A magyar-horvát és magyar-szlovák etnikai konfliktusok 1848-1849-ben

---

írta: Hermann Róbert

(szerkesztette: Laszák Ildikó)

 

A magyar-horvát reláció

A 19. század derekán a horvát liberálisok lényeges követelése volt, hogy Horvátországot, Szlavóniát, Dalmáciát és a Magyar Tengermelléket, valamint a horvát és szlavón határőrvidéket Háromegy Királyságként egyesítsék, és hogy a magyar hatóságokkal horvátul érintkezhessenek. A horvát-magyar nemzeti konfliktus már 1848 előtt is többször eljutott az egyelőre csak megyegyűlésekre korlátozott tettlegességig. 1848-ban ez háborúvá eszkalálódott.

 

Jellačić  lépései

A horvát nemzeti mozgalom újdonsült vezetője, a március 23-án horvát bánná kinevezett báró Josip Jellačić tudta, hogyan terelje az ország közvéleményét a horvát-magyar fegyveres konfliktus elfogadása felé. Jellačić a bécsi udvari körök embere volt, aki elsősorban császári és királyi tisztnek tekintette magát, és csak másodsorban horvát hazafinak. Zágrábba érkezése után megszakított minden kapcsolatot Magyarország és Horvátország között. A jobbágyfelszabadítást saját hatáskörében hirdette ki, és úgy tett, mintha az 1848. áprilisi törvények nem lennének érvényesek. A magyar kormány tárgyalási ajánlataira nem válaszolt. Amikor az uralkodó magyar követelésre felfüggesztette őt báni tisztéből, Jellačić a Bécsből érkező kéziratot is félredobta, mondván, hogy az nem lehet őfelsége műve, vagy ha igen, akkor kikényszerítették tőle. Hiába ajánlotta fel a magyar kormány Horvátország számára a puszta perszonális uniót, sőt, az elszakadást is, Jellačić a Monarchia megmentőjének szerepében tetszelegve, ugyanazt követelte, mint Bécs: az önálló magyar pénz-, had- és kereskedelemügy feladását.

 

Horvát dúlás

Az államjogi konfliktusból fegyveres összecsapás lett. Jellačić csapatai 1848. szeptember 11-én átlépték a Drávát és megtámadták a Magyar Királyságot. A horvát haderőre – főleg a seregbe beosztott népfelkelő alakulatok miatt – maguk a tisztek is sokat panaszkodtak. „A velünk jövő szerezsánok és a felső határvidék mezei osztályai rettentő garázdálkodást visznek véghez. A bán ugyan halált rendelt minden rablásra, de hasztalan, - ők csapatonként hajtják táborunkba a lábasjószágot. Amit meg nem foghatnak, lelövik. A szőlőhegyeket ellepik, és nemcsak leszüretelik, hanem több évekre el is pusztítják” - írta egy horvát tiszt.¹ Egy korabeli levél megdöbbentő képet fest a Nagykanizsa környéki pusztításokról: „Mi kanizsaiak a bán rabló csoportjainak kezei közt, minekutána ők a magyar honnak azon részét, melyen keresztül vezették táborokat, fegyverrel lett elfoglalását és önuralmazását kijelentették, a legféktelenebb erőszaknak kitéve pusztíttatunk vagyonainkban, marháinkban, házaink, pincéink, személyeink kiraboltattunk. Szőlőhegyeink, kukoricatermékeink ellenség módjára felfalatnak annyira, hogy ama csordanépnek két tisztjei, akik alatt ma itt tanyáz mintegy 10 ezeres török határszéli likaner [az 1., likai határőrezred 3. zászlóalja] és más többféle népfaj, sem képesek zabolázni.”² A Kossuth Hirlapja tudósítása szerint a horvátok Nagykanizsán „temérdek károkat tettek, a szobákat, konyhákat, pincéket, kamrákat feltörték s kirabolták, egy kovácsot ki nekik szénát adni vonakodott, agyon lőttek, a mezőn a kukoricát tönkre tették, levagdalták, éjjel számosan elmentek a szőlőkbe, s ott a pincéket feltörték, a bort részint kő, faedényekben, bőrtömlőkben elhordták, részint eleregették, a szőlőhegyet lerombolták. A nagykanizsai kárt legkevesebb 10–12 ezer forintra számíthatni. A rémült nép becsukta házait, boltjait, s úgy nézte sáppudva a házára törő rablókat, de ellenök szólni egynek sem volt bátorsága.”³

 

