Antiszemita bűncselekmények az 1956-os forradalomban


írta: Szakolczai Attila

(szerkesztette: Kádár Gábor)

 

 

Miért nem?

Az 1956-os forradalomban az antiszemita erőszak marginális jelenség volt. A zsidóellenes atrocitások rendkívülinek tekinthetők. A kutatás jelenlegi állása szerint mintegy ötven incidenssel kapcsolatban merült fel egyáltalán az antiszemita motiváció a jelentéktelen verbális inzultustól a fizikai támadásig. Ezek közül ugyanakkor csupán egy tucat esetről állítható, hogy egyrészt valóban megtörtént, másrészt, hogy mozgatórugója a zsidóellenesség (is) volt.

 

Mindez meglepőnek tűnhet néhány alapvető tény fényében. Alig több mint egy évtizeddel 1956 előtt a magyar társadalom nem jelentéktelen része egyetértéssel figyelte zsidó honfitársai jogfosztását, elhurcolását, és széles rétegek gazdagodtak a zsidók elkobzott javaival. Tíz évvel ötvenhat előtt Kelet-Magyarországon több brutális antiszemita pogrom volt. Az 1956-ban leginkább támadott intézményekben – a pártvezetésben és az ávóban – magas volt a köztudottan zsidó származásúak aránya. A párt legfelső vezetése, a gazdaság válságáért és a törvénytelenségekért elsősorban felelős „négyesfogat” kizárólag zsidó származásúakból állt. Mindennek ellenére sem tört ki országszerte széleskörű antiszemita erőszak, holott 1848 óta a hatalmi vákuummal járó rendszerváltásokat mindig zsidóellenes atrocitások kísérték.

 

Ráadásul szinte nincs a forradalomnak olyan szegmense vagy intézménye, ahol ne kerültek volna be zsidó származásúak a vezetők közé. Ez egyaránt érvényes a spontán alakult és szervezett, a fegyveres és nem fegyveres, a fővárosi és vidéki egységekre. Angyal István fegyveres csoportot vezetett, Nickelsburg László egy nemzetőr alegységnek volt a parancsnoka, Kovács István a forradalmi honvédség vezérkari főnöki posztját töltötte be. Kiemelkedő szerepet játszott a nemzetőrség felállításának előkészítésében Fazekas György. Donáth Ferencnek és Gimes Miklósnak oroszlánrésze volt az október 28-i fordulat előkészítésében. Szép számmal voltak zsidók a november 4-e utáni ellenállásban is: Angyal István, Eörsi István, Földes Gábor, Gáli József, Krassó Miklós, Nickelsburg László, Szirmai Ottó és nyilván sokan mások. (Két olyan fontos intézménye volt a forradalomnak, amelyeknek – egyelőre – nem ismert zsidó származású vezetője: a munkástanácsok és a települési forradalmi tanácsok. Biztosan nem volt zsidó tagja Nagy Imre utolsó kormányának.)

 

Annak magyarázataként, hogy miért nem nyert teret ötvenhatban az antiszemitizmus, a következő  válaszok lehetségesek. Szemben azzal, ami a kádárista irodalom alapján széles körben elterjedt, ötvenhatra nem volt jellemző a viszonylag hosszú ideig tartó hatalmi vákuum. A forradalmi erők helyi győzelme az ország nagy részén fokozatos volt. A Budapesten történtek hírére a diktatúra helyi képviselőinek reformer (vagy magukat átmenetileg annak mutató) tagjai kezdeményezték (vagy nem ellenezték) új emberek bevonását a hatalomba. Emögött többnyire inkább a feladatok és a felelősség, semmint a hatalom megosztásának szándéka állt. Ezek a testületek aztán a rend fenntartása mellett egyre inkább a forradalmi követelések valóra váltásának intézményei, forradalmi tanácsok lettek. Ott sem jött létre hatalmi vákuum, ahol ez a folyamat valamilyen ok miatt elakadt vagy el sem kezdődött: ezeken a helyeken vagy csak az október 28-i fordulat után győzött gyorsan és zökkenőmentesen a forradalom, vagy a felkelő tömeg elsöpörte a hatalom helyi birtokosait, és a régi hatalom romjain azonnal felállt az új. A rend fenntartása szempontjából fontos volt, hogy a fegyveres testületek (rendőrség, honvédség, határőrség) mindenütt támogatták a forradalmi tanácsokat, amelyek erre igényt tartottak. Ahol pedig átmenetileg szétszéledt a rendőrség, ott azonnal hozzákezdtek a nemzetőrség felállításához. Hatalmi vákuum tehát csak viszonylag kevés helyen alakult ötvenhatban, az űr kitöltése pedig mindenütt viszonylag hamar sikerült.

