Akárcsak más mozgalmak esetében, a holokauszttagadók következő generációi is alulmúlták az alapítókat. Nekik pályájuk kezdetén volt még néhány eredeti gondolatuk. Persze már ekkor is jellemző volt rájuk a források (finoman szólva) „kreatív” kezelése, az idézetek önkényes manipulálása, a koncepciójukat cáfoló bizonyítékok tudatos negligálása. Később a kezdeti merész tabudöntögetőket magába szippantotta a „sötét oldal” gravitációja, eluralkodott rajtuk a paranoia, valamint az önmaguk által kreált hazug dogma. De mégis: legalább egy ideig, történészként képesek voltak a munkára, szakkönyveket olvastak, levéltárba jártak. A holokauszt iránt az 1980-as években világszerte megnőtt figyelem akaratlanul magával emelte az antitézist is. Az epigonok innovációs képessége azonban szinte a nullával egyenlő. Az utóbbi időszakban a náci tanúvallomások és visszaemlékezések szövegének nevetséges félremagyarázásába minduntalan belebonyolódó, görög-latin szakos nyelvész, Carlo Mattogno (1951-) hallatott magáról.

A holokauszttagadás azonban sosem a kifinomult érvekről, új bizonyítékokról, hanem a rasszista, antiszemita gyűlöletkeltésről, Hitlerék mentegetéséről és a neonácizmusról szólt. Ma is virul az 1978-ban alapított kaliforniai Institute for Historical Review, a 2002-ig nyomtatásban, azóta az interneten megjelentetett negyedéves folyóirata (Journal of Historical Review). A világhálón honlapok, blogok tízezrei okádják naponta a gyűlöletbeszédet, az áltudományos holokauszttagadást, és a nyílt, neonáci propagandát. Az egyik legismertebb a CODOH (Committee for Open Debate on Holocaust), amely a szabad vita fórumaként reklámozza magát.

A felmérések szerint ezek a kampányok nagyon is hatásosak. A tudományos művek adataira, technikai részletekkel teli elemzéseire jóval kevesebben vevők, mint a leegyszerűsítő összeesküvés-elméletekre. A laikus olvasó gyakran akkor is elgondolkozik egy-egy teljesen alaptalan, holokauszttagadó érven, ha annak megcáfolása egy szakember számára nem jelent problémát.