Etnikai konfliktusok és a magyar-szerb háború 1848-1849-ben


írta: Hermann Róbert

(szerkesztette: Laszák Ildikó)

 

 

Szerb követelések

A szerb nemzeti mozgalomnak 1848 tavaszán még több központja volt. A budapesti szerbek képviselői petíciójukban kijelentették, hogy „elismerik a magyar nemzetiséget és a magyar nyelv diplomáciai méltóságát Magyarországon; de óhajtják, hogy az ő nemzetiségük is elismertessék, valamint nyelvük szabad használata összes ügyeikben és tanácskozásaikban törvényileg biztosíttassék.” Szintén kérték, hogy évenként nemzetgyűlést (kongresszust) tarthassanak, s onnan kívánságaikat egyenesen az uralkodóhoz terjeszthessék fel. A petíció egyes kitételei joggal aggasztották a magyar közvéleményt. Ezért a budapesti szerbek közleményben jelentették ki, hogy nem szándékuk elszakadni Magyarországtól, a nemzetgyűlés alatt pedig egyházi kongresszusukat értik.

 

Az újvidéki szerb hitközség március 27-i gyűlésén megjelent Matija Ban, Szerbia fejedelmének és kormányának emisszáriusa. Ban szerint „másról sem beszéltek Újvidéken, mint Ausztriáról, a nemzetiségről, a horvátok patriotizmusáról, Szerbiáról és a magyarok elleni ellenszenvről. Általánosan hiszik, hogy a szerbek és a horvátok a magyarokkal harcba fognak elegyedni. A népgyűlésen egyhangúlag elhatározták, hogy a pontokba foglalt követeléseiket vérükkel is készek megvédeni.” A gyűlésen elfogadott petíció azonban nem tükrözte ezt a hangulatot. Követelte a szerbek nemzeti elismerését és a határőrvidéki feudális viszonyok felszámolását. Ugyanakkor a magyarokat megnyugtatandó, kihagyták a petícióból azt – a pestiben még szereplő – passzust, hogy kívánságaikat egyenesen az uralkodóhoz terjeszthessék fel. Sőt, azt a reményüket fejezték ki, hogy „dicsőségesen országló fejedelmünk kegyelme és az őszinte hazai kormány és törvényhozó test nagylelkűletei [sic!]” teljesítik kívánságaikat.

 

Magyar ígéretek

A petíciót küldöttség vitte Pozsonyba, a magyar országgyűlés székhelyére. Batthyány Lajos miniszterelnök és István nádor ezen a napon Bécsben volt, a küldöttek tehát Kossuth Lajos kijelölt pénzügyminisztert keresték fel. Kossuth megígérte, hogy kérvényüket az országgyűlésnek be fogja mutatni. Az alsótábla ülésén Kossuth bejelentette a küldöttség érkezését, majd kérte, hogy a követek hallgassák meg az általa hozott petíciót. Ehhez a tábla hozzá is járult. Ezt követően Aleksandar Kostic elmondta, örömmel értesültek arról, hogy kívánságaik egy részét már teljesítették, de fel szeretné olvasni a petíció többi pontjait is. Ehhez azt a kérés tette hozzá, hogy „méltóztassanak minket testvéri karjaik közé, mint ugyanegy hon fiait fogadni; mi pedig szent ígéretet teszünk, hogy mi szerbek ezentúl csak egyedül Magyarországért és csak a magyarokért élni és halni fogunk.” A beszédet nagy éljenzés fogadta. „Valódi értelme pedig a szabadságnak az – mondta válaszában Kossuth -, hogy nem kasztokat, nem privilégiumokat, hanem a honnak lakosait összesen ismerve, azok nyelv- és valláskülönbség nélkül részesíttessenek a közszabadság közáldásában.” Ez az udvarias formula azt jelentette, hogy a szerbek nem számíthatnak nemzetként való elismerésükre. Ugyanakkor tiszteletben tartotta a nemzetiségi nyelvhasználatot saját belügyeikben, egyházi életükben. Kossuth szerint a szerbek kérései kétféleképpen teljesíthetők. Egyrészt a rájuk vonatkozó korábbi, ám nem érvényesített törvények életbeléptetésével, másrészt azzal, hogy a kormány figyelembe fogja venni a szerb egyházi gyűlések indítványait, és a majdani országgyűlés intézkedni fog kívánságaikkal kapcsolatban. A szerbek országgyűlési képviseletére vonatkozó kérésére azt válaszolta, hogy a népképviseleti országgyűlésről alkotott törvény nyelv- és valláskülönbségre való tekintet nélkül rendezte ezt a kérdést. Kossuth szerint „e tekintetben már többé Magyarországon panasza senkinek nem lehet, legalább az elvre nézve nem, hanem csak annyiban lehet panasz, ha a felosztás itt vagy amott hiányos.” Elismerte, hogy a szerbek kérelme a határőrvidékkel kapcsolatban jogos és ennek „teljesülni kell.” Utalt azonban a nehézségekre. (A magyar kormány megalakításáról folyó bécsi tárgyalások egyik sarkalatos pontja volt a határőrvidék státusáról folytatott alku. Az udvar ugyanis meg akarta akadályozni, hogy a határőrvidék katonai szervezetén a közeljövőben bármilyen változás történjen. Ezt a kívánságot végül a magyar fél is kénytelen volt elfogadni.) Végül kérte az országgyűlést, hogy a petíciót a fentiek értelmében utasítsa a minisztériumhoz. Ezt követően Kostic megköszönte petíciójuk fogadtatását.

