Népirtás után: zsidóellenes atrocitások Magyarországon 1945-1948

---

írta: Csősz László

(szerkesztette: Kádár Gábor)

 

Háborús sebek

Az 1945-48 közötti antiszemita indulatkitörések kiindulópontját és táptalaját a „nulla év”, 1945 társadalmi és gazdasági krízise jelentette. Odaveszett egymillió ember és elpusztult a nemzeti vagyon, az infrastruktúra, az állatállomány java. Kevés olyan polgár akadt, aki nem szenvedett jelentős anyagi kárt vagy (gyakran helyrehozhatatlan) lelki és fizikai sérüléseket. A háborús trauma nem ért véget a szovjet megszállással. A Vörös Hadsereg önkényeskedése, a rekvirálás és a civilek tömeges deportálása hosszú ideig folytatódott és százezreket érintett közvetlenül.¹ A háborús pusztítás és az 1945-ös szárazság következtében súlyos élelmiszerhiány jelentkezett. A világtörténelem legnagyobb inflációja nyomán gyakorlatilag megszűnt a pénzgazdálkodás, bármilyen áruhoz csak csere útján lehetett hozzájutni. Virágzott a feketekereskedelem, a csempészés, a valuta és nemesfém üzletek. Ezekre a jelenségekre a bejáratott sztereotípiák mozgósításával az antiszemita magyarázatok leegyszerűsített választ kínáltak.

 

A „poszt-traumás”  jelenségek közé sorolható a háború általános dehumanizáló hatása. Az emberi élet és méltóság tisztelete, a társadalmi szolidaritás és más civilizációs alapelvek „árfolyama” a minimumra esett vissza. Mélyre hatolt a morális erózió: az élet minden szféráját átható kisajátítások, fosztogatások és egyéb önkényeskedések a társadalom alapélményévé váltak.

 

A zsidók és a többségi társadalom konfliktusai 1945 nyarától-őszétől kezdtek el mind gyakoribbá és súlyosabbá válni. A túlélők többsége ekkor tért haza és kezdte meg élete újjászervezését.² Az ellentétek három csomópont köré szerveződtek: a gazdasági és restitúciós konfliktusok, a társadalmi és pártpolitikai küzdelmek, valamint (az utóbbiakkal szoros összefüggésben) a zsidók szerepe az új rendszerben, különös tekintettel a megtorlás folyamatára. A fenti jelenségek mellett társadalomlélektani, ideológiai tényezők elemzésére is szükség van a történtek megértéséhez. 

Gazdasági konfliktusok

1944-ben a társadalom széles rétegei csatlakoztak az állami rablóhadjárathoz. A polgárok egy része szabálykövető módon, petíció vagy kiutalás nyomán jutott zsidó szomszédjai javaihoz, míg mások tömeges fosztogatások vagy „hagyományos” bűncselekmények során szereztek vagyontárgyakat. Sokan a szovjet bevonulás után is szabad prédának tekintették a zsidó vagyont. Mivel a visszatérők többsége mindenét elveszítette, az újonnan alakult zsidó szövetségek és hitközségek első feladatai közé tartozott, hogy kezdeményezzék vagyontárgyaik visszaszerzését.³ Ezt a közigazgatás az új kormány zsidóüldözéseket elítélő törvényeinek és rendeleteinek szellemében elméletben támogatta. A gyakorlatban azonban ez a közreműködés erősen változó intenzitású és hatékonyságú volt. A legfőbb nehézséget a megszállók rekvirálásai és a helyi lakossággal kialakuló konfliktusok jelentették.

 

Az ingatlanok, bérleti jogok és ingóságok visszaadása ritkán ment zökkenőmentesen. Hosszadalmas kilakoltatási és visszaperlési eljárások indultak.⁴ A helyzetet súlyosbította az általános nyomor és lakáshiány. Az új lakók jó része az elfoglalt zsidó lakásokból nem is tudott volna hová menni, illetve valóban szükségük volt a kiutalt vagy ellopott bútorokra, ruhaneműkre. A folyamat a korábbi (önzetlen vagy opportunista) segítők, vagyonmentők egy részét is a zsidók ellen fordította. Sokan nem tudtak elszámolni a gondjaikra bízott javakkal. Ők többnyire háborús pusztításra, fosztogatásra és megélhetési nehézségeikre hivatkoztak. Bizonyára sok esetben jogosan. Ez azonban nem vigasztalta a hazatérteket. Így a kérdést kölcsönös bizalmatlanság, vádaskodások és feljelentések kísérték.⁵ A túlélők és a hatóságok jogos jóvátételi törekvései olykor túlkapásokhoz vezettek.⁶

