13. A nácik nem akarták és nem tervezték a teljes európai zsidóság kiirtását


 

 

Az állítások és tagadások alfája és egyben ómegája. A holokauszt tagadói azért nem hiszik, hogy a nácik ki akarták irtani a keletre vitt birodalmi zsidókat, hogy kizárólag tömegmészárlási szándékkal szervezték az Einsatzgruppent  hogy a teljes lengyel és szovjet zsidóságot el akarták pusztítani – mert tagadják, hogy létezett egy európai méretű náci koncepció, amely minden zsidó halálát akarta. Ha tagadják a terv egészét, tagadniuk kell annak egyes részleteit is. És fordítva. Mivel ezt nem tudják elfogadni, valami másban kell hinniük. Ezért állítják, hogy Hitler nem akarta, nem adta parancsba és nem is tudott az Endlösungról. Ezért bizonygatják, hogy a nácik csak a zsidók támadásai ellen védekeztek, kivándorlást akartak, és ennek érdekében még a cionistákkal is együttműködtek. Ehhez persze ki kell nevetni a gázkamrákat, a tanukat hazudozónak kell bélyegezni, a dokumentumokat, filmeket, fotókat hamisítvánnyá kell degradálni. Hiszen nem bizonyíthatják azt, ami sosem történt meg. A gyűlölt „holokauszt-mítosz” helyére így kerül az antiholokauszt mítosza, a mindenre és mindenkire kiterjedő zsidó világ-összeesküvés legendája, amely tulajdonképpen a 20. századi civilizáció, a tudomány, a nyugati demokrácia és kultúra antitézise.

 

Ezzel kapcsolatban a leggyakrabban idézett dokumentum az 1942. január 20-i wannsee-i konferencia jegyzőkönyve. A háború óta a közvélemény úgy tartja számon, hogy a holokausztról itt, a Berlin melletti villában született döntés. Ez a nézet valószínűleg tévedés. Helyesebb talán egyfajta pillanatfelvételnek tekinteni. A konferencia és a jegyzőkönyv azt az időszakot örökítette meg, amikorra a német politika megváltozott. Azt jelzi, hogy a népirtás hivatalos politikává alakult. A korábbi, félig-meddig népirtó jellegű törekvéseket felváltotta az egyértelmű gyilkolás programja. Wannsee előtt egyre többen akartak ölni. Wannsee után egyre kevesebben nem akartak ölni. Ami addig lehetőség volt, kötelességgé változott.

 

Raul Hilberg szerint az Endlösungért leginkább 27 nagyobb intézmény volt felelős, a végrehajtásban pedig több száz hivatal vett részt. Ennyi szerv aligha vehetett részt egy megbeszélésen, a wannsee-i konferencia mégis magas szintű egyeztetés volt. A háború alatt a német kormány, mint testület tulajdonképpen nem működött. Hitler nem igen hívta össze minisztereit. Az apparátusokat viszont irányítani, munkájukat összehangolni kellett. Így az államtitkári értekezletek egyfajta informális kormányüléssé váltak. Wannsee-ban a legfontosabb minisztériumokat (Külügy-, Belügy-, Igazságügy-), a megszállt lengyel és orosz területeket, a náci párt és Hitler kancelláriáját, valamint Göringet, államtitkárok képviselték. Ott volt a zsidóügyekben érintett szervektől a Gestapo vezetője, a lengyelországi és a balti biztonsági rendőrség parancsnoka. A konferenciát a holokausztot irányító Reinhard Heydrich SS-tábornok hívta össze. Ő volt a német rendőri és biztonsági szervek, valamint a kivégző osztagok (Einsatzgruppen) főparancsnoka. A jegyzőkönyvet Adolf Eichmann készítette és az egyik példány teljes egészében ránk maradt.

Bár az egész dokumentum számtalan fontos részletet tartalmaz, a lényege talán két ponton ragadható meg. Az egyik egy Eichmann által összeállított statisztikai táblázat, amely (gyakran téves számokkal) listázta a 35 európai államban és régióban élő zsidók számát. A konferencián megfogalmazott politika rájuk, Eichmann adatai szerint több mint 11 millió emberre vonatkozott. Nem valamelyik társadalmi csoportra, vagy közösségre, hanem az összes európai zsidóra. A Birodalomban és a megszállt keleti, nyugati, északi, balkáni államokban tartózkodókra. Sőt: az ekkor még nem (és később sem) meghódított Angliában, Írországban, a semleges Svájcban, Portugáliában, Svédországban, Spanyolországban, de még Törökország európai részén élő zsidókra is.

 

Néhány, a száraz adattengerben megbúvó szám már a lezajlott tömeggyilkosságokat dokumentálja. Százezrek ugyanis hiányoznak a felsorolásból. Észtország zsidómentesként szerepel, a mintegy 200 ezer litván zsidóból már csak 34 ezer (lásd: Jäger SS-Standartenführer 1941. december 1. jelentését), a mintegy 60-70 ezer lett közül pedig csupán 3500 volt életben

 

A másik fontos részlet a táblázat után folytatódó szövegrész: „Megfelelő vezetéssel, a végső megoldás (Endlösung) folyamán a zsidókat alkalmas módon Keleten kell munkába állítani (Arbeitseinsatz). Nagy munkáshadoszlopokban, nemek szerint szétválasztva, a munkaképes zsidókat (die arbeitsfähigen Juden) utakat építve vezetik ezekre a területekre, miközben nagy részük a természetes csökkenés következtében kétségtelenül ki fog hullani (ausfallen). A végül esetleg megmaradó maradék állományt, minthogy ezek esetében kétségtelenül a legellenállóképesebb részről van szó, megfelelően kell kezelni, mert egy természetes kiválasztódást szemléltetve, szabadon bocsátásuk esetén egy zsidó újjáépülés csírájának tekinthető (lásd a történelem tapasztalatát).