Magyar bosszú

A kihágások –  amelyek miatt maguk a horvát hadsereg tisztjei is rendszeresen panaszkodtak – aztán kihívták a lakosság spontán bosszúját. „A sok gazságért aztán a kanizsaiak, ha szőlőkben, mezőn egyet elfogtak, agyoncsapták és rögtön el is ásták. A kis kocsmákban többet agyonvertek. Kiskanizsán túl az erdőben az arra visszafelé menők közül is sokat agyonlőttek – írja Cser József. – Viharos és nehéz napok voltak ezek. Kijutott a rosszból mindenkinek.”⁴ A szeptember 17-ről 18-ára virradó éjszaka nyolc fosztogató horvát katonát vertek agyon a kanizsai szőlőhegyeken.⁵ A Közlöny egyik muraközi tudósítója, Lápossy Géza Márton lelkész szeptember 19-i írása szerint Nagykanizsán a „rablók” megadták a károkozás árát, „mert a nép fölkelvén, sötét éjjelen a csoportot megtámadá, és valami 100 illírt agyonvert.”⁶

 

Nagykanizsa 1848. október 3-i felszabadítását követően, egy fél század horvát határőr (50-70 fő) október 4-én reggel 5 óra tájban visszaérkezett Kiskanizsára. Valószínűleg eltévedtek az éjszaka folyamán, ezért mentek vissza a településre. Itt a helybéliek megrohanták és lefegyverezték a határőröket, majd – a horvátok korábbi fosztogatásai miatt – többségüket lemészárolták. A Kanizsáról a csatazajra elindult vasi nemzetőrök már csak az összeütközés után érkeztek Kiskanizsára. Állítólag csak hárman (más forrás szerint négyen) maradtak életben.⁷

 

Hasonlóan súlyos volt az 1848. október 12-i, kőszegi  atrocitás is. A Kuzman Todorović vezérőrnagy vezette horvát hadoszlop október 11-én Kőszeg határán átvonulva Stájerország területére lépett. Az üldöző magyar reguláris katonaság, mozgósított nemzetőrség és népfelkelés erői már nem tudták beérni a horvátokat. Október 12-én először a Szombathely környéki fölkelő tábor érkezett meg reggel 6 órakor Kőszegre. A Zichy Hermann őrnagy által útközben összeszedett (más forrás szerint a kőszegi nemzetőrök által behozott) 42 horvát foglyot a kőszegi börtönben helyezték el, azonban „a dühöngő népnek ellentállani nem lehetvén, agyonverettek”. Egy, a foglyok védelmére kelő nemzetőrt is meggyilkoltak, egy másikat pedig félholtra vertek. Az agyonvert foglyokat levetkőztették és kirabolták, majd a városház udvarán álló, gyolccsal, lepedőkkel, tépéssel és pólyával megrakott szekeret is magukkal vitték, és azzal fenyegetőztek, hogy felgyújtják a várost. A népfölkelők ezután Nagy Károly polgármesterre és Preuszler Antal nemzetőr őrnagyra kezdtek vadászni, de ők el tudtak menekülni. Rövidesen megérkezett Vidos József nemzetőrökből álló tábora is. Vidos 12 huszár élén, holttesteken keresztül ugratott be a városháza kapuja alá, ahonnan „a bőszült népet, mely már most az egész várost megsemmisítéssel fenyegette”, eloszlatta.⁸ Így az életben maradt 32 foglyot sikerült megóvni.⁹ A rendet végül délután 4 órára a beérkező sorkatonaság állította helyre.¹⁰ Ennek ellenére még másnap is érte támadás a foglyokat, azonban ezúttal csak némi fehérneműjük és pénzük bánta ezt.¹¹

 

A foglyok legyilkolása másutt is általános jelenség volt. Különösen a horvátok által feldúlt falvak lakói és a késve érkező népfölkelők jártak élen ebben. Peresznyén állítólag 30 foglyot öltek meg.¹² Frankó község malmában október 13-án három horváttal végeztek a helyiek.¹³ A foglyok elleni indulatok miatt Niczky Sándor Sopron megyei kormánybiztos a behozottakat Fraknó várába vitette. „A nép ellenek nagyon fel van ingerülve, amit nem csodálok, mert csak a török lehet rosszabb náloknál, minden tekintetben lábbal tapodták az emberi érzetet, s mint vad marhák viselték magokat.” Nemcsak az ingóságokat vitték el, „de még az ajtókon a vasrekeszt is kifeszítették, ahol csak idejök volt reá, amely marhát el nem vihettek, agyonlődözték és otthagyták.” Niczky azonnal megkezdte a károk összeírását, s megkérdezte az OHB-t, hogy ígérhet-e állami segélyt a károsultaknak.¹⁴ Vidos szerint az átvonuló sereg nemcsak rabolt, hanem „erőszakos nőszeplősítést is követett el, – miért is alig lehet visszatartóztatni a népet, hogy a fegyvertelen foglyokon véres bosszút ne vegyen.”¹⁵

 

A cs. kir. hatóságok 1848 decembere után kivizsgálták a történteket, s 1849. március 20-án Sopronban kivégeztek négy földművest, akik a frankói malomban október 13-án megöltek három horvátot.¹⁶ 1850. január 11-én Kőszegen kivégeztek nyolc olyan személyt, akiket azzal vádoltak, hogy 1848. október 12-én részt vettek a kőszegi börtönben őrzött horvát hadifoglyok legyilkolásában.¹⁷

Magyar-horvát etnikai konfliktus?

