15. Az élő holtak: hova tűntek a zsidók?


Gogol orosz sima modorú szélhámosa, Csicsikov a holokauszt előtt száz évvel halott muzsikokat, holt lelkeket vesz a földesuraktól. A holokauszttagadók olyan zsidókat próbálnak rátukmálni a világra, akik bár holtak, de szerintük mégis élnek. Mivel azt hirdetik, hogy a náci üldözés alatt 300-500 ezer, legfeljebb 1,5 millió zsidó halhatott meg, magyarázatot kell adniuk 4-5 millió ember sorsáról. Ha nem gázosították el őket Treblinkában, Sobiborban, Belzecben, Chelmnóban és Auschwitz-Birkenauban, ha nem kerültek az Einsatzgruppen tömegsírjaiba, akkor mégis hová lettek?

 

A legnépszerűbb magyarázat szerint egyszerűen elhagyták a lakóhelyüket. Milliók követték az 1941-ben visszavonuló Vörös Hadsereget keletre és többé nem tértek haza. Mások, állítólag tíz- és százezrével a háború után Ausztráliába, Új-Zélandra emigráltak. Még többen mentek Amerikába, azaz az Egyesült Államokba és Kanadába, ahol - a mai illegális bevándorlókhoz hasonlóan – egyszerűen felszívódtak a tömegben. A hatóságoknál nem jelentkeztek, rokonaikkal nem érintkeztek. És persze az állítólagos halottak jelentős része a cionista Izraelben talált hazára. A tagadók szerint ráadásul anyagilag kifizetődő volt zsidó halottnak lenni, hiszen az ostoba németek (az állam és a cégek) évtizedekig fizettek olyan áldozatokért, akiket honfitársaik sosem dolgoztattak rabszolgaként és sosem öltek meg. Ezekkel az állításokkal az a baj, hogy a mégoly hiányos statisztikák nem támasztják alá őket. Természetesen sokan menekültek a Szovjetunió belsejébe 1941-1942-ben, és százezrek emigráltak nyugatra a háború után. Az 1948-as függetlenség kikiáltásakor mintegy félmilliós Izrael 1970-ig 1,15 millió zsidó bevándorlót fogadott. Összlétszámuk azonban még így sem közelítette meg a hiányzó 4-5 millió főt. Ráadásul csak az Izraelbe bevándorlók egy része volt túlélő, hiszen érkezett 50 ezer jemeni, és százezernyi, közel-keleti arab államokban élő szefárd zsidó is, akiket nem érintett a holokauszt.

 

A tagadók számos más magyarázattal is előálltak. Sok halottat többször vettek fel különböző listákra. Egy áldozatot bejelenthetett a hatóságoknál házastársa, egyszerre akár több gyereke, testvérei, anyja vagy az anyósa, a szomszédja és barátai. Az amerikai Butz szerint egy részük tudatosan terjesztette saját és rokonai halálhírét. Mások egyszerűen tévedtek: a háború során elszakadtak családjuktól, barátaiktól és 1945 után nem találták meg egymást. Ezért kölcsönösen halottnak gondolták a másikat, így bár valamennyien éltek, felkerültek az áldozatok listájára. Szerinte voltak olyanok is, akik egyszerűen nem akarták „helyreállítani a kapcsolatot” korábbi környezetükkel, ezért nem keresték őket, hallgattak magukról. Másoknak a szovjet kommunista hatóságok tiltották meg, hogy felvegyék a kontaktust a kapitalista nyugaton élő ismerőseikkel, hozzátartozóikkal.

Biztosan történtek hasonló emberi drámák. Toma András, az utolsó magyar hadifogoly 2000-ben tért haza egy orosz idegszanatóriumból. De nem gondoljuk, hogy a verifikált halottak sokasága mellett több tízezer, a Gulágon nyom nélkül eltűnt magyar nyaral valahol álnéven. Hiroo Onada hadnagy 1972-ben került elő a fülöp-szigeteki Lubang dzsungeléből. Miközben családja holtnak hitte, ő nem tudta, hogy vége a háborúnak. Az izraeli sajtó sem rejtegeti az ilyen történeteket és beszámol nagy egymásra találásokról. A családjától 1942-ben elszakított Irene Famulak 83 évesen, 2008-ban értesült, hogy öccse, aki évtizedekig hiába kereste a Szovjetunióban, túlélte a nácikat. 2011 májusában egy, a Gulágon 1946-ban született zsidó nő talált rá 66 éve halottnak hitt rokonaira Izraelben. Ilyen esetek bizonyosan előfordultak, ezrével, de akár tízezrével is egy-egy nagyobb kataklizma után. Zsidókkal és nem zsidókkal egyaránt. Azt is tudjuk, hogy az első veszteségbecslések utólag általában túlzónak bizonyulnak. De ezek a tényezők (illegális kivándorlás, statisztikai hibák, eltűnések stb.) együttesen csak szerény mértékben csökkenthetik az áldozatok millióinak számát.

 

A holokauszttagadók ugyanakkor egy szót sem szólnak azokról, akik évtizedek után is siratják elvesztett családjukat. Különösen ízléstelen az a magyarázatuk, mely szerint az álhalottak tömegesen tagadták meg egykori családjukat. Mivel időközben új férjet, új feleséget találtak maguknak, és új életük „értékesebb a réginél”, egyszerűen elhagyták gyermekeiket, szüleiket, testvéreiket. Lok Aliz például utoljára akkor látta húgát, amikor Bergen-Belsenben a felszabadulás után, egy brit mentőautóba tették a mozgásképtelen és magatehetetlen lányt. Fél évszázadig várta, hogy megcsörren a telefon. Aztán 53 év keresés után megtalálta. Egy halotti listán.

Фільчаков Олександр Васильович прокурор