Egyetemi zsidóverések, antiszemita merényletek, etnikai tisztogatás a Horthy-korszakban 1923-1942

írta: Kádár Gábor-Vági Zoltán

 

 

Konszolidáció  és kompromisszum

Bethlen István miniszterelnök (1921-1931) és Horthy Miklós kormányzó konszolidációs politikájának fontos része volt a szélsőjobboldal visszaszorítása és a zsidósághoz fűződő viszony normalizálása. A hivatalos zsidó vezetés az első perctől támogatta Horthyt. A fővárosi zsidók küldöttsége már a fővezér 1919. novemberi bevonulásakor tisztelgő látogatást tett és a lojalitása jeléül 100.000 koronás alapítványt hozott létre.1 A konszolidáció lassan meghozta a kormányzat viszonzó gesztusait is. Az 1925. novemberi izraelita országos kongresszus megnyitóján demonstratívan megjelent a kultuszminiszter, Budapest főpolgármestere és a Magyar Tudományos Akadémia elnöke is. Az Országgyűlés 1927-ben felállított felsőházában helyet kaptak a neológok és az ortodoxok képviselői is.2 1928-ban módosították a numerus clausus diszkriminatív paragrafusát.

 

A kiegyezést kül- és belpolitikai indokok mellett gazdasági okok is motiválták. A politikai vezetésnek nagy szüksége volt a zsidó nagytőkések (Weiss, Chorin, Kornfeld, Hatvany-Deutsch, Fellner, Goldberger stb. családok) pénzére, tapasztalataira, nemzetközi kapcsolataira. Nélkülük lehetetlen lett volna az ország gazdasági újjászervezése. A Monarchiában kialakult érdekszövetség a zsidó gazdasági elit és a keresztény politikai vezető rétegek között tehát valamilyen formában újraköttetett. Ez a kiegyezés elvi tartalmában azonban már egészen más volt, mint a dualista korszakban. A politikai vezető réteg már nem a befogadó liberalizmus eszmei alapján állva nyitott a zsidók felé, hanem gazdasági érdekeitől vezetve, elsősorban pragmatikus megfontolásoknak engedelmeskedve.3 A miniszterelnöki székben már nem a politikai antiszemitizmust mélyen megvető Tiszák ültek, hanem Bethlen István, aki szerint „zsidókérdés” létezett, bár azt nem a zsidók negatív, hanem a keresztények pozitív diszkriminációjával kívánta megoldani.4 Az államfő sem a zsidóságban a soknemzetiségű monarchia egyik oszlopát látó Ferenc József császár volt (akit bírálói ezért gyakran „Judenkaisernek” is gúnyoltak), hanem az antiszemitizmusát büszkén vállaló,5 de a rendet felforgató jobboldali szélsőségektől (ekkor már) viszolygó Horthy.

Akármilyen megfontolás is állt a jobboldali tekintélyelvű rezsim és a zsidók viszonyának normalizálása mögött, a közrendet felforgató, kontrollálatlan antiszemita erőszakot általában nem tolerálta a hatalom. Ez lényegében a korszak egészére igaz, tehát az intézményes diszkrimináció (zsidótörvények, munkaszolgálat) éveire is. Az egyetemi diáktüntetéseket előbb-utóbb elnyomták, a Dohány utcai merénylőket bebörtönözték. Nagy Vilmos honvédelmi miniszter 1942-43-ban megpróbálta megfékezni a munkaszolgálatosokkal kegyetlenkedő honvédeket (sikertelenül), és végül még az újvidéki mészárosokat is felelősségre vonták. (Ez utóbbiban persze külpolitikai országimázs-szempontok is közrejátszottak.) Igaz ugyanakkor, hogy 1921 után Horthy rendszerének nem kellett olyan kollektív antiszemita erőszakkitörésekkel szembesülni, mint például Tisza Kálmán kormányának az 1880-as évek első felében. Ez alól csak az évente rituálisan ismétlődő egyetemi zsidóverések jelentettek kivételt.