 

Pál József újságíró  nyomozása szerint csak a budapesti főkapitányság hatvanezer ún. megtartási ügyben indított vizsgálatot. Szerinte a nagyobb értékű holmik megkerültek és csak a kisebb súlyú ügyekben vádolták a „megtartókat” azzal, hogy eltulajdonították a rájuk bízott javakat. Úgy vélte, hogy ezek az esetek ötvenezer emberrel gyarapították az antiszemiták táborát, akik miatt (az újságíró keserű élce szerint) „a tisztakezű ősantiszemiták méltán röstelkednek”.⁷ A visszatért zsidók „követelőzése” miatti ellenszenv pszichológiai igényt is kielégített: visszamenőleg igazolhatónak tűnt a háború alatti zsidógyűlölet és a fosztogatás.

 

Hasonló feszültségeket okoztak a deportáltak támogatására irányuló állami szociális és kárpótlási törekvések. A központi rendelkezéseknek megfelelően a helyi közigazgatás (időben és térben változó módon) igyekezett támogatni a hazatérő üldözötteket. Az újrakezdést az amerikai zsidó segélyszervezet, a Joint ingyenkonyhái, ruházati akciói és kölcsönei is támogatták.⁸ Mindez tápot adott annak a nézetnek, hogy a zsidók az új rezsim kedvezményezettjei. Széles körben terjedt az a legenda, hogy a Jointot valójában a magyar adófizetők pénzelik, a volt deportáltak rendszeres fizetést húznak a büdzséből és a zsidók ráteszik kezüket az UNRRA segélycsomagokra.⁹ A közvélemény álláspontját nem változtatta meg az a tény sem, hogy a megszállás során elkövetett szovjet háborús bűnök (elhurcolás) és önkényeskedések (nemi erőszak, rekvirálások) a zsidókat is sújtották.

 

Társadalmi és politikai háttér

A csoportközi konfliktusok egyik gyökerét a megszállási rendszer alapvetően eltérő megítélése jelentette. A zsidók túlnyomórészt pozitívan, felszabadulásként élték meg a Vörös Hadsereg győzelmét és lojalitást mutattak a rezsim iránt, melynek a megmenekülést köszönhették. A társadalom nem zsidó része azonban kevés kivételtől eltekintve a háború végét vereségnek, a megszállást traumának tekintette. A hazatérő deportáltak alapélménye volt, hogy a szolidaritás hiányával és a részvétlenséggel kellett szembesülniük. Ugyanakkor a többségi társadalom is a háború kárvallottjának tekintette magát. Elenyészően kevesen ismerték fel a polgári lakosok és katonák „hagyományos” szenvedéseihez képest a zsidó katasztrófa dimenzióit és eltérő minőségét. A holokauszt tényeiről szóló információkkal együtt megjelentek az áldozatok számát és szenvedéseiket relativizáló vélemények („többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek”). Úgy tűnik, hogy a többség saját háborús élményei tükrében nem fogadta el a civil társadalom felelősségét zsidó honfitársaik tragédiájában. Sőt, a hárítás egyik megnyilvánulásaként utólagosan felnagyították a segítés, szolidaritás mértékét.¹⁰

 

Az antiszemita érzelmeket erősíthették az intenzív, a kommunisták által dominált politikai kampányok is. Az MKP az elveszített választásokat követően kivitte híveit az utcára, és megfélemlítéssel, gyakran erőszakkal igyekezett felülkerekedni riválisain. A fő célpont a polgári középosztály volt, amely zömében a rivális szociáldemokratákkal és a kisgazdákkal szimpatizált. Az ellenük folytatott harcban a kommunisták tudatosan használták ki az antikapitalista és (Magyarországon ettől elválaszthatatlan) antiszemita érzelmeket. A feketézők és a gazdasági reform más ellenségei ellen indított kampány során a kommunista sajtó és a propaganda gyakran antiszemita kliséket és jeleket (például jellegzetesen „zsidós” figurákat bemutató karikatúrákat) használt.¹¹ A többi párt sem volt mentes ettől a törekvéstől, de a „zsidó kártyát” elsősorban a kommunisták alkalmazták rutinszerűen. A leghírhedtebb, zsidózással és zsidóellenes erőszakkal járó megmozdulások az MKP és a politikai palettán hozzá közel álló Nemzeti Parasztpárt rendezvényeiből nőttek ki.

