A holokauszttagadók szerint a koncentrációs táborokban nem a nácik, hanem tulajdonképpen a szövetségesek gyilkolták a foglyokat. Persze SS túlkapások előfordultak, de a rabok elsősorban az éhségtől és az ennek nyomában fellépő betegségektől szenvedtek, haltak meg. Ezt pedig a tagadók egyértelműen a szövetségesek kíméletlen bombatámadásainak számlájára írják. Azaz: tulajdonképpen Roosevelt és Churchill amerikai és angol pilótái miatt haltak meg olyan sokan. Először érdemes tisztázni, hogy a nácik által Európa-szerte ezerszámra felállított lágereknek valójában csak kis része volt koncentrációs tábor (Konzentrationslager, rövidítve KL, vagy KZ). A csúcsponton, 1944 nyarán 24 főtábor (Stammlager) körül 1000-1200 altábor (Aussenkommando vagy Nebenlager) működött. A KL-ekben a háború nagy részében a foglyoknak csak elenyésző része volt zsidó. Őket a Birodalom zsidótlanítása során keleti gettókba, kényszermunkatáborokba, majd a megsemmisítő táborokba hurcolták. A valóság az, hogy a közhiedelemmel ellentétben a klasszikus koncentrációs táboroknak 1944-ig nem sok köze volt a holokauszthoz. (Auschwitz persze papíron KL-nek számított, valójában egyre inkább haláltáborrá vált).

1937 és 1942 között a KL-ekben folyamatosan és brutális mértékben nőtt a halálozás. Holott ekkoriban Németországot nem érték számottevő bombázások. Négy nagy KL, Buchenwald, Sachsenhausen, Mauthausen és Dachau összesített halálozási adatai a következők: 1937-ben 155, 1938-ban 1406 (kilencszeres növekedés), 1939-ben 2799 (kétszeres), 1940-ben 11025 (négyszeres) halott. A nácik 1942-ben voltak sikereik és hatalmuk teljében. Ekkor már 24629-en haltak meg, ami újabb 2,2-szeres emelkedés. A tendencia világos: minél nagyobb lett a hatalmuk, minél több országot hódítottak meg, a nácik annál több embert vittek táborokba, akik közül az egyre rosszabb bánásmód miatt egyre többen haltak meg. Ehhez semmi köze nem volt a légitámadásoknak. Annál több a náci paranoiának és embertelenségnek.

Ha a holokauszttagadók állítása igaz lenne, az áldozatok számának a szövetséges bombázások beindulásakor, 1943-ban kellett volna megugrania. Ehelyett pont az ellenkezője történt: 1937 óta először, ebben az évben kevesebben haltak meg, mint az azt megelőző során. Annak ellenére, hogy jóval több új fogoly érkezett, mint korábban. 1942-ben 64 ezer új fogolyra 24629 halott, 1943-ban viszont 103 ezer új fogolyra már „csak” 16904 áldozat jutott. Az ok egyszerű: az SS 1943-ra értette meg, hogy a háború el fog húzódni. Ezért elkezdték jobban becsülni a munkaerőt. A Koncentrációs Táborok Felügyelősége próbálta betiltani a rabok értelmetlen verését, kínzását, gyilkolását. Elvileg minden súlyosabb büntetéshez (korbácsolás, kivégzés) engedélyt kellett kérni. A valóságban a gyilkolásra szocializálódott SS-ek nehezen tudtak változtatni magatartásukon. A foglyok életkörülményeit érdemben csak az utolsó háborús év eseményei rontották. Addig életben maradásuk nem Roosevelttől, vagy az angol pilótáktól, hanem az SS őröktől függött.

1944 végétől a halálozások drámaian megugrottak a KL-ekben. Ennek fő oka az volt, hogy nyugatról és keletről egyaránt közeledtek a szövetségesek. A Baltikumban, Ukrajnában, Lengyelországban és francia földön felszámolt lágerek foglyait Németországba hajtották. Az 1941-1942-es nagy zsidótlanítási kampány után a háború végén, paradox módon maguk a nácik árasztották el ismét zsidókkal a Birodalom területét. A bombázások során sok deportáltakat szállító vonatszerelvényt és hadiüzemet ért találat. 1944 augusztusában például a buchenwaldi hadiüzemeket bombázták. Ekkor 384 fogoly és 80 SS halt meg. A légitámadások során további deportáltak ezrei haltak meg. Nem azért, mert meg akarták őket ölni, hanem mert éppen ott voltak.

1945 első négy-öt hónapjában a becslések szerint csak az említett négy táborban háromszor annyian haltak meg, mint 1944-ben összesen. 31 ezer helyett 96 ezren. A mindenfelől beérkező transzportok miatti túlzsúfoltság következtében a lágerrendszer egyszerűen felmondta a szolgálatot. Bergen-Belsenben például 1944 végén 15257 rabot tartottak fogva. Áprilisig újabb 52 ezren érkeztek. Enni már nem adtak, kitört a tífusz, a halottakat össze sem szedték. Ezért és a többi táborban előálló helyzetért a holokauszttagadók a szövetségeseket okolják. Nem Hitlert, aki még 1945 áprilisában is (amikor már Himmler sem akart tovább ölni) megtiltotta, hogy feladják a lágereket. Nem a Führert, aki parancsba adta, hogy élve egy fogoly sem kerülhet az ellenség kezére.

Amikor a korábbi birkenaui parancsnok, Josef Kramer Bergen-Belsent a Wehrmacht nyomására mégis átadta az angoloknak, több mint 10 ezer hulla hevert temetetlenül. A felszabadulás után mintegy 14 ezren haltak meg. Ha a szövetségesek felhagytak volna a légitámadásokkal, sőt, a háború megnyerését feladva nem hatolnak be a Birodalomba, vajon akkor életben maradtak volna egy boldog, náci Németországban? Aligha.