 

Csaba, Attila, Árpád és a többiek

A bajtársi egyesületek az egyetemi zászlóaljak nyomán jöttek létre 1919-20-ban.6 Az általában mitikus magyar hősök, szimbólumok és történelmi személyek nevét viselő (Attila, Turul, Werbőczy, stb.) szövetségek és egyesületek komoly taglétszámmal rendelkeztek. Csak a Turul 15-20 ezer főt számlált,7 az 1929/30-as tanévben a hallgatók 47 százaléka tagja volt valamelyik bajtársi csoportnak.8 A szervezetek nagy része szélsőjobboldali, fajvédő ideológiát vallott és szoros kapcsolatban állt olyan szélsőséges erőkkel, mint például az ÉME. Fő céljuk volt a zsidók kiszorítása a felsőoktatásból. Részben az általuk kirobbantott egyetemi zavargások eredményezték a numerus clausus 1920-as elfogadását. A diszkriminatív törvény 1928-as enyhítése ellen is minden követ megmozgattak, méghozzá a szó szoros értelmében: Budapesten és Debrecenben diákok ezrei randalíroztak napokig a jogszabály rendelkezéseinek visszaállítását követelve.

 

A diáklázadások 1928-ban érték egy a csúcspontjukat, de az ezt megelőző és követő években is rendszeresek voltak a zavargások, zsidóverések. Az egyetemi városokban (Budapest, Debrecen, Szeged, Pécs) általában ugyanolyan forgatókönyv szerint zajlottak az incidensek. A „bajtársak” elállták az egyetem vagy egy-egy előadó bejáratát és „igazoltatták” a hallgatókat. A zsidókat összeverték és kidobták. Gyakran a termekben rontottak áldozataikra és előfordult, hogy a lépcsőzetesen kialakított padsorok között a leütött diákokat egészen az ajtóig rugdosták.9 1932 novemberében Debrecenben még a női hallgatókat is bántalmazták.10

 

A bajtársak mindig gondoskodtak a megfelelő erőfölényről: több tucat hallgató bántalmazott egy-egy diákot. Ennek ellenére az áldozatok néha megpróbáltak ellenállni. 1931 októberében Pécsett egy zsidó hallgató revolvert rántott, őt csak a rektori hivatalból kirontó professzorok mentették meg a lincseléstől.11 A debreceni zsidó diákok vívóklubot alakítottak, hogy a „lovagias ügyek” elintézésekor ne legyenek akkora hátrányban keresztény ellenfeleikkel szemben.12 1941 őszén Pajzs Gyula ólmosbottal, gázpisztollyal és vadászkéssel ment a budapesti egyetemre, mert hírét vette, hogy turulisták csillagviselésre akarnak kényszeríteni minden zsidó hallgatót. Pajzs ugyan a tavasszal elfogadott fajvédelmi törvény értelmében nem volt zsidó, de a bajtársakat ez nem érdekelte. „Szerintük mindenki zsidónak számított, akinek egy nagyszülője zsidó volt” – emlékezett az egykori diák. Mikor vele is ki akarták tűzetni a csillagot, ólmosbotjával betörte az egyik turulista fejét. A konfliktus vége persze az lett, hogy alaposan elverték, aztán az egyetem vezetése „eltanácsolta” az intézmény látogatásától.13

 

Ez a lépés egyébként a felsőoktatási intézmények jellemző reakciója volt. Sok vezető alapvetően egyetértett a bajtársi szövetségekkel, mások nem mertek szembeszállni a befolyásos, gyakran fékezhetetlen szervezetekkel. Ezért sokszor a „konfliktusok” zsidó résztvevőit marasztalták el. Debrecenben például Herczeg Béla gyávának merte nevezni a bajtársakat, akik csoportosan támadtak meg egy-egy diákot, ezért két félévre eltanácsolták az egyetemről.14 Voltak persze, akik kiálltak zsidó hallgatóikért (például Szily Kálmán budapesti műegyetemi vagy Verzár Frigyes debreceni rektor).

 

A bajtársi egyesületek nem mindig maradtak az alma mater falai között. Különösen akkor öntötte el a zavargó tömeg az utcákat, amikor az egyetemek vezetése – más megoldást nem látván – néhány napra lezáratta az intézményeket. Ez történt például 1928-ban Budapesten és Debrecenben. 1933 novemberében egyetemista csoportok a zsidónegyedbe vonultak és antiszemita jelszavakat üvöltve, botokkal felfegyverkezve masíroztak a Király utcán. Több járókelőbe belekötöttek „igazoltatás” címén. A komoly inzultusokat csak a nagy erővel kivonuló rendőrség akadályozta meg. Előfordult, hogy a zsidóverés az éjszakai mulatozás rutinszerű programpontjává vált a berúgás és a nyilvános házak látogatása mellett. Egy orvostanhallgató „bajtárs” erre így emlékezett: „Záróra … A társaság felkerekedik és lánc-menetben elkezdődik a békés utcai járókelők bosszantása: a kávéházak vendégeinek zaklatása. Zsidókeresés: nadrágkigombolás és ’származásvizsgálat’15 … Pár ütleg is csattan szóváltás közben … Az éj leple alatt néhány csavargó is szerepet kap .. végül pár némber hajnali betérőt. Másnap … a boncolásnál, az egyetemi előadásokon egy-egy csoport szunyókálásából megállapítható; hogy melyik ’Törzs’ táborozott az előző este”.16