 

A zsidók ellen elkövetett bűncselekmények elmaradásának másik oka lehet az a nemzeti büszkeség, amely ötvenhatra annyira jellemző volt. Az „utolsó csatlós ország” népe nagyon is tudatában volt, hogy a világ figyelmének középpontjában áll. Tudták, hogy mennyire élesen megfordult az ország korábban kedvezőtlen megítélése a nyugati közvéleményben. Nyilvánvaló, hogy igyekeztek megfelelni ennek az új képnek. A forradalom tisztaságának már 1956-ban büszke tudatában voltak az emberek és feltehetően igyekeztek is vigyázni rá. Ennek nyilván szerepe volt az antiszemiták önmérséklésében is.

 

Az antiszemita megnyilvánulások ellen hathatott ötvenhat befogadó nacionalizmusa is. Bak János is úgy értelmezte a forradalom legáltalánosabban használt jelszavát (Aki magyar – velünk tart!), mint amely „nem akart senkit sem kizárni az új Magyarországból, mert valójában visszájára fordítva is érvényes volt: aki velünk tart, az igaz magyar, derék ember”.1 Standeisky Éva Bakéval éppen ellentétes értelmet vélt kiolvasni a jelszóból, amelynek szerinte „lehetett antiszemita jelentéstartalma is”,2 sőt, lehetségesnek tartja annak olyan értelmezését is, miszerint „Aki nem magyar, nem tarthat velünk!”3. Bár következtetése logikus, annak alátámasztására egyetlen konkrét példát tudott csak felhozni. Ráadásul társai ebben az esetben is megvédték a tüntetésből kizárni akart zsidó fiatalt.4 Ezzel szemben számos nyoma maradt ötvenhat befogadó nacionalizmusának: nemcsak zsidók és hazai nemzetiségek (cigányok, németek, szlovákok stb.) vettek, vehettek részt akár a fegyveres harcban, hanem kommunista görög emigránsok és szovjet dezertőrök is.

 

Miközben vannak logikus válaszkísérletek arra, hogy november 4-e előtt miért történt sokkal kevesebb antiszemita támadás, mint amennyire számítani lehetett, egyelőre nem világos, hogy ez a tendencia miért folytatódott november 4-e után is. Ekkor valóban létrejött egy hatalmi vákuum. A forradalmi tanács szétesett, a Kádár mögé álló régi (vagy önjelölt új) vezetők pedig a lakosság ellenállása és egyéb okok miatt képtelenek voltak a feladatok ellátására. Egy ideig számos helyen nem működött semmilyen fegyveres rendfenntartó testület: a szovjetek nemcsak a nemzetőrséget kergették szét, de a honvédséget, és sok helyen a rendőrséget is lefegyverezték. Hirtelen megnőtt a köztörvényes bűncselekmények (rablások, gyilkosságok) száma, és már nem volt védendő érték a forradalom tisztasága. Mégis, mintha november 4-e után még annyi antiszemita támadás sem történt volna, mint előtte. Azok az esetek, amelyeknek ebből a periódusból nyoma van, bizonyítatlanok, csak a Magyar Izraeliták Országos Irodájának jelentése és/vagy az úgynevezett Fehér könyv tesz róluk említést.5 Ha a közölteknek mégis van valós alapjuk, az incidensek többsége inkább tűnik közönséges rabló-, semmint antiszemita támadásnak.

 

Időpontok, okok, körülmények

Noha helyi szinten ötvenhatban nem lehet huzamosabb ideig tartó hatalmi vákuumról beszélni, ez nem jelenti azt, hogy ne fordult volna elő a helyi közigazgatás és rendvédelem meggyengülése, vezetőinek elbizonytalanodása. A zsidóellenes vagy részben antiszemitának is tekinthető cselekmények döntő részben ebben az átmeneti periódusban történtek, október 26-a és 28-a között. A kevés kivételre vagy a forradalmi testület megkésett megalakulása idején, vagy olyan körülmények között került sor, amikor a már működő forradalmi hatalom elbizonytalanodott, a meglévő rend megingott. Veszprémben az október 31-i nagygyűlésen hangzott el a zsidóellenes közbeszólás. Ekkor zajlott a diktatúra képviselőivel (köztük az ávó vezetőjével) kötött kompromisszum eredményeképpen létrejött forradalmi tanács újjáalakítása. A budapesti sertésvágóhídon valamikor október 28-a után alakult meg a munkástanács. Ezzel összefüggésben felmerült a diktatúra helyi bűnöseinek felelősségre vonása, így alakult ki az a feszült helyzet, amelyben egyesek felléptek a zsidó származású funkcionáriusok ellen. A vágóhídon történtek csak a dátumot illetően tekinthetők kivételnek, hiszen október végén állt elő az az átmeneti helyzet, ami az ország nagy részében már október 26-a és 28-a között.

