10 „Nagy részük a természetes csökkenés következtében ki fog hullani”


 

A wannsee-i konferencia jegyzőkönyve, 1942. január 20.

 

A háború óta sokan gondolják, hogy a holokausztról 1942. január 20-án, a Berlin melletti Wannsee-ban született döntés. A találkozó magas szintű volt. A legfontosabb minisztériumokat (Külügy-, Belügy-, Igazságügy-), a megszállt lengyel és orosz területeket, a náci párt és Hitler kancelláriáját, Göringet államtitkárok képviselték. Ott volt a zsidóügyekben érintett szervektől a Gestapo vezetője, a lengyelországi és a balti biztonsági rendőrség parancsnoka. A konferenciát a holokausztot irányító Reinhard Heydrich SS-tábornok hívta össze. Ő volt a német rendőri és biztonsági szervek, valamint a kivégző osztagok (Einsatzgruppen) főparancsnoka. Az előterjesztést és a konferencia jegyzőkönyvét a zsidóügyekben európai hatáskörrel rendelkező Adolf Eichmann készítette. A dokumentum véletlenül, egy példányban maradt fenn. A történészek abban egyetértenek, hogy a 15 résztvevő nem döntött a zsidók kiirtásáról, ehelyett inkább az együttműködésben egyezett meg. Elfogadták, hogy a zsidóüldözést a Heydrich SS és rendőri erői irányítják. A jegyzőkönyvet Eichmann nagy gonddal, Heydrich utasításainak megfelelően készítette:

 

„Heydrich SS-Obergruppenführer, a biztonsági rendőrség és az SD főnöke, elöljáróban közölte, hogy a birodalmi marsall (Göring) őt bízta meg az európai zsidókérdés végső megoldásának előkészítésével és rámutatott arra, hogy ezt a tárgyalást azért hívták össze, hogy tisztázzák az alapvető kérdéseket. A birodalmi marsallnak az a kívánsága, hogy tervezetet terjesszenek elé az európai zsidókérdés végső megoldásának szervezeti, tárgyi és anyagi vonatkozásairól, amely megköveteli valamennyi, ebben a kérdésben közvetlenül érintett központi hatóságtól, hogy előzetesen teremtsenek összhangot az együttes eljárással kapcsolatban.

A zsidókérdés végső megoldásának kidolgozását, tekintett nélkül a földrajzi határokra, központilag az SS Birodalmi Vezetője (Himmler), a német rendőrség főnöke (a biztonsági rendőrség és az SD főnöke) irányítja...”

 

Itt következik egy Eichmann által összeállított statisztikai táblázat. amely (gyakran helytelenül) tartalmazza 35 európai államban és régióban élő zsidók számát.

 

 

 

Majd a szöveg folytatódik: „Megfelelő vezetéssel, a végső megoldás (Endlösung) folyamán a zsidókat alkalmas módon Keleten kell munkába állítani (Arbeitseinsatz). Nagy munkáshadoszlopokban, nemek szerint szétválasztva, a munkaképes zsidókat (die arbeitsfähigen Juden) utakat építve vezetik ezekre a területekre, miközben nagy részük a természetes csökkenés következtében kétségtelenül ki fog hullani (ausfallen). A végül esetleg megmaradó maradék állományt, minthogy ezek esetében kétségtelenül a legellenállóképesebb részről van szó, megfelelően kell kezelni, mert egy természetes kiválasztódást szemléltetve, szabadon bocsátásuk esetén egy zsidó újjáépülés csírájának tekinthető (lásd a történelem tapasztalatát).

A végső megoldás gyakorlati kivitelezése folyamán sor kerül Európa átfésülésére nyugatról keletre. A Birodalom területét, beleértve a Cseh-Morva Protektorátust, már csak a lakáskérdés és további szociálpolitikai szükségszerűségek miatt is előre kell venni. A kitelepített zsidókat először azonmód úgynevezett átmeneti gettókba (Durchgangsghettos) viszik, hogy onnan szállítsák őket tovább Keletre.”

 

 

 

A holokauszttagadók szerint a jegyzőkönyv nem bizonyít semmit, különben is hamisítvány. Pedig a bonyolult bürokratikus megfogalmazások és nyelvi kódok ellenére a tartalom lényege világos. Bizonyítja, hogy a náci zsidópolitikát a legmagasabb szinten, Hitler közvetlen emberei, kijelölt helyettese és utódja Göring, az SS-t és a rendőrséget irányító Himmler felügyelték. A holokauszt (kódneve a végső megoldás) nem valamely zsidó közösségre, hanem az összes európai zsidóra, Eichmann adatai szerint több mint 11 millió emberre vonatkozott. Ha a nácik megnyerik a háborút, terveik szerint az akkor még le nem igázott Angliában és Írországban, a semleges Svájcban, Portugáliában, Svédországban, Spanyolországban, de még Törökország európai részén élő zsidók sem menekülhettek volna. A jegyzőkönyv természetesen nem említ gázkamrát, agyonlövést. A ködös szóhasználat és a dokumentum belső logikája mégis rávilágít a népirtás méreteire. A munkaképtelenek, gyerekek, öregek, betegek sorsáról a dokumentum hallgat. Ugyanakkor tudjuk, milyen sorsot szánnak a munkaképeseknek: többségüket halálra dolgoztatják („nagy részük a természetes csökkenés következtében kétségtelenül ki fog hullani”), a veszélyt jelentő legerősebb túlélőket pedig kivégzik („megfelelően kell kezelni”). Nehéz elképzelni, hogy miután szüleiket, rokonaikat likvidálták, a nácik az ő szempontjukból „haszontalan kenyérpusztítónak” minősülő több millió zsidó gyerek, öreg és beteg gondját akarták volna viselni.

 

Néhány helyen Eichmann adatai egyértelműen jelzik, hogy a mészárlás már beindult. Észtország zsidómentesként szerepel, a mintegy 200 ezer litván zsidóból már csak 34 ezer (lásd: Jäger SS-Standartenführer 1941. december 1. jelentését), a 60-70 ezer lett közül pedig csupán 3500 volt életben