 

Másnap a szerb küldöttség tagjai felkeresték Batthyány Lajos miniszterelnököt, aki barátságosan fogadta őket: „legyenek türelemmel, a szabadság fája a szerbeknek is megtermi gyümölcseit” – mondta. A küldöttek tisztelegtek a nádornál is. Stratimirović azt kérte, hogy állítsák vissza a szerbek régi privilégiumait. A nádor csak mosolygott, hiszen a szentesítés alatt lévő törvények mindenfajta privilégium megszüntetését tartalmazták. A nádor válasza is azonos volt Kossuthéval és Batthyányéval: „Az Önök gyűlése rövidesen megnyittatik, válasszák ide legkiválóbb egyéneiket és ezen gyűlésen állítsák össze óhajaikat. Legyenek meggyőződve, hogy az országgyűlés ilyen kiváló és nagyszámú nép, mint a szerb, óhajait teljesíteni fogja.”

 

Kardcsörtetéstől háborúig

A küldöttség ezután még egyszer felkereste Kossuthot. Egyikük, Jovan Polit elmondta, hogy a szerbek számára sértő a rác elnevezés, mire Kossuth azt mondta: „tehát uraim, mai naptól fogva Önök szerbeknek neveztetnek.” Ezt követően Stratimirović megint a szerb nemzetről és jogairól kezdett beszélni. Kossuth közbevágott: „Magyarországon csak egy nemzet van, a magyar, a többiek csak más nyelven beszélő néptörzsek.” Ha a szerbeket nemzetnek ismerné el, külön kormányt is követelhetnének maguknak. Erre az egyik küldött megjegyezte, hogy lehet egy nemzetnek több kormánya, mint Németországban, s több nemzetnek egy. Kossuth erre kifejtette, hogy a szerbek autonómiát kaptak vallási és iskolai ügyeikben, nemzeti nyelvük szabad fejlődésére pedig ott van a sajtószabadság és az egyesületi jog. Ezért reméli, hogy őszinte hűséget fognak tanúsítani a haza iránt. Stratimirović erre kijelentette, hogy „a szerb igenis nemzet, és a maga jogait, ha kell, minden eszközzel meg is tudja védeni.” Ha Pozsonyban megtagadják követeléseik teljesítését, akkor azt másutt fogják keresni. Kossuth erre állítólag így válaszolt: „Ezek egy felségáruló szavai, és itt csak a kard dönthet.” Más forrás szerint ezt mondta: „Akkor a kard fog dönteni közöttünk.” Mire Stratimirović kijelentette: „Nos, kegyelmes uram, ha ön háborút akar, meg is kapja.” Más értesülés szerint a mondat így hangzott: „A szerb sohasem volt erre gyáva.”