Noha az áldozatok mind Kiskanizsán, mind Kőszegen horvátok voltak, az elkövetők pedig magyarok és németek, a történteket inkább a háborús pszichózis, a (horvát) hadsereg által elkövetett atrocitások által kiváltott spontán bosszúreakció, nem pedig a másik etnikum iránti gyűlölet magyarázza. Egy rablásokat, dúlásokat, erőszakos cselekményeket elkövető haderő egyesével vagy kisebb csapatokban kóborló tagjai mindig ki vannak téve a polgári lakosság ilyen akcióinak, főleg, ha az elkövetők maguk is közvetlen károsultak.

 

Az elmaradt etnikai konfliktus: magyar-szlovák feszültségek 1848-ban

Az 1847-1848. évi utolsó rendi országgyűlés résztvevői az áprilisi törvények elfogadása és uralkodói szentesítése, valamint a Batthyány-kormány hivatalba lépése után a nemzetiségek együttműködésében reménykedtek. Úgy vélték, hogy az ország lakosságának egészére kiterjesztett polgári szabadságjogok és a népesség kilencven százalékát érintő jobbágyfelszabadítás olyan alapot fog képezni, amelyen a különböző etnikai csoportok egymással vállvetve építhetik fel a polgári Magyarországot. Illúzió volt ez, de érthető. A hatalomra került magyar liberálisok ideálja a polgári nemzetállam volt, egységes piaccal és egynyelvű közigazgatással. Ezért hát nem meglepő, hogy amikor 1848 tavaszán az ország nemzetiségei is önálló követelésekkel léptek fel, a kormányzat ingerülten reagált.

 

A szlovák mozgalom

A leggyengébb, és rendőri eszközökkel is kezelhető mozgalomnak a szlovák bizonyult. A jobbágyfelszabadítás a szlovák parasztság többségét kielégítette, a nemesség hungarus-identitása erősebb volt, mint Josif Miloslav Hurbán, Ludevit Stúr és Milan Hodža szónoklatainak hatása. A szlovák lakosság tekintélyes részét katolikusok alkották. Így a nagyobbrészt evangélikus lelkészek vezette mozgalomnak nem sok esélye volt a vallási identitását a nemzetinél többre tartó szepességi szlovák lakosság között. A mozgalom vezetői május 10-11-i liptószentmiklósi gyűlésükön nemzeti egyenjogúságot, önálló nemzeti gyűlést és arányos országgyűlési képviseletet igényeltek. Követelték még a korábbi földesúri túlkapások orvoslását, a majorsági jobbágyok felszabadítását és a földesúri regálejogok (kocsmáltatás, mészárszék, szeszfőzés) eltörlését. A Batthyány-kormány azonban nemsokára elrendelte e tanácskozás résztvevőinek letartóztatását, így azok kénytelenek voltak külföldre menekülni.

 

Szeptember végén a Szlovák Nemzeti Tanács által osztrák pénzen szervezett légió  betört Észak-Magyarországra, de rövidesen kiszorították onnan. Decemberben a Tanács vezetői már a császári-királyi hadsereghez csatlakozva próbálták meg felkelésre bírni a szlovák lakosságot, azonban komolyabb sikert ekkor sem arattak. A szlovák légió létszáma nem haladta meg az ezer főt, ugyanakkor a magyar honvédseregben egyes becslések szerint legalább 20.000 szlovák katona harcolt – igaz, többnyire nem önkéntesként.¹⁸

 

Ebben a térségben – noha a magyar kormányzatban és a közvéleményben az 1831. évi felvidéki parasztfelkelés miatt voltak ilyen irányú aggodalmak – jelentősebb etnikai összecsapásra a szabadságharc végéig nem került sor. Vannak szórványos említések arról, hogy 1849 februárjában a főleg szlovákok lakta Sáros megye területén a parasztok megtámadtak egyes magyar járőröket. Itt azonban nem annyira etnikai jellegű konfliktusról, sokkal inkább a császárhű (szlovák) parasztságnak az önálló magyar állam autoritását képviselő haderő elleni akciójáról volt szó. A felvidéki magyar kormánybiztosok többsége ugyan panaszkodott a szlovák népesség egy részének közönyössége vagy ellenségessége miatt, de ez a negatív hozzáállás ritkán alakult át tényleges szembeszállássá. Így például 1849. március közepén a Nyitra megye területén működő Simonyi-szabadcsapatot Velkapola községben a helyiek ugrasztották szét. Az egység szétszóródott tagjainak többségét is a környékbeli szlovák lakosság fogta el és adta át a cs. kir. csapatoknak.¹⁹

Az 1848-1849-es magyar-horvát, illetve magyar-szlovák konfliktusokról írt esettanulmányokat lásd itt

 

A bibliográfiát és a rövidítések listáját lásd itt.

 

Фильчаков