 

Táptalajt adott a törvénytelenségeknek az a tény is, hogy a professzionális, hatékony (és tekintélyelvű) „horthysta” rendvédelmet felváltó új, kezdetektől kommunista irányítású rendőrség presztízse rendkívül alacsony volt. A csendőrök és más katonaviselt elemek kizárása miatt nehéz volt gyakorlott és megbízható jelölteket találni. A legénységet többnyire képzetlen és tapasztalatlan paraszt- és munkásfiatalok alkották. A rendőrség a zsidóellenes támadások és más megmozdulások során rendszerint kudarcot vallott. Nem volt ritka, hogy tagjai a tüntetőkkel szimpatizáltak, illetve nem mertek szembeszállni a támadókkal: identitási okokból, szervezetlenségből adódóan vagy egyszerűen félelemből.

 

Zsidók  és nem zsidók az új rezsimben

A hazatérő zsidó  szakemberek fontos szerepet játszottak a közigazgatás, az egészségügy és a közellátás háború utáni újjászervezésében.¹² Ugyanakkor társadalmi szerepük jelentősen módosult és kiegészült. Olyan pozíciókat is tömegesen töltöttek be, amelyeket a korábbi évtizedekben igen ritkán, az 1930-as évek végétől pedig szinte egyáltalán nem: részt vettek az önkormányzatok, a pártok, az igazságszolgáltatás és a rendvédelem újjáalakításában.¹³ Nem meglepő, hogy a közéleti aktivitást tanúsító zsidók nagyrészt a baloldalt (Szociáldemokrata Párt, Magyar Kommunista Párt) illetve a konzervatív-liberális Polgári Demokrata Pártot támogatták, hiszen ezek a mozgalmak jelentették számukra annak garanciáját, hogy az 1945 előtti rendszer nem térhet vissza. Sokan reménykedtek abban, hogy a szocialista ideológia által vizionált osztálynélküli társadalomban a „zsidóprobléma” is megszűnik majd.

 

A kommunista pártba lépett zsidók azonban nagyrészt olyan társadalmi csoportokkal kerültek közös platformra, amelyektől hatalmas szociokulturális távolság (és a másik félben mélyen gyökerező zsidóellenes beidegződések) választotta el őket. Az antikapitalista és zsidóellenes érzelmekre párhuzamosan játszó MKP-propaganda annyira sikeres volt, hogy a zsidók a kommunista tömegbázis ellenségképének stabil elemévé váltak a legnyilvánvalóbb ideológiai oppozíciók (és a pártelit számos zsidó tagja) ellenére is. Törökszentmiklóson például a kommunista befolyás alatt álló rendőrség a volt üldözött Gunszt Imrét vádolta náci propaganda terjesztésével.¹⁴

 

A hazai antiszemiták legkedveltebb érveinek egyike, hogy a zsidók felülreprezentáltak voltak 1945 után a rendőrségben és az igazságszolgáltatásban. Arányszámuk valójában a rendőrség teljes létszámához képest csekély volt, de egyes speciális beosztásokban illetve a kulcspozíciókban szerepvállalásuk helyenként domináns és a közvélemény számára látványos volt.¹⁵ Ennek részben az volt az oka, hogy megfelelő képzettségű és végzettségű, viszont a korábbi rendszerben nem kompromittálódott tisztviselőkre volt szükség. Az elmenekült igazgatási és rendészeti elit sok tagja nem tért haza, másokat az új rendőrség vett őrizetbe, tekintet nélkül tényleges politikai felelősségükre.¹⁶ Sok volt üldözött azért került ezekbe a pozíciókba, mert elégtételt akartak venni a megelőző évek szenvedéseiért.¹⁷ Közülük nem egy súlyos túlkapásokat követett el.¹⁸ A népbírósági perekben és népügyészségi eljárásokban közreműködő civilek között szintén jelentős arányban voltak zsidók. A Debreceni Népbíróságon 1945-46 folyamán tárgyalt, vérvád terjesztése vagy más antiszemita kijelentések miatt indított esetekben szinte kivétel nélkül zsidó volt a feljelentő illetve a terhelő tanú. Az életben maradt zsidók érthető módon fokozott érzékenységgel reagáltak az antiszemitizmus minden, akár vélt vagy jelentéktelen megnyilvánulására is.