 

Az ötvenhatos antiszemita atrocitások másik közös jellemzője, hogy azok nagy részét ittasan követték el. A hajdúnánási zavargás résztvevői részegen támadták meg a zsidó hitközségi alkalmazottakat, és ittasak voltak a tiszaberceli, a füzesabonyi, a máriapócsi, a nyírcsaholyi, valamint a sertésvágóhídi események résztvevői is. Ez nem tekintető az elkövetők felelősségét csökkentő körülménynek, viszont alátámaszthatják a korábban írtakat: ötvenhatban az antiszemiták tudatosan törekedtek önmérsékletre, mert okkal számíthattak arra, hogy bűncselekményeiket a forradalmi hatalom megtorolja, a közvélemény pedig elítéli. (Noha jelen ismereteink szerint egyetlen eset miatt sem indult eljárás a forradalom idején, ilyet a legsúlyosabb antiszemita bűncselekmény, a Hajdúnánáson történtek miatt fontolóra vett a helyi forradalmi tanács. Csekélyebb súlyú esetekben is fellépett a helyi forradalmi vezetés a zsidózókkal szemben, például Nyírcsaholyban és Veszprémben.) Valószínűleg az antiszemitákra is hatott a megváltozott nyugati közvélemény, a forradalom tisztaságának követelménye. Tapasztalhatták azt is, hogy ötvenhat befogadó nacionalizmusától idegen az antiszemitizmus. Tehát önmérsékletre törekedtek, egészen addig, amíg tudatukat nem homályosította el az alkohol, vagy valamilyen rendkívüli, véres esemény.

Az ötvenhatban előforduló  antiszemita cselekmények egy része nem jutott túl a szóbeliség szintjén.  Ezek az inzultusok tárgyuk szerint három csoportra oszthatók. Irányulhattak általában a zsidók (zsidónak tartottak, netán csak zsidónak nevezettek) ellen (győri tüntetés); egy lakó- vagy munkahelyi közösség zsidó tagjai ellen (nyírbátori nagygyűlés, budapesti sertésvágóhíd); illetve egyetlen zsidó származású személy ellen (hajdúnánási délelőtti tüntetés, veszprémi választógyűlés).

 

Az első csoportba tartozó eseteket hőzöngő, üres antiszemitizmusnak lehet tekinteni, még akkor is, ha az elhangzottak alkalmasak voltak a félelemkeltésre. Egyrészt értelmetlenek voltak, mint például a szamossályi követelés, hogy „le a zsidókkal”. Másrészt a jelek szerint a kijelentéseket nem követte zsidók elleni támadás, de még csak annak kísérlete sem. A cél nem antiszemita támadás elindítása volt. Hangulati elemként, értelmetlen, üres szóként hangzottak el a szlogenek. Egyetlen esetben merül fel, hogy az általában a zsidók ellen irányuló szóbeli támadásoknak konkrét következménye lett: a kommunistaellenes és antiszemita jelszavakat skandáló október 28-i győri tüntetés után (egy időre) visszahúzódni kényszerült a nemzeti tanács vezetéséből Földes Gábor. Mivel a vele együtt távozók (Kéri József és Szalai Mihály) nem voltak zsidók (és nem is tartották őket annak), ellenben Földeshez hasonlóan kommunista funkcionáriusok voltak, nem lehet Földes esetét az övékétől elválasztva antiszemitának, a többit pedig antikommunistának tekinteni. Földes visszavonásának részben az antiszemita jelszavak skandálása, részben pedig Földes nyíltan vállalt kommunista meggyőződése volt az oka.

 

A harmadik csoportba tartozó esetekben (egy-egy konkrét személy sérelmére tett antiszemita kijelentések) is van olyan, amelynek megtámadottját nem pusztán származása, hanem azzal együtt kivételezett helyzete, a kommunista diktatúra kiszolgálása miatt érte támadás. Nyírcsaholyban fegyvert kerestek Réti Miksánál, márpedig fegyvere csak a rendszer kedvezményezettjeinek lehetett. Az esetek többségénél a zsidóellenes támadásnak semmilyen következménye nem lett, az ott lévők megvédték a megtámadottat. A hajdúnánási tüntetésen munkatársai közrefogták a megtámadott fiatalt; Nyírcsaholyban a község forradalmi vezetősége hazaengedte a tanácsházára becipelt Réti Miksát, és felelősségre vonta a vele szemben önkényesen eljárókat; a veszprémi nagygyűlésen elkövetett zsidózás ellen pedig a megyei forradalmi tanács elnöke, Brusznyai Árpád a pódiumról tiltakozott, mire „a többség helyeslésével az őrök kivezették a bekiabálót”.6 Lóránd ugyan ezt követően nem vállalta a forradalmi tanács elnöki tisztét (mások szerint nem választották meg), de a megyei lap szerkesztőjeként továbbra is fontos feladatok hárultak rá.

