5. Az első Jugoszlávia


Az új, délszláv királyságban nemcsak az etnikumok és vallások között léteztek feszültségek. Jelentősek voltak az új állam berendezkedésével kapcsolatos elképzelések közötti politikai különbségek is. Az uralkodó és a Szerb Népi Radikális Párt alapítója, Nikola Pasics miniszterelnök a nagyszerb gondolatot hirdette. A legbefolyásosabb szlovén politikus Anton Korosec és a horvát Ante Trumbics a szlovén és horvát egyenjogúságon alapuló föderációban látta a megfelelő államkeretet. Az új állam legnagyobb problémája hamarosan a horvát kérdés lett. A nemzeti irányzatot képviselő Horvát Parasztpárt vezetői Sztyepan Radics és Vladimir Macsek voltak. Ők elutasították a szerb hegemóniára épülő új államot. Radicsot 1919 és 1925 között többször bebörtönözték, a pártját pedig sikertelenül próbálták ellehetetleníteni. Ugyanakkor pártja nem tudta megakadályozni, hogy 1921-ben egy erős szerb centralizációra épülő új alkotmány lépjen hatályba.

 

A szerb túlsúly jól érezhető volt a mindennapokban. Az 1918 és 1941 közötti időszak kormányfői egy kivételével mindig szerbek voltak. A tábornoki és a bírói kar csaknem kizárólag szerbekből állt, a legfontosabb minisztériumi vezetők 82-96 százaléka is közülük került ki. 1928-ra, több éves politikai küzdelem révén Radics szerb, muszlim és szlovén pártokat maga mellé állítva megszerezte a többséget a parlamentben. Mégsem kapott kormányfői kinevezést. Sőt, 1928 júniusában, egy montenegrói szerb radikális képviselő agyonlőtte a parlamentben.

 

Radics elleni merénylet a Belgrádi parlamentben

 

Az országot széthullással fenyegető krízis hatására Sándor király 1929. január 6-án diktatúrát vezetett be. Feloszlatta a nemzetgyűlést és a pártokat, majd igyekezett létrehozni egy hozzá hű kormánypártot. Egyúttal az ország nevét is megváltoztatták: megszületett a Jugoszláv Királyság. A diktatúra éveiben az ellenzéki mozgalmakat elnyomták, a politikai ellenfeleket üldözték. Számos politikus külföldre menekült. Felerősödött a szeparatizmus. A radikális nacionalisták 1929-ben Szófiában már Horvátország és Macedónia elszakadását és teljes függetlenségét követelték. Válaszként Belgrádban távollétükben halálra ítélték őket. 1932-ben a horvát szeparatisták megalakították a Horvát Forradalmi Mozgalmat, közismertebb nevén az Usztasát (Ustaša - Hrvatski Revolucionarni Pokret), amely merényletekkel harcolt a függetlenségért. Legismertebb akciójuk során macedón terroristák közreműködésével 1934-ben Marseillesben megölték Sándor királyt és az autóban mellette ülő francia külügyminisztert, Louis Barthout.

 

   Merénylet Sándor király ellen

 

 

A tettest a helyszínen agyonverték.

 

Sándor király temetése

 

Noha az usztasák célja az ország felbomlása volt, a merénylettel ez nem következett be. A trónörökös, a későbbi II. Péter csupán 11 éves volt. Ezért a hatalom a Régenstanács élre kerülő unokafivér, Pál herceg kezébe került. Az új miniszterelnök, a választásokon győztes Milan Sztojadinovics lett. Macedón terroristák hamarosan ellene is merényletet kíséreltek meg. Mivel a miniszterelnök egyre inkább orientálódott a fasizmus felé, 1939 februárjában Pál herceg leváltotta. Utóda kiegyezett a horvát ellenzékkel. Horvátország széleskörű autonómiát kapott Jugoszlávián belül. A had-, pénz- és külügyek mellett a külkereskedelem, a belbiztonság és a kereskedelem maradt Belgrád ellenőrzése alatt. A többi horvát ügy a horvát országgyűlés (szabor) és a király által kinevezett bán hatáskörébe került. Ez az egyezség sokak szerint megoldást jelenthetett volna szerb-horvát szembenállásra és stabilizálhatta volna Jugoszláviát. Mivel azonban csak néhány nappal a második világháború kitörése előtt született meg, valójában csupán a szeparatizmust erősítette.

Фильчаков