 

Általános nézetté vált, hogy a „forradalmi” törvénykezés valójában a zsidók bosszúja a magyarság ellen. Különösen a kisebb közösségekre volt jellemző az erőteljes „mi és ők” oppozíció kialakulása. A falusi, kisvárosi közvélemény egyöntetűen a „sajátjai” oldalára állt az ellenséges külvilágot képviselő „zsidó” hatóságokkal szemben. A gesztelyiek például lincseléssel fenyegették saját papjaikat, mert hajlandóak voltak az antiszemita helyi orvos ellen tanúskodni.¹⁹ Olaszliszkán egy ismert helyi hivatalnok letartóztatására érkező rendőröket szovjet járőr mentette ki a felbőszült helyiek gyűrűjéből.²⁰

 

Erre a motivációra utalnak például a kunmadarasi pogrom gyermek elkövetőinek szavai: „Biztatott titeket valaki arra, hogy üssétek azokat az embereket? (…) -Nem biztatott bennünket senki, haragudtunk mi a zsidókra anélkül is. –Mert hát lecsukatták a leventeoktató urat, azt pedig mi nagyon szerettük. –És azt honnan tudtátok, hogy a zsidók csukatták le őt? (…) – Hát mindenki azt mondta a faluban. (…) Láttuk, hogy az egész falu verekszik, mi is közébük álltunk. – Ismertétek ti személyesen azokat, akiket ütlegeltetek? (…) – Nem.” [kiemelések eredetiben]²¹

Pszichológiai tényezők

Az anyagi természetű viszályok és politikai konfliktusok mellett a tradicionális antijudaista előítéleteken alapuló irracionális félelmek és más társadalomlélektani motívumok is az erőszakhullám fontos tényezői voltak. A háború utáni Magyarországon az 1880-as évek után ismét széles körben jelent meg a középkori eredetű vérvád.²² A debreceni népbíróság csak 1946-ban 14 olyan ügyet tárgyalt, ahol különböző tiszántúli települések lakói a zsidókat vádolták keresztény gyermekek rituális meggyilkolásával, megmérgezésével és kannibalizmussal.²³

 

A vérvád a keresztény népi hiedelemvilág részeként a középkor óta folytonos, de erősen változó intenzitású hagyományként élt Európában. A háborús hisztéria légkörében különösen népszerűvé váltak ezek a nézetek, kiegészítve az „ellenséggel cimboráló” zsidókra szórt, félelem szülte egyéb vádakkal. Az országban dolgozó munkaszolgálatos egységek tagjait ezekben az években többek között gyújtogatással, kútmérgezéssel és kiskorúak megrontásával is megvádolták.²⁴ Nem meglepő, hogy 1944-ben kevesen vonták kétségbe a háborús propagandagépezet állításait az ellenség által terjesztett pusztító robbanó játékokról és mérgezett kockacukrokról. Az újabb (hasonlóképpen végletes „mi és ők” szembenállásként értelmezett konfliktushelyzet) természetesen felidézte, aktiválta ezeket a hatásokat. A zsidó fenyegetés képzete utólagosan mintegy igazolta is az ellenük elkövetett bűntetteket. A gyermekgyilkosság és kannibalizmus vádja egyrészt dehumanizálja az ellenségnek tekintett csoportot, másrészt annak egészére vonatkoztatható: a vérvád mindig a teljes közösségre kisugárzik, kollektív felelősséget feltételez.²⁵

 

Tér- és időbeli eloszlás, elkövetők

Az eddig feldolgozott források alapján 1945 és 1948 között Magyarországon legalább 250 olyan incidens történt, ahol az antiszemitizmus bizonyosan vagy feltételezhetően a kiváltó okok között szerepelt. Tizenhat településen történtek olyan események (egy vagy több alkalommal, összesen 21 esetben), amikor a konfliktus csoportos bűncselekményhez, szélesebb körű vagy súlyosabb következményű atrocitáshoz (gyilkosság, bántalmazás, rablás, jelentős anyagi kárral járó pusztítás) vezetett.²⁶ Nem soroljuk ide például a közönséges rablógyilkosságokat, ahol az antiszemita indíték nem bizonyítható (Alsópáhok, Budapest, Penészlek), a személyes konfliktus keretei között maradó verekedéseket (Balatonszárszó) és a temetőrongálásokat. Földrajzilag a Tiszántúl és az északi iparvidék területére esik az esetek jelentős része, beleértve a húsz legsúlyosabb konfliktus zömét. A leginkább érintett régiók Miskolc környéke, a Nagykunság, a Hajdúság és a Viharsarok voltak. Közös jellemzőjük, hogy ezeken a vidékeken különösen nagy létszámú ellátatlan, elégedetlen mezőgazdasági illetve ipari népesség élt.

