A holokauszttagadók legfontosabb állítása, hogy a náci Németországban sosem készült átfogó terv a zsidók kiirtásáról, ezért azt végre sem hajthatták. Ha a legnagyobb ellenségnek tekintett zsidók megsemmisítését nem tervezték meg és nem is hajtották végre, akkor ebből logikusan következne, hogy más, kevésbé veszélyesnek tartott népeket, etnikumokat, társadalmi, vallási és politikai csoportokat sem akartak likvidálni. Csakhogy éppen ennek az ellenkezőjére van számtalan bizonyítékunk. Arra, hogy a népirtás és a tömeggyilkosság a holokauszton kívül is a náci népesedési és társadalompolitika bevett eszköze volt. A teljesség igénye nélkül, íme, néhány példa.

Hitler első tömeggyilkosságát nem a gyűlölt zsidók, vagy a kommunisták ellen követte el. Az első halálra ítélt nagyobb társadalmi csoport tagjai német állampolgárok voltak. Közülük is talán a leginkább kiszolgáltatottak: beteg, fogyatékos, sérült emberek, köztük sok ezer gyermek. A náci ideológia szerint az ún. örökletes betegségekben szenvedő szellemi és testi fogyatékosok veszélyt jelentettek a felsőbbrendű árja társadalomra, hiszen hasonló utódokat nemzhettek. Egyenesen attól rettegtek, hogy néhány évtizeden belül a lakosság negyede belőlük fog állni. Ráadásul ápolásukat is túl költségesnek tartották. Az iskolákban a német gyerekeknek olyan szöveges számtani feladatokat adtak, melyekben kiszámoltatták, hogy egy fogyatékos intézeti ellátására, gyógykezelésére költött állami forrásból hány, „tisztafajú” egészséges német juthatna otthonhoz. Az életre nem méltó életeknek (lebensunwerten Lebens) titulált fogyatékosok elleni több éves, aljas propagandakampányt folytattak. Az egyik plakát felhívta a figyelmet, hogy egy fogyatékos évi 60 ezer márkába kerül. „Néptárs, ez a te pénzed is!” – szólt az üzenet.

„Néptárs, a Te pénzed is” náci plakát

1939 nyarán, a szülők kérésére, Hitler engedélyezte egy többszörösen, súlyosan fogyatékos kisfiú, a néhány hónapos Gerhard Kretschmar megölését. Ezután megparancsolta, hogy a hasonló eseteket ilyen módon oldják meg. A háború kitörésekor pedig Hitler általános eutanáziaprogram beindítását rendelte el. Saját kezűleg aláírt, utólag 1939. szeptember 1-ére datált parancsában kancelláriájának két vezető munkatársára (Brandt és Bouhler) bízta a végrehajtást: „Felelősség terhével megbízatnak név szerint felsorolandó orvosok hatáskörének olyan kiterjesztésére, hogy az emberi számítás szerint gyógyíthatatlan betegeket, betegállapotuk legrigorózusabb megítélése alapján, kegyelemből halálba juttassák.”

Akárcsak a holokausztot, az eutanáziaprogramot is nyelvi kódokkal álcázták. Az akció a T4 fedőnevet kapta, mivel szervezői berlini Tiergartengasse 4. szám alatt rendezték be irodájukat. Tömeggyilkosság helyett kegyes halálról (Gnadentod) esett szó. Az orvosoknak jelenteniük kellett a deformált végtagú, Down-kóros és egyéb pácienseiket, akiket speciális intézményekbe szállítottak. A kivégzéseket ezekben, a Birodalom területén felállított, kastélyokban berendezett központokban hajtották végre. Hartheim, Sonnenstein, Grafeneck, Hadamar, Bernburg stb. Az eutanázia görög eredetű szó, jó halált jelent. Az áldozatoknak ebben bizonyosan nem volt része. A nácik számtalan módon öltek. Túlgyógyszerezéssel, halálos injekciókkal, halálra éheztetéssel. A személyzet nehezen tudott lépést tartani a Birodalom kórházaiból, rendelőiből, szanatóriumaiból hozzájuk irányított áldozatok tömegével. Az öldöklés megkezdése után áttértek a tömeges kivégzésekre.

Füstöl a hadamari eutanáziaközpont krematóriuma

Van olyan forrás, mely szerint kifejezetten Hitler tanácsolta, javasolta a gáz használatát. Az első gázosításokra 1939 végén került sor. Posenben (Poznan) Himmler is jelen volt egy akciónál. Németországban 1940 januárjában indult az elgázosítás. Ott volt Christian Wirth rendőrtiszt, aki később Belzecben 434 ezer zsidót öletett meg. Ezt követően az eutanáziaközpontokban gázkamrákat alakítottak ki, amelyekben palackozott szémonoxiddal, vagy kipufogógázzal öltek.

Wirth, Belzec későbbi parancsnoka, a Reindhard-akció felügyelője egy eutanázia partin

A Németországhoz csatolt lengyel területek fogyatékosait is megölték, a lengyel Főkormányzóságban is gyilkoltak, 1941-től pedig a Szovjetunióba küldött Einstazgruppen is kivégezte az elmegyógyintézetek lakóit. Az eutanáziaprogram a holokauszt főpróbájának bizonyult. Itt jelent meg a később a holokauszt révén hírhedté vált „különleges kezelés” (Sonderbehandlung) kifejezés. Ekkor állították fel az első gázkamrákat. Az itt dolgozó személyzetet később a megsemmisítő táborokba helyezték át. A Treblinkában, Sobiborban, Belzecben 1942-1943-ban 1,4-1,5 millió zsidót megölő parancsnokok, altisztek és SS-ek nagy része az eutanáziaprogram során szerezte első tapasztalatait a gyilkolásról. A program során 1941 augusztusáig a hivatalos jelentés szerint 93251 ágy „szabadult fel”. Ekkor az élénkülő egyházi tiltakozás hatására leállították. Az akciót ezután a koncentrációs táborokban folytatták 14f13 kódnévvel álcázva. A becslések szerint a nácik összesen kb. 200 ezer embert öltek meg.

14f13: az eutanáziaprogram 1941 nyarától a KL-ekben folytatódott

Lásd még: http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/index.php?section=1&type=content&chapter=13_2_3