8. Felelősségre vonás és megtorlás


 

A brit, amerikai bíróságok elé kerülő egyszerű SS-ek általában nem a népirtás tényét tagadták, inkább saját szerepüket igyekeztek kisebbíteni. Birkenau és Bergen-Belsen korábbi parancsnoka, Josef Kramer SS-százados viszont már nem akart tudni gázkamrákról. Amikor dokumentumokat mutattak neki arról, hogy személyesen ő is elgázosított foglyokat, megtört és vallani kezdett. A náci fejesek közül kezdetben szintén sokan tagadták, hogy tudtak a gyilkolásról. Aztán egy napon a nürnbergi tárgyalótermet elsötétítették, és bemutatták a táborokban készített filmeket. Walther Funk, a Birodalmi Bank aranyfogakkal üzletelő elnöke először a fejét rázta, aztán zokogni kezdett. Hans Frank, az egykori lengyelországi főkormányzó naplójában szerepelt a következő mondat: „Csak mellékesen jegyzem meg, hogy 1.200.000 zsidót ítéltünk éhhalálra”. Most a könnyeit nyeldeste. Sokan még ezek után is hazudoztak. Ernst Kaltenbrunner, a deportálásokat szervező és a gázosításokat elrendelő Birodalmi Biztonsági Főhivatal főnöke egyenesen közröhej tárgyává vált. Azt vallotta, hogy nem tudott semmit a táborokról. A vád azonban hamarosan bemutatta az egyik mauthauseni látogatásán készült fotókat.

 

Ott sem volt? Himmler, Ziereis parancsnok és Kaltenbrunner Mauthausenban

 

A szövetségesek a háborús főbűnösök mellett további 12 tematikus pert rendeztek Nürnbergben. Sorban bíróság elé álltak: a keleti SS kivégző osztagok, az Einsatzgruppék parancsnokai, az eutanáziaprogramot és az áltudományos emberkísérleteket irányító orvosok, a túszul ejtett zsidókat, cigányokat, civileket lelövető tábornokok, a deportálásokért lobbizó diplomaták. Az angolok, amerikaiak, franciák kisebb perek százait bonyolították le. Európa szerte több százezer ügyet tárgyaltak. SS-ek ezrei, sok gestapós, több tucat lágerparancsnok került bíróság elé. Több százat felakasztottak. A háború óta Németországban további, körülbelül ezer perre került sor. Magyarországon 60 ezer ember ügyét vizsgálták meg, és közülük 27 ezer fő ellen született elmarasztaló ítélet. Franciaországban közel 7 ezer embert ítéltek halálra, de kevesebb, mint 800 főt végeztek ki, miközben 50 ezer ember sújtottak valamilyen büntetéssel. Nácik és kollaboránsaik ellen perek tucatjait rendezték Belgiumban, Norvégiában, Hollandiában, Dániában, Izraelben. Ezek zöme a kisebb-nagyobb visszaélések ellenére alapjában véve tisztességes eljárás volt.

Persze rengeteg igazságtalanság történt. Csehszlovákiában, Lengyelországban a náci vezetők jogos felelősségre vonása mellett az igazságszolgáltatás az etnikai tisztogatás eszközévé vált. Bosszúból a nácik bűneiért kollektív alapon németek millióit űztek el Kelet-Európából, majdnem 200 ezer embert csak Magyarországról. A jugoszláv, olasz és francia kommunisták politikai ellenfeleik tízezreit mészárolták le. A magyar és német háborús bűncselekményeket Titóék a Jugoszláviában élő kisebbségeken torolták meg. A holokauszt idején emberségből jól vizsgázó monarchista bolgár elitet az oroszok gyakorlatilag lefejezték. A paranoiás szovjet bürokrácia az egyszerű Wehrmacht katonákat éppúgy 20-25 éves kényszermunkára küldte, mint az Auschwitzban nők ezreit sterilizáló Dr. Clauberget, vagy a lágereket túlélő vöröskatonákat. És vitathatatlan, hogy áldozatok százezreinek halálát nem sikerült megtorolni. SS tisztek és katonák, tömeggyilkos kollaboránsok tízezrei megúszták a felelősségre vonást. Megszökött Mengele és a horvát usztasa Führer, Ante Pavelic. Klaus Barbiet, a lyoni Gestapo főnökét antikommunista hírszerzőként a CIA alkalmazta, és persze a csodafegyvereket rabszolgamunkásokkal gyártató náci tudósok is amerikai útlevelet kaptak. Mégis: hiába hazudoztak a volt nácik és a kollaboránsok, hiába lett öngyilkos sok főkolompos, a világ lassan megismerte az igazságot.