 

A háború utáni első antiszemita atrocitások 1945 júniusától regisztrálhatók. Csúcspontjukat 1946 tavaszán-nyarán érték el. A 16 településen történt 21 legfontosabb esetből 16 az 1946 februárja és augusztusa közötti időszakban történt. Ez egyfelől gazdasági okokkal (infláció, élelemhiány), másrészt a belpolitika alakulásával függött össze. Az október-novemberi választásokon elszenvedett vereség, majd a szovjet nyomásra létrejött kényszerkoalíció után a kommunisták és szövetségeseik fő célja a kisgazdák meggyengítése és elszigetelése, végső soron pedig a teljhatalom megszerzése volt. Ezért 1946 kora tavaszán a kommunisták politikai offenzívát indítottak.²⁷

 

A „reakciósok”  elleni kampány közvetlen következményeként törtek ki az első  zavargások 1946. február közepén-végén (Sajószentpéter, Ózd), majd márciusban (Békéscsaba, Mindszent, Szegvár). Az erősödő zsidóellenes közhangulat szimptómájaként 1946 május-júniusában a Tiszántúlon végigsöpört a vérvád. Kunmadaras mellett súlyos incidens történt Makón és Karcagon. Röviddel ezután, 1946 nyár közepén tetőzött a legnagyobb antiszemita erőszakhullám, középpontjában a miskolci eseményekkel. Aligha véletlen, hogy az esetek időrendje szoros egyezést mutat az inflációs folyamat dinamikájával. 1946 májusában az előző hónapban mért 60%-ról 1000% fölé nőtt az átlagos napi áremelkedés szintje. Rövid enyhülés után június második felében az utóbbi arány nyolcszorosára ugrott, majd július végére a májusi szint több mint százötvenszeresére (!) emelkedett.²⁸

 

1946 őszétől, a gazdasági stabilizációnak köszönhetően a zsidóellenes közhangulat valamelyest lecsillapodott, de továbbra is történtek incidensek, különösen futballmérkőzések alkalmával. Tehát az események visszaszorultak a társadalmi agresszió kiélésének „hagyományosabb” színtereire. Az 1947-ben regisztrálható esetek túlnyomó többségét egyéni feljelentéseken és konfliktusokon alapuló, a korábbi évnél nagyobb számú, de csekélyebb jelentőségű ügyek tették ki. Egy-két esetet leszámítva a verbális erőszak dominált. Az utolsó tömeges, antiszemita jellegű tüntetések 1947 végén történtek. 1947 végén-1948 elején a diktatúra kiteljesedése idején a „földalatti” antikommunista és antiszemita cselekmények kerültek előtérbe. Megsokasodtak a temetőrongálások és az emlékezetkultúra más szimbólumai elleni akciók. Feldúltak több vidéki (Marcali, Kiskunfélegyháza) és Budapest környéki (Farkasrét, Rákoskeresztúr) zsidó temetőt, emlékhelyeket és több zsinagógát. Egerben és a Kerepesi temetőben a szovjet katonák illetve a partizánok hősi emlékműveit rongálták meg.²⁹

 

Az elkövetők szociológiai összetételét vizsgálva a legfeltűnőbb a fiatalkorúak hangsúlyos szerepe. A 14 és 21 év közötti korosztály képviselői szinte minden fontosabb atrocitásban tevékeny szerepet játszottak. Valószínűsíthető, hogy a miskolci  és kunmadarasi gyilkosságok során öt esetből legalább három alkalommal kamaszkorú fiúk mérték az áldozatokra a halálos csapást. Az általános pszichológiai jellemzők (kisebb felelősségérzet, önkontrol, stb.) mellett az is magyarázhatja a jelenséget, hogy a háborús légkörben, gyakran felügyelet vagy oktatás nélkül felnövekedett, erőszakkal naponta szembesülő generáció tagjairól volt szó.