 

Kossuth a későbbiekben tagadta, hogy ez az epizód lezajlott volna: „Ez az egész magánértekezlet mese. Soha életemben nem beszéltem Stratimirovićcsal 1865-ig”  – írta. Vajon megtörtént-e ez az eset, s ha igen, felelős-e Kossuth a szerb-magyar viszony elmérgesedéséért? Tekintsük át a rendelkezésre álló forrásokat.1

 

Az eset első ismert említése 1848. október 29-ről származik. Pavle Popovic, a tomaseváci szerb tábor egyik csapatparancsnoka levélben sorolta fel a szerbek sérelmeit a magyar táborban tartózkodó egykori iskolatársának, Hankovics Györgynek: .”..Kossuth úr azoknak, akik a szerb nemzetbeli ország lakosainak nevében a petíciókat személyesen előterjesztették, azt válaszolt[a], hogy ha a szerbek nemzetiségöket követelnek és attól el nem állnak, azt a kard fogja eldönteni” Ez az említés azonban nem szemtanútól származik. Elképzelhető tehát, hogy az eset emlegetése csak propagandacélokat szolgált, a levélíró a magyar félre akarta hárítani a felelősséget.

 

Ellene szól ennek, hogy a pozsonyi eset után öt nappal, április 14-én a karlócai gyűlésen összegyűlt délvidéki szerbek követelései között megjelent az önálló Szerb Vajdaság létrehozásának igénye. Csakhogy egyáltalán nem biztos, hogy ennek a gyűlésnek a határozatait a pozsonyi incidens befolyásolta. Annál is inkább, mert ez a követelés már a szerb küldöttség pozsonyi útja során tartott határőrvidéki szerb gyűlések egyikén-másikán is megfogalmazódott.

 

Kételyeinket tovább növelheti Stratimirović április végi, a szerb lakossághoz intézett felhívása az Újvidékre összehívandó újabb nemzeti gyűlés követeivel kapcsolatban. Ebben Kossuthnak az április 8-án elmondott szavaihoz hasonlóan, arra szólította fel „drága szerb testvéreit”, hogy a gyűlésre méltó férfiakat válasszanak. Emellett tett ugyan néhány célzást arra, hogy a gyűlés határozatait akár fegyverrel is meg kellene védeni, de arra is figyelmeztette testvéreit, hogy „az összes nyugtalan erőket a közjó érdekében felhasználni, – ezen nagy és súlyos feladat a jövő nemzeti gyűlésre hárul.” Tudatosítani akarta azt is, hogy „ahol a törvény és rend megszűnik, ott csak a gonosztevők aratnak és minden jó elveszik.” Ez pedig azt jelentette, hogy a fegyveres harcot Stratimirović csak végső megoldásnak tekintette.

 

Tehát vagy nem vette komolyan Kossuth április 9-i szavait, vagy pedig az egész incidens nagyobbrészt a képzelet szüleménye volt. Akár megtörtént a nevezetes szóváltás, akár nem, a magyar politikus nem tehető felelőssé a magyar-szerb viszony elmérgesedéséért. Hiszen a beszélgetés alkalmával Kossuth még nem volt kinevezett miniszter. A kormány politikájáról különben sem tőle, hanem a jóval udvariasabb választ adó Batthyánytól kellett tájékozódniuk a szerb küldöttség tagjainak. A szerbek sértődésére annál kevesebb ok volt, mert az alsótábla meghallgatta kívánságaikat, s az adott helyzetben valóban nem tehetett többet, mint hogy a király által kinevezendő kormányhoz utasította azokat. Kossuth cáfolatának hitelességét persze jelentősen gyengíti, hogy nem csupán az ominózus szavakat, hanem az egész beszélgetést letagadta. Ebben azonban aligha kell többet látnunk, mint azt a törekvést, hogy a magyar-szerb fegyveres konfliktus kirobbantásának felelősségét elhárítsa magától.

