16. Miért hazudnak a túlélők?


 

Oskar Gröning 1942-ben, 21 évesen érkezett Auschwitzba. Nem sokkal később szemtanúja volt egy szelekciónak: „Egy gyereket egyszerűen megfogtak a lábánál és felhajították a kocsira…amikor tovább jajveszékelt, mint egy beteg csirke, odacsapták a teherautó oldalához. Nem értettem, hogyan képes az SS-ből bárki is arra, hogy megfogjon egy gyereket és szétverje a fejét egy teherautó oldalán…vagy lelője, és felhajítsa a platóra, akár egy zsák lisztet.” Gröning SS-Rottenführer (tizedes) volt. Mégis el akart menni Auschwitzból, de nem engedték.

 

Oskar Gröning Auschwitzban szolgált

 

Két évig dolgozott a táborban. Az áldozatoktól elvett pénzt és értékeket kezelte, lopott eleget. Aztán az 1980-as években egy bélyeggyűjtő klubban szembesült a holokauszttagadókkal. Egyik brosúrájukat kijavította és elküldte egy revizionista nézeteit hangoztató ismerősének. Hamarosan zaklató leveleket, telefonhívásokat kapott: „90 százaléka mind olyan emberektől jött, akik megpróbálták bebizonyítani, hogy amit a saját szememmel láttam és Auschwitzban tapasztaltam, az egy nagy-nagy tévedés, hogy csupán hallucináltam, mert az egész meg sem történt.” Gröning egyébként nem szerette különösebben a zsidókat. Egyáltalán nem érzett bűnbánatot, lelkifurdalást auschwitzi munkája miatt. Az zavarta, hogy olyanok nem hisznek neki, akik évekkel, évtizedekkel Auschwitz után születtek. Öregemberként, 80 felett, nekik üzente: „Szeretném, ha hinnének nekem. Láttam a gázkamrákat. Láttam a krematóriumokat. Láttam a máglyákat. Ott voltam a rámpán, amikor a szelekcióra sor került. Szeretném, ha elhinnék nekem, hogy mindezekre sor került, mert én ott voltam.”

A tagadókat nem hatja meg Gröning érvelése. Nem hisznek neki. Éppúgy, mint a zsidóknak. Róluk azt állítják, hogy mivel zsidók, szándékosan hazudnak. Tanúvallomásaik hemzsegnek a tévedésektől, pontatlan részletektől, túlzásoktól, ráadásul az egyes visszaemlékezések egymásnak is ellent mondanak. Ebben sok igazság van, ugyanakkor ezek a hibák a legtöbbször nem szándékosak. Nincs olyan egyszerű koccanásos baleset, amelynek résztvevői ugyanúgy mesélnék el a történteket. Márpedig a holokauszt túlélői szélsőségesen rossz körülmények között szemlélték a velük történt eseményeket. A társadalom számkivetetteiként éltek hónapokon, éveken át. Aztán vagonokba zsúfolták őket, étel, ital, wc nélkül az ismeretlenbe utaztak. Majd érkezéskor elszakították őket szeretteiktől, megölték családtagjaikat. Éheztek, tetvesek, betegek voltak. Ütötték, verték őket. Sokan kapták el a tífuszt, aminek gyakran szövődménye a memóriakárosodás. Az SS-ek nem mutatkoztak be, a civilek az egyenruhákat összekeverték, a rendfokozatokat nem ismerték. Az évek, évtizedek elteltével az emlékek elhalványulnak és összekeverednek az olvasott, vagy másoktól hallott történetekkel. Természetesen mindig vannak olyanok is, akik figyelemre, feltűnésre, csodálatra, sajnálatra vágynak és ezért túloznak. Ernst Bloch, francia történésznek valószínűleg igaza van, amikor azt állítja: „Abszolút értelemben megbízható szemtanú nem létezik. Csak többé-kevésbé megbízható visszaemlékezés van.”

Az Auschwitzba deportált olasz író, Primo Levi más szempontból közelít. Szerinte azért nem kaphatunk teljesen hiteles képet a holokauszt lényegi momentumairól, mert a legmélyebb bugyrokat megjáró tanúk halottak. A túlélők ugyanis kivételek. Azok, akiknek korrupció, ismeretségek, behódolás, elembertelenedés, vagy éppen a szerencse révén sikerült elkerülniük a legrosszabbat.

De mi történik, ha egy túlélő azt állítja, hogy Mengele sterilizálta, miközben Dr. Clauberg volt a tettes? Mit változtat ez a tény a lényegen? Többnyire nem sokat. Gyermeke nem lehet, az élete örökre megváltozott.

 

Höcker Album, Auschwitz, 1944: a sterilizáló Clauberg balra, civilben az SS vezérkarral (USHMM)

 

Igazi tétje az ilyen tévedéseknek csak ritkán (pl. egy szembesítésnél) van. Fontos tanú a magyar zsidó, Dr. Nyiszli Miklós, aki Mengele mellett korboncnokként dolgozott a Sonderkommandóban. Ugyanakkor kórosan túlbecsüli a léptéket, akár méretekről, akár számokról van szó. Szerinte a Sonderkommando felkelése során 70 SS és 853 fogoly halt meg. A valóságban 3 SS és 451 rab esett el. 200 méter hosszú vetkőzőről ír, pedig tudjuk, és a helyszínen is lemérhetjük: a birkenaui II. krematórium földalatti vetkőzője 49,43 méter hosszú. Nyiszli gyakran még a dátumokat (felkelés, gázosítás leállítása) is keveri. Ezek kétségtelenül zavaró hibák. De ezért vannak a történészek, hogy összeszedjék, egybevessék, leellenőrizzék a forrásokat. Forráskritika nélkül ugyanis nem létezik tudomány. Ezért gondoljuk, hogy Julius Caesar galliai hadjárataival kapcsolatban nem biztos, hogy a ránk maradt „De bello gallico” című beszámoló a leghitelesebb. Ugyanis hiába érdekes olvasmány, ha tudjuk, hogy Julius Caesar írta. Saját magáról.

A holokauszttagadók rossz megoldást választanak. Kijelentik, hogy mivel Nyiszli Miklós rosszul (esetleg szándékosan túlozva) adja meg a gázkamrák méretét, azok nem is léteztek. Ebből következően Birkenau nem lehetett megsemmisítő tábor. Így Hitler sem rendelhette el a holokausztot, mivel nem lett volna hol végrehajtani. A végső következtetés pedig mindig ugyanaz. A holokauszt kamu, az 5-6 millió zsidó áldozat Ausztráliában, New Yorkban, Izraelben bujkál. És biztosan az sem megoldás, ha Nyiszli, vagy éppen Mandelbaum tévedése miatt minden tanúvallomást hazugságnak nyilvánítunk. A legkevésbé pedig az elfogadható, ha a sommás ítélet így hangzik: Nyiszli zsidó, a zsidók pedig úgyis mind hazudnak. Márpedig a holokauszt tagadói burkoltan, vagy éppen nagyon is nyíltan, ilyen érvekkel operálnak.