 

A végső megoldás gyakorlati kivitelezése folyamán sor kerül Európa átfésülésére nyugatról keletre. A Birodalom területét, beleértve a Cseh-Morva Protektorátust, már csak a lakáskérdés és további szociálpolitikai szükségszerűségek miatt is előre kell venni. A kitelepített zsidókat először azonmód úgynevezett átmeneti gettókba (Durchgangsghettos) viszik, hogy onnan szállítsák őket tovább Keletre.

A holokauszttagadók szerint (természetesen) ez a jegyzőkönyv (is) hamisítvány. Különben sem bizonyít semmit. Nincs benne szó gázkamráról, kivégző osztagokról, krematóriumokról. Pedig a szándékoltan ködös szóhasználat ellenére az egész dokumentum belső logikája, a hónapok óta zajló tömeggyilkosság kontextusa világosan jelzi a népirtás méreteit. Az erősebb fizikumú férfiak és nők többségét halálra akarják dolgoztatni. A legerősebbeket, leginkább életrevaló túlélőket kivégzik. A jegyzőkönyv ugyanakkor meg sem említi a munkaképteleneket, gyerekeket, öregeket, betegeket. E több millió emberi lényre egy szót sem vesztegetnek. De a munkaképeseknek szánt jövő alapján a máshol gyakran felesleges fogyasztóknak, haszontalan kenyérpusztítóknak nevezett csoportok sorsuk nem kétséges.

 

A konferencia valódi tematikáját jelzi egy másik eset is. 1941 decemberében, Hans Frank főkormányzó Berlinben járt. Onnan visszatérve vezérkarának egy beszédben foglalta össze tapasztalatait. Nyíltan fogalmazott és világosan utalt a néhány hét múlva megrendezésre kerülő wannsee-i konferenciára, illetve annak témájára: „Így vagy úgy – igen nyíltan megmondom Önöknek – végeznünk kell a zsidókkal. A Führer egyszer már szóvá tette: ha az egyesült zsidóságnak ismét sikerül kirobbantania egy világháborút, akkor a véráldozatot nem csak a háborúba rántott népeknek kell meghozniuk, de az európai zsidónak is találkoznia kell majd végzetével…Öreg nemzetiszocialistaként szintén el kell mondanom, hogy ha csupa zsidópereputty fogja túlélni a háborút Európában, mialatt mi legjobb véreinket áldozzuk fel Európa megőrzéséért, akkor ez a háború csak részleges siker lehet. Ezért, elvből, azzal az elvárással közelítek a zsidó ügyekhez, hogy a zsidók el fognak tűnni. Menniük kell. Már megkezdtem a tárgyalásokat arról, hogy keletre szorítsuk őket. Januárban lesz egy jelentős konferencia Berlinben erről a kérdésről… A konferencia Heydrich SS-Obergruppenführer irodájában lesz… Biztosak lehetünk benne, hogy jelentős zsidó kitelepülés kezdődik majd. De mit kellene tenni a zsidókkal? Önök elhiszik, hogy az Ostlandban (Baltikum és Belorusszia nagy része) felállított településeken helyezik el őket? Berlinben nekünk azt mondták: ’miért csináljátok ezt a sok problémát? Mi sem akarjuk őket, sem az Ostlandban, sem a Reichskommissariatban (valószínűleg Ukrajna). Ti magatok végezzetek velük!’ Uraim, arra szeretném kérni Önöket, hogy acélozzák meg magukat a könyörület minden megnyilvánulása ellen! El kell pusztítanunk a zsidókat bárhol is találjuk őket, mindenhol ahol ez lehetséges, azért, hogy fenntartsuk a Birodalom sértetlen szerkezetét…”

 

Megölésük még az SS tapasztalt gyilkosai számára is nehéz feladat volt. Ezt még az SS főnöke, Himmler sem titkolta. Egyik, 1943 októberében Posenban (Poznan) elmondott beszédében a náci korifeusoknak így fogalmazott:„…A zsidókérdésre gondolok…Könnyű azt hangoztatni, hogy a zsidókat ki kell irtani, de azokra, akik ezt a gyakorlatban végrehajtják, a világ legnehezebb és legsúlyosabb terhe hárul…Arra kérem Önöket, hogy amit ma ebben a körben mondok, azt csak hallgassák, de soha ne vitassák meg. Eljutottunk a kérdéshez: hogy mi legyen a nőkkel és a gyerekekkel? Én itt is egyértelműen amellett döntöttem, hogy találjunk egy teljesen világos megoldást. Nem tekintettem magam feljogosítva arra, hogy a férfiakat kiirtsam – más szóval megöljem, vagy megölessem – de a gyermekek formájában hagyjam felnőni a mi gyerekeinken, unokáinkon bosszút állókat. Meg kellett hozni a nehéz döntést, hogy ez a nép tűnjön el a föld színéről.” Szerencsénkre Himmler két nappal korábbi, SS-vezetők előtt elmondott hasonló tartalmú beszédet felvették, így az hangban is ránk maradt.

 

 

Szövege pedig már több nyelven is olvasható.