 

A háború és etnikai tisztogatás2

A május 13-15-i karlócai szerb nemzeti gyűlésen már fegyverkezésre szólították fel a lakosságot. A konfliktus elmérgesedésében annak is szerepe lehetett, hogy a török protektorátus alatt álló, félfüggetlen Szerbiából ezrével érkeztek a szerviánus önkéntesek magyarországi testvéreik megsegítésére. Részvételük döntő befolyással volt a karlócai gyűlés hangulatára, s arra, hogy a június közepétől megkezdődő fegyveres küzdelem népirtó kegyetlenséggel folyt. A szerviánusok és határőrök erődített táborokat hoztak létre, majd ezekből kicsapva megtámadták a Bácska és a Bánság védtelen német, román és magyar településeit. A lakosságot részben elűzték, részben meghódoltatták. Foglyaikat gyakran válogatott kínzások közepette ölték meg, ami a balkáni hadviselés módszereitől nem volt idegen, de Magyarországon már másfél évszázada nem volt megszokott és elfogadott. A magyar hírlapi tudósítások, visszaemlékezések, naplók tucatjai számolnak be védtelen falvak, magányosan vagy kisebb csoportokban úton lévő polgári lakosok elleni támadásokról. Az első etnikai tisztogatásokra már a fegyveres küzdelem kezdetét jelentő 1848. június 12-i karlócai ütközet után egy hónappal, a szenttamási erődített tábor első magyar „ostroma” idején, illetve azt követően, július 14-17. között került sor. Ekkor a szerbek legyilkolták a szenttamási magyarság nagy részét, illetve a Szenttamás közelében lévő Földvár település polgári lakosságát.3

 

A térségben állomásozó cs. kir. katonaság egyrészt túlzottan kis létszámú  volt, másrészt vezetői sem törekedtek igazán a felkelés felszámolására. A problémákat növelte, hogy a fölkelők között több száz, majd több ezer reguláris határőr is szolgált, és a hadsereg egységén őrködő parancsnokok nem szívesen adtak ki tűzparancsot a volt bajtársak ellen. Amikor szeptember végére nagyjából sikerült lokalizálni a felkelést, a katonai ellenforradalom kibontakozása borította fel az erőviszonyokat. A térségben egyszerre folyt reguláris erők közötti „szabályos”, illetve irreguláris erők közötti „népi” gerillaháború. Ezért nehéz volt megkülönböztetni a békés polgári lakost a szerb ellenállótól. A szerb táborok bevétele alkalmával így a magyar csapatok sem mindig voltak tekintettel a kezükre kerülők nemére vagy korára.

 

A hadviselés karakterét jól mutatja a december 14-15-i jarkováci ütközet. A tomaseváci szerb tábor elleni kombinált támadásban résztvevő, Damjanich János ezredes vezette hadoszlop fagyos időben, 1848. december 14-én érkezett a szerbek által lakott Jarkovácra.

 

A lakosság barátságosan fogadta a honvédeket. Leiningen-Westerburg Károly őrnagy már arra gondolt, hogy milyen igazságtalan a szerbekkel szembeni bizalmatlanság. Ám ezen a napon keservesen kellett megtapasztalnia, „hogy a rác akkor a legbarátságosabb, amikor áruláson jár az esze.” Feltűnő volt, hogy a lakosság bőkezűen itatta borral a honvédeket. Damjanich megparancsolta, hogy a századok ne a házakban, hanem a szabadban, századosuk szállása előtt táborozzanak le.

 

Stevan Supljikać, a szerb csapatok főparancsnoka a károlyfalvi és alibunári vereségek után felismerte, hogy a magyarok célja a tomasováci tábor két irányból indított megtámadása. Ezért utasította Stevan Knićanint, hogy ürítse ki Tomasevácot, s csapataival vonuljon Szamosra. Maga Supljikać Újfalunál gyűjtötte össze a Károlyfalváról és Alibunárról kiűzött csapatokat, illetve a pancsovai helyőrség egy részét. Az egyesült haderő kb. 10.000 főt és 20 löveget számlált. Damjanichnak 19 gyalogszázada (azaz három erős zászlóalja), 4 lovasszázada és (az Alibunáron és Károlyfalván zsákmányoltakkal együtt is) legfeljebb 14-16 lövege lehetett. Supljikać terve az volt, hogy egy éjjeli rajtaütéssel megsemmisíti Damjanich hadoszlopát, s ebben számíthatott a helyi lakosság közreműködésére is.

