidó hitközséget alaposan kifosztották.³⁵ Miskolcon ellenforradalmi tevékenységért kivégezték Klein Béla kolozsvári orvost, Lefkovics Bernát földbirtokost és Rózsavölgyi Béla orvostanhallgatót.³⁶ Budapesten a kórházigazgató gyermekorvost, Dr. Berend Miklóst is megölték. Egy étteremben ebédelt, majd kiment levegőzni a Duna partjára. Amikor kirázta zsebkendőjét, hogy kifújja az orrát, egy vöröskatona lelőtte. Nem azért, mert zsidó volt, hanem mert azt hitte, hogy Berend fehér zsebkendőjével a fehéreknek akart jelt adni.³⁷

 

A diktatúra gyakran túszokat szedett a megszállt települések prominens értelmiségei, polgárai, és egyházi vezetői közül, ezzel lefejezve és megbénítva a helyi eliteket. A túszok között a zsidóság sokszor erősen felülreprezentált volt. Gyakran a túszok harmada, vagy éppen fele közülük került ki. (Például Egerben 14-ből 4,³⁸ Veszprémben 40-ből 20, Balassagyarmaton 12-ből 6, Sátoraljaújhelyen 46-ből 14, Szombathelyen 29-ből 9, Debrecenben 53-ból 14).³⁹ Arra is volt példa, hogy ők voltak többségben. Pápán például 9 keresztényt és 11 zsidót fogtak el, köztük a hitközség elnökét is.⁴⁰ Váry Albert ügyész adatai szerint a vörösök által statáriálisan kivégzett 590 ember közül 44 (7,4 %) volt zsidó.⁴¹ Ilyen körülmények között érthető az a furcsának tűnő tény, hogy a később negyedszázadig Magyarországot kormányzó Horthy nemzeti hadseregében sok zsidó tiszt szolgált, az aradi és a szegedi zsidók pedig nagy összegekkel támogatták az ellenforradalmat.

 

Ennek ellenére a közvélemény nagy része a kommunista diktatúrát zsidó lázadásként értelmezte.⁴² „A kommunizmus most megbukott: ez nem az eszme, hanem a zsidóság bukása.” - írta a baloldallal és kommunizmussal egyébként szimpatizáló Móricz Zsigmond a diktatúra utolsó napján. Két hét múlva, augusztus 12-én így fogalmazott: „Pedig most borzasztóan fel vagyok lázadva a zsidók ellen. és most nem bánom, hogy a keresztények el vannak szánva, hogy most valami belső pogrom által kidobják maguk közül a zsidókat.”⁴³ Egy hét múlva elvitték a csendőrök. Az író belső pogromot várt. Hamarosan azonban nem csupán a vörös uralom gazdaság- és társadalompolitikájának áldozatai (üldözött földbirtokosok, elcsapott tisztviselők, az erőszakos szövetkezetesítés, a rekvirálások, behívók és a vörösterror által nyomorgatott agrárnépesség) körében törtek felszíne a zsidóellenes indulatok.

 

Az 1918-1919-es időszak antiszemita zavargásait ismertető esettanulmányokat lásd itt

 

A bibliográfiát és a rövidítések listáját lásd itt.

 

лобановский александр жена