 

A rendőrség igyekezett elfojtani a zavargásokat. Gyakran az egyetemi területi autonómia miatt nem jutottak be az intézményekbe, de például a Zrínyi Bajtársi Egyesület zsidóverését a felsőipari iskolába behatoló rendőralakulat állította meg. Ha a bajtársak az utcára mentek, előbb-utóbb a rendőrökkel találták szembe magukat. Időnként (mint például az 1928-as debreceni tüntetésekkor) az egyetemisták őket is megtámadták.17

 

Kőzápor, ablakbeverés, robbantás

Az egyetemi diákmegmozdulások mellett 1923 és a negyvenes évek eleje között csak néhány antiszemita atrocitás borzolta a kedélyeket. A Dohány utcai zsinagóga ellen két komoly terrortámadást is intéztek. 1931. április 3-án egy őrült férfi több lövést adott le a templom közönségére. Öt embert megsebesített, közülük kettő később meghalt.1939. február 2-án két, a Nyilaskeresztes Párthoz kapcsolódó személy kézigránátokat hajított a zsinagógából távozó hívek közé. A nyomozás gyors volt és hatékony, a tettesek rács mögé kerültek. A nagy botrányt kavaró támadások mellett előfordultak kisebb horderejű ügyek is. Hódmezővásárhelyen például 1939 májusában éjszakánként zsidók ablakait téglákkal zúzták be.18 1937 júliusában a Zsidó Gimnázium balatoni nyári táborára zúdítottak kőzáport ismeretlenek.19 Ezek azonban összességében marginális jelenségek voltak.

 

Etnikai tisztogatás a Délvidéken

1941-től a zsidóellenes erőszak egyre inkább az állami, katonai, rendvédelmi szervek tagjaira volt jellemző. 1941 nyarán a magyar hatóságok mintegy 18 ezer zsidót deportáltak Kárpátaljáról Ukrajnába, azzal az ürüggyel, hogy nem magyar állampolgárok. A következő időszakban nagyrészüket legyilkolta az SS. Mintegy 2-3 ezer főnek sikerült visszaszöknie a határon keresztül. A többieket, elsősorban Kamenyec-Podolszkijnál a helyi zsidó közösséggel együtt tömegsírokba lőtték.

 

Ezt megelőzően, áprilisban a magyar csapatok megszállták és visszacsatolták az országhoz a Délvidéket (Muravidék, Muraköz, a Bácska és a Drávaszög). A területen a magyar kisebbségen kívül 243 ezer szerb, 220 ezer horvát, 197 ezer német, 80 ezer szlovén, 15-15 ezer ruszin és zsidó élt. Hamarosan bevezették a Magyarországon hatályos zsidótörvényeket. A magyar hatóságok tudatosan etnikai tisztogatásra készültek. Sok zsidót űztek el azzal az ürüggyel, hogy rendezetlen az állampolgárságuk. Ezzel párhuzamosan nem kívánatos elemként 150 ezer szerbet is ki akartak telepíteni, hogy helyettük lojálisnak tekintett, bukovinai székelyeket telepítsenek. Az elképzelés a németek ellenállása miatt részben meghiúsult.

 

1941 végére a térségben megélénkült a partizántevékenység. A magyar csendőrök többször összecsaptak a szerb ellenállókkal. Az egyik összetűzés során több magyar egyenruhás is elesett. A budapesti vezetés a partizántámadásokat a csendőrök és a katonaság közös fellépésével akartak megszüntetni. 1942 elején megtorlásként átfogó „közbiztonsági razzia” indult tucatnyi településen, köztük Újvidék (Novi Sad) városában is. A tisztogatást Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy irányította. A helyszínen Grassy József ezredes, valamint a Zöldy Márton csendőrszázados emberei hivatalos magyar adatok szerint 3340, zömében szerb civil polgárt gyilkoltak le. (A halottak számát a szerb források 3800 főre teszik.) Az áldozatok között volt 729 nő, 299 öreg és 147 gyermek. A mészárlásnak mintegy 700 (más adatok szerint 1000) zsidó is áldozatul esett.

