6. „A nácik együttműködtek a cionistákkal”


A holokauszttagadók szerint a nácik nem törhettek a zsidók életére, mert már 1933-ban szerződést kötöttek a cionistákkal a zsidó kivándorlásról. Ez annak a tipikus példája, hogy hogyan lehet hamis következtetésre jutni az igazság alapján. Ilyen megállapodás ugyanis valóban létezett. Ez volt az ún. Ha’avara (transzfer megállapodás), amely 1933. augusztus 25-én született a német kormány és a Német Cionista Szövetség között.

A megállapodás egyszerre segítette a zsidók nácik által támogatott tömeges kivándorlását, lehetővé tette, hogy a távozók vagyonuk egy részét magukkal vigyék. Ugyanakkor kímélte a német devizaállományt és ráadásul külföldi piacot biztosított a német áruknak. A Ha’avara lényege az volt, hogy a Palesztinába kivándorló zsidók fejenként legfeljebb 1000 palesztinai fontot, azaz 15 ezer márkát (akkor 6 ezer dollár) vihettek magukkal közvetlenül a Kivándorlási Tanácsadó Hivatalának számláján keresztül. Többi pénzüket azonban a Reichsbankban létrehozott 1. számú különszámlára (Sonderkonto 1) kellett utalni, ahonnan egy - Palesztinában létesítendő Zsidó Trösztvállalat későbbi felállításáig - az Angol-Palesztin Bank javára lettek jóváírva. A letétet az említett zsidó vállalat helyett kezelő Templomos Társaság Bankja a német export finanszírozására használta fel, amely így egyfajta exportélénkítő hitelszámlaként működött: ha egy német áruszállítmány érkezett Palesztinába, erről a számláról azonnal kiegyenlítették az áru ellenértékét, amit a megrendelő később immár nem a német cégnek, hanem a banknak fizetett. A kivándorló zsidók tájékoztatására Berlinben (Friedrichstrasse 218.) felállítottak egy tanácsadó kft-t. Akik csak később akartak kivándorolni, hasonló céllal fejenként legfeljebb 50 ezer márkát (akkor 20 ezer dollár) hosszú távra helyezhettek el az ugyancsak a Reichsbankban működő 2. számú különszámlán. Ez azonban csak az előző számlán lévő pénzalap kimerülése után kezdte meg működését. A Ha’avara révén tehát a zsidók kivihették pénzüket Németországból, de a 15-50 ezer márka közötti összegek exportcélú hitelkeretként (1. számla) vagy éppen a németeknek kamatozó bankbetétként (2. számla) jó ideig hozzáférhetetlenek voltak. A Ha’avarát zsidó körökben sokan támadták, hiszen a náci gazdaság burkolt finanszírozása kevéssé volt összeegyeztethető a német áruk ellen meghirdetett bojkottal, amellyel éppen a hitleri rezsim antiszemitizmusa ellen tiltakoztak. De a képmutatás kölcsönös volt: a nyilvánosság előtt a világzsidóság (Weltjudentum) bűneit ostorozó náci vezetés suttyomban épp a nemzetközi zsidó szervezetekkel üzletelt. A paktum nagyságrendjére jellemző, hogy az 1. különszámlára 1933 augusztusáig már a 3 millió márkát fizettek be.

A német állam és a költségvetés a zsidók kiűzéséből nyerészkedett. Az üzlet politikai, gazdasági és külpolitikai szempontból egyaránt előnyös volt. Több zsidótól szabadultak meg, pénzük jelentős részét hitelfedezetként használták, amiből az árja cégek számláit fizették, élénkítették az exportot és ezzel valutára tettek szert. Ráadásul a Palesztinába kivándorló zsidók a megszálló angolok gondjait fokozták. Hitler ezért kezdeti ellenérzései után a gazdasági szakemberek tanácsára támogatta az alkut. A zsidók örültek, hogy elmenekülhettek. Ráadásul eladott lakásaik és ingóságaik árát, készpénzük egy részét azonnal, a többit később kapták meg. A Ha’avarával a náci vezetésen belül egy időre azok győztek, akiknek a profitszerzés fontosabb volt az erőszaknál. Ekkor még, 1938 előtt, a náciknak előnyösebbnek tűnt némi haszon fejében megszabadulni a zsidóktól, mint egész vagyonukat lefoglalva újabb nemzetközi botrányt kavarni. A mintegy 170 ezer Németországból kivándorló zsidó eltávozásának eredménye azonban az Anschluss következtében hirtelen semmivé vált, hiszen Ausztriában nagyjából ennyi zsidó élt. A németek 5 év után tehát éppen ott tartottak, ahol 1933-ban.

лобановский харьков