6. A nagy átverés: az első világháborús propaganda


 

A holokauszt háború alatti tagadásának sikeréért sokat tett a szövetséges politika és a sajtó. Pedig az angolszász kormányok, Moszkva és a Vatikán 1942 óta folyamatosan kapták a híreket a zsidók kiirtásáról. A szovjet lapokra persze rányomta a bélyegét Sztálin antiszemitizmusa. Hallgattak az Endlösungról, és a náci atrocitásokat a „szovjet emberek” elleni barbarizmusként tálalták. A semleges európai országokban hatékony öncenzúra működött: Hitlert nem akarták amúgy is hihetetlennek tűnő horrorsztorikkal provokálni. Az angolszász sajtó túlnyomó része viszont egyszerűen nem hitte el a vérfagyasztó híreket. Néha foglalkoztak ugyan az atrocitásokkal, de ezeket a beszámolókat háborús propagandának tartották. Szkepszisük érthető volt. A civilek elleni német kegyetlenkedések nagy része az első világháború után is koholmánynak bizonyult.

A náci megsemmisítő táborokról érkező hírek ugyanis nagyon emlékeztettek az első világégés talán legnagyobb sajtókacsájára, a Holttesthasznosító Létesítményre (Kadaverververwerkungsanstalt). Eszerint a németek saját halottaikat egy front mögötti titkos gyárba szállították. Ott fürdőkben fertőtlenítették és kampókra aggatták őket, majd szappant csináltak belőlük. A hír 1917-ben még a Times-ban is megjelent. 1928-ban azonban hatalmas botrányt okozott, amikor a brit hírszerzés vezetője elárulta, hogy a sztorit valójában ők találták ki. Ráadásul nem is ez volt az egyetlen hazugság. 1914 és 1918 között az antant sajtóban számos beszámoló jelent meg a németek barbár tetteiről. A lapok levágott gyermekkezekről, keresztre feszített kanadai áldozatról, a megszállt Belgiumban a civilek ellen elkövetett német mészárlásokról cikkeztek. Nagy részükből egy szó sem volt igaz. E rémhírek arra szolgáltak, hogy fokozzák a háborúba belefáradó lakosság lanyhuló harci kedvét.

 

Németek civileket végeznek ki. Első világháborús propaganda.

 

A mértékadó angolszász sajtó és a lakosság viszont egyszer és mindenkorra megtanulta a leckét: háborúban a saját kormányuk is hazudik. Ennek azonban a holokauszt áldozatai itták meg a levét. Az Angliába, Amerikába érkező zsidó menekültek rémtörténeteiben gyakran még az ottani zsidók is kételkedtek. Erre az elutasító közhangulatra panaszkodott Arthur Koestler, a budapesti zsidó családban született, világhírű angol író. 1944-ben ezt írta a New York Times Magazine-ban: „Eddig három millióan haltak meg. Ez a feljegyzett történelem legnagyobb tömeggyilkossága. És folytatódik, naponta, óránként, olyan szabályosan, ahogy az órád ketyeg.” De hiába győzködte olvasóit, a náci zsidóüldözés valósága egy angol átlagpolgár számára egyszerűen elképzelhetetlen volt. „Meggyőzheted őket egy órára, de utána megrázzák magukat, és mentális önvédelmük működésbe lép” – írta Koestler 1944 elején.