 

Mindent összevetve megállapítható, hogy azok a verbális antiszemita támadások, amelyeknek nyomuk maradt, illetve amelyeket az eddig folytatott kutatások feltártak, csírájukban elhaltak vagy elfojtották őket. A leginkább veszélyeset a budapesti sertésvágóhídon egy idegbetegségben szenvedő, ittas ember követte el, aki valószínűleg maga is zsidó származású volt.

 

Azok az antiszemita cselekmények, amelyek túlmentek a szóbeli gyalázkodáson vagy követelésen, ugyancsak három csoportba sorolhatóak. Ezek közül az egyikbe egyetlen eset tartozik. Egyszer fordult ugyanis elő, hogy zsidókat származásuk miatt bocsátottak el munkahelyükről: Csengerben a földműves szövetkezet igazgatósági tagjának utasítására állítólag megírták a zsidók alkalmazottak felmondólevelét. Az iratokból nem derül ki, hogy valóban el kellett-e hagyniuk munkahelyüket, miként az sem, hogy kit tekintettek zsidónak. Az intézkedésnek ugyanakkor zsidóvédőnek tekinthető jellege is lehetett. Az elbocsátottakat ugyanis figyelmeztették, hogy lehetőleg ne menjenek ki az utcára.

 

Volt, hogy a zsidók elleni akciók kimerültek a tulajdon elleni támadásban (Tiszabercel, Máriapócs) A bizonyítottan megtörténtnek tekinthető atrocitások legnagyobb számú csoportja az, amelyben a támadás személyek ellen irányult, őket súlyosan vagy kevésbé súlyosan bántalmazták. Ezek egy részében valamely csoport (vagy annak egy tagja, de a többiek egyetértésével) vélt vagy valós támadást elhárítandó indított támadást. Erre jó példa a miskolci eset, ahol a felkelők – mint ahogy ezt a népítélet egyidejű értékelése is mutatja7 – jogszerűnek tekintették saját fellépésüket a gyilkos ávósok ellen. Ezt vonta kétségbe Freimann Lajos, ezért és ezt követően támadtak rá. Addig nem érte támadás, amíg – szóban – nem fordult szembe a gyilkoló, vérgőzös tömeggel. Az ember(ek) tettleges bántalmazásával járó antiszemita bűncselekmények másik csoportjában az elkövetők régebbi sérelemért akartak bosszút állni. Ennek legkézenfekvőbb példája Hajdúnánás, ahol az 1944/1945-ben történtek miatt akartak leszámolni azokkal, akiket az akkori elhurcolások felelőseinek tartottak. Miután a legfőbb felelőst nem sikerült kézre keríteniük, a tömeg dühe – a kollektív felelősség alapján – általában a zsidó származásúak ellen fordult. Két atrocitás (Füzesabony, Tápiógyörgye), esetében a támadást semmilyen ok nem indokolta az elkövető(k) antiszemitizmusán túl.  

Az 1956-ban elkövetett zsidóellenes akciókról készült esettanulmányokat lásd itt

 

A bibliográfiát és a rövidítések listáját lásd itt.

 

1 Litván 1991, 156. o.

2 Standeisky 2007, 187. o.

3 Standeisky 2010, 64. o.

4 Standeisky 2007, 189. o.

5 A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának Tájékoztatási Hivatala 1957-ben jelentette meg az „Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben” címmel többkötetes propagandakiadványát. Ezek voltak az úgynevezett Fehér Könyvek. Céljuk a forradalom lejáratása volt, 1956-ra vonatkozó forrásértékük önmagukban nincs. Magyar Izraeliták Országos Irodájának (MIOI) 1957. január 21-én kelt jelentését is csak rendkívül körültekintően, más forrásokkal ütköztetve lehet felhasználni. A MIOI-t ugyanolyan, a diktatúrát kiszolgáló káderek vezették, mint minden más testületet. Céljuk is ugyanaz volt: igazolni a diktatúrát, ezzel összefüggésben elítélni a forradalmat.

6 Szöllősy 2006, 86. o.

7 „Megbűnhődtek, akik fegyvert használtak a miskolci felkelők ellen!” Északmagyarország, 1956. október 27.

topcargo отзывы