 

Az atrocitások tettesei nagy többségükben magyar etnikumúak voltak és többnyire a társadalom legszegényebb illetve legalacsonyabb presztízsű rétegeiből (képzetlen vagy fiatalabb munkások, földmunkások, cselédek) származtak. Több helyütt feltűntek cigány származású elkövetők is, de ez a tény aligha értelmezhető etnikai konfliktusként, inkább a tettesek társadalmi összetételével magyarázható. Figyelemre méltó, hogy a jelentések hajlamosak voltak eltúlozni illetve hangsúlyozni a cigányok szerepét. Kunmadarason például a nők mellett „cigányok és fiatalkorúak” részvételéről beszéltek. Miskolcon több beszámoló is kiemelte, hogy két cigány munkás játszotta a főszerepet Fogarasi Artúr főhadnagy megölésében, és hogy a rendőrtiszt lövése éppen egy cigány fiút sebesített meg a támadók közül. Ez a beállítás szolgálhatta a felelősség áthárítását egy másik „külső” csoportra illetve a társadalom „felelőtlen”, „lumpen”, „csőcselék” elemeire.³⁰

 

Jelenlegi ismereteink szerint 1948 után az antiszemita indulatkitörések eltűnnek. Ha történtek is ilyenek, a sztálinista diktatúra sajtójában és a hivatalos dokumentációban kevés nyomuk maradhatott. 1954-től szórványosan ismét felütötte fejét a vérvád (Mátészalka, Törökszentmiklós).³¹ Bár az antiszemita események száma és súlya 1956-ban nem volt jelentős, a forradalom alatt mégis előfordultak zsidóellenes cselekmények.

 

Magyarázatok

Az antiszemita erőszakcselekmények elkövetői között azok a paraszti és városi proletár rétegek domináltak, amelyek felemelése és döntéshozatali pozícióba juttatása a kommunista ideológia középpontjában állt és akiknek morális-ideológiai felsőbbségét hirdették a „fasiszta” reakcióval szemben. A tettesek szinte mindenütt egyszerű munkások, parasztok voltak, de nem egy kommunista párttag is akadt közöttük. ³² Ez a tény megdöbbentő élményt jelentett a munkáspártokat őszinte lelkesedésből támogató értelmiségiek és az új rendszerben védelmet, új identitást kereső zsidók számára is.

 

Az ügyek nehéz feladat elé állították a kommunista befolyás alatt álló rendőrséget és igazságszolgáltatást. Az eljárások során igyekeztek a felelősséget az értelmiségi, középosztálybeli „reakciós” felbujtókra hárítani: Kunmadarason például a kisgazda párt helyi vezetőjére, Nagy János református tanítóra és a nem helyi illetőségű Tóth Zsigmondra. A vádirat magyarázata szerint ők voltak azok, akik agitációjukkal az egyszerű tiszta néplélekben” felébresztették a gyermekek iránti aggodalmat és ez a felfokozott idegállapot vezetett a pogromhoz. Hasonló célt szolgált az az értelmezés, amely idegen ügynökök tevékenységének tulajdonította a történteket. „Nem a magyar paraszti nép a felelős” vélte a Demokrácia cikkírója, hiszen „nem tervszerű társadalmi megmozdulásról volt szó, hanem egy alkalmilag kitört tömeghisztériáról”. Szerinte Tóth szlovák ügynök, akinek célja a magyar nép lejáratása volt.³³ A Világ hasábjain ez a nézet komplex összeesküvés-elméletté alakult. „Nem véletlen, hogy az új vérvád tökéletesen egyforma szövegezésben jelentkezik […] Minden tünet azt mutatja, hogy központilag kitervelt és végrehajtott terv szerint élesztik valahonnan, valakik a tüzet.”³⁴ A miskolci eset után indított razziáknak ugyanez volt a célja és motivációja.³⁵

 

A kommunista sajtó  azt igyekezett bizonygatni, hogy a vérvádas esetek értelmi szerzői  „mind olyan emberek voltak, akik a demokratikus magyar köztársaság ellenségei. A vérvádat azok indították és azok terjesztették, akik nem a népi Magyarország soraiból kerültek ki.” A Szabad Nép cikkei minden eset mögött megtalálták a propaganda negatív típus-figuráit: a szerzeteseket és más egyházi személyeket, a jómódú parasztokat, a tanítókat és vidéki értelmiségieket, a „nyugatosokat”, a német származásúakat.³⁶

 

