Hiába támogatta az antant a délszláv egységet, az új Szerb-Horvát-Szlovén Királyság már megalakulásának pillanatában számos konfliktussal küzdött. Neve ellenére nagy számban életek itt boszniai és koszovói albán muzulmánok, zsidók és romák, németek és magyarok, montenegróiak és macedónok. Ráadásul a jugoszlávizmus csak keveseket vonzott, és az egyesülést a különböző etnikai csoportok eltérően élték meg.

A balkáni háborúkban és az első világháborúban minden ötödik szerb meghalt. Ezért ők úgy érezték, hogy feláldozták magukat a többi délszláv népért, a régóta várt, közös szabadságért. Számukra az egységes délszláv állam a szenvedésért elnyert jutalomnak tűnt, az új királyság pedig Szerbia egyfajta kiterjesztése volt. Természetesnek vették, hogy a trónra szerb dinasztia ült.

A több mint fél évezrede Ausztriához kötődő szlovének, valamint a 800 éve magyar, majd Habsburg befolyás alatt élő horvátok a nyugati keresztény kultúrához tartozó, közép-európaiként tekintettek magukra. Az ortodox szerbeket, montenegróiakat, macedónokat és a muzulmánokat maguknál fejletlenebb, vad, balkáni népeknek tartották. Bár az osztrák-magyar dominanciájú Monarchiában sokszor érezhették magukat másodosztályú polgárnak, most sokan úgy vélték, hogy rossz üzletet kötöttek: az egyenlő népek szövetsége helyett csak elnyomót cseréltek, és az elmaradott szerbek uralma alá kerültek. A bevezetett szerb államigazgatás és törvények ellen az első horvát parasztfelkelések már 1920-ban kirobbantak.

Eközben Montenegróban és Macedóniában a függetlenség álmának elvesztését siratták és hamarosan itt is nagyszerb-ellenes és antimonarchista tüntetések kezdődtek. A boszniai muzulmánok, a koszovói albánok, a vajdasági magyarok és németek – összesen több mint 2,5 millió ember - jelentős része az új államhatalom megjelenését idegen megszállásként élte meg. Noha a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság elfogadta a világháborút lezáró béke kisebbségvédelmi előírásait, e kisebbségek a mindennapokban a diszkrimináció számos formájával szembesültek.