 

A támadás hajnali 3 és fél 4 között történt. A szerbek a faluba űzték a magyar előőrsöket. Közben a lakosság fegyvert ragadott, és a házakból lőni kezdte a magyarokat. „…tüstént a templombul, házak padlásirul, mindenhonnan és minden irányban füttyengettek a golyók” – számolt be később az ütközetről a 9. honvédzászlóalj egyik közvitéze.

 

Szerencsére a csapatok a nyílt utcán táboroztak, így viszonylag gyorsan lehetett gyülekeztetni őket. Damjanich, Kiss Pál őrnagy és Leiningen egy házban szálltak meg. A támadást követően mindannyian csapataikhoz siettek. A honvédcsapatok a rend megőrzése érdekében előbb kiürítették a falut, majd több irányból előrenyomulva tisztították meg a települést.

 

A faluba betörő  honvédek ostrommal foglaltak el minden házat. Miután a templomtoronyból is lőtték őket, a templom lépcsői pedig szét voltak törve, belülről meggyújtották a templomot. „Befűtöttünk nekik – írta szüleinek egy 17 éves honvéd -- , egypár azonban, igen melege lévén, megkísérelt leugrani az alsóbb ablakokbul, de biz az egy sem maradt élve.” A honvédek foglyokat sem igen ejtettek. Mivel kevés lőszerük volt, a magukat megadókat szuronnyal döfték le.4

 

Ez a fajta megsemmisítő  háború azonban a téli időben már magát a hadviselést akadályozta. A környékbeli falvak és városok közül a magyar büntetőakcióknak köszönhetően egyre több vált a lángok martalékává, márpedig a hideg időben nem volt tanácsos a puszta ég alatt táboroztatni a csapatokat. Többek között emiatt végződött kudarccal a magyar csapatok 1849. január eleji támadása a pancsovai szerb tábor ellen. Amikor a magyar haderő 1849. január közepén kiürítette a Bácska és a Bánság nagy részét, a magyar parancsnokok az ellenséges hadvezetéshez intézett levelekben kérték a polgári lakosság megkímélését. (A szerbiai önkéntesek és a „különféle nemzetiségű saját lakosság” rablásait lehetetlen volt megállítani. Erre maga Todorović is panaszkodott.)5

 

Szerb tömegmészárlás Zentán

A Délvidék 1849. januári kiürítése után a hátramaradó magyar csapatok csupán néhány nagyobb település, illetve a péterváradi erőd védelmét látták el. A Kuzman Todorović vezérőrnagy vezette, nagyobbrészt reguláris határőrökből, magyarországi és szerbiai önkéntesekből álló osztrák-szerb hadtest csapatai január második felében egymás után szállták meg a védtelenül maradt városokat és falvakat. A települések egy része megpróbálta megszervezni a védelmet, de ehhez a helyi nemzetőrségen kívül más fegyveres erő nemigen állt rendelkezésükre.

 

Így tett Zenta városa is, amelynek vezetői körülsáncoltatták a települést, s igyekeztek megszervezni az őrszolgálatot. Január 29-én a petrovászi szerbek egyik parancsnoka megadási felhívást küldött a városba. A zentaiak ezek után segítséget kértek Szegedről és Szabadkáról. A Szegedre küldöttek elutasító választ kaptak, és már vissza sem tértek Zentára. Szabadkáról egy Demtsa János nevű nemzetőr őrnagyot küldtek, szintén elutasító válasszal. Demtsa ugyanakkor megpróbálta megszervezni a nők és gyermekek menekítését. Ezt azonban a lakosság többsége ellenezte. Amikor pedig elterjedt Demtsáról, hogy görögkeleti vallású, árulással vádolták, és január 31-én szabályosan felkoncolták.

 

A védelem irányítását egy Majoros István nevű nemzetőr százados vette át. Február 1-jén a szerb csapatok a város határába értek. Parancsnokuk két parlamentert küldött a városba újabb megadási felszólítással. A tömeg azonban őket is agyonverte. Amikor ez kitudódott, a lakosság egy része szekereken észak felé menekült. Majoros a maroknyi fegyveres élén állítólag megpróbálta visszaverni a támadó szerbeket, de aztán elsők között hagyta ott a várost.

