5. „A nácik a zsidók bojkottja és hadüzenete miatt üldözték őket”


 

A holokauszt tagadói előszeretettel mentegetik a nácik dühödt zsidóüldözését. Azt próbálják bizonygatni, hogy Hitler mozgalmát és Németországot a „világzsidóság” komolyan fenyegette. Lényegében indokokat keresnek, amelyek révén igazolhatóvá válna a nácik egész kontinensre kiterjedő antiszemita kampánya. A tettesből akarnak áldozatot, az üldözöttekből gyilkost csinálni.

Persze vannak a történelemben olyan népirtások, amelyeket a későbbi gyilkosok által valós fenyegetésként megélhető incidensek előztek meg. 1915-ben a török kormány örményekkel szembeni félelme nem volt teljesen alaptalan. Nacionalista örmény terroristák hajszál híján felrobbantották a szultánt, elfoglalták az isztambuli Ottomán Bankot, és időnként komoly harcokat vívtak a török hadsereggel. Ráadásul a népirtás előtti időszakban az orosz csapatok a Kaukázusban nyomultak előre.

1994-ben Ruandában a hutuk és tutszik már évtizedes polgárháborút vívtak. A kisebbségi tutszi lázadó hadsereg a szomszédos Ugandából támadt a kormányerőkre. A népirtás előtti napokban Habyarimana hutu elnök különgépét ismeretlen tettesek lelőtték.

Egyik konfliktus sem igazolja népirtást, de segíthet a megértésben. A zsidók azonban nem rendelkeztek terrorszervezetekkel, hadseregük nem támadta Németországot. Sem kívülről, sem belülről.

A holokauszttagadók szerint a „világzsidóság” már 1933-ban (vagy 1939-ben) hadat üzent Németországnak, sőt, nemzetközi bojkottot hirdetett a német áruk ellen. Az első állításra a londoni napilap, a Daily Press 1933. március 24-i „Judea declares War on Germany!” című cikke a „bizonyíték”. Egy cikk, amely mai fogalmaink szerint egy politikai bulvárlapban (vö: Blikk mint történeti ősforrás) jelent meg aláírás nélkül. Ráadásul nem tartalmazott ún. kemény tényeket, se személynevet, se szervezetet, se konkrét eseményt. Arról nem is beszélve, hogy Judea nevű hely már 1800 éve nem létezett. Palesztinában ekkoriban mintegy 200 ezer zsidó élt, akik nem igen fenyegethették a 70 milliós Németországot. Persze több zsidó és nem zsidó szervezet próbálta bojkottálni a német árukat (ennyi legalább igaz a holokauszttagadók második érvéből). Nem túl nagy sikerrel. Sőt: ha a világ teljes zsidó népessége egy emberként mozdult volna, mint ahogy nem tette, az sem okozott volna gondot Berlinnek. Április 1-én viszont Goebbels szervezett bojkottot a zsidó üzletek ellen. A kampány egyik szlogenjét egyetlen épeszű, a holokauszttagadók által „hivatalos történészként” degradált szakember sem tekinti a holokauszt döntő bizonyítékának. Pedig így hangzott: „Ébredj Németország! Dögölj meg Judea!” (Deutschland erwache! Juda verrecke!)

A zsidó hadüzenet teória másik verziója azon alapul, hogy 1939 őszén Chaim Weizmann (Jewish Agency és a Cionista Világszervezet vezetője) nyilvánosan bejelentette, hogy a háborúban az angol kormányt segítik. Ettől sem a később lelőtt Radnóti, sem az agyonvert Szerb Antal nem lett veszélyesebb a Harmadik Birodalomra nézve. Sőt: a Hitler és a holokauszttagadók szerint a „világzsidóság” által uralt kommunista Szovjetunió zsidó vezetőit sem foglalkoztatta Weizmann bejelentése. Ugyanis Moszkva és Berlin ekkor már két hete szövetségesek voltak. Megnemtámadási szerződést kötöttek, felosztották Lengyelországot és éppen a két ország közötti barátsági szerződést készítették elő.

1933-ban a zsidók biztosan nem szerették az ellenük uszító Hitlert. 1939-ben már számos okuk volt, hogy gyűlöljék (pl. a nürnbergi fajtörvény, a Kristályéjszaka pogromja, a Birodalomból elűzött és kifosztott 500 ezer német, osztrák, cseh zsidó). Az erőtlen bojkott és a náciellenes nyilatkozatok azonban nem voltak sem kiváltó okai, sem érdemi formálói a nácik zsidópolitikájának. Hitler és pártja már az 1933-as bojkott előtt másfél évtizeddel elkötelezte magát a zsidógyűlölet és a zsidóüldözés mellett. 1939-ben pedig nem a – csak Hitlerhez hasonló szélsőségesek fejében létező – „világzsidóság” üzent hadat Németországnak. Hanem Hitler először a zsidóknak, majd az egész világnak.