 

Az ártatlan polgári lakosokat lemészárlása esetenként már saját házukban megkezdődött. Volt, akit az utcán lőttek agyon, de a többséget a Duna partjára hurcolták, majd kisebb csoportokban, a folyóba vágott és robbantott lékekbe lőtték. A tömeggyilkosságot nem sikerült titokban tartani. A kirobbanó politikai botrány hatására a magyar kormány vizsgálatra kényszerült. (A második világháború során ez volt az egyetlen, ilyen jellegű per.) Az eljárás során kezdetben inkább a kedélyek megnyugtatása és az eset elsimítása dominált. 1943-ban az ügyet újra tárgyalták, és a vérengzés felelősei hadbíróság elé kerültek és elítélték őket. Többen 10-15 éves börtönt kaptak. A főbűnösök (Feketehalmy, Grassy és Zöldy) azonban 1944 elején a volt osztrák-magyar határon keresztül a náci Németországba szöktek. Magyarország német megszállása után az új kollaboráns Sztójay-kormány rehabilitálta őket. Ezt követően beléptek az SS-be, Zöldy pedig a Gestapo Eichmann-féle zsidótlanítási kommandójával dolgozott együtt a deportálások során. A háború után elfogták, elítélték, majd kiadták őket Jugoszláviának. Ott újabb eljárás után kivégezték őket. 1944-ben az antiszemita erőszak már egészen új minőségi szintre emelkedett: a kormánypolitika központjába kerülve egy szervezett genocídium eszközévé vált.

 

 

Az 1923-1942-es időszak antiszemita cselekményeit ismertető esettanulmányokat lásd itt

 

A bibliográfiát és a rövidítések listáját lásd itt.

 

1 Gonda 1992, 196. o.

2 Igaz, az ortodoxok képviselőjét, Reich Koppel rabbit tapintatosan megkérték, hogy a Felsőház 1927. január 27-i alakuló ülésén ne jelenjen meg. A jogszabályok értelmében ugyanis, amíg a testületnek nincs választott vezetője, a legidősebb tag elnököl. Ez pedig Reich Koppel volt. A politikai vezetés azonban nem vállalta a botrányt, hogy a Felsőházat – akárcsak egy néhány óráig is – egy ortodox rabbi irányítsa. Püski 2000, 37. o.

3 Kovács 2008, 91-93. o.

4 Romsics 1999, 226-227. o.

5 „Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem” – írta 1940-ben Teleki Pálnak. (Szinai-Szűcs 1962, 260-261. o.). Amikor Bethlen 1931-ben lemondott, egy már kereszténynek született, zsidó származású pénzügyi szakembert, Teleszky Jánost (Tisza egykori pénzügyminiszterét) ajánlotta Horthy figyelmébe utódjaként. A kormányzó ezzel utasította el az ötletet: „Kedves István, amíg ezen a helyen ülök, zsidó nem lesz miniszterelnök Magyarországon, ezt ne kívánd tőlem”. Romsics 1999a, 340. o.

6 Kerepeszki 2008, 221-222. o.

7 Szécsényi 2009, 70. o.

8 Kerepeszki 2008, 222. o.

9 „Ma megint verekedtek a Műegyetemen”. Az Est, 1929. 10. 16., 7. o.

10 „Nőket is inzultáltak az egyetemi könyvtárban”. Ujság, 1932. 11., 18., 3. o.

11 „Revolvert rántott a pécsi egyetemen egy megtámadott zsidó hallgató”. Esti Kurir, 1931. 02. 16.

12 Kerepeszki 2008, 231-233. o.

13 Szécsényi 2009, 72-74. o.

14 „Bajtársak véres verekedése a debreceni egyetemen”. Népszava, 1932. 11. 18., 7. o.

15 A „származásvizsgálat” a férfi áldozat nemi szervének ellenőrzését jelentette. Ha az izraelita vallási parancsolatoknak megfelelően körül volt metélve, akkor zsidó származása igazoltnak látszott, még akkor is, ha vallása keresztény volt. A nyilas uralom napjaiban sok hamis papírokkal bujkáló zsidó életébe került ez az 1919-20-tól kezdve már elterjedt zaklatási módszer.

16 Idézi Pelle 1997, 102-103. o.

17 Kerepeszki 2005, 59. o.

18 „Éjszakai ablakbetörések Hódmezővásárhelyen”. Esti Kurir, 1939. 05. 11., 11. o.

19 „Éjféli kőzáporral kergették el a zsidó gimnázium táborozó cserkészeit a Balaton partjáról”. Magyar Hírlap, 1937. 07. 08., 3. o.

Фільчаков Олександр Васильович