2. Revizionisták, negacionisták, relativizálók


A történettudomány nem használja az abszolút igazság fogalmát. Joggal, hiszen a történelemről alkotott képünk és véleményünk folyamatosan változik. Új források, bizonyítékok kerülnek elő, amelyek egyes véleményeket megcáfolnak, másokat erősítenek, vagy éppen új elméletek megalapozását teszik lehetővé. Amikor az 1347-ben kezdődő nagy pestisjárvány kipusztította Európa lakosságának felét-harmadát, a legtöbb kortárs gondolkodó úgy vélte, hogy a betegség Isten büntetése. Mások az eretnekeket, vagy éppen a zsidókat vádolták. Ma ezt már tudjuk, hogy a fertőzés genovai gályákon érkezett. Arisztotelész kora legnagyobb gondolkodójaként azt hitte, hogy a Nílus összeköttetésben van egy hatalmas, külső óceánnal. Tanítványa, Nagy Sándor már 2400 éve bebizonyította, hogy ez nem igaz, de csak a 19. század óta tudjuk, hogy a folyó honnan ered. Amikor az amerikai kutató, Hiram Bingham 100 éve felfedezte az elfeledett inka romvárost, a Machu Picchut, azt hitte, hogy a Nap szüzeinek szakrális épületegyüttesére bukkant. Ma úgy véljük, hogy a kilencedik inka uralkodó, Pachacuti Yupanqui királyi birtoka volt. Ilyen értelemben a korábbi nézetek, narratívák felülvizsgálata, újragondolása, átértelmezése szükségszerű, és nem csupán a történettudományban számít bevett módszernek.

 

Hasonló példákra hivatkozva, a holokauszttagadók előszeretettel nevezik magukat történelmi revizionistának. Azt állítják, hogy szándékaik tiszták, csupán az igazságot akarják kideríteni és a tudomány megújítására törekednek. Úgy beszélnek magukról, mint akik meg kívánják tisztítani azoktól a hamis dogmáktól, amelyeket különböző hatalmi csoportok (legtöbbször a zsidók, máskor a különböző kormányok, vagy éppen a kapitalisták, a kommunisták) saját anyagi, politikai, ideológiai érdekeik védelmében kényszerítenek a közvéleményre. Azzal érvelnek, hogy a tudományban nincsenek, és nem is lehetnek megkérdőjelezhetetlen igazságok. Ha elismert tudósok nem hajlandók velük vitázni, ha tekintélyes lapok nem közlik írásaikat, ha nézeteik miatt bíróság elé kerülnek, akkor politikai üldözésről, új inkvizícióról, véleménydiktatúráról panaszkodnak. Más holokauszttagadók negacionistának, azaz szó szerint tagadónak nevezik magukat. Ők azt hirdetik, hogy a holokauszt olyan megalapozatlan mítosz, amit akkor is cáfolni kell, ha ehhez ma bátorságra van szükség. Sokan kevésbé nyíltan fogalmaznak. Ők többnyire el akarják kerülni a büntetőjogi kockázatokat, a társadalmi, szakmai elutasítottságot. Ezért világos tagadás helyett relativizálják a holokausztot. Megkérdőjelezik jelentőségét, kételkednek egyedi vonásaiban. Gyakran bonyolódnak számháborúba. Vagy a zsidó áldozatok számát akarják csökkenteni, vagy azt igyekeznek kimutatni, hogy más tömeggyilkosságok (az amerikai indiánháborúk, a sztálini Gulág vagy az ukrajnai kolhozosítást követő éhség stb.) még több ember halálát okozták.

 

Amellett érvelnek, hogy az igazi háborús bűnöket nem is a nácik, hanem a szövetségesek követték el. Ilyenkor a német városokat (Hamburg, Drezda) bombázó angolszász légierőt, a japán amerikaiakat internáló táborokba deportáltató Roosevelt elnököt, a Hiroshimára és Nagaszakira atombombát dobató utódját, Harry Trumant, vagy a Katynban és máshol 20 ezer lengyel tisztet kivégeztető tömeggyilkos kommunista diktátort, Sztálint szokták emlegetni.

topcargo