Paradox módon a külső  felelősöket középpontba helyező elméleteket támasztják alá a túlélők egy részének értelmezései. A kunmadarasi Weinberger Ferencné szerint: „Azelőtt nem törődtek velünk. A deportáláskor még jó szívvel voltak hozzánk. Ha nem is segítettek, de nem is bántottak. Békében éltünk.” Férje úgy emlékezett, hogy a helyiek „Fütyültek a nyilas propagandára, a zsidótörvényre. Alig beszéltek róluk. Ujságot nem igen olvastak, rádiót sem nagyon hallgattak, nem érkezett el a faluba az antiszemitizmus […] most változtak meg.” Leányuk szerint „A jövevények bolondították meg a falut. […] A szomszéd községekből, vagy még messzebbről érkezett emberek. Idegen nyilasok.” Fiuk abban találta meg a magyarázatot, hogy visszakérték elrabolt holmijukat, amelyet a helyiek már sajátjuknak tekintettek. Kerepesi Sára meg is fenyegette őket, amiért a népbíróság egy hónapra ítélte.³⁷ Wurczel Ferenc szociáldemokrata párttitkár lánya is úgy emlékezett, hogy hazatérésük után szomszédjaik örömmel fogadták őket. A konfliktust az okozta, hogy megpróbálták visszaszerezni faluszerte széthordott javaikat. Ennek ellenére hangsúlyozta, hogy egy betelepült antiszemita nyilas volt az események egyik felbujtója. Szerinte a madarasiak többsége elítélte az erőszakot, de nem mertek segíteni.³⁸

 

A hasonló nyilatkozatokra is utalt a kunmadarasi pogromról szóló legújabb feldolgozás szerzője, Apor Péter, aki szerint az eset antiszemita motívumai mellékesek, inkább politikai manipulációról van szó. A „feketézők”  elleni kampány részeként az uszító pártsajtó majd a kommunisták céljait szolgáló népbíróság kreálta az antiszemita narratívát. A történteket a hagyományos falusi közösség „normaszabályozó” reakciójaként értelmezi, szemben a korábbi értelmezésekkel, amelyek az antiszemita pogromot illetve vérvádas esetet helyezték a középpontba.>³⁹ Szerinte a madarasiak azért verték meg Wurczelt, mert árulónak tartották, aki szemben állt a közösség érdekeivel A vérvádat Apor értelmezése nem oknak, csak eszköznek vagy ürügynek tekinti, amely az áldozatok dehumanizálását szolgálja és legitimálja az erőszakot.⁴⁰ Hasonló következtetésre jutott Jan T. Gross, aki a háború utáni lengyelországi pogromokat vizsgálta.⁴¹

 

A történeteket a „rendtartó” falu (az együttélés száz éve alatt tulajdonképpen mindvégig „jöttmentnek” tekintett zsidók elleni) kollektív dühkitöréseként, normaszabályozó reakcióként elemezni figyelemre méltó gondolatkísérlet. Azonban az antiszemita háttér nem hagyható figyelmen kívül, az az események döntő faktora volt. Apor szerint Kunmadarason nem volt folyamatos illetve hosszan tartó antiszemita hagyomány. Állítását a népbírósági eljárásból vett idézetekkel támasztja alá.⁴² A szemtanúk, vádlottak és áldozatok korábbi békés együttélésre vonatkozó kijelentései azonban nyilvánvalóan vitathatók illetve elfogultak. A túlélők valóban hangsúlyozták (a per során, 1946-os sajtóinterjúban, de évtizedekkel későbbi visszaemlékezésekben is), hogy nem találkoztak a községben korábban erős antiszemitizmussal. A saját közeget az általános antiszemita légkörben a „béke szigeteként” lefestő nyilatkozatokkal gyakran lehet találkozni visszaemlékezésekben, különösen akkor, ha a visszaemlékező Magyarországon maradt. Ennek nyilvánvalóan pszichológiai, önlegitimációs, lelki önvédelmet szolgáló okai voltak.

 

A Nagykunságra vonatkozó  társadalomtörténeti források éppen ellenkező következtetésre mutatnak. A térség lakói közel egy évszázados közjogi küzdelmet folytattak a zsidók letelepedése ellen, amelynek csak a kiegyezés vetett véget. A zsidókat a dualizmus békeévei alatt is inkább csak megtűrt vendégeknek tekintették. A két világháború közötti helyi politika és közélet eseményei sem utalnak arra, hogy az antiszemitizmus mértéke elmaradt volna az országos trendektől. Karcagon például 1939-ben a szintén antiszemita kormánypártnál radikálisabb programot hirdető Imrédy-féle mozgalom ragadta kezébe a helyi sajtót.⁴³ 1944. március 17-én, tehát a német bevonulás előtt olyan egyhangú döntést hozott a képviselőtestület, hogy zúzzák be a zsidó származású írók közkönyvtárban található műveit. Ezzel tehát megelőzték a kollaboráns Sztójay kormány néhány héttel később hozott rendeletét.