 

A szerb csapatok már február 1-jén betörtek Zentára. A bevonulók végeztek mindazokkal, akiket fegyverrel a kézben fogtak el, de a polgári lakosságot sem kímélték. A helyi szerb lakosság egy része jó alkalomnak találta bevonulást a magyarokkal való leszámolásra. Három napig tartott a mészárlás. Az áldozatokkal a legrafináltabb kegyetlenséggel végeztek. Három nap után a csapatok elvonultak, de a helyi szerbek még ezután is folytatták a mészárlást. Az áldozatok száma 2000-2800 fő között volt. A város főterén álló Szentháromság-szobrot a meggyilkoltak levágott fejével rakták tele. Zenta 1849. március 23-i felszabadítása után a magyar hatóságok kihallgatták a túlélőket. A vallomásaik alapján a rögtönítélő törvényszék 47 zentai szerbet halálra ítélt. Május 22-én kivégezték őket.6

 

Magyar pogrom Szegeden

A háborús pszichózis aztán a magyar oldalon is túlzó reakciókat okozott. 1848. október 15-én, amikor Szegedről hat század nemzetőr készült Nagykikinda segítségére indulni, először a vegyes, magyar-szerb lakosságú Szőregen került sor véres jelenetekre. Délelőtt elterjed a hír, hogy a helyi szerb jegyző fegyvereket osztott ki a szerb lakosság körében, mostohafia pedig a magyarok istenét káromolta. A magyarok követelésére a fiút letartóztatták és vasra verték. Amikor a délután Szegedről ideérkező nemzetőrök értesültek a történtekről, előbb a jegyző fiával végeztek, majd megtámadták a szerb lakosságot, 12 férfit és három nőt megöltek. A Szőregről Szegedre visszatérő nemzetőrök már azt a hírt hozták, hogy a szőregi szerbek megtámadták őket, mire Szegeden félreverték a harangokat. A lakosság egy emberként indult Szőregre a „rácok” ellen. Először egy Nikola Mihály nevű szerbet vertek agyon, majd megtámadták és meggyilkolták a szegedi hídon átkelő moldvai marhahajcsárokat, (6-15 főt) akiket vörös sipkáik miatt szerviánusoknak néztek. Ezután a tömeg megrohanta és kifosztotta a szegedi szerb kereskedők boltjait, egy részüket pedig megölte. Összesen mintegy 60 ember veszítette életét, köztük a nemzetőrség egyik hadnagya is, aki csillapítani akarta a feldühödött tömeget. Noha a tanács elrendelte az események kivizsgálását, a felelősöket – érthető módon – nem találták meg.7

 

1849 tavasza

A délvidéki eseményeknél  – mint említettük – nehéz szétválasztani a háborús cselekményeket az etnikai tisztogatástól, a gerillaháborút a polgári lakosság elleni atrocitásoktól. A zentai mészárlást követően a cs. kir. hadvezetés igyekezett visszatartani a szerbeket a hasonló cselekedetektől. 1849 márciusa után ismét a magyar csapatok lendültek támadásba. Noha a szerb táborok elfoglalása alkalmával a honvédcsapatok és az önkéntesek igyekeztek visszaadni a kölcsönt, a magyar csapatokat vezénylő Perczel Mór maga is megpróbált mindent megtenni annak érdekében, hogy katonái ne terrorizálják a békés szerb lakosságot. Sőt, az elmenekültek egy részét is megpróbálta visszatérésre bírni. 

Az 1848-1849-es magyar-szerb konfliktusokról készült esettanulmányokat lásd itt

 

A bibliográfiát és a rövidítések listáját lásd itt.

 

1 Délvidéki 2000, 237-269. o.

2 Thim 1887; Olchváry 1901; Thim 1940; Kedves 1998, 103-130. o.

3 Délvidéki 2009, 169-199. o.

4 Hermann 2004, 116-122. o.

5 Todorović – Windisch-Grätz, Zsombolya, 1849. febr. 6. Kriegsarchiv, Wien. Alte Feldakten Karton 1824. Hauptarmee unter Windisch-Grätz. 1849-2-49 ½.

6 Pejin 1999.

7 Bíró 1999, 51-59. o.