 

Apor tanulmánya ráirányította a figyelmet arra, hogy téma viszonylag alapos feldolgozottsága ellenére továbbra is nyitott kérdés az antiszemita ideológia és hiedelmek (elsősorban a vérvád) szerepe az 1945 utáni társadalmi konfliktusokban. A Magyarországon 1945-48 között történt zsidóellenes vagy antiszemita motívumokkal is bíró atrocitások közül egyedül a kunmadarasi esetében indult a támadás a helyi zsidó közösség egésze ellen irányult és csakis őellenük. Bár a külső tényezők és politikai manipuláció komoly szerepet játszottak, de a konfliktus május 21-e reggelén spontán módon tört ki és kontrolálatlan, szervezetlen indulatkitörésként folytatódott, beleértve a pogrom más hagyományos kellékeit, a féktelen, halálos kimenetelű fizikai erőszakot és a széles körű, gátlástalan fosztogatást. Kunmadaras volt az egyetlen eset, ahol a teljes zsidó közösséget kollektíven „büntették meg”, leszámítva a mindszenti zsidó kiűzését, ahol viszont nem került sor fizikai erőszakra.

 

A többi eset egy részében pártpolitikai vagy közéleti (jellemzően népbírósági eljárásokkal kapcsolatos) konfliktus folyományaként, indirekt módon terjedt ki az agresszió a zsidókra, akik könnyen kerültek a „kéznél lévő” ellenség vagy bűnbak szerepébe. Más esetekben az antiszemitizmus volt az elsődleges kiváltó ok, de az agresszió csak egyes személyekre vagy kisebb csoportra irányult. Sokszor nem dönthető el teljes bizonyossággal, milyen jelentősége volt az antiszemita motivációnak. Az egyik legalaposabban dokumentált ügyben (Miskolc) például a korabeli beszámolók és a későbbi értelmezések sem egységesek. A kortársak rögtön az események után felhívták a figyelmet arra, hogy a tömeg jó érzékkel választotta ki a potenciális célpontok közül a zsidó származásúakat.⁴⁴ Ez az (később Bibó István által megismételt) érvelés azonban figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a harmadik vádlott cselekménye nem vált „üggyé”, azzal nem foglalkozott a propaganda és a pártsajtó. A provokáció célpontja Rejtő Sándor és cége volt, nem függetlenül származásától, de nem is kizárólag amiatt. Megkockáztatható az a feltevés is, hogy ha a kapitányság épületében a tüntetők megtalálják Fogarasi főhadnagy nem zsidó bajtársait, őket is meglincselték volna.

 

Standeisky Éva az antiszemita megmozdulások két fő típusát különítette el: a politikai célú propagandaakciókat és a külső befolyás nélküli, spontán akciókat. Szerinte az utóbbiak irányultak eleve a zsidókra, míg a másik esetben a politikai tömegakciók kulminálódtak antiszemita akciókban. Az utóbbi kategórián belül külön altípusként említi a munkás illetve a „vérvád-mesével összekapcsolódó falusi” antiszemita kitöréseket.⁴⁵ Véleményünk szerint az eltérő gazdasági profilból adódó foglalkozásbeli különbségek mellett a lényeges eltérést a városi munkásság különösen erős koncentráltsága és szervezettsége jelentette. Az ideológiai hátteret tekintve nem tehető erős distinkció. A vérvád mint háttérmotívum városi környezetben is jelen volt. Egy védőnő felszólalása a miskolci MKP gyűlésen például arra enged következtetni, hogy 1946 tavaszán a „zsidókérdés” egyike volt a kisgyermekes munkásasszonyokat leginkább aggasztó problémáknak.⁴⁶

 

Olyan esetet nem találunk, ahol a külső befolyás és politikai manipuláció kizárható. Az egyes konfliktusok tehát aligha szoríthatók be merev kategóriákba. Az atrocitásoknak többnyire komplex okai voltak, és az antiszemitizmus csak a tényezők egyike volt. Az esetek értelmezéséhez csak a fentebb vázolt összetett feltétel- és szempontrendszer elemzésével juthatunk közelebb.

 

Az 1945-1948 közötti erőszakos antiszemita cselekményekről készült esettanulmányokat lásd itt

 

A bibliográfiát és a rövidítések listáját lásd itt.

 

